Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

A tudomány képes arra, hogy megállapítsa, ki mennyire érzékeny a tudati állapot módosulására, vagyis ki mennyire hipnábilis: fogékony a hipnózisra. Ezt a fogékonyságot állandó (sztenderd) eljárásokkal mérik. Ezeket 1957-ben a Stanford Egyetemen Ernest Hilgard professzor munkacsoportja dolgozta ki, s azóta az egész világon elterjedtek. Mi is ezeket használjuk. A vizsgálatvezető például olyan sugallatokat (szuggesztiókat) ad a vizsgálati személynek, hogy emelje föl a karját, és képzelje el, hogy elnehezül. Abból, ki hogyan válaszol ezekre a mindig azonos módon adott szuggesztiókra, következtetni lehet rá, hogy a szóban forgó személy mennyire fogékony a hipnózisra. (Ha például leereszkedik a karja az előbbi szuggesztióra, akkor fogékonynak bizonyult erre.)

Az emberek között ezen a téren nagy különbségek mutatkoznak. Az embereknek körülbelül a négyhatoda közepesen fogékony. Ez azt jelenti, hogy vannak olyan sugallatok, amikre válaszol, amiket át tud élni, például érzékeli a sugalmazott ízt, de más, összetettebb utasításokat nem tud végrehajtani. A fennmaradó kéthatodból az emberek egyhatoda szinte egyáltalán nem fogékony a hipnózisra. Ôk csak nagyon nehezen hozhatók olyan állapotba, hogy végrehajtsák a hipnózisban kapott utasításokat. A másik egyhatod ellenben nagyon fogékony, és tagjai a legkülönbözőbb sugallatokra válaszolnak.

Kutatócsoportunk már tizenöt éve tanulmányozza a hipnózist egy úgynevezett több dimenziós interakciós kutatási módszerrel. A hipnózis minden befolyásoló tényezőjét igyekszünk figyelembe venni, rögzíteni vagy mérni, más szóval: a kezünkben tartani. Nem csak a hipnotizált személyt, hanem a hipnotizőrt is megfigyeljük. Ilyen módon a hipnotikus állapot kialakulását a személyek közötti kölcsönhatásban, az interakcióban tudjuk megragadni, abban a folyamatban, amelyben az létrejön.

A vizsgálatot már a hipnotikus állapot kialakulása előtt megkezdjük. Nem mindegy ugyanis, hogy a kísérleti személyek milyen előzetes elvárással érkeznek a vizsgálatra. Megérkezésüktől kezdve az összes szóbeli és a szavak nélküli – vagyis a gesztusaikban, a mimikájukban, a tekintetükben kifejeződő – megnyilvánulásukat nyomon követjük, majd azokat a változásokat is rögzítjük, amelyek a hipnotizőr és a hipnotizált között a hipnózis létrejöttét kísérik. Nyomon követjük a két résztvevő kapcsolatának alakulását és azt, hogy viselkedésük miképp változik a hipnózisban kapott különféle szuggesztiók alatt. Közben rögzítjük az élettani változásaikat, a szívműködésük, légzésük, izomműködésük változásait, az agyuk elektromos aktivitását, nyomon követjük a szemmozgásukat és folyamatosan mérjük az úgynevezett bőrgalvános reakcióikat. Ez utóbbi az érzelmi állapotok változásának nagyon jó mutatója. Utólag részletes élménybeszámolókat is kérünk a részvevőktől.

Ezekkel a módszerekkel nemcsak a hagyományosan ismert hipnotikus állapotot, hanem az úgynevezett aktív-éber hipnózist is vizsgáljuk. Ez utóbbi esetben a kísérleti személy egy kerékpár ergométert hajtva kerül a módosult tudatállapotba. Közben nincs semmiféle ingermegvonás, minden teljesen szokásos megvilágításban történik, és szó sincs alvásról: a kísérleti személy végig nyitott szemmel hajtja a pedált. Feszülést kezd érezni a combjában, a vér dobolni kezd az ereiben, kimelegszik, izzadni kezd. A hipnotizőr a testi változásokról folyamatosan visszajelzést ad a kísérleti személynek, s így fokozatosan átveszi az ellenőrzést annak tudatos cselekedetei fölött. Az ember tudatosan átéli azt, amit tesz vagy csinál, érzi, ami a testében történik, és cselekedetei közben, gyakran belső beszéd formájában meg is fogalmazza, hogy mi az, amit éppen tenni akar, mintegy önmagának adva parancsokat mozdulatai végrehajtására. A hipnotizőr, amikor állandóan kimondja azt, amit a hipnotizált érez, valójában átveszi a tudatos ellenőrzést annak belső érzései felett.

Amikor a kísérleti személynek már nagyon nehéz kerékpároznia, a hipnotizőr ezt mondja neki: „Mintha egy szellő elfújná a fáradtságát, lassan már teljesen magától jár a lába, nem kíván erőfeszítést”. És a személynek, akinek eddig nagyon nehéz volt kerékpároznia, ettől kezdve teljesen könnyedén kezd el járni a lába, szinte automatikusan hajtja a pedált. Ebben az állapotban a hipnotizált személy, ugyanúgy, mint a hagyományos hipnózisban, különösen fogékony lesz a legkülönbözőbb szuggesztiókra. Boldognak látszik, élénk képzeleti képeket kezd átélni. Az egyik kísérleti személy például azt látta, hogy egy gyönyörű bálteremben van, és a kedvesével keringőzik. Merőben más az a világ, amibe a személy ilyenkor beleképzeli magát, mint amiben egyébként él. Míg a hagyományos hipnózisban a személyek általában megterhelő emlékeiket élik át újra, az aktív-éber hipnózisban álmukban többnyire a szeretett személyek jelennek meg.

A hipnózis befejezése után a hipnotizált gyakran nem emlékezik arra, hogy mi történt vele. A hipnotizőr azonban megfelelő technikával fel tudja oldani ezt az emlékezetkiesést (amnéziát), és a kísérleti személy már el tudja mesélni az élményeit.
A mozgásos aktivitás önmagában nem elegendő ahhoz, hogy a módosult tudatállapot létrejöjjön. Az ellenőrző kísérletben a személyek ugyanannyi ideig hajtották a pedált, de az állapotukra vonatkozó megjegyzések, a visszajelzések nem hangzottak el, azaz elmaradt a hipnózis-indukció.

Amikor a kerékpár hajtásában az ellenőrző kísérletben résztvevők elérkeztek ahhoz a ponthoz, amikor a szuggesztióknak kell elhangozniuk, ezek ugyanúgy szóltak, mint az aktív-éber hipnotikus kísérletben. Az ellenőrző kísérletben résztvevők azonban sokkal kevesebb utasítást hajtottak végre, mint az aktív-éber hipnózisba került személyek. Ez azt mutatja, hogy hipnózisban megnő a szuggesztiók iránti érzékenység, bár valamelyest szokásos éber állapotunkban is fogékonyak vagyunk a szuggesztiókra. Ki vagyunk téve annak, hogy a bennünket érő szuggesztiók közül bizonyosakat kövessünk. Ezért van az, hogy a reklámok általában erősen hatnak az emberekre. A vizsgálatok szerint a hagyományos és az aktív-éber hipnózisban tizenkét szuggesztió közül átlagosan mintegy hatot hajtanak végre a kísérleti személyek.

Aktív-éber hipnózisban a kísérleti személy végig nyitott szemmel hajtja a pedált. Egyre nehezebben pedálozik, majd a ipnotizőr azt mondja neki: „Mintha a szellő elfújta volna az Ön fáradtságát...”

A hipnotikus módosult tudatállapot élményének három jellemző tulajdonsága van. Az első az, hogy a személy elveszti tevékenységének céltudatos jellegét, nem látja többé cselekedeteinek a célját, nem tervezi meg mozdulatait. A módosult tudatállapotba került személy sodródik, és azt teszi, amit mondanak neki. A mindennapi életben is számtalan esetben előfordul, hogy ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek. Ilyenkor nem mi magunk döntjük el, hogy mi történjék velünk, vagy nem tudjuk, hogy mit kell tennünk, és azt csináljuk, amit mások mondanak nekünk.

Az egyik kísérleti személyünk szinte költőien fogalmazta meg, hogy mi történik vele hipnózisban: „Mindegy, hogy egy fotelban ülök, egy ágyon fekszem vagy a kerékpárt hajtom, teljesen megváltozik minden. Éberen, ha teszek valamit, elképzelem, hogyan is lesz, mint is lesz, és felelős vagyok érte. De hipnózisban nem tervezek el semmit. Itt az élő lelkiismeret Ön lesz.” Nagyon nagy felelősség ez mindazoknak, akik ilyen állapotot létrehoznak, vagy akik beszűkült tudatú emberekkel kerülnek kapcsolatba.

Hipnóziskísérleteink során második jellegzetességként a kísérleti személyek mintegy hatvan százalékban a valóságellenőrzés hiányát említették. Ezt éljük át álmunkban, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy álmodunk-e, vagy ébren vagyunk. A valóság ellenőrzéseként ilyenkor megcsípjük magunkat, azaz egy akaratlagos mozgást hajtunk végre, és éppen ezáltal tudjuk elválasztani az álmot a valóságtól. Módosult tudatállapotban az ilyen ellenőrzésre az akaratlagos mozgás kezdeményezésének a hiánya miatt nincs lehetőségünk. Ilyen állapotban ezért a legfájdalmasabb beavatkozást is képesek vagyunk fájdalomérzés nélkül átélni. A módosult tudatállapot egyik legősibb jótékony hatása éppen az, hogy fájdalmat tudunk vele csökkenteni. Az ókori Egyiptomtól kezdve vannak írásos emlékeink arról, hogy az emberi szóval gyógyítani is lehet. Ez történik akkor is, amikor a kisgyerek a frissen szerzett sebére anyai puszit kap, és elhangzik a varázsszó: „...és már nem is fáj”. És csakugyan nem fáj többé, mert az anyai szeretettel adott sugallat valóban hat.

A harmadik hatás, amit hipnózis vizsgálatainkban a kísérleti személyek háromnegyede megemlített, az az, hogy ebben az állapotban nagyon erősen beszűkül a figyelem. Egy kísérleti alany az amerikai Stanford Egyetemen a német nyelvvizsgájával küszködött. Ô sóhajtott fel így a hipnózis után: „Istenem, bárcsak a német vizsgámon lettem volna hipnózisban! Úgy éreztem most magam, mint egy alagútban, ahol semmi más fény nem volt, csak az Ön hangja. Így tudtam volna összpontosítani még a németre is.” Az erősen beszűkült figyelem lehetővé teszi, hogy teljesen kiessenek a környezeti ingerek, jelentéktelenné váljanak bizonyos máskor jelentős dolgok. A módosult tudatállapotba került személy, vagy akár egy egész csoport és törzs beszűkült figyelme semmi mást nem érzékel, csak például a hipnotizőrt vagy a sámánt.

Nem szükségszerű, hogy a módosult tudatállapotban elemi ösztönök szabaduljanak fel az emberből. Mindösz-sze arról van szó, hogy itt a cselekedetek felelőssége áttevődik valaki másra, arra, aki a szuggesztiókat adja. Háborúban támadáskor például a parancsnok az, aki a szuggesztiókat adja.

Az átélés milyensége attól is függ, hogy mennyire passzív vagy aktív a személy. Jellegzetes különbségeket találtunk a hagyományos ingermegvonásos hipnózis és az aktív-éber hipnózis élményei között. Egyáltalán nem meglepő, hogy a kísérleti személyek több mint 70 százalékban arról számoltak be: a kerékpár hajtása közben sokkal éberebbnek érezték magukat, mint hagyományos hipnózisban. A másik különbség azonban már nem volt ennyire nyilvánvaló. Az aktív-éber hipnózisban sokkal pozitívabb érzelmeket éltek át, a hipnózisra nagyon érzékeny emberek valóságosan eksztázisba kerültek. Olyan érzésekről számoltak be, amelyeket csúcsélménynek szoktunk nevezni.

Az aktív-éber hipnózis módszerének kidolgozásakor, az eljárás megtervezésekor nem gondoltam, hogy az ilyen módon előidézett állapotnak más eredménye is lesz azon kívül, hogy kimutatjuk: így is létrehozhatunk módosult tudatállapotot. A valóság azonban sokkal gazdagabbnak bizonyult annál, amit vártam. Az egyik kísérleti személy, egy fiatalember nagyon nagy ellenállásra állította be a kerékpár ergométerét. Hamarosan iszonyú erőfeszítéseket kellett tennie, hogy tekerni tudja a pedált. Egész teste meggörnyedt, izzadt, és láthattuk, hogy hamarosan képtelen lesz tovább tekerni. De amikor elhangzott a fáradtságot feloldó szuggesztió, a fiatalember kihúzta magát, és diadalmas arccal, könnyedén kezdte tekerni a pedált. Közben boldog mosoly ömlött el az arcán, amit – úgy gondoltam – önmagában az a tény, hogy könnyebben tudta tekerni a pedált, nem indokolhatott. A hipnózis végeztével és az amnézia feloldása után ez a férfias, atlétikus termetű fiatalember rám nézett, és a szemében két könnycsepp jelent meg: „Köszönöm Önnek. Ez valóságos csúcsélmény volt. Nagyon nehéz volt az elején hajtani a pedált. De amikor azt mondta, hogy egy szellő elfújja a fáradtságomat, nemcsak egészen könnyűvé vált a tekerés, hanem valami olyasmit éltem át, amit még soha. Hirtelen kitágult ez a terem. Megszűntek a falak. Ott voltam egy friss, kora nyári hajnalon a parti hegység tetején. Kelt fel a Nap. Vöröses sugarakkal bearanyozta az óceánt és a hegyet. Ahogy álltam ott, egyszer csak azt éreztem, hogy a Világegyetem és én egyek vagyunk.”

A módosult tudatállapotok tehát nem csak a tudaton innen vihetnek bennünket valami ősi, állati létbe, s nem csupán az ösztönöket, az iszonyú félelmet és a mérhetetlen agressziót szabadíthatják fel, hanem képesek olyan állapotot is létrehozni bennünk, amit mindennapi életünkben csak nagyon intenzív érzelmi állapotban, például a szerelemben élünk át, amikor képesek vagyunk túllépni önmagunk korlátain, és egy másik emberrel igazán találkozni.

Az emberi tudat megjelenése óta a tudatos és a tudattalan tartományok állandóan együtt vannak bennünk. Mindaz, ami a törzsfejlődés során felhalmozódott az élővilágban, bennünk is ott van. És néha, rendkívüli pillanatokban eltűnik az a már kisgyermekkorunkban jól kiépült határ, amellyel elkülönülünk a környezetünktől.
A hipnózis bejezése után a hipnotizáltak sokszor számoltak be arról, hogy úgy érezték, mintha összeolvadtak volna a hipnotizőrrel, mintha a két személy, a hipnotizőr és a hipnotizált nem is két különálló ember lett volna. Mintha a hipnotizőr utasításai a hipnotizált fejéből szólalnának meg. Más módosult tudatállapotban nemcsak két személy, hanem akár egy egész csoport minden tagja is úgy érezheti, hogy összeolvad egymással, utat engedve egymáshoz és az egész természethez. Az emberek ilyenkor megtalálják az utat a személyen túli (transzperszonális) lét felé. A transzperszonális lét kérdése évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget. A legkülönbözőbb gondolkodási rendszerekben keresték rá a magyarázatot, általában valamilyen vallásos választ adtak rá.

Az emberben tehát egyszerre van jelen a tudat, amely képes arra, hogy elkülönítse magát a világtól, megfigyelje önmagát, elválassza a bennünk élő múltat a jelentől, és elképzelje a jövőt, valamint az a többnyire öntudatlan tartomány, amely a módosult tudatállapotú személynél úgy bukkan elő, hogy felszínre törhetnek benne az elemi ösztönök, de az a nemes törekvés is, hogy túllépjen tudatos léte korlátain, és a tudatos értelemmel föl nem fogható megismerés határain túli transzcendentális világba kerüljön.