Korábban említettem néhány megoldást a Fermi paradoxonra, vagyis arra, hogy míg rengeteg földönkívüli civilizációnak kellene léteznie, miért nem találunk egyet sem. Az egyik kedvenc megoldásom, hogy bármely kellően fejlett civilizáció megkülönböztethetetlen a természettől. Egy másik, hogy az idegenek egyszerűen csak túl másmilyenek. Terence McKenna szerint más bolygókról származó rádiójelek után kutatni olyan, mintha olasz kaját keresnénk más bolygókon, Jacque Valle pedig úgy gondolja, hogy az idegenek már most is itt vannak, csak annyira mások, hogy észre sem vesszük őket.
A saját megoldásom túl furán hangzik ahhoz, hogy felkerüljön a Wikipédiára, de közel áll Aquinói Szent Tamáséhoz: metafizikai okból vagyunk egyedül.
Először is, nincs értelme megfigyelő nélküli valóságról beszélni. Az elme az anyag alapja, a valóság szerkezete álomszerű, az objektív valóság pedig egy illúzió, amit az álmodók sokasága közötti egyezség, hogy mind ugyanazt álmodják, hoz létre. Minden egyes alkalommal, amikor egy olyan irányba nézünk, ahová még sohasem néztünk azelőtt, létrehozzuk amit találni fogunk ott. Mint minden közös alkotásnál, kezdetben a perspektíváink vadak és ellentmondásosak, míg egyezségre nem jutunk. Ez történik a tudományban, ahol hanyatló hatásnak [decline effect] nevezik: erős kísérleti eredmények egy megfigyelhető és ellenőrizhető mintája fokozatosan szertefoszlik, ahogy egyre többször ismétlik meg a kísérletet.
Ezért van annyi paranormális tapasztalat és oly kevés bizonyíték, mert egy kevés elszigetelt megfigyelő bármilyen valóságot létre tud hozni, de a "bizonyíték" azt jelenti, hogy mindenkit kényszerítünk, hogy ők is így lássák. A "paranormális" csak egy szó, amit azokra az egyezményes valóság szélein lévő területekre használunk, ahol az ellentmondásos tapasztalatok megkérdőjelezik az objektív igazságot. Bővebben a témáról lásd George Hansen Trickster and the Paranormal című könyvét.
Az űrkutatást illetően, ezért látott az első néhány ember, aki távcsövön keresztül a Marsra tekintett csatornákat, mert merészebben álmodtak, mint a későbbi populáris konszenzus. Charles Fort második könyve, a New Lands tele van példákkal a korai csillagászat káoszáról. Talán ha készen állnánk rá, álmodhatnánk egy sokkal élőbb világűrt, mint Philip Reeve Larklight trilógiája.
Tehát akkor létezhet egy másik bolygón élő intelligens faj, aki szintén ezt az univerzumot álmodja, akivel konszenzusra kell jutnunk? Ez nem így működik, mert az egész 'többi bolygó' fogalmi keret nem létezett addig, míg meg nem álmodtuk. Azért nem fogunk idegeneket találni, mert ez az egész világegyetem kizárólag számunkra létezik. További gondolatokért lásd az antrópikus elvet. A tudatosságot illetően mégiscsak a Föld a középpont. Lehet, hogy végül rábukkanunk primitív életformákra más bolygókon, de nem fogunk találni még egy olyan intelligens fajt, aki képes univerzumot álmodni. Ha léteznek "idegenek", tudatbeli dimenzió választ el tőlük, nem pedig térbeli, és ők is a saját univerzumuk középpontjai. És ha felfedezünk olyan technológiákat, amikkel tudat-dimenziókon át mozoghatunk, értelmetlenné válhat az űrkutatás.
osvathlehel@gmail.com
(Osváth Lehel, 2014.11.16 20:19)