Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

"Ha megállna az idõ, azt észre sem vennénk."

Ebbõl következik, hogy a bejövõ információk alapján a háttérben futó segédprogramok - megfelelõ beállítás esetén - képesek egy közelítõen pontos idõt számolni. Ezt hívjuk a lélekfizikában pszichikai sajátidõnek. Ha a segédprogramok által mért idõt más folyamatok idõzítésére használjuk, például az éber tudatosságunk elindítására (visszanyerésére), akkor ébresztõóra nélkül is másodpercre pontosan felébredhetünk a legmélyebb álmunkból, az elõre meghatározott pillanatban. Ezt némi önkontrollal és gyakorlással bárki meg tudja tanulni, mint alapvetõ önirányítási technikát.
De az idõzítés akkor is megoldható, ha a testünk ideiglenesen meghal, például a klinikai halál állapotába kerül vagy hibernálják és emiatt leáll a sejtmûködése és megbénul az idegrendszere. A lélek részecske ugyanis önállóan érzékeli a környezetét a forrásrendszerén átfutó idõhullámok (gravitációs hullámok) segítségével. Ez a természetes fizikai folyamat a lelki látás alapja. Attól még, hogy az így szerzett információk nem tudatosulnak a legtöbb emberben, a folyamat állandóan mûködik és érzékleteit eltárolja a leleon idõhurkaiban. Tehát az így generálódó (tudatalatti) pszichikai sajátidõ ugyanúgy felhasználható a feltudati folyamatok idõzítésére, mint a testi érzékletek. Hétköznapibban megfogalmazva képesek lehetünk rá, hogy alvás közben a lelkünkkel megnézzük a testünk közelében ketyegõ óra által mutatott értéket és a kívánt idõben ébredjünk fel.
A pszichikai sajátidõ fizikai mûködésének ismeretében számos eredõ lelki jelenség nyer egyszerû és logikus magyarázatot, amivel eddig a pszichológusok nem nagyon tudtak mit kezdeni. Mert úgy nem lehet eljutni a megoldásokhoz, ha a pszichológia (lélektan) tudományának alaptétele az, hogy nincs lélek, csak szellemi (tudati) folyamatok vannak. A spiritizmus (szellemtan) szerint van lélek, így õk fõként ennek kutatásával foglalkoznak. Érdekes bolondériája ez a világnak, hogy a lélektanászok a szellemmel foglalkoznak (a lélek helyett), a szellemtanászok meg a lélekkel foglalkoznak (a szellem helyett). Mintha senki nem azt csinálná, ami bevallottan a feladata lenne?
Az emberi test érzékszerveinek van egy mûködési sebessége, ami a sejteket alkotó anyagok (elemi részecskék) mozgásának tömegtehetetlenségétõl függ. Ennek köszönhetõ, hogy a szemünkkel nem tudjuk tudatosan érzékelni a túl gyors mozgásokat vagy túl rövid idejû eseményeket, holott fizikailag látjuk õket, mert az információt hordozó fénykvantumok bejutnak a szembe. A fülünkkel sem halljuk meg a túl nagy frekvenciájú hangokat, amik a túl gyorsan rezgõ forrásokból erednek vagy a túl halk, kis energiájú hangokat, amik nem képesek mozgásra bírni a dobhártyát. Mindez a szaglásra, ízlelésre, tapintásra, gravitáció ingadozásra és a belsõ hormonális állapot változásaira is igaz.
Ennek ellenére mégis befolyásolja a viselkedésünket a mozgófilmen nagyon rövid pillanatra felvillanó kép, a földrengések keltette infrahang és a többi nem tudatosuló érzéklet. Mindez nem az emberi test rejtett, még fel nem fedezett érzékelési módjainak köszönhetõ, hanem a lelki érzékelésnek, ami a lélek részecske transzcendens szerkezete miatt jóval nagyobb sebességû és érzékenységû, mint a nehézkes anyagi test.
A leleonban kavargó idõhurkok rendkívül kicsik, tachionjaik pedig a fénysebesség többszörösével keringõznek egymás nyomában. Ez másodpercenként több trillió ciklust jelent, vagyis olyan nagy frekvenciájú, petaherzes rezgést, amihez képest az anyagi részecskék óriási idõtartályainak lusta elmozdulásai nevetségesen nagyok. Ráadásul a lélekben õrzõdõ információ az emanációs sebességgel terjedõ idõhullámok modulációjaként rendkívül gyorsan képes perturbálódni a közvetítõ forráspontok között. Ez érthetõbben megfogalmazva azt jelenti, hogy a lélek normális sebességen gondolkodva (fénysebességgel) több nagyságrenddel túlszárnyalja az idegrendszer mûveleti sebességét.
Amikor reinkarnálódunk a 3D-s anyagi világba, a fizikai testünk és környezetünk futási sebességéhez igazítjuk a pszichikai sajátidõnket, vagyis elkezdünk olyan lassan és tohonyán gondolkodni és reagálni a lelkünkkel, ami megfelel ennek a rendszernek. Az emberek többsége ezen a szokásán nem is változtat a halála pillanatáig. Csak a legelszántabb bölcsek jutnak el odáig, hogy tudatosan befolyásolják a saját mûveleti sebességüket, például felkapcsoljanak normál gondolkodási tempóra és élvezzék kicsit az ebbõl fakadó elõnyöket. Erre a természetes képességre vezethetõ vissza a gyorsolvasás, gyorstanulás jelensége, valamint a villámcsapásszerû felismerések élménye, amikor úgymond egybõl megértünk valamit.
További következménye még a dolognak, hogy az intenzív tapasztalással és információ feldolgozással, tanulással csak az élmény elõfeldolgozó idegrendszert (agyat) lehet túlterhelni, a lelket nem, vagyis a tisztán belsõ szoftveres folyamatok, mint a gondolkodás nem fárasztják ki az embert. Aki mégis azt állítja, hogy belefáradt a gondolkodásba, az egyszerûen únja a dolgot és szeretne mással foglalkozni. Mert amit nem élvezünk, azt nem csináljuk szívesen, csak kényszerbõl és ezért rossz hatásfokkal.
Alvás közben csak a test kapcsol készenléti üzemmódra (pihen), a lélek többnyire zavartalanul tovább mûködik. Ha ennek során valaki nem képes tudatállapotot váltani, akkor mondja azt, hogy nem bír aludni, mert állandóan jár az agya. A tudatállapot módosításához elõbb le kell állítani a gondolkodást, az ébrenléti programok futását és átadni a vezérlést a tudatalatti szinten futó programoknak. Ha a visszaváltáskor áthozzuk az ezen programok által termelt információkat, azt mondjuk álmodtunk valamit. Mivel a tudatalatti programok futási sebességét nem korlátozzák az ébrenlét során tanultak (szocializáció), ezek normál tempóban mûködnek. Ezért vagyunk képesek hosszú álmokat látni akár másodpercek alatt. Az álmok egy része persze nem csak a lélekben tárolódó információk belsõ feldolgozása, hanem a lelki érzékelés eredménye is, ami ilyenkor is mûködik. A lelkünkkel természetesen nem csak a fizikai világot érzékeljük így, hanem a környezõ asztrálteret és a kivezetõ idõszálainkon keresztül beérkezõ információkat is. A fizikai test alkalmankénti elhagyásával pedig még több tapasztalatra tehetünk szert a környezetünkrõl, aminek aztán nagy hasznát vesszük majd a testünk halála után.
Az álmokra való emlékezés folyamata fizikailag rendkívül egyszerû. Az ébrenlét során futó tudatos programok nem oda írják, tárolják el az információkat a lélekben, mint az alvás (tudatalatti) során futó programok. A két terület szoftveres védelemmel el van szeparálva egymástól, hogy a kétféle valóság érzékelése ne zavarja egymást. Ezt a szeparációt a lelkekre felügyelõ programozó angyalok alakítják ki bennünk a feltudati törléssel együtt, mintegy két részre particionálva a tárolónkat. Akinél ez a szétválasztás hibásan mûködik (megsérül), az nem tudja megkülönböztetni az álmokat és lelki érzékelést (rejtett valóságot) az ébrenléttõl (hétköznapi valóságtól), amit lelki betegségként diagnosztizálunk. Az emlékezéshez tehát egyszerûen meg kell állni a két tudatállapot közti átmeneti zónában, amit hétköznapi nevén révülésnek hívunk és át kell írni az információt az éber tudatunkba. Vagyis lassan kell ébredni és a félálom állapotában vissza kell emlékezni arra, mit álmodtunk. Így felébredve nem felejtjük el azt. A dolog visszafelé is mûködik, vagyis ha ébren foglalkoztat valami, azon tovább gondolkodhatunk álmunkban.
A mindentudásban információk után bányászó sámánok, és a szellemekkel beszélgetõ médiumok, valamint minden igazi zseni és feltaláló ezen a módon dolgozik általában. A tudatalattinkban futó programjaink segítségével sokkal többre vagyunk képesek, mint a feltudatunk lassúra és butára, korlátoltra edzett programjaival, amik tökéletlen mûködését egyszerûen személyiségnek hívjuk. A sikeres ember titka tehát mindössze ennyi: kapcsolatot tartani a kétféle tudatossága között és oda-vissza információkat átvinni igény szerint.
A pszichikai idõ telési sebességének szabályozása, illetve szabályozatlan változásai eredményezik azt, hogy sok ember azt hiszi, nem egyenletes a fizikai idõ telési sebessége a környezetében. Ez természetesen nem így van. Csak azért, mert sok minden történik velünk az életünk bizonyos szakaszaiban, még nem fog a környezõ univerzum sajátideje gyorsabban telni, ahogy az ingerszegény környezetben sem lassul le az idõ fizikailag. Az idõ fizikai telési sebessége a fizikai dolgok (idõhurkok) ciklusidejének változásaitól függ, amit a környezõ hullámtér manipulativitása (régi és rossz nevén sûrûsége) okoz (ami a görbültség függvénye). Mivel pedig a leleon részecske is csak egy ilyen fizikai rendszer, egy változó mûködési sebességû rendszerrel érzékeljük a változó mûködési sebességû környezetet. Így tényleg nehéz pontos képet alkotni az idõrõl - kellõ idõfizikai képzettség nélkül. Többek között ennek köszönhetõ az is, hogy a 4D-s túlvilágon élõ lelkek azt hiszik, ott nincs idõ, mert minden egyszerre érzékelhetõ. Lásd: az Idõanomáliák a túltérben címû írást a 2007-es év matematikai anyagai között.
Minél többet gondolkodunk a feltudatunkban, például mert sok élményt kell gyorsan feldolgoznunk, annál nagyobb lesz a saját szubjektív eseménysûrûségünk. Mivel az idõ telési sebességét a környezet változásai alapján határozzuk meg tudatosan, ezért ilyenkor azt hisszük, gyorsabban telik az idõ. Erre mondjuk, hogy aki kíváncsi (sokat tud), az hamar megöregszik (többet él).
A türelmetlenség és a fájdalom magára vonja, koncentrálja az ember figyelmét, ami azért okozza az idõ szubjektív lelassulását (mintha csak vánszorognának a percek), mert a gondolkodási folyamat nem gyors, viszont a nagy figyelem adott. Ilyenkor általában mielõbb szeretnénk kitörni ebbõl az állapotból, de nem lehet, mert a tudatunk a környezet (fizikai világ és fizikai test) folyamataitól függ. Ekkor gondolkodni kezdünk, jobbára egyre ismétlõdõ körökben és ez tovább lassítja a pszichológiai idõérzékelésünket.
Bár a sok gondolkodás is nagy figyelmet igényel, mégsem zavar ilyenkor az idõ telése, mert a gondolkodási folyamat nem ismétlõdõ körök mentén halad, hanem valahonnan valahová, vagyis eredményre (változásra) vezet. Ilyenkor nem akarjuk megszakítani a folyamatot, hanem inkább gyorsítanánk. Ha keveset gondolkodunk vagy teljesen leállunk vele, és a figyelmünk is ellazul, mert semmi sem vonja magára az érzékelésünket, akkor van lehetõségünk átugrani egyes idõszakaszokat. Ezek az "idõkiesések" valójában idõszakos rendszerleállások, amikor nincs gondolati változás. Fõleg meditáció, bambulás vagy eszméletvesztés közben lehet ilyesmit megélni, de a mélyálom során is leállhatnak a lélekben futó programok egy idõre, ha nem kapnak külsõ stimulációt.
Az újrainduláskor visszaemlékezve az utolsó gondolatainkra azt tapasztaljuk, hogy a gondolatlánc mentén futó emlékezetünk simán átugorja az üres idõszakaszokat, vagyis ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ha ekkor az órára (naptárra) nézünk, úgy tûnik, mintha milyen gyorsan telne az idõ. Ugyanez történik a boldogság érzete miatt is (szinte repül az idõ), mert a boldog ember lazít, nem gondolkodik, csak az élvezetre koncentrál. A fájdalom által generált gondolati ciklusból tehát általában nem tudunk kilépni, a boldogságból pedig nem akarunk, ezért lassítják a pszichikai sajátidõnket.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy ha szenved az ember, minél kevesebbet kell gondolkodnia vagy egyáltalán nem szabad, mert ezen a módon átugorható a kellemetlen idõszakasz. Feltéve, hogy közben maguktól is megoldódnak a dolgok, például meggyógyul a fizikai testünk vagy megváltozik a környezetünk. Ellenben ha boldog az ember, akkor minél többet kell gondolkodnia minél több témáról, mert ezen a módon el lehet mélyülni a kellemes idõszakaszban. Így késõbb nagyon hosszú idõszaknak fog tûnni szubjektíve a számunkra, éppen az eseménydússága miatt.

Készült: 2007.08.09. - 2008.01.27.

http://esemenyhorizont.uw.hu/