Gondolatok a tudat eredetéről
"Adná az ég, hogy hidegen
Néznénk magunk, mint idegen..."
/Robert Burns1/
Amikor kicsi voltam, azt hittem, hogy bogárnak lenni olyan mint embernek, csak épp a bogár külföldiül beszél, és talán butább mint mi. A környezetem is azt sugallta, hogy ez a kép voltaképp helyes, s így levontam a következtetést, hogy bogarat ölni nagyon gonosz dolog. Nyaranta gyakran mentettem ki katica- méh- és légyhadak tömegét a kerti medencébôl, s ha egyszer elkezdtem, mindig ottragadtam, mert egyikőjüket se akartam halálra ítélni.Veleszületett naív tudatelméletem működőképesnek bizonyult, hiszen segítségével meg tudtam jósolni a medence leendő áldozatainak viselkedését.
A nem-tudom-mit-csinálok állat
Az élőlények viselkedésének vizsgálatával az etológia nevű tudományág foglalkozik. Mint az gyakorta lenni szokott, az etológiának is van néhány olyan eredménye, amiket szerfelett szívesen idéznek mindenfelé. Ilyen például a Sphex darázs esete:
Amikor eljön a peterakás ideje, a Sphex darázs erre a célra fúr egy lyukat, és keres egy tücsköt, amit úgy szúr meg, hogy megbénítsa, de ne ölje meg az áldozatát. Bevonszolja a tücsköt a lyukba, mellépetézik, bezárja az üreget, aztán elrepül, és nem tér vissza többé. A kellő időben a peték kikelnek, és a darázslárvák a megbénított tücsökből táplálkoznak, amely nem romlott meg, mert a darázs olyan állapotba hozta, ami darázséknál a mi mélyhűtônknek felel meg. Az emberi tudat számára az ilyen finoman szervezett és látszólag céltudatos tevékenység a logika és a gondosság meggyőző ízét közvetíti - amíg meg nem vizsgáljuk a további részleteket. Például a darázs a szokásos tevékenysége során odaviszi a megbénított tücsköt a lyukhoz, a tücsköt a küszöbön hagyja, bemegy, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e, kijön, és bevonszolja a tücsköt a lyukba. Ha a tücsköt néhány centiméterrel arrébbtesszük, míg a darázs odabent van, hogy elvégezze az ellenôrzést, akkor a lyukból kibújva a darázs a tücsköt csak a küszöbre viszi vissza, nem pedig a lyukba, azután megismétli az előkészítô eljárást, vagyis bemegy a lyukba, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Ha a tücsköt ismét elmozdítjuk néhány centiméterrel, amíg a darázs bent van, akkor a darázs ismét a küszöbre teszi a tücsköt, és újra bemegy a lyukba egy végső ellenőrzésre. A darázs sohasem gondol arra, hogy nyomban behúzhatná a tücsköt. Egy alkalommal negyvenszer ismételtük meg ezt az eljárást, és mindig ugyanazt az eredményt kaptuk.2
Ez a történet nem egyedülálló. Ha a kiscsirke nem látja saját vagy csirketársai lábát, hiába van előtte étel, éhenhal. A csirkeláb látványa kell neki a csipegető ösztöne aktiválásához. 3 A kiskacsa születése után az első mozgó tárgyat követni kezdi - s élete végéig fajtársának tekinti, még ha az a valami egy pöttyöslabda is.4 Bizonyos jelformákhoz szoktatott tyúkok nem ismerik fel a jelet, ha fordítva mutatják nekik.5 A mézelő méhek idegenként támadják meg az anyát ha nem a megszokott magasságban repül. 6 Egy óriási tojás látványának hatására sok madár elhagyja fészkét és a nagy tojást igyekszik inkább megülni.7 Más madarak ha túl sok ennivalót kapnak, a fiókák tátogásának hiányát tapasztalva halottként kezelik őket, s kilökik mindet a fészekből. 8 Halak, mókusok, kutyák, macskák végeznek ásó, kaparó mozdulatokat kemény felületeken, láthatóan nem véve észre az eredménytelenséget.9
Ezek a példák azt mutatják, hogy bár a legtöbb állat a saját környezetébe helyezve igen intelligensnek tűnik, ha valami váratlan történik, fény derül arra, hogy fogalma sincs arról mit és miért csinál. Vajon kimutatható ilyesmi az ember esetében is? Nisbett és Wilson kísérletei épp ezt vizsgálták.
Ha a kísérleti személyeket arra kérték, hogy válasszanak több azonos harisnya közül, azok általában a jobb oldalit vették el. Mikor megkérték őket, hogy magyarázzák meg választásukat, nem létező minőségi különbségekre vagy személyes preferenciákra hivatkoztak, anélkül, hogy felismerték volna, hogy a harisnya helyzete volt az, ami meghatározta választásukat. Mikor ezt közölték velük, tagadták, hogy így lenne.
Egy másik vizsgálatukban egy olyan ember külső megjelenését kellett megítélni, aki az egyik esetben barátságos, a másikban ellenséges módon viselkedett. A kísérleti személyek ugyanazt az embert kevésbé vonzónak ítélték, mikor viselkedése ellenséges volt. Mikor megkérdezték, mi befolyásolta ítéleteiket, nem utaltak arra, hogy a célszemély viselkedésének bármiféle hatása lett volna - s mikor ezt megmondták nekik, az előzőhöz hasonló módon tagadták azt. 10
Salk azt fedezte fel, hogy a legtöbb nő inkább a bal oldalon tartja gyermekét. Ezzel kapcsolatos kutatása során, mikor az okokról kérdezte a nőket, a jobb kezesek azzal érveltek, hogy a jobb kezük így szabad marad, és nyugodtan tudnak vele dolgozni, míg a bal kezesek indoka az volt, hogy nyilvánvalóan az ügyesebb kezükkel tartják a gyereket, nehogy leessen. Manning, Heaton és Chamberlain (1994) később csimpánzok és gorillák esetében is felfedezte ezt a viselkedésbeli sajátosságot, amely egyik magyarázata az lehet, hogy a gyermek így közelebb van az anyja szívéhez, melynek hangja megnyugtatja, biztosítva őt a védelem közelségéről.11
Egy sokkal közvetlenebb módszerrel mutatta ki Michael Gazzaniga, hogy agyunk hajlamos racionális magyarázatokat kreálni tetteinkkel kapcsolatban. A hasított agyú betegek agyféltekéit műtétileg elválasztották egymástól epilepsziájuk kezelése érdekében. A nyelv áramkörei a bal féltekében vannak, és a látómező bal oldalát az ettől elválasztott jobb félteke észleli, így a hasított agyú személy beszélni képes része nincs tudatában a világ bal oldalának. De a jobb félteke is aktív, és képes a bal látómezőbe vetített egyszerű utasítások ("Menj" vagy "Nevess") végrehajtására. Amikor a beteget (pontosabban bal féltekéjét) megkérdezik, miért ment ki a szobából (miközben tudjuk, hogy a jobb féltekének adott utasításra tette), leleményesen így válaszol: "Hogy hozzak egy kólát." Amikor megkérdezik, miért nevet, azt mondja: "Fiúk, ti minden hónapban eljöttök tesztelni engem. Micsoda foglalkozás!"12
De nincs szükség ilyen kísérletekre ahhoz, hogy rámutassunk tudatlanságunkra. Elég néhány egyszerű kérdést feltenni: miért érdekli a férfiakat a nők melle? Miért zavar minket, ha kedvesünk mással is folytat viszonyt rajtunk kívül? Miért nevetünk bizonyos dolgokon, s másokon miért nem? Mi az értelme a bosszúállásnak? A legtöbb embernek van valamiféle naív gondolata ezekkel kapcsolatban, de az igazi válasz megtalálásához az evolúcióelméletre volt szükség - és ezen válaszok igencsak különböznek minden más próbálkozástól.13
Az embernek tehát bár gyakran van racionálisnak tűnő elmélete arról, hogy mit miért csinál, a tüzetesebb vizsgálat azt mutatja, hogy saját cselekedeteink magyarázatában is ugyanúgy sötétben tapogatózunk, mintha csak más állatok viselkedését vizsgálnánk.
Barkácsoló evolúció
Bár első hallásra a fentiek meglepőnek tűnhetnek, az evolúcióelmélet fényében ezek a tények nemcsak hogy értelmet nyernek, szükségszerűvé is válnak. Az élet az élettelen anyagból keletkezett, s mint ahogy a szék sem rendelkezik a világról konzisztens képpel, az élőlények is csak hosszas fejlődés után szerezhettek valami hasonlót.
Micsoda elmék című könyvében Dennett négy osztályba sorolja az élőlényeket14:
- A darwini teremtmények fix válaszokkal rendelkeznek, melyeket különböző külső hatások indíthatnak be. Ha a környezet viszonylag lassan változik, ezek a reakcióminták igen jó kalauznak bizonyulhatnak - de mint a Sphex darázs esetében láttuk, olykor hatalmas nagy hibákhoz vezetnek.
- A skinneri teremtmények már képesek valamilyen módon tanulásra is: vakon próbálgatják a különböző válaszokat, míg valamelyik közülük nem nyer megerősítést, majd ezután a megerősített válasz alapján reagálnak legközelebb. Ez a mechanizmus igen hatásos, a genetikai szelekciónál jóval gyorsabb alkalmazkodást eredményezhet - már ha a véletlenszerű próbálkozások nem vezetnek az állat korai halálához.
- A popperi teremtmények a valóság valamiféle reprezentációjával rendelkeznek, s ezáltal a véletlennél hatásosabban képesek megválasztani válaszukat. Ahogy Karl Popper írta, a belső reprezentáció "lehetővé teszi, hogy helyettünk hipotéziseink haljanak meg".
- Végül a gregory teremtmények nem csak maguk készítenek reprezentációkat - a környezetből is importálják elméjük eszközeit, ahelyett hogy újra felfedeznék őket: képesek mások hibáiból, gondolataiból is tanulni.
Nyilvánvaló, hogy evolúció útján a bonyolultabb (popperi, gregory) teremtmények csak az egyszerűbb változatok után fejlődhettek ki. Joggal várhatjuk, hogy hacsak nincs valamiféle szelekciós erő, ami minden egyes élőlényt a gregory szint felé sodorna, még ma is élnek egyszerűbb, darwini, skinneri vagy csak igen egyszerű reprezentációkkal rendelkező popperi lények (a valóságban persze ezeket nem lehet ilyen élesen elválasztani egymástól). Ez természetesen választ ad arra is, miért viselkednek az állatok úgy, mintha fogalmuk se lenne arról, mit miért csinálnak.
A tudatosság előfeltételei
Még nem tudjuk, mi is az a 'tudatosság', így pontos definíciót se vagyunk képesek adni rá. Jelenleg azonban nagyon jól megfelel számunkra az intuitív definíció is: tudatosság alatt értsük azt a szubjektív élményt, hogy élünk, látunk, érzünk, gondolkodunk stb.. Ez a definíció persze némileg körkörös, hiszen maga az élmény kifejezés is már eleve feltételezi a tudatosságot, de ezzel most ne foglalkozzunk. Ami számunkra most fontos, az az, hogy érzékszervek, érzések vagy legalább valamiféle gondolkodási folyamat nélkül bizonyosan semmi értelme nincs a tudatosságnak, hiszen nincs semmi, aminek tudatában lehetne egy ilyen objektum. Ez azt jelenti, hogy a tudatosság biológiai fogalom: egy részecskének bizonyosan nincsen tudata. Ily módon hacsak nem fogadjuk el azt az abszurd állítást, hogy egy billentyűzetleütésre váró számítógépes program tudattal rendelkezik, se a darwini, se a skinneri teremtményeket nincs okunk tudatos lényeknek tekinteni.
Némileg egyszerűbb megválaszolni az öntudat kérdését. Az öntudat megjelenésének minimális követelménye, valamiféle önmagunkról való reprezentáció, melyet tudatosan kezelni vagyunk képesek. Az öntudat tehát mindenképp a legalább popperi lények privilégiuma.
Öntudat-teszt kisebb hibával
Nyilvánvalóvá vált, hogy gyermekkori képem az élôlényekrôl nem helyes. Nem minden lénynek van tudata, s ha megkérdeznénk hogy milyen érzés mondjuk Sphex darázsnak lenni, a helyes válasz valószínűleg az lenne, hogy olyan mint konyhabútornak: nevezetesen semmilyen. Van-e valamilyen módszerünk hát, amivel vizsgálni tudjuk a tudat vagy az öntudat meglétét?
Az etológusok az öntudat vizsgálatával kapcsolatban előszeretettel hivatkoznak a tükörteszt használatára. úgy gondolják, hogy az éntudat döntő bizonyítékát akkor kapták meg, amikor a tükörhöz hozzászokott csimpánzt elaltatták, s a homloka közepére egy fehér foltot festettek olyan festékkel, amely a bőrön keresztül nem érzékelhető. Amikor az állat felébredve egy kis idő elteltével a tükörhöz ment, valósággal rámeredt a képmására, s azonnal a saját homlokán lévő fehér folthoz kapott. E viselkedés magyarázataként azt állítják, hogy az állat tudta, hogy a tükörképben saját képmása látható - éntudata van.15
Ez a kísérlet valójában nem mond semmit az öntudatról - sokkal inkább használható az önreprezentáció tesztjeként. Mi sem egyszerűbb mint olyan programot írni, amely felismeri önmagát (a számítógépes vírusok nagy része például ilyen) - pont annyi nehézséget jelent, mint valamely más programot felismerő kódot írni. A különbség pusztán reprezentáció kérdése - márpedig mi nem az énreprezentációt, hanem az éntudatot akarjuk felismerni.
Az énreprezentáció és az éntudat valószínűleg nem különíthető el a viselkedés alapján, és ilyesfajta megkülönböztetést csak az agy vizsgálatával tehetünk majd - de ehhez sokkal többet kell tudnunk a tudatosság természetéről.
A reprezentációs robbanás
Mivel az előbbiek szerint az öntudat s talán a tudat is szorosan kötődik a reprezentációkhoz, kialakulásuk magyarázatához egy olyan evolúciós erőre van szükségünk, amely valamilyen módon fejleszteni képes az élőlény reprezentációs képességét.
Az egyik ilyen lehetőségre Humphrey mutatott rá először. Elmélete szerint a társas élet jelentős mértékben megnöveli a szükséges reprezentációk számát és értékét.16 Robin Dunbar agykéreg-mennyiséggel kapcsolatos vizsgálatai ezt a feltételezést alátámasztották, és idővel általánosan is elfogadott lett.17
Egy élőlény környezete igen nagy részben más élőlényekből áll. Ahhoz, hogy egy csoportban élő állat érvényesíteni tudja genetikai érdekeit, meg kell tudnia különböztetni egymástól társait, emlékeznie kell azok egyéniségére, nyomon kell követnie a folyamatosan változó szövetségeket és ami a legfontosabb, minél jobb előrejelzésekkel kell szolgálnia társai viselkedésével kapcsolatban. Márpedig egy élőlény rendkívül komplex rendszer, s viselkedésének előjelezése így igen komplikált feladat. E probléma pedig elvezet minket Dennett intencionalitás-filozófiájához.
Az intencionalitás
Az intencionális rendszerek olyan rendszerek, melyek viselkedése viszonylag megfelelően megjósolható oly módon, hogy vélekedéseket és vágyakat tulajdonítunk nekik18. Dennett példájával élve egy sakkautomata vizsgálható fizikai szinten (részecskéről részecskére haladva), tervezeti szinten (programkódot elemezve), vagy intencionális alapállásból is (feltételezve, hogy a gép nyerni akar, és mindent eszerint fog tenni). A szintek közt felfele haladva egyre kevesebb adatot kell feldolgoznunk - de persze előrejelzéseink is egyre kevésbé lesznek pontosak. Míg azonban egy sakkautomata fizikai vagy tervezeti szinten való vizsgálata rengeteg időt és energiát igényel, az intencionális alapállás lehetővé teszi viselkedésének valósidejű bejóslását.
Az intencionális alapállás nem feltételezi se alkalmazójáról, se a céltárgyról, hogy annak vélekedései és vágyai vannak: mindössze azt feltételezi, hogy egy adott ágens racionálisan viselkedve követ egy megadott célt, a számára elérhető információk használatával - azaz kezelhető úgy, mintha lennének vélekedései és vágyai.
Alkalmazás
A számítási igényen és sebességen felül az intencionális alapállás egy másik fontos jelentőséggel is bír: a vizsgálanó objektum pontos ismerete nélkül is alkalmazható. Ez megfelelő eszközzé teszi ahhoz, hogy segítségével próbáljuk megjósolni csoporttársaink viselkedését.
Ám a csoporttársak modellezése természetesen nem elég: agyunk önnön működését sem ismeri. Fizikai szinten nem is lenne lehetősége arra, hogy előre pontosan kiszámítsa, mit fog tenni: ezen a szinten egy esemény kiszámításához legalább annyi idő kell, amennyi alatt maga az esemény bekövetkezik. A tervezeti szint se sokkal jobb a fizikainál: az agynak fel kellene építenie önmaga modelljét, mely állandó jelleggel követi az agy evolúciós változásait, és természetesen figyelembe veszi magát a modellt is. Ez esetben a modellnek többek közt önmaga viselkedését kellene megjósolnia, egy ilyen jóslás során azonban figyelembe kell venni magának a jóslásnak a folyamatát (mivel az megváltoztatja a modell állapotát), ami viszont végtelen ciklushoz vezet.19 Márpedig a csoportban lévő élet modellezéséhez az agynak feltétlenül szüksége van arra, hogy számoljon saját későbbi tetteivel. Nem tehet hát mást, mint hogy önmagával szemben is az intencionális alapállást választja.
Az előbbiek során azt láttuk, hogy a kísérletek szerint az ember sem tudja pontosan, mit miért csinál. Most megkaptuk a választ, miért nem: az agy csak mint intencionális rendszert tudja vizsgálni önmagát, s így jellegéből adódóan nem képes tökéletesen pontos előrejelzésekre. (A modern tudomány lehetővé tette, hogy embertársaink agyát tervezeti, vagy akár fizikai szinten is tanulmányozzuk. Ez nem áll ellentétben az imént írottakkal: 'tervrajzuk' ismeretével se leszünk képesek önmagunk jövőbeli viselkedését megjósolni.)
Pozitív visszacsatolás
A csoporttársaival szemben intencionális alapállást felvevő egyed tehát szelekciós erővel rendelkezik, amennyiben a többieknél jobban meg tudja jósolni társai viselkedését. Ugyanezen ok miatt önmaga intencionális rendszerként való kezelése is adaptív értéket jelent: mindkét tulajdonság hajlamos lesz elterjedni.
Saját viselkedésünk előrejelzésében nem csak az segít, ha gondosan kiépítjük intencionális alapállásunkat: egy-egy olyan mutáció, aminek hatására viselkedésünk jobban hasonlít az intencionális alapállás által jósoltra, szintén előnyt jelenthet. Az önmagukat vágyakkal és célokkal rendelkező rendszerként modellező lények tehát egyre inkább úgy fognak viselkedni, mint akik tényleg vágyakkal és célokkal rendelkeznek.
E két tulajdonság terjedése pozitív visszacsatolást eredményez: minél jobban terjed az egyik (hasonlóságunk az intencionális rendszerekhez), annál hasznosabb a másik (úgy kezelni magunkat és másokat, mint intencionális rendszereket), és ha ez utóbbi terjed (egyre jobb hatásfokkal intencionális rendszerként vizsgáljuk magunkat), nagyobb haszonra tesz szert az előbbi (azaz hogy a valóságban is közeledjünk ahhoz, amit a vizsgálat jósol).
Egy ilyen önmagát felpörgető rendszer eredménye egy olyan élőlénycsoport, melynek tagjai mind jobban hasonlítanak a vágyakkal, célokkal rendelkező rendszerekhez. Mindez a tudatos világunkban tapasztalatakhoz nagyon hasonlót eredményez: elkülöníti a vágyakat, önálló entitás jelleget adva például a 'szeretetnek', az 'éhségnek' és megfogalmazható 'célokat' ad számunkra. Az elmélet jóslata szerint azonban ezek az 'érzelemtulajdonítások' és 'céltulajdonítások' nem pontosak: csak az intencionális alapállás következményei, s nem szolgálnak tökéletesen helyes előrejelzésekkel.
A nem-tudom-mit-érzek ember
Azt már kimutattuk, hogy az ember nem tudja pontosan, mit miért csinál. De ahhoz, hogy az iménti fejtegetés igaz lehessen, az is szükséges, hogy az emberek abban se legyenek biztosak, hogy miféle érzelmeket tulajdonítsanak maguknak. Ez az első hallásra képtelennek hangzó ötlet pontosan az, amire Schachter és Singer (1962) kísérlete jutott.
A kísérleti személyeknek egy izgalmi állapotot növelő gyógyszert adtak (epinephrine-t). A kísérleti személyek egyik csoportjának azt mondták, hogy a gyógyszer szapora szívverést okoz, míg egy másik csoporttal azt közölték, hogy ártalmatlan vitamininjekcióról van szó. [...] Ezután a kísérleti személyekhez csatlakozott a kísérletvezető egy betanított megbízottja, aki egyik esetben kirobbanó örömmel, euforikusan, más esetben pedig dühösen, idegesítően viselkedett. Amikor a kísérleti személyeket később megkérték, hogy számoljanak be saját érzelmeikről, a "nem informált" csoport tagjai, akiknek nem volt kéznél lévő magyarázatuk saját izgalmi szintjük megemelkedésére, az "informált" csoport tagjainál inkább hajlottak arra, hogy olyan érzelmekről számoljanak be, amelyek összhangban álltak a kísérletvezető beavatottjának érzelmeivel, vagyis haragról vagy örömről".20
Hasonló eredményekkel zárult Valins (1966; 1972) kísérlete:
Egy némileg bizarr kísérletben férfi kísérleti személyeknek néhány, a Playboy magazin középső oldaláról vett aktképet mutattak, miközben a személyek egy fülhallgatón keresztül szívdobogást hallottak, amelyről azt hitték, hogy a sajátjuk. Valójában azonban a szívdobogás sebességét előre meghatározott terv szerint manipulálták. Egyes képekhez gyorsabb, másokhoz lassabb szívdobogást társítottak. A kísérlet befejezésekor a személyek azokat a képeket tartották a legvonzóbbnak, amelyeknél "saját" szívdobogásuk gyors volt. Még akkor is, ha a kísérlet végén megmondták a személyeknek, hogy a szívdobogás visszajelzés hamis volt.21
Modell és valóság
Foglaljuk tehát össze, mire jutottunk! Az főemlősök evolúciója során a csoportban való élet olyan feltételeket teremtett, amelyek kedveztek az egyre jobb agyi reprezentációk terjedésének. Saját viselkedésünk előrejelzése ugyanúgy problémába ütközött, mint másoké: bár agyunk fel volt szerelkezve azzal a képességgel, hogy bizonyos dolgokat megtegyen, nem volt megfelelő mechanizmusa arra, hogy előrejeleze, mi lesz az, amit meg fog tenni. Mindkét problémára megoldás az intencionális alapállás: a vizsgálandó objektumot célokkal és saját tudásbázissal rendelkező racionális ágensnek kell tekinteni, így próbálva meg jóslatokat tenni viselkedésére. Az intencionális alapállás megjelenése pozitív visszacsatolást eredményezett, melynek hatásaképp egyre jobban elkülönültek érzelmeink és céljaink, viselkedésünket pedig racionális keretbe próbáltuk illeszteni. Ez magyarázattal szolgál egy sor kísérleti eredményre, melyek szerint nem tudjuk pontosan, mit miért csinálunk és érzünk, de tetteinkre igyekszünk mégis racionális magyarázatokkal szolgálni.
Az elképzelhető legegyszerűbb énreprezentáció egy egyszerű objektum, ami testünk egészét jelképezi. Az elmélet ezzel szemben egy sokkal komplikáltabb reprezentációt vetít előre: az agy önmagáról alkotott, viselkedését a lehetőségekhez képest jól előrejelző komplex modelljét. Ez a fajta énreprezentáció lehetővé teszi olyan, a viselkedés szempontjából releváns agyi folyamatok létezését, amelyeket az előrejelző modell nem vesz helyesen figyelembe. Erre lehet példa Dixon (1981) és Marcel (1983) kísérlete, mely kimutatta, hogy a tudatos észlelhetőség szintje alatti ingerek képesek befolyásolni viselkedésünket. A kísérleti alanyoknak felvillantott majd elfedett "orvos" szó, akkor is serkenti egy vele kapcsolatos másik szónak (pl. "nővér") az észlelését, ha a kísérleti személy azt se tudta megállapítani, megjelent-e egyáltalán valamilyen szó.22
Ennél érdekesebb, hogy az elmélet lehetővé teszi azt is, hogy bizonyos agyi rendellenességek hatására egyes fontosabb elemek se kerüljenek be a tudatos modellbe, de hatással legyenek a viselkedésre. Ilyen rendellenességek léteznek is.
A vaklátó páciensek vakok a látóterük bizonyos részeit tekintve, de ha arra kérik őket, hogy "találgassanak", mégis rámutatnak azokra a vak látótérrészükbe helyezett tárgyakra, amelyekről pedig azt állítják, hogy nem látják. Az agyuk még funkcióképes, de a tényleges tárgylátás tudata elveszett.23 Megfigyeltek ugyanilyen jelenségeket a tapintás terén is.24 Alan Baddeley Az emberi emlékezet című könyvében több hasonló eredményt is idéz. 25
A szabad akarat illúziója
A szabad akaratnak illúziónak kell lennie. Ha elfogadjuk a világ kauzalitását, el kell fogadnunk azt is, hogy tetteink mögött is fizikai mechanizmusok (ok-okozati összefüggések) állnak. Hivatkozhatunk a kvantummechanikára, mondván hogy világunkat a véletlen uralja - egy véletlenszerűen cselekvő ember azonban semmivel se birtokol több szabad akaratot, mint egy determinált. A tudat elméletének tehát számot kell adnia arról is, honnan ered a szabad akarat érzése.
Ezen elmélet a szabad akarat problémájára ugyanazt válaszolja, amit sokan, például Planck26 is megfogalmaztak már: a szabad akarat érzése onnan ered, hogy nem tudjuk előre megjósolni, hogy mikor mit fogunk csinálni.
Előrejelzések
Az elmélet részletei több előrejelzéssel is szolgálnak. Amennyiben sikerülne a tudatos tevékenységeket az agy vizsgálata segítségével egyértelműen elkülöníteni a tudattalanoktól, azt találnánk, hogy csak a csoportokban élő állatok között vannak tudattal rendelkezők. Az intencionalitással kapcsolatos pozitív visszacsatolás beindulása esetlegesen nyomon követhető lehet számítógépes szimulációval, bár annak eldöntésére, hogy ez valóban valamiféle tudatot, s nem csupán azzal analóg módon viselkedő tudattalan rendszert eredményez, semmilyen módszert nem tudok. A gondolat központi eleme, mely szerint agyunk működése úgy alakult, hogy intencionális alapállásból minél jobban előrejelezhető legyen, részletesebb vizsgálatra szorul, és elméletileg ellenőrizhető. A kulcskérdés azonban, hogy egy tudatunkhoz teljesen hasonló rendszer miképp és miért válik valójában tudatossá, továbbra is nyitott maradt.
Video (Varga Gábor)
2003.VII.28-29.
Irodalomjegyzék:
1. Robert Burns: Egy tetűhöz. Kálnoky László fordítása
2. Dean Wooldridge: Mechanical Man, 70. oldal, Lipovszki Gábor fordítása
3. Csányi Vilmos: Kis etológia, Kossuth kiadó, 2002., 13. oldal
4. Csányi Vilmos: Kis etológia, Kossuth kiadó, 2002., 9. oldal
5. Konrád Lorenz: A társ a madár észlelt világában
6. Józsa György: Viaszváros, Gondolat kiadó, 1984., 29. oldal
7. Csányi Vilmos: Kis etológia, Kossuth kiadó, 2002., 24. oldal
8. Konrád Lorenz
9. megemlíti pl. Konrad Lorenz: Az Orosz Kézirat, Cartafilus kiadó, 1997. és Csányi Vilmos: Kis etológia, Gondolat kiadó
10. Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Kairosz kiadó, 129. oldal
11. Frans De Waal: Jótermészetűek, Műszaki könyvkiadó, 2001.
12. Steven Pinker: Hogyan működik az elme, Osiris kiadó, 2002., 392. oldal
13. Viselkedésünk evolúciós magyarázatával foglalkozik pl. Bereczkei Tamás: A belénk íródott múlt, Jared Diamond: Miért élvezet a szex?, Steven Pinker: Hogyan működik az elme vagy a Pléh Csaba szerkesztette Lélek és evolúció című könyv.
14. Daniel C. Dennett: Micsoda elmék, Kulturtrade kiadó, 1996., 87. oldal
15. Csányi Vilmos: Kis etológia II., Gondolat kiadó, 1985., 16. oldal
16. Richard Leakey: Az emberiség eredete, Kulturtrade kiadó, 1995., 148. oldal
17. Richard Leakey: Az emberiség eredete, Kulturtrade kiadó, 1995., 148. oldal
18. Daniel C. Dennett: Az intencionalitás filozófiája, Osiris kiadó, 1998.
19. Max Planck: Válogatott tanulmányok, Gondolat kiadó
20. Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Kairosz kiadó, 125. oldal
21. Forgács József: A társas érintkezés pszichológiája, Kairosz kiadó, 125. oldal
22. Alan Baddeley: Az emberi emlékezet, Osiris kiadó, 2001., 515. oldal
23. Susan A. Greenfield: Utazás az agy körül, Kulturtrade kiadó, 1998., 55. oldal
24. Alan Baddeley: Az emberi emlékezet, Osiris kiadó, 2001., 516. oldal
25. Alan Baddeley: Az emberi emlékezet, Osiris kiadó, 2001., 515. oldal
26. Max Planck: Válogatott tanulmányok, Gondolat kiadó