Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

TÖRTÉNETI BEVEZETÉS
 

Ebben a fejezetben, amely az emlékezetet állítja középpontjába, néhány elméleti fogalom kiemelése által mutatjuk be, hogyan is gondolkodunk ma az emlékezetről. Hangsúlyt kap a ma, hiszen az elméletek egymás cáfolataként módosulnak, időről-időre gyökeresen megváltoznak. Míg e fejezet további részeiben a mai gondolkodáshoz kívánunk egynéhány alapfogalmat adni, a bevezetésben az elméletek történetiségét hangsúlyozzuk. Az elméletek változását mutató példáinkat a közvetlen emlékezet elméleteinek történetéből, és annak hátteréből merítjük. A megfigyelés, hogy a közvetlen, rövid tartamú emlékezet különbözik az emlékezet (általánosabban a tapasztalat) tartós formáitól, az idők során számos eltérő magyarázatot kapott.

Kezdjük egy, a mából visszatekintve anekdotikus példával, amely a memóriakutatás egyik fontos témájához, az emlék konszolidációja (megszilárdulása) kérdéséhez kapcsolódik.

A 60-as években a planáriák (örvényférgek) felé fordult az emlékezetet kutatók figyelme, abban a hitben, hogy a planáriákkal végzett kísérletek bizonyítékot szolgáltatnak arra vonatkozóan, hogy kannibalizmus útján átvihetõ a kondicionálással (az ingerre adott válasz megerősítése által) kialakított tapasztalat. Az áldozat kondicionálási tréningekben vett részt, majd fajtársa jól kipreparálva elfogyasztotta. Az eredmények szerint a kannibál állat az étkezés után sokkal gyorsabban tanult hasonló helyzetben (fényre való elkerülõ reakció, bal-jobb diszkrimináció stb.).

Hogy a világ ezt mennyire vette komolyan, azt a The Worm Runner’s Digest korabeli vicces hangnemű szakfolyóirat mutatja, amely számára a közleményt a Michigen-i egyetem Planária Kutató Csoportja adta ki. A fél komolyság a vizsgálati helyzetnek szólt, az említett folyóirat számos karikatúrát mellékelt. Ami a helyzetben mégis elgondolkodtató volt, az a tartós viselkedésmódosulás mögött álló RNS szintézis feltételezése. A kutatók között heves vita folyt a ribonukleinsav útján átvitt tanulékonyság specifikusságáról. A vizsgálat alapján felmerült gondolatok megfeleltethetõek voltak Donald Hebb 1949-ben, több mint évtizeddel korábban leírt és máig élő két szakaszos neuronális memória elméletének. Az utóbbi szerint, átmenetileg fennmaradó öngerjesztõ aktivitást tételezhetünk fel az ingerületbe került neuronális sejtegyüttesek belül, amely átmeneti szakasz a tartósan fennmaradó molekuláris változásoknak ad lehetõséget az agyban. Egy funkcionális és egy strukturális szakasz épül így egymásra a memória nyom konszolidációjában.

(A hebbi sejtegyüttesek és az ezzel egyidejűleg feltételezett szinaptikus plaszticitás szerepe a hosszúidejű emlékek genetikai programozásában, a mai napig izgalmas kutatási feladat, és az utóbbi időben beigazoltnak vélt elképzelés. A rövid és hosszú tartamú emlékezeti folyamat neurológiai és genetikai szintű konszolidációs problémájáról; az élénk érzelmi emlékek sajátos konszolidációs mechanizmusáról; mindezek kapcsán az emléknyom szétszórt, nem meghatározott helyre lokalizálható természetéről, olvashatunk damasio, Descartes tévedése, 1994; schacter, Emlékeink nyomában, 1996 c. könyvében).
 

Anekdotikus példánk ideje óta, az emlékek képződésének, megszilárdulásának elméletei természetes mód sokban változtak, ám máig messze nem lezárt kérdésről van szó. Bonyolult biokémiai, neuronális, neurológiai és kognitív rendszerek kerültek a kérdés reflektorfényébe. Ám az, hogy a planária kísérletekre alapozott feltevés ma már csak tudománytörténeti anekdota, nem jelenti, hogy a mögötte álló kérdés sem lett volna komoly; ami példánk tanulsága. Tudnunk kell, hogy az elméletek (a legújabbak is) meghaladhatóak: a fontos az, hogy az általuk feltett és értelmezett kérdés valós legyen. Valamely meghaladott elmélet nélkülözhetetlen vizsgálatokat inspirálhat, melyek az új, pontosabb elmélet kialakulását megalapozhatják.
 

Táras emlékezet elméletek   A közvetlen emlékezet maga idejében inspiráló, mára meghaladt gondolkodásmódjának tudománytörténeti példája az emlékezeti tárakban/tárhelyekben való gondolkodás. Ez már több mint anekdota, egy bő évtized meghatározó szemléletmódjával találjuk magunkat szemben, amely szemlélet a kognitív pszichológia megszületésével esik egybe. Az 1960-as években szilárdnak bizonyult az a számítógépes analógia, amely rövid és hosszú tartamú emlékezeti tárakban gondolkodott, a táras „dobozokat” összekapcsoló, az információt átemelő (transzfer) folyamatokkal. Ez a ma is népszerű elmélet, elsősorban a tárolás idői jellemzőire és az azzal összefüggő felejtésre építette a felosztást. A táras elméletben a rövid tartamú emlékezet másodpercekben mérhető, amely rövid idő alatt a tárolt anyag a hanyatlás, vagy a kiszorítás következtében elvész, hacsak a fenntartás céljából nem frissítjük fel; például az információt ismételgetéssel kerengetjük (gondoljunk akár egy telefonszám fejbentartására, illetve annak azonnali kiesésére, ha időközben valaki hozzánk szól). Ezzel szemben a hosszú tartamú emlékezetből történő felejtés már nem az információ elvesztésével magyarázható, itt az előhívás nehézségével kell számolnunk, és az előhívási kudarcot a tárolási tulajdonságokkal magyarázható interferencia hibák okozzák. Ezeket a tulajdonságokat pedig a tárak másik fontos tulajdonsága, a kódolás fizikai és szemantikai természete határozza meg.  Eszerint, a rövid tartamú tár (tárak) az érzékszerveknek megfelelő modalitásban kódolják az információt, amíg a hosszú tartamúak tár (tárak) a jelentés mentén – mely egyben az interferencia hibák forrása is. Az emlékezet hangzás vagy jelentés okozta interferencia hibáiból, a kódolás formájára lehet visszakövetkeztetni. A táras elméleti keretben maradva, a rímelő hibák a rövid tartamú, a jelentésbeliek (erős asszociációk) a hosszú tartamú tárolás jelei. A tárak harmadik fontos tulajdonsága: a rövid tartamú tár korlátozott és ezzel szemben a hosszú tartamú tár korlátlan befogadóképessége.

   A fent körvonalazott szilárd elméletben a számítógépes analógiáról tanúskodik a használt szakzsargon is: mint „információ”, „kódolás”, „tárolás”, „transzfer”. Az alapgondolat kikristályosodása után a táras elméletképzés önmagában is bő évtizedes utat járt be, és nagyszámú emlékezeti jelenséget képes volt megmagyarázni, s ugyancsak számos izgalmas kérdést vetett fel, amely előre vitte a tárakban való gondolkodást. Izgalmas kérdés volt a tárak visszacsatolása, amely például azt a gondolatot vetette fel, hogy a jelentés menti szűrés már a másodperc törtrészei alatt is megtörténhet. Avagy egy másik erőteljes kérdés, a képi és nyelvi tárolás kapcsolata volt. Emlékezeti tárgyú könyvek és tankönyvi fejezetek ma is részletes tárgyalják tudománytörténeti fontossága miatt ezt a korszakot, amely a kognitív pszichológia információfeldolgozási szemléletét alapozta meg (lásd ajánlott irodalom baddeley, 1997).

   A táras gondolkodás időközben fellazult és a rövid tartamú emlékezet egyre jelentősebb szerepet töltött be az információ fenntartásában és manipulálásában; lépésenként az aktív, működő emlékezet színhelye lett. Habár az emlékezeti tárak létezése az 1970-es évek során cáfolatot kapott, több együtt járó gondolat, a pszichológiai információfeldolgozás gondolata (a túl gazdag környezeti információ szűrése, feldolgozása, változó és többszörös ismereti leképeződése) maradandónak bizonyult. Az információfeldolgozási kifejezéseket ma a kognitív reprezentáció (ismereti leképeződés) foglalja egybe. Az olyasmi elképzelések, miszerint a külső tárgyak és események kizárólag szavak, vagy kizárólag képek formájában vannak jelen az emlékezetben, tarthatatlannak bizonyultak. Gondoljunk csupán arra, hogy a hallott szó néhány másodperc alatt mentális képet hívhat elő, a látott képet pedig ugyanilyen gyorsan meg tudjuk nevezni.  Ez a felismerés a kettős kódolás elnevezést kapta paivio a ’60-as évek vége óta többször átfogalmazott elmélete nyomán: miszerint a bemutatás modalitásától függetlenül, képi és nyelvi formát is használ emlékezetünk az események kognitív reprezentációjában. (Paivio, 1986) Mindemellett teret kapott az érzékszervi modalitásoktól mentes, nem szemléletes fogalmi jelentés reprezentációjának lehetősége. Ide tartozik a képi jelentés kérdése is, amelyre a képzeleti kép létrehozásának absztrakt, gondolati lépései engednek következtetni. A vizuális gondolkodás gyakorta megelőzi az élénk mentális kép megjelenését. Vagy például, hogy mikor egy szót nem tudunk hirtelen felidézni („nyelvemen van jelenség”), gyakran hasonló jelentésű szavak ugranak be először; mely keresési hibák a szó fölött álló fogalmi jelentésre utalnak. A fenti jelenség arra enged következtetni, hogy a szó és annak jelentése elválik a kognitív reprezentációt tekintve: „a jelentés nem a szóban van”. A jelentés hibái eltérnek azoktól az elvétésektől, melyeket a hasonló hangzás eredményez – az utóbbiaknál már a szavak szintjén keresünk emlékezetünkben, amelyről épp a hibák tanúskodnak. A mentális lexikonnak a szó és a jelentés szintje eszerint eltérő kognitív reprezentációkat jelent, melyek habár elkülönülnek, mégis együttműködnek a szóbeli anyag feldolgozásában. Sőt, a szavak alatti betűket is beleérthetjük ebbe az együttműködő lexikai rendszerbe. Ez utóbbihoz mindennapi példa, a nyomdahibák átugrása. A kognitív reprezentációkban gondolkodva, a hiányzó betűt a felette álló szó aktiválja, így azt szinte odalátjuk. Ez a lexikonban egy felülről lefelé történő aktivációs lépés, hasonlóan, mint amikor a lexikon hierarchiájában feljebb lépve azt értelmezzük, miként segíti a jelentés a szó felismerését (vagy akár félreolvasását). Betű, szó, jelentés – ez a hármas együttműködő kognitív reprezentáció Morton ugyancsak a ’60-as évek végére tehető felismerése nyomán a logogén rendszer nevet kapta. (Morton, 1980) 

   A táras elméletek cáfolatát craik és lockhart tették meg az 1970-es évek elején, akik a rövid tartamú emlékezetben történő feldolgozási folyamatok hajlékonyságára irányították a figyelmet. Feldolgozási szintek néven ismert elméletükben azt a tételt állították fel, hogy az emlékezet az észlelés során történő feldolgozás mélységének (szintjeinek) következménye, ami a fennmaradó emlék kidolgozottságában és hozzáférhetőségében is megmutatkozik. A mélyebb feldolgozás jobb hosszú távú emlékezést eredményez, ám többnyire nagyobb tudati erőfeszítést is kíván a személytől. Mindennapi példákat használva; ha az utcán elgondolkodva haladunk, nem igen fogunk visszaemlékezni mindarra, ami mellett elmentünk. Hasonlóan, ha csak átfutunk valamely szövegen, avagy gondolkodunk felette, nem azonos annak megjegyzése. A feldolgozási szintek keretben az észlelést és emlékezést egyesítő emlékezeti feldolgozás során régi, tartós ismereteink éppúgy aktiválódnak, mint az újonnan szerzettek. Valamint, a közvetlen emlékezetben jelen vannak a felszínesen feldolgozott, valamint a tudatilag fel sem fogott de a tudat számára hozzáférhető emlékek éppúgy, mint a már felfogottak. 

(Futólag meg kell azonban itt jegyeznünk, hogy az elmélyült feldolgozás nem jelenti egyben a tanulás szándékát. Sőt, olyankor, mikor aktív stratégiák bevetésére nincs szükség a megjegyzés céljából, ez felesleges is.)

Fentebb láttuk, miként a közvetlen emlékezeti fogalomkör pszichológiai magyarázata szakított a tárak jellemzőire épített strukturális elméletképzéssel és a tudat változó mélységeivel kísért emberi információfeldolgozás helye (ideje) lett, amelyben összetalálkozik tapasztalatunk és tapasztalatszerzésünk. A közvetlen emlékezetet innentől kezdve aktív folyamatként, valamint a tudat tartalmaként értelmezhetjük, akár a friss tapasztalatból, akár a régiből eredjen tartalma. E gondolatnak a filozófiai pszichológiában találjuk a csíráját. William james 1890-ben a tudattal kapcsolatot tartó élményanyagra korlátozta a közvetlen, avagy elsődleges emlékezet fogalmát, az általa nevezett szemléleti idő által behatárolva annak rövid tartamát. Időszerűvé lett vélekedése szerint, a megélt, azaz szemléleti időhöz köthetjük, hogy az esemény a későbbi emlékezés tárgyává lehet.

.

A mához közeledve, a közvetlen emlékezet elméleteiben egyre jelentősebb szerepet kaptak a biológiai és neurotudományok, utat nyitva az összetett és sokszoros leképeződést nyújtó emlékezeti rendszer lebontásához, mely a továbbiakban kiemelten tárgyalt munkaemlékezet pszichológiai elméletét is alátámasztotta.

MUNKAEMLÉKEZET:

A KÖZVETLEN EMLÉKEZET MODELLJE

A munkaemlékezet modell alapgondolát ismertetve a közvetlen emlékezet ma legjobban kidolgozott fogalmát határoljuk be. Az emlékezetre folyamatként, a közvetlen emlékezetre pedig, mint a pillanatnyilag zajló megismerésre tekintünk. A munkaemlékezet így már nem a szűk értelmében vett emlékezetet, hanem az időleges fenntartás képességén túlmutatva, az éppen történő megismerést, az emlékezet működő állapotát jelenti. Ebbe beleértjük az emlékezet eltérő formáit mozgósító észlelési, gondolkodási, képzeleti, és nyelvi folyamatokat is. Az emlékezet megismerésben játszott szerepéről empirikus talajon állva gondolkodik az elmélet.

   Fontos képessége az emberi emlékezetnek, hogy az információt képes egyidejűleg  fenntartani (a külvilágról kialakított mentális reprezentáció formájában), és a feladatnak megfelelően kezelni is. Számos mentális tevékenységhez szükség van erre. Pl. társalgás közben ahhoz, hogy sikeresen kövessük az esetleg több személyes véleménycsere fonalait, vagy egyszerűbb példát véve akkor, ha meg kívánunk jegyezni egy címet, de nincs kéznél papír és ceruza. A munkaemlékezet elmélet (angol kifejezése working memory; rövidítve WM, amely rövidítést a továbbiakban itt használni fogjuk) az emlékezet tekintetében összetett tevékenységet kívánja általános fogalmi keretbe helyezni. Mint minden általános elméletet képző fogalmi keret, ez is leegyszerűsítő, és érvényességének próbája az, hogy beleférnek-e a különböző emlékezeti megnyilvánulások. A WM koncepció lényege az emlékezeti alrendszerek egységes rendszerként történő működése, a koordinált mentális aktivitás.

Az elmélet kidolgozott formája Alan baddeley nevéhez kapcsolódik, aki az 1970-es évektől kezdve napjainkig fejleszti munkatársaival a modellt (ajánlott irodalom baddeley, 1997 Az emberi emlékezet).

   A modell alapgondolatának egyszerűségéről árulkodik az alábbi ábra, melyben elsősorban a rendszer alkotórészeinek egyidejű, párhuzamos működésére figyeljünk fel. A mentális aktivitást a központi végrehajtó (exekutív rendszer) koordinálja, melynek szolgálatában perifériális rendszerek állnak a hallási és a látási információ fenntartása érdekében, melyek a fonológiai hurok, és a téri-vizuális vázlat nevet viselik. A WM az egész rendszer együttműködését jelenti, koordinált mentális aktivitás, amelynek feladata a feldolgozás ás a tárolás egyidejűleg.
 
 
 
  A WM ábrája az emlékezeti rendszer működésének alapelvét mutatja be Baddeley nyomán. A munkaemlékezet részei a két modalitást őrző periféria, valamint a figyelmi kontrollt is gyakorló központi végrehajtó egység. A fonológiai hurok a hallási alapú, a téri-vizuális vázlat pedig a látás alapú események ideiglenes megőrzését végzi. Az őket egybekapcsoló központi végrehajtó egysége pedig a magasabb szintű mentális műveletek - mint gondolkodás, tervezés, visszaemlékezés, képzelet - mögött álló folyamat-együttest foglalja egybe. Emellett ellenőrzi, és „lekérdezi” a perifériákat; mintegy „ablakot nyit” a feldolgozandó anyagra. 

A továbbiakban mindkét periféria kettévált. A fonológiai hurok a hangalakot őrző fonológiai tárolásra, és a gyors hanyatlást kivédve, annak felfrissítését szolgáló artikulációs kontrollra különült. Utóbbi a hangos, majd a fejlődéssel egyre belsőbbé lett ismételgetés által történik. A képi perifériát is megosztja a vizuális egész részleteinek fenntartása, valamint a téri vázlat. A passzív fonológiai és ugyancsak passzív vizuális tároláshoz képest az artikuláció és a téri vázlat a központi végrehajtó olyan funkcióinak tekinthetőek, melyek erősen automatizálódnak és így kevés a figyelmi kapacitás igényük.
 

   baddeley az olvasás, számolás, megértés, döntés bonyolult, a kognitív funkciókat tekintve összetett tevékenységébe beültetve dolgozta ki a munkaemlékezet fogalmát, mely tevékenységek igénylik az anyag strukturális fenntartását és értelmes feldolgozását, manipulálását. Arra a következtetésre jutott, hogy e műveletek egyidejűleg és koordináltan kell, hogy történjenek. Például az olvasásra gondolva, a szöveg időleges megőrzése és az értelemadás egymást feltételezik. Igen egyszerűen ezt úgy fogalmazhatjuk, hogy az olvasás, számolás, szövegmegértés, döntés a strukturálisan megőrzött anyagon, az emlékezeti reprezentáción történik, és nem pedig a papíron, a külső közegben. Miközben olvasunk, előfordul például, hogy a lapon korábban már olvasott részletre van szükségünk a megértéshez, és ilyenkor a szemünk, lassú letapogatás nélkül, pontosan erre a részletre ugrik vissza. Van eszerint valamiféle téri-vizuális vázlat a fejünkben az olvasott szövegről, amely a letapogató szemmozgás célpontjává válik. Az anyag strukturális fenntartása tartós emléket is visszahagyhat. Sokszor emlékszünk hosszú idő múltán is, hogy hol van valamely ábra vagy név pontos helye a könyvben. Meg lehet, így lesz ez néhány év múltán a fent látott WM ábrával is. 

   A WM kísérleti igazolását kiindulásként olyan párhuzamosan végzett kettős emlékezeti feladatok adták, mely feladatok - úgy gondolhatnánk – vetélkednek egymással. Az ötletet egy korai kísérlet adta. Baddeley és Hitch még 1974-ben arra az érdekességre mutattak rá, hogy két feladat egyidejűleg végezhető, amennyiben a kettő más-más „perifériát” használ, és ennél fogva az emlékezeti anyag nem zavarja egymást, nem interferál. Így például igazolást nyert, hogy a közvetlen emlékezet terjedelme körüli számsorok ismételgető fejbenntartásával egy időben, lehetőség van az olvasott szöveg megértésre, döntések meghozatalára. Hallunk például egy hatos számsort, majd utána elolvasunk egy bonyolultabb mondatot, majd felmondjuk a számsort, és ezt követően válaszolunk a mondat tartalmára vonatkozó kérdésre: pl. arra, hogy min vitatkoznak a szereplők, vagy arra, hogy igaz volt-e az állítás. Ami az elméletképzés számára meglepő és ösztönző volt, hogy az ilyen kettős feladatok nem rontják le jelentősen egymást. Ennek magyarázata, hogy az egyik feladat hallási, a másik vizuális természetű, és ennek megfelelően a munkaemlékezet hallási és látási perifériáját használja. Az egyébként korlátozott kapacitású központi feldolgozást pedig csak a szövegértés terheli le jelentősen az említett kettős feladatban; a számsor fejbentartása csak csekély mértékben, ami a majdnem automatikusan történő belső ismételgetéssel történik. Hasonló eredményeket találtak számos feladathelyzetben. Gondolkodási és döntési feladattal párosítva a közvetlen megjegyzési (számsor) feladatot, a memória terhelésével megnyúlik ugyan a megoldás ideje, de ami az elméleti következtetés számára fontos, az az, hogy a vetélkedő feladatok ellenére sem kivitelezhetetlen a megoldás, amennyiben nem ugyanazon perifériát terheli a két feladat. Amikor az egyik tár foglalt, a munkaemlékezet más oldalról tovább terhelhető. A kettős feladatok művi helyzetek, melyek által szétválasztjuk az anyag strukturális és értelmes feldolgozását - amelyek egyazon feladatban egybefonódnak. A párhuzamos működés lehetővé teszi az emlékezeti alrendszerek együttműködését, amennyiben a kettős emlékezeti feladatok igénye nem csordul túl a perifériák befogadóképességén, valamint a központi egység műveleti kapacitásán.

   Az alábbiakban külön-külön szólunk még a WM alrendszereit alátámasztó kísérleti bizonyítékokról.

Kísérleti igazolását elsősorban a fonetikus hasonlóságból (Pl. a T és P betűk vagy a csöbör, vödör szavak között) fakadó hibák adják. Másfelől a hallásra támaszkodó párhuzamos feladatokban való teljesítmény zavartsága, a periféria lefoglaltsága miatt. Például amikor a hírekre nagyon figyelünk, zavar a beszélgetés. Még a háttér zajként szereplő nem figyelt szöveg is erős rontó hatással van más szóbeli teljesítményre. Mindez azt mutatja, hogy a nem figyelt anyag is eljut a fonológiai tárba. Olyankor, amikor egy izgalmas szöveget elmélyülten olvasunk, meglehet kevésbé zavar a szöveges háttér, mert az olvasás ez esetben elhanyagolható mértékben beszédjellegű, főként vizuális úton éri el a jelentést. A fonológiai interferenciát okozó feladatok nem általában érzékenyek az egyszerre hallott hangok hatására, hanem a beszéd fonológiai elemzéséből fakad a hiba, amely a szavak reprezentációjának szintjén is fennmarad. A jelentés nem játszik szerepet benne, értelmetlen és idegen szavak esetén is érvényesül a hatás.

      Már említettük, hogy a fonológiai hurok belső beszéd jellegű artikulációs komponenst is tartalmaz. Ennek tükrözője a szó hosszúsági hatás, amelyet betűkben vagy szótagokban mérhetünk. Amikor a fonológia tárolás felfrissítését szolgáló artikuláció hosszabb szavakon dolgozik, időigényesebb a folyamat, s így a hanyatlást kevésbé tudja kivédeni. Ebből következően hosszabb szavakra kisebb az emlékezeti terjedelmünk. Ez nem mond ellen annak, hogy a betűk szavakká, vagy akár értelmetlen szóegységekké, vagy szótagokká szerveződése kiterjeszti az emlékezet terjedelmét. Idézzünk fel itt egy klasszikus fogalmat, amely a közvetlen emlékezet korlátozott terjedelmével kapcsolatban fogalmazódott meg.

A közvetlen emlékezet terjedelme 7±2 - amely bűvös szám utalás miller tömb (chunk) fogalmára - amely a kognitív áramlat előszelében született meg az 50-es évek derekán. (Miller, 1956) Miller számára az volt a kérdés, hogy bár régóta tudjuk, hogy az emlékezet közvetlen befogadóképessége, terjedelme korlátozott: mindezt azonban milyen egységben fejezzük ki? A hagyományos emlékezeti terjedelem tesztek szerint a sorozatban megjegyzett tételek számában. Ám ez közel sem jelent egységes mércét, mert az lehet betű, szám, szó, vagy szótag.

miller válasza a problémára, hogy a terjedelem nem az információ egységében, „bit”-ekben, hanem szubjektív egységekben (tömb, chunk) mérhető. A nagyobb tömbök megnövelik az elemi egységekben (pl. betű, egyjegyű szám) mért befogadó képességet, emlékezeti kapacitást. A mágikus 7-es szám beilleszthető volt később a bevezetőben tárgyalt rövid tartamú emlékezeti tárba, amelynek eszerint hét tárhelye van, ahova az egységek átmenetileg beférnek. A közvetlen emlékezet mai, munkaemlékezeti (WM) koncepciójában a tömbösítés hatásának értelmezése változik. A tömbösített anyag felfrissítése az artikuláció által, nagyobb egységekben, és így gyorsabban, hatékonyabban történik. Összességében kevesebb időt vesz igénybe, mintha a tételeket egyenként kezelnénk emlékezetünkben. A nagyobb emlékezeti egységek így hosszabb hangsort tartanak hozzáférhető állapotban. Ez a gondolat magasabb szintekre is átvihető, miként a beszédben a tagolást szolgálják a ritmusok, és a beszéd dallama is. Feltehetően a szöveg fenntartása és megértése érdekében.
 

Az artikulációs frissítés által több másodpercekig fennmaradhat a beszéd fonológiai emléke, amely egyébként hozzávetőleg két másodperc alatt elhalványul. A fonológiai tár idői korlátja még a szavak kiejthetőségére és a beszéd gyorsaságára is érzékeny. Az artikuláció időt nyerő szerepét közvetve igazolja az artikuláció elnyomása. Ezekben a kísérletekben a személyeknek szöveghallgatás közben egyszerű hangsort (pl. la-la-la) kellett ismételgetniük, ezzel elnyomva, megakadályozva, a szöveg természetes ismételgetését. Ilyen módon lényegesen romlott a hallott anyagra való emlékezés. Emellett szerepet játszik a belső beszéd természetű ismételgetés is, amely gyakran csak kérgi szintű mororos programként aktiválódik, az írott szavak hallási reprezentációjának megteremtésében. Az utóbbival magyarázható, ha interferál az olvasott és hallott szöveg egymással. Az olvasott szó ilyenkor az ismételgetés által hallott formába kerül át. Korábbi példánkkal ellentétben, nehezebb, például szakszövegek, vagy idegen nyelvű szövegek olvasásánál ez várható. A belső beszédet igénylő tanulás során zavaróan hat a háttérben zajló beszéd, amely a fonológiai kódot igénybe veszi, ugyanakkor kevésbé zavaró az instrumentális zene, amely nem érinti azt. Hasonlóan, képek memorizálása esetén felnőtt embernél számít a képek neveinek szó-hosszúsága, míg kisebb gyerekeknél érdekes módon nem, ami a fonológiai ismételgetés stratégiájának életkori fejlődésére utal.

   Az ismételgetési stratégia gyermekkori fejlődése részben magyarázza a közvetlen emlékezet terjedelmének (szavak, számok és képek esetében) a gyermekkor során történő növekedését. A kisgyerek felismeri, hogy emlékezete érdekében stratégiákat kell használnia. Ha a két év körüli kisgyerek kiindul a konyhába, azzal a kéréssel, hogy behozzon két-három dolgot, bájosan ártatlan képpel jön vissza, mindent elfelejtett. Ám, mikor egy öt éves gyerek türelmetlenül mondani akar valamit, már tudatában van, hogy elfelejti, ha nem mondhatja azonnal. Ekkortól várható az emlékezeti stratégiák, köztük az ismételgetés, használata. Meta-memóriának hívjuk általában az emlékezetünkről való tudást, amit a megjegyzés érdekében gyakorta fel is használunk. Az ismételgetés stratégiája példa erre.

   Az emlékezeti terjedelem növekedése nem egyetlen tényezőtől függ. A hagyományosan alkalmazott emlékezeti terjedelem tesztek, a fonológia hurok és az artikulációs kontroll működését együtt mérik. Ezen túlmenően, számolnunk kell még a szókincs bővülésével, valamint a fonológiai tudatosság kialakulásával, amely olyan játékos helyzetekben nyilvánul meg, amikor a szót elemeire kell bontani, például valamely hangot felcserélni, amely által új szót nyerünk.

Téri-vizuális vázlat
 

A vizuális tár, és a téri vázlat, mint különválasztott funkcionális egységek egy-egy ismert mérési helyzetét mutatjuk be alább. A minta felismerés helyzete a tár létezésének kísérleti igazolása. Ennek változataiban az a közös, hogy a bemutatott figurális elrendezésből (például egy négyzetháló kitöltött és üres kockái) az eredeti bemutatást követő próba során az egyik kitöltött kocka helye üres lesz, amely hiányra rá kell mutatnia a személynek. Vizuális emlékezet terjedelem tesztről van szó, ahol a minta elemeinek száma fokozatosan növekszik, amelynek felső határa jelzi a vizuális memória befogadóképességét. A feladat elvégzése a vizuális tár figyelmi letapogatását igényli, az ideiglenesen fenntartott anyagon.

     A következő általánosan leírt feladathelyzet nem a vizuális egész fenntartására, hanem a tériség kialakítására érzékeny mátrix feladat.
 
 
 

3

4

1

2

5

7

6

8
 
 
 
 
   
 
 

Képzeljünk el egy 4*4-es négyzethálót, amelyben rámutatunk, hogy kiindulásként melyik lesz az 1-es kocka (legyen a második sor második helye), majd a 2-es és így tovább 8-ig. A  helyekre csak rámutatunk, majd a számonkérés az üres hálón történik. Lásd szemléltetésként a lerajzolt elrendezést.
 
 
  A mátrix feladat, illetve általában a téri mezőben való lokalizációt igénylő feladatok, abban térnek el jelentősen a vizuális feladatoktól, hogy míg a vizuális fenntartást szolgáló vizuális tár egészlegesen őrzi a bemutatott anyagot, gazdagon vizuális részletekben, addig a téri vázlat szekvenciális letapogatást, szerveződést igényel.
 

A WM modell téri-vizuális perifériája a vizuális észlelés magasabb kognitív és agyi reprezentációs szintjére helyezhető, amely szoros kapcsolatban áll a képzeleti tevékenységgel. Empirikus tény, hogy elképzelni és látni valamit nem lehet egyszerre. Ennek magyarázata, hogy a képzeleti átalakító vagy letapogató folyamatok ugyanazt a téri-vizuális reprezentációt használják, mint az észlelés magas szintű folyamatai, amelyek már a tárgyak azonosítását és lokalizációját végzik. Miközben például képzeletben bejárjuk utunkat, vagy például átrendezzük szobánkat, kognitív térképet alkotunk, azt átalakítjuk, és vizuális részletekkel kiegészítjük. A téri vizuális vázlat tehát az észlelési és képzeleti feladatokban is érintett, a két megismerő folyamat találkozási pontja. Jól mutatják a téri memória szerepét a gondolkodási feladatok is. Gondoljunk például arra a vázlatos rajzra, amit sokszor készítünk tanulás közben a gondolati összefüggések ábrázolására. Vagy például arra, hogy történetek hallgatása közben fokozatosan kialakul bennünk egy téri mentális modell, amelyet a tériségre utaló kifejezések segítenek, és amely modell segíti a megértést.
Központi végrehajtó

A központi végrehajtót igénybevevő feladatokat úgy tudjuk egybefoglalóan jellemezni, hogy stratégiákat, tudati monitorozást igényelnek; részletezőbben pedig hipotézisek felállítását, tervezést, a viselkedés irányítását és ellenőrzését, és ezzel együtt gátlását jelentik. Szemléltetésként: kifejezetten végrehajtó (exekutív) feladatnak számít például a kártyacsoportosítás, vagy a szó fluencia teszt.

   A kártyacsoportosítás esetében a több szempontból csoportosítható kártyacsomag lapjait a személynek az utasítás által megadott szempont (pl. színek) szerint kell csoportosítania. Ám miután féltucatnyi kártyát sikeresen besorolt, arra kérik, hogy változtassa meg a csoportosítási szabályt (pl. a forma alapján). Majd ismételten változtatásra kérik. A viselkedés hajlékony alkalmazkodására, a válasz gátlására van szükség a feladat végrehajtásához. Klinikai esetekben a kóros lelassulás mellett a perszeveráció hibái (a korábbi osztályozási szempont fennmaradása) jellemzőek. A szó fluenciát mérő helyzetben pedig megadott betűvel egy percen át szavakat kell mondania a személynek. Ez a feladat ugyancsak a feladatvégzés folyamatos figyelését, ellenőrzését (monitorozását) igényli, és adott pillanatokban a nem megfelelő válaszok gátlását. A szó fluencia helyzetet könnyen kipróbálhatjuk, mialatt érezzük a feladathoz szükséges mentális erőfeszítést. Például mérjük az időt, és 1 perc alatt mondjunk ki minél több B betűs szót. Az idő nyomására várható hozzávetőleg 20 szó, köztük ritkább és kevésbé válogatott (bigyó, bitumen, bunkó, bakó, Balambér stb.) szavakat is mondunk, a kezdőbetű tartásához.

   A fentieknek megfelelő klinikai teszthelyzetekben, komoly nehézséget okoz frontális lebeny sérült betegeknek a helytelen válaszok legátlása. A végrehajtó feladatok a frontális lebeny sérülés diagnosztikus helyzeteinek is tekinthetőek.
 

   A központi végrehajtó terhelése folyamatosan növekszik a feladatok bonyolultságával. Ennek bemutatását az n-vissza feladat szolgálja (az angol nyelvű ábrán n-back). A feladat lépésről lépésre nagyobb terhet ró az emlékezetre. A feladat alaplépésben egyszerű jel detekció, amely előre megadott betű (pl. a C betű) azonosítását kéri a számítógép képernyőjén egymást követően, azonos pozícióban megjelenő betűkből. Emlékezeti terhelést ez a feladat még nem jelent; ezzel szemben a következő lépések emlékezeti terhelése fokozatosan növekszik. A következő lépésben ugyanis már azt kell eldönteni, hogy a megjelenő betű azonos-e az azt megelőzővel. Minthogy az első betű közben eltűnt, a döntés emlékezetben történhet meg. Majd pedig azt, hogy a megjelenő betű azonos-e a kettővel, majd pedig a hárommal korábbival. Látjuk, miként a közbeeső tételek száma által lépésenként növekszik a tételek emlékezetbeli távolsága. A 0 lépést követően először a szomszédos két betű (1-vissza), majd az egy közbülső betű által elválasztott két betű (2-vissza), majd a két betű hézag távolságban lévő tételek azonosságáról (3-vissza) kell döntenie a feladatot végző személynek. A növekedő távolság érezhetően egyre nagyobb emlékezeti terhelést jelent, hiszen emlékezetünkben visszafelé kell a letapogatást elvégeznünk. A lépésenként nehezedő feladat fokozódóan terheli a központi végrehajtót, mígnem az emlékezeti rendszer korlátjához érkezünk el. E kísérlet jól mutatja a központi kapacitás fokozódó igénybevételét az egyre kontrolláltabb feladatokban.

   Az n-vissza feladat növekvő kapacitás igényére neurofiziológiai mérések is rámutatnak. Funkcionális agytérképek (PET, fMRT) mutatják a feladatok járulékos feladat követelményét. A fent leírt n-vissza feladat nehezedését követhetjük az agy funkcionális térképén, melyen láthatóan, az emlékezeti feladat terhelésével fokozódik az agy működése. (A megjelenített aktivitás a fonológiai és a vizuális tár jórészt stratégiától függő használatát mutatja, általa a központi végrehajtó terhelését.)
 
 

A PET-es ábra baloldali, felső és jobboldali nézetben mutatja az agyat. A funkcionális agytérképen az agy növekvő aktivitását a színes területek jelzik. Az alapszintként szolgáló 0-vissza (0-back) kék színétől, a zöld, sárga majd piros színek fokozódó agyi aktivitást mutatnak a feladat emlékezeti terhelésének megfelelően. (Edward e. smith, John Jonides et. al. (1998): Components of verbal working memory: Evidence from neuroimaging. In: Proc. Natl. Acad. Sci. Vol. 95, pp.876-882.)
 
 
 

  A végrehajtó feladatok komplex folyamatokat jelentenek, a feladatok komplexitás tekintetében fokozatosak. Azaz nem egyszerűen exekutív, illetve nem exekutív feladatokról, hanem többé vagy kevésbé exekutív folyamatokat igénylő feladatokról beszélhetünk. Az emlékezeti rendszer egyes komponenseinek igénybevétele különböző mértékű, amit a feladat határoz meg. Az alrendszerek kapacitása külön-külön korlátozott.

   Az emlékezeti feladatok többsége bonyolult feladat, amely több részfunkcióra bontható le. Például az említett kártyacsoportosítási feladat igen erős exekutív terhelést jelent, de a téri-vizuális vázlat, sőt a fonológiai hurok megfelelő területeinek sérülései ugyancsak leronthatják az általa mért teljesítményt. A kártyák csoportosítása során tervezünk, hipotézist formálunk, stb. –, gondolkodunk és mind emellett verbalizáljuk és vizualizáljuk a lehetőségeket. A kártyafeladathoz hasonlóan bonthatjuk le, pl. a sakkjátékot is. Ugyanígy az olvasás, számolás is bonyolult, a WM komponenseit tekintve összetett tevékenységek, melyek feltételezik az egész rendszer működését, egyidejűleg a verbális és vizuális fenntartást, a hosszúidejű emlékezet tudásának aktiválását, és a műveletek végzését. 

    A szelektív neurológiai sérülések igazolják az emlékezeti alrendszerek létezését. Erre utaló esetleírásokat bőségesen találunk a szakirodalomban (ajánlott irodalom schacter, 1996, baddeley, 1997). A viselkedés kontrollja, és az integrált működés a végrehajtó funkció feladata, melyben az agy homlok (frontális) lebenye vezető szerepet játszik. Már a perifériák koordinált működése is (például egy kijelölt pályán mozgó célpont manuális követése téri feladatként, mellette egy számsor fejbentartása fonológiai/artikulás feladatként) a frontális lebeny funkcióját igényeli, amely meghatározott agysérüléseknél nehéz feladattá válhat. Bonyolultabb feladatok gyakorta kivitelezhetetlenek az emlékezeti rendszert érintő agysérültek számára. Így például a személyes emlékek élményszerű megkonstruálása, amely az emlékek magas szintű integritását, az emlékezés kontrollált irányítását igényeli; hiszen megannyi részletből kell, hogy történjen az emlék összeillesztése. Ennek felel meg az általános megfigyelés, hogy az amnéziás betegeknek viszonylag ép a tudása az élményszerű emlékezethez képest, amely utóbbi szembetűnően sérült (lásd később az emlékezet szemantikus és epizodikus formájának megkülönböztetését). A sérülés abban mutatkozik meg, hogy az amnéziás betegek emlékezete az élmények tekintetében sivár, emlékezetük tudásbeli tényekre támaszkodik, és gyakran még-e ténybeli emlékek is fantázia eredményei, amit konfabulációnak nevez a klinikai szakirodalom. A konfabuláció a kontroll és a gátlás hiányát, az emlékezet irányítottságának fellazulását jelzi. Az amnéziás kép azonban ennél jóval összetettebb, amely a klinikai kezelés számára is fontos. Igen ritka esetben beszélhetünk csak teljes amnéziáról. Meg lehet például, hogy a rossz szövegemlékezés mellett, jó marad az arcokra, tárgyakra, vagy helyekre való emlékezés. Az emlékezés az egészséges embereknél természetszerűleg is romlik. Az emlékezet korosodásának egyik érzékeny mutatója a prospektív (előremutató) emlékezés gyengülése; az eltervezett dolgok el nem felejtése, akár csak egy postai levél bedobása, vagy valaki felhívása egy meghatározott időpontban. Ha a WM végrehajtó működése felől belegondolunk az előremutató emlékezet helyzeteibe, reálátunk, hogy milyen nehéz hétköznapi emlékezeti feladattal állunk szemben ezekben a helyzetekben. A tervezést követően a tudat kitartó monitorozására, illetve kidolgozott támpontokra van szükségünk ahhoz, hogy ne felejtsük az eltervezett dolgokat, és időben legátoljuk az éppen folyó cselekedetünket.

     Akár a sérült, akár az egészséges kognitív működés felől tekintjük, a végrehajtó funkció nem szigorúan behatárolt fogalom, tág értelemben a célirányos, függetlenedett, ugyanakkor a személy számára létfontosságú aktivitásokat takarja. Megragadhatóbban olyasmi képességeket foglal egybe, mint a problémamegoldás, kognitív elvárás és tervezés, döntés, hibajavítás, a tevékenység indítása, gátlása. Mindez a kognitív kontroll folyamatokban foglalható egybe. Hogy a végrehajtó funkció ne homunkulus modell legyen (mintha az agyba helyeznénk az annak működését irányító emberkét), ebben segítik a pszichológiai modelleket a neuropszichológiai esettanulmányok és az idegtudományok, melyek a homloklebenyt jelölik ki az igen eltérő agyi struktúrák összműködésének központi helyeként. Egyetértés van a tekintetben, hogy az agynak e frontális területe erősen érintett a felsorolt funkciókban. A homloklebeny sérült emberek úgy viselkednek, mintha hiányozna belőlük az a szabályozó rendszer, amely segítségével feldolgozási erőforrásaikat rugalmasan tudják irányítani és átirányítani.

   Az amnesztikus tünetek és a mögöttük álló agysérülések igen változóak, és gyakran mutatnak részleges sérüléseket. Az amnézia általános leírása mindemellett belefér a WM koncepcióba, abba, hogy az emlékezet működése a megismerés számos összetevőjének integrált együttműködését igényli. Szemléltetésként Olivier SACKS 1994/1999 Antropológus a Marson c. könyvének egyik esetleírásából idézünk, amely regényszerűen mond el egy amnéziás életsorsot. Gregnél agydaganata fokozatos kialakulását követően visszafelé ható, anterográd amnézia alakult ki az évek során.

   „Ahogy aktuális eseményekről és személyekről kérdezgettem, mélységeiben tárult fel előttem dezorientáltsága és zavartsága”. ”Néhány további kérdés végképp meggyőzött arról, hogy Gregnek gyakorlatilag nincsenek emlékei a „…(valamivel korábban).. .„történt eseményekről, különösen nem összefüggő, időrendben elhelyezkedő emlékei.” Kiemelés a könyv Utolsó Hippi c. fejezetéből (64.o.)

Szabadabb értelemben, önmagunk irányításának, kontrollálásának lehetősége rejlik a munkaemlékezet pszichológiai fogalma mögött. Más tekintetben a tudat tartalmának emlékezeti hátterével állunk szemben. A frontális lebeny magas szintű kontrolláló funkciója által törzsfejlődési (filogenetikai) vonatkozása is van az elméletnek, amely az elme sajátos emberi képességét magyarázza.
A munkaemlékezet kiterjesztése az önéletrajzi emlékezetre

Bevezetésünkben azt mondtuk, hogy egy elméleti modell általánosítását az általa megmagyarázni kívánt jelenségek teszik próbára. Jelenleg, a WM modell állja a próbatételt és beleférnek a mindennapi szinten összetett jelenségek is. Például ahhoz, hogy múltbeli történéseket felidézzünk, ugyancsak emlékezeti stratégiákat kell követnünk, magunknak feltett kérdések által irányítanunk az emlékezeti keresést, gyakran más vágányra kell terelnünk gondolatainkat. (Hol is lehettem akkor? Ki is volt még ott? Mi történt előtte? Stb.). Az önéletrajzi visszaemlékezés tartalom irányítottan történik, de szándékunknak megfelelően irányítjuk és ellenőrizzük gondolatainkat. 

A végrehajtó folyamatokba helyezve az önéletrajzi visszaemlékezés tartalom irányította keresési folyamatát például az alábbi bontást tehetjük:

      stratégia folyamatok

Pl. Arra a kérdésre, hogy milyen volt vasárnap az idő felelhetünk, úgy, hogy

Nem tudom, de megpróbálom felidézni mit csináltam aznap...

      hipotézis formálás az emlékezeti  feladatnak megfelelően

Nem mozdultam ki otthonról, ezért úgy gondolom....

      kontroll, korrekció

Az az érzesém, hogy borult volt, de nem biztos, hogy ez igaz...

      emlékezés

A WM elmélet kiterjesztése az önéletrajzi emlékezetre, a részekből álló emlékezeti élmény egységes tudattartalommá illesztését is tárgyalja. Gondoljuk csak meg, hányféle élményminőséget kell megragadnunk ahhoz, hogy részletekben gazdag emléket nyerjünk. Példánkban; „az elázott ruhák az erkélyen”, gazdag, térbeli mentális modellt hívhatnak elő, élénk részletekkel. Magunk elé képzeljük a jelenetet, amelyben mi is benne lehetünk. Minderről nincs rögzített emlékünk. Az emlék-, illetve élmény darabok „sokfelől” érkeznek a tudatba, majd közös tudattartalmat alkothatnak az élményszerű, epizodikus emlékben. Hasonlóan, mint az észlelés során, az eltérő úton (érzékleti információ csatornákon) érkező élmény szubjektív módon képez egységes élményt. A visszaemlékezésben fokozott hangsúlyt kap a személyes múlt felidézhető tapasztalata. Az emlék, képi és nyelvi formában is jelen van, hozzátéve a gondolatokat, hangulatokat, benyomásokat: mindez egységes tudatfolyamatot alkot.

     Az önéletrajzi emlékezet mindennapi példája belefér a WM fogalmába, olyan bonyolult feladatnak tekinthető, amely az egész emlékezeti rendszert használja. Az emléket kikeressük, összeillesztjük, amely végrehajtó funkciót igényel. Képzeletünkre is erősen támaszkodunk az emlék felidézése során, amely a téri-vizuális periféria aktiválását jelenti ebben az elméleti keretben. És hát, minthogy szóban emlékezünk, a szóbeli periféria is foglalt. Az önéletrajzi emlékezetre az emlék fogalma kapcsán fogunk később e fejezetben visszatérni.

TAPASZTALAT ÉS EMLÉKEZET

Gondolatok a tapasztalatról

 Amikor az emlékezetről beszélünk, általánosabban közelítve a tapasztalatról van szó, azt értve ezalatt, hogy a tapasztalatnak változó emlékezeti formái lehetnek.

     Belátható, hogy a megismerési folyamatok egymással ötvöződnek. Tekintsük például a mindennapi észlelést, szakszóval a percepciót. Az észlelés során egyetlen jelenetté formáljuk a pillanatot. Pl., miközben körülnézünk a szobában, észleljük és megértjük a jelenetet, végtelen sok emlék merül fel bennünk. Azok a pillanatok, melyek egymást követik, tudatunkban össze kell, hogy kapcsolódjanak. Szobánkban körbetekintve, a letapogató szemmozgások által jól elválasztott jeleneteket fogunk fel: ugyanakkor az egész szobát egyben észleljük. Amit látunk, messze túlmutat azon, amit az optikai inger meghatároz. Az összetett perceptuális élmény (az észlelet) nem közvetlenül érzékletünkön alapul, hanem tapasztalataink, emlékeink közvetítésével épül fel.

   Az emlék bizonyos értelemben azonos a tapasztalattal, ugyanakkor nem egészen fedi egymást a két fogalom. Így a szoba észlelését kísérő egyetlen perceptuális pillanatba érzékleti, élményszerű és fogalmi szintű emlékek is beépülnek. Nemcsak látjuk a szobát, de emlékszünk vele kapcsolatos élményeinkre, és az élményből származó tudásunk is beleszól mind abba, amit észlelünk. Így tehát az észlelet az emlékek változó formáját egyesíti.

   A tapasztalat és az emlékezés rokon jelentésével azt kívánjuk bemutatni, hogy minden megismerési folyamat hátterében ott áll a tapasztalat. Ezáltal az emlékezet fogalma is fellazul; amikor olyasmit állítunk, pl., hogy a figyelmi szűrést (bizonyos dolgok kiemelését vagy figyelmen kívül hagyását); avagy a perceptuális tanulást (tárgyak, események, személyek azonosítását) tapasztalatunk irányítja, ilyenkor tapasztalat alatt többnyire az emlékezet valamely formáját értjük. Ugyanígy a gondolkodás mögött is természetes tapasztalati hátteret feltételezünk, amely többnyire fogalmi szintű, ám nem kizárólag nyelvi jelentést jelent. Sőt, még az olyasmi kijelentések sem önmagyarázóak, hogy például „a visszaemlékezést tapasztalatunk módosítja”. E mondat kicsengése majdnem olyan, mintha azt mondanánk, hogy „az emlékezés mögött az emlékezet áll”. Többnyire azt szoktuk tapasztalatnak mondani, ami háttérben van és emlékezeti természete bizonytalan, aminek természete további taglalást kíván. Amikor olyasmit mondunk, hogy a „gondolkodás a tapasztalatra épít”, semmit sem állítunk e tapasztalati háttér emlékezeti természetéről. Az a kérdés már mélyebbre hatol, hogy az emlékezet mely formái mozognak a gondolkodás során. Hasonlóan ahhoz, mint amikor az észlelés során mozgósítom tapasztalatomat, itt is felmerül a kérdés, hogy fogalmi vagy elemibb perceptuális emlékek kerülnek pillanatnyilag előtérbe, vagy akár egyidejűleg vannak jelen. Gondoljunk például az intuíció néven ismert váratlanul bekövetkező ötlet betörésre; amelyben felszínesebb vagy mélyebb analógiás sugallatok is részt vesznek. Az emlékezeti formák ötvözetét értjük tehát tapasztalat alatt, amely viszont annak felismerésén alapul, hogy az emlékezetnek számos eltérő formája van. Így tehát, bár a tapasztalat majdnem szinonimája az emlékezetnek, jelentése magában foglalja, hogy az emlékezetnek sokszoros formája létezik. E felismerés vezette oda a gondolkodókat, hogy az emlékezet osztályozására törekedjenek.

 A klasszikus emlékezet tudós Henri bergson testi és szabad emlékezet felosztását tekintjük kiindulásnak - olvashatunk például babits (1930) tolmácsolásában bergson klasszikus gondolatairól1. Bergson azt boncolja, hogy két értelemben beszélünk emlékezésről, az egyik a mechanikus emlékezet - a test és az idegek emlékezete -, a másik a szabad emlékezet, amikor tudatosan visszanézünk múltunkba. A hétköznapi szóhasználatban általában az utóbbit értjük emlékezetként. Azt, amikor visszaemlékezem arra, hogy ”tegnap előtt mit láttam, hol voltam”, stb. Annak bevezetésére szolgált bergson ma már klasszikus gondolata, hogy az emlékezet felbontását megalapozza ha az emlékezést a tudathoz viszonyítjuk. Azzal, ha a tudat felől tekintve megkettőzzük az emlékezetet, valójában az emlékezet többszörös formájához jutunk el. A nem tudatos készségek között szerepelnek a motoros, perceptuális, de akár a nyelvi és gondolkodási készségek, a bergsoni szabad emlékezet pedig a szándékaink által irányított és megélt emlékezeti folyamatokat takarja, ezen belül élményszerű és a világ ismeretére épülő tudást is tartalmaz.

Az emlékezés szándéka
 

Mai gondolkodásmódunkat leginkább az emlékezeti tudatosság felől tett felosztása jellemzi, amely régi (lásd Henri Bergson), de a mai pszichológiában mégis újabb megkülönböztetés.
 

Perceptuális emlék és készség  

Az emlékezés szándékossága, illetve szándék nélkülisége képezi azt a kettőséget, amelyre schacter (1996) az implicit/explicit emlékezet felosztást alapozta. E dichotómiában a szándékosan kidolgozott emlék megnyilvánulásai az explicit, míg a nyersebb, gyakran csak áttételesen, tudtunkon kívül, megnyilvánuló emlékezést az implicit jelzővel illeti. A felosztás által az alacsonyabb szintű perceptuális emlék kerül szembe a magasabb szintű, élményszerű emlékkel.
 

Az implicit perceptuális emlék természetét vizsgáló kísérleti alaphelyzet az ismétlési előfeszítés. Ebben a kísérleti helyzetben kapott eredmények a kognitív egységek puszta ismétlődésének járulékos előnyét bizonyítják, teljesen azonos fizikai alakiság mellett. Például, ha korábban a személyek képek vagy szavak sorozatával találkoztak, majd később az lesz a feladatuk, hogy töredékes képeket vagy szavakat egészítsenek ki, hajlanak arra, hogy a nemrég látott tételeket idézzék fel; még akkor is, ha van számos más megoldás.(Ha például szavak előzőleg olvasott listájában a szüret szerepel, akkor a későbbiekben a töredékes „szü…  ” kiegészítése e felé hajlik, szemben más szavakkal, mint szünet, szülés, szütyő stb.). Az ismétlés ilyen hatása nincs a jelentés feldolgozásához kötve, amit a példaként felsorolt erősen eltérő jelentésű szavak is mutatnak. Ellenkezőleg, az ismétlési előfeszítés nélkülözi a jelentést. Amennyiben pl. az első találkozáskor mélyebb, jelentésbeli feldolgozást kíván a feladat, az nem hat ki a későbbi implicit feladat helyzetre, nem növeli az ismétlési előfeszítés mértékét. Másfelől, az ismétléses előfeszítés igen érzékeny a fizikai sajátosságokra. Így például az előzetes tapasztalás és a tesztfeladat közti modalitás váltás (beszédről írásra), vagy akárcsak az emlékezeti tétel formai sajátosságainak megváltoztatása (írásmód, betű típusa) csökkenti az ismétlés segítő hatását. Az ismétlés előnyét élvező helyzetekben tehát az emlék nyersen hozzáférhető, és az emlék őrzi perceptuális egyediségét. Ezeket az emlékeket nevezzük rejtett, vagy implicit emlékeknek, melyek szerepe a tudattalan feldolgozás izgalmas kérdésébe torkollik.

     Az ismétlési előfeszítés feladathatásainak (feldolgozás mélysége, fizikai azonosság) kontrolljaként is tekinthetjük az explicit feladatokat; a szavak vagy képek felismerését vagy felidézését. Ilyenkor az első találkozás során kért jelentésadás  kamatozik az emlékezeti teljesítményben, a szavak fizikai, például a betűk típusa szerinti elemzésével összehasonlítva. Egybecsengő eredmény, hogy ekkor már nem fontos a tételek fizikai azonossága sem. A felismerés és a felidézés az emlékezés tudatosságát igényli, annak tudását, hogy korábban már bemutatott tételeket kell felismernem, illetve emlékezetembe idéznem: a felismerés és a felidézés explicit feladathelyzeteknek tekinthetőek, melyek a tudat számára hozzáférhető magasabb kognitív folyamatokat mozgósítanak.

     Az explicit/implicit felosztással elméletileg rokon az emlékezet procedurális/deklaratív megkülönböztetése, amely a készségek és a beszámolható ismeretek felosztásán alapul. Az utóbbi felosztás a klinikai amnéziás irodalomból származik (Squire nyomán használt felosztás), annak alapján, hogy az amnéziás betegeknél fennmaradnak a készségek, míg nyelvi tudásuk szegényes. (Squire és Kandel, 1999) Az elméleti rokonságot mutatja, hogy az implicit címszó alatt emlegetett ismétlési előfeszítés is nem-deklaratív emlékezeti formának tekinthető. Tágabb értelemben procedurális emléknek fogunk fel minden készséggé összeállt emléket. Az asszociáció kondicionált formáit, ideértve a gyorsan lefutó érzelmi válaszokat is, a biciklizést, zongorázást, a természetes vagy mesterséges szabályok automatizálódását (pl. természetes és mesterséges nyelvek esetében), de akár a készséggé lett problémamegoldást (pl. a problémamegoldás fejezetben említett Hanoi torony feladatot) is. Együttesen tekintve, az emlékezeti szándék mellőzését, valamint az automatizálódott, a szóbeliség tudatosuló szintjén nem követett kognitív készségeket jelenti az implicit és/vagy procedurális emlékezeti forma megjelölés. És ennek fordítottja az explicit és/vagy deklaratív megjelölés. A Schacter majd Squire nyomán bevezetett emlékezeti dichotómia két-két egymásmellé tett kifejezése az emlékezetre való eltérő elméleti rálátást egyesíti.

A magasabb szintű ismeretek esetében átmenetet tételezhetünk fel a kognitív folyamatok készséggé válásában. A deklarált, szabályba foglalt ismeretek sokszor segítik a tanulást; pl. ez feltételezhető a felnőttkori idegen nyelv elsajátításakor, avagy a számítógép kezelésében is. Tudatosan követett, deklaratív ismereteink készséggé válása ugyanakkor kiterjeszti emlékezetünk befogadóképességét. Hatására szimultán neuronális aktivitás történik az agy eltérő területein, összehangolt emlékezeti reprezentációkat biztosítva a megismerés számára. A tudás szakértői teljesítménye is értelmezhető ily módon. Egy híres példa erre a mestersakkozók kiemelkedő emlékezeti teljesítménye, amely magasan specializálódott készségként magyarázható. Ez a specializáció bizonyos információkra vonatkozik, amelyek a gyakorlás során igen komoly szerveződésre és együttműködésre tettek szert. Híres kísérletükben, Chase és Simon (1973) sakkmestereket hasonlított össze kezdőkkel, a sakktáblára vonatkozó vizuális emlékezetetük tekintetében (lásd az ábrát). A résztvevőknek a bemutatott állásokat, rövid megtekintés után (5 sec), egy üres sakktáblán emlékezetből reprodukálniuk kellett. Amint az várható volt, a mesterek reprodukciós teljesítménye, a híres állások rövid megtekintését követően, nagymértékben felülmúlta a kezdők teljesítményét. Azonban, amikor az állások véletlenszerű konfigurációt képeztek, a két csoport teljesítménye többé már nem különbözött. Ez az eredmény, arra enged következtetni, hogy a szakértői tudás ismereti területekhez kötődik, a létesített emlékezeti tömbök, avagy a tapasztalat általánosításából eredő sémák, a begyakorlott állások esetében látványosan növelik az emlékezet terjedelmét. (Squire és Kandel, 1999 nyomán) 
 

A szakértőség vizsgálata
 

A tudás egy másik formája a kontextustól megszabadult világról való absztrakt ismeret, amely nyelvi közvetítéssel alakul ki. Emlékezeti formáját tekintve szemantikus emlékezet, amely kategóriák szerint szerveződik, lásd például, a „kanári madár” avagy a „kanári élőlény” jelentés viszonyokat a Collins és Quillian  által 1969-ben kavasolt szemantikus háló modellben, amely modell a jelentés reprezentációs irodalmában „kályhaként” tekinthető, amelyből kiindulva számos elmélet született. A modell támadási pontja a prototípus hatás lett, amely az esetek több-kevésbé jó kategóriatagságát jelenti. (A strucc és a veréb nem egyenrangú madarak.) Ezt a természetes kategorizációs hatást a modell definiatív jegyei (mindkettő „van” madár) nem tudják kezelni. 
 
 
  Collins és Quillian (1969) szemantikus emlékezet modellje, amelyben a fogalmi csomópontok a felé rendelt meghatározó jegyek alapján hierarchikusan szemantikus hálóba szerveződnek, így reprezentálva a világról alkotott tudást. Ebben az elméleti körben a fogalom belső jelentését a csomópont szemantikus jegyei képviselik. 
 
 

A kognitív fejlődés során szemantikus tudásunk ugyancsak készséggé válhat, gondoljunk arra, milyen gyorsan, automatikusan soroljuk be a modellben feltüntetett fogalmakat a felé rendelt kategóriákba. Az ismétlési előfeszítéshez hasonlóan létezik konceptuális (fogalmi) előfeszítés is, amely azonban már a jelentés mentén történik. A doktor szó elhangzása után a nővér szót hamarabb kiolvassuk, mint nem kapcsolódó szavak közt. De ugyanígy a kórházat és sok más a doktorral kapcsolatban álló szót is, tehát ez az előfeszítés párhuzamosan történik a jelentéstartományban. A felé rendelt fogalmi kategória említése is előkészíti tagjainak felismerését, kategóriába tartozásuk mértékében, ami a szemantikus modellben hiányolt tipikussági hatás. A fogalmak közti előfeszítésnek a szövegértés folyamatában jelentős szerepe van, hiszen nem tudatos szinten előkészít a szöveg várható folytatására.  

Az élményszerű emlék a fentiekhez képest más emlék koncepciót kíván. Az élmény újraélése feltétlen szándékos emlékezést igényel és az emlékezeti részletekből kiinduló alkotó folyamatot. tulving 1983-ban adott meghatározása alapján: Az élmény még legkisebb egységére lebontva is összetett emlék. Az epizód, amely az élményszerű emlékezet alapegységének elnevezése, olyan pszichológiai pillanatnak tekinthető, amely perceptuális és mentális elrendeződésben, ennek kontextusában tartalmazza az eseményt. A mentális érintkezés magyarázza - tulving értelmezésében -, hogy mi minden kerül egyetlen epizódba, amely epizód a későbbi, akárcsak részleges előfordulásakor az élmény ismerősségének érzetét keltheti, és például a déjà vu élmény részbeli magyarázatát kínálja. Az ismerősség által tudatába kerülünk annak, hogy valamely régi élmény felidézésén fáradozunk, avagy ismerős eseménnyel találkoztunk. A tudással az élményt szubjektív módon is szembeállítjuk, a „tudom” és az „emlékszem” mentális kifejezések megkülönböztetésével. Az emlékszem válaszokat például élményskálákon ellenőrizve, igen élénk, kidolgozott emlékek kerülnek elő. Ennek hiánya vizsgálati helyzetben úgy jelentkezik, hogy a személy tudja, hogy találkozott a dologgal, de nem képes annak sajátos kontextusát felidézni, és ugyancsak gyakran nem képes azt térben és időben lokalizálni. Laboratóriumi paradigmába leegyszerűsítve ez utóbb emlékezeti érzést, a személy például szavak listáival találkozik, és később felismeri az egyes szavakat, de arra a kérdésre, hogy vajon azok az első vagy a második listában szerepeltek, nem tud válaszolni. A tudom és az emlékszem az egészséges emlékezésben is elkülönül; emellett a tudom és emlékszem paradigma egyoldalú eredménye gyakori amnéziás tünet, általában az emlékszem kárára.
 

A ma használt emlék fogalom lényegét tekintve megváltozott, amihez vessünk egy pillantást annak régebbi jelentésére:
 

Az emlékekről téri metaforákban szoktunk gondolkodni, ami által az emlék, tárgyi jelentést kap. Az ókori görögök az ideák lenyomatát viasztáblához hasonlították, Platón-nál madárházban repkedtek, Bergson pedig az emlékeket folyó medrének kavicsüledékéhez hasonlította stb. Az emlék tárgyi jelentése a számítógéppel analóg táras elméletekben is megmaradt: korlátozott férőhelyű tárak bennük korlátozott számú tárhellyel.

Az emlékezeti keresés pedig a használt hasonlatok értelmében random vagy irányított módon történik.

random keresés: madárház, szemétkosár

irányított: folyómeder, kút  (az egyre mélyebb rétegek felé), könyvtár (lexikális markerek), magnó (előre-hátra forgatás), tárak (a frisstől a hanyatló felé) – történő keresést sugall.
 
 

Az emléket mai ismereteink szerint működő neuronális állapotnak és nem szilárd emlékezeti nyomnak tekintjük, legyen az bármilyen formájú emlék. Szűkebb, leíró értelemben, az emléknyomot a perceptuális emlékezeti formában ismerhetjük fel, azoknak a kognitív egységeknek a működési szintjén, melyek még őrzik érzékleti egyediségüket. Ezzel szemben az epizodikus, élményszerű emlék már tudatilag összetett emléket jelent. Az emlék így megközelített fogalma illeszkedik a munkaemlékezet korábban ismertetett keretébe, megfelel a megismerési folyamatokban összetalálkozott átmeneti tudattartalomnak. Általában az epizódok összetett láncolatáról beszélünk az élményszerű, epizodikus emlékezés fogalma alatt, amikor az átélés módján idézzük fel az emléket (és akkor…majd…amikor stb.).

További bizonyítékot szolgál az emlék funkcionális természetére annak fogalmi összettsége, melyet Barsalou (1988) nyomán szemléltetünk. Az ábrán láthatjuk. hogy a tárgy, személy, hely, idő, cselekvés és gondolat konkretizált esetei (e) miként teszik össze az egyedileg kidolgozott emléket (E). Pl. az, hogy „Egy párizsi bisztróban borozgattunk legjobb barátommal, és a művészetről beszélgettünk” meglehetősen egyedi emlék, ám megannyi komponensből áll.
 
  

Az élményszerű, autobiografikus emlékezet egyik további modellje (Conway, 1992) azt szemlélteti, hogy milyen következtetési lánccal jutunk el az élményszerű emlékekig. Előttünk van az emlékezet felépítése, így például az, hogy az emlékezésben a tudás is jelen van. Az életperiódusokhoz és általános eseményekhez kapcsolódó szeméyles és személytelen tudásunk keresési támpontokat nyújt az emlék megtalálásához, beszűkítéséhez. Ha követjük az ábrát, vagy hasonló önmegfigyelést (introspekció) teszünk saját visszaemlékezésünket figyelve; látjuk, miként jutunk el a fogalmi szinten általánosított tényekből és személyes eseményekből a tisztán értett, élményszerű emlékekig. A keresés iránya természetesen nem kötött; sőt meglehetősen változó, és akár az élményszerű tapasztalatból kiindulva is felépíthetjük emlékeinket. A visszaemlékezés tehát emlékezeti gondolatokat feltételez, olyan keresési, következtetési láncot, amelyben keverednek a tudás és a több kevésbé egyedi, illetve általánosított emlékek formái. A visszaemlékezés bonyolult folyamata láttatja, miként az emlékek felépülnek, s általuk képesek vagyunk visszatekinteni saját múltunkba Az elbeszélt élményszerű emlék személyes, önéletrajzi emlékként kezelhető, amelynek kapcsán nem egyszerűen emlékezeti tudatosságról, hanem én-tudatosságról beszélhetünk
 
Az emlék strukturális felépítése Conway (1992) nyomán
 
 
 

AZ EMLÉKEZÉS KONSTRUKTIVITÁSA: TORZÍTÁS ÉS ÉRTELEMRE TÖREKVÉS
 

Tudjuk, és tudásunkkal felvértezve tapasztaljuk is, hogy az emlékezés eredménye nem az események egyszerű megismétlése; hogy az emlékezés során újraélt események nem azonosak önmagukkal. Tudományosan az emlékezést nem az időben való visszalépésnek, hanem az emlékképek tudatban való újbóli megjelenítésének tekintjük.

   A pszichológiában Frederic bartlett-re hivatkozva történik az emlékezet konstruktivitásának levezetése. A szövegekre, történetekre való emlékezés Bartlett könyvének középpontjában áll. Az ő elméletképzését három egymásra épülő lépéssel jellemezhetjük: a megfigyelhető, leírható jelenségek törvénybe foglalása (racionalizáció és konvencionalizáció), ezek elméleti általánosítása (az emlékezet konstruktivitása), és a mindezeket értelmező pszichológiai fogalom (séma) bevezetése. Lássuk tehát lépésenként.

   A séma elmélet az emlékezet megfigyelhető torzításain alapul, amelyek megfigyeléséhez, a torzítás provokálásához bartlett nem jól érthető történeteket, mint pl. messze tájak kultúráinak népmeséit használt. Miután a személyek egyszer találkoztak a mesével, később ismételten elmondatta velük (a módszer neve ismételt felidézés eljárása), avagy egy másik változatban a személyek egymásnak adták át a történetet, és így az egymás utáni felidézések hatását vizsgálta (sorozatos felidézés eljárása). A személyek a nem vagy nehezen érthető történetbe gyakran vittek be új értelmet: torzították a mesét; elméleti fogalmakkal racionalizázió és konvencionalizáció történik - miként Bartlett nevezte e tipikus változtatásokat. Mindkettőben az értelemadás igénye jelenik meg, a racionalizáció az általános értelemadás, a konvencionalizáció pedig a kultúra irányában történő változtatás törvénye. A leírható törvények alapján vonta le Bartlett azt az elméleti következtetést, hogy az emlékezet rekonstruktív természetű: azaz leggyakrabban nem egyszerű megismétlése (reprodukciója) történik az eseményeknek, hanem annak újraalkotása. A rekonstruktív emlékezet tételée építette a séma magyarázó fogalmát, amely nála egyszerűen a tapasztalat összegzését jelentette. A séma elméleti fogalma magyarázza, miként vagyunk képesek korábbi tapasztalataink alapján valamiféle megnyugtató, biztos jelentést találni a szöveg megértéséhez és felidézéséhez. Rosszul érthető történetek esetén ezek nem megfelelő sémák lehetnek, melyek erős torzítást eredményeznek. Mindez nem passzív folyamat eredménye: az emlékezésbeli racionalizáció erőfeszítést igényel, mindaddig, míg világossá nem lesz a történet, s további ellentmondások, kérdések nem merülnek fel. A megfelelő séma megtalálása után a történetre rátekintő, megnyugtató attitűd alakul ki. Ezt megelőzően a történet értelmezésének problémahelyzetével állunk szemben.
 
 

Torzításokat a mindennapi emlékezés során is teszünk. Ezt könnyen tetten érhetjük akár egy rövid hír hallatán, melyet azonnal megpróbálunk visszaidézni. Pl. az alábbi hírt felolvasva a következő felidézést jegyeztük le: 
 

Hír: A szombat reggeli váratlan hóvihar nyolcszáz autó útját zárta el a külvilágtól. A járművekben hozzávetőleg háromezer ember, nők és gyerekek is igyekeztek a tengerpart felé. Az alakulatok egy napig küzdöttek a hóval.
 

Az azonnali felidézés egy példája: A hétvégi hóviharban háromszáz ember rekedt benne. A mentőalakulatok is egy napig kínlódtak, mire átvágták magukat a havon.
 

Ez a jegyzőkönyv elsősorban nem a történet megértésének nehézségéről, hanem a szószerintiség eltűnéséről és a részletek kieséséről, valamint torzulásáról tanúskodik. Más esetekben, így például idegen népmesék, vagy akár zen tanmesék esetében, az értelemadás okozza a torzulást, a racionalizáció többé-kevésbé tudatos, ám mindezt elkíséri a felszínesebb torzulás, a szószerintiség elhagyása is.

Bartlett híres meséjének a Szellemek háborújának felidézési jegyzőkönyvei tanulságosak és élvezetesek (lásd ajánlott irodalom), helyette itt egy művészi fikciós példán illusztráljuk a sémaelmélet értelmező erejét.
 

rasómon avagy akutogava novellájának feloldása kuroszava filmjében2
 

Akutagava rövid és feszes írása  (Jabu no naka, magyarul A bozót mélyében) példátlan feszültséget hagy vissza a történet igazságáról az olvasóban. Egy szerelmi gyilkosság szereplői és tanúi: a favágó, a vándorszerzetes, a falusi járőr, az öregasszony, Tadzsomaró - a gyanúsított -, majd a meggyalázott asszony és a meggyilkolt férj sorban előadja személyes, de egymástól merőben eltérő történetét, anélkül hogy az író feloldaná az olvasóban feszülő bizonytalanságot. A történetek mind személyes indítékokat igazolnak, és általa személyes igazságot tartalmaznak. Mind ezalatt az olvasóban nőttön nő a szándék, hogy döntőbíró legyen: pl. felfigyelve arra, hogy az áldozat szamuráj, a szamuráj erkölcs szerint értelmezze a történetet. Ám Akutogava novellájában ez a megoldás sincs benne. A történet változatait a személyek maguk adják elő, az író megőrzi kívülálló szerepét.
 

 

Kurosava A vihar kapujában
 
 

Kuroszavát, a japán filmrendezőt is megfogta a novella dilemmája. A novellát feldolgozó filmben (Rasomón, magyarul A vihar kapujában), a novella végéhez jutva azonban tovább szőtte a történetet, a favágó, mint szemtanú személyére építve. Átírja egy szereplő történetét, aki így elejétől a végéig mindennek szemtanúja lesz, tehát tudja az igazságot (az asszony vallomását is kissé átírja a favágó igazsága kedvéért). Most már megtudjuk, hogyan is történt a dolog. De ez a vég már egy „európaibb” morált kínál - a vándorszerzetes morálját. Kuroszava filmbeli átírása azt igazolja, ami mindnyájunkban benne van: érteni akarjuk a történetet. Ugyanakkor nem tűnik el a filmből az a felismerés, hogy sokféle emberi igazság van, amely a történetek elmondásában megjelenik. Az elénk tárt motívumok torzítják erősen az elbeszélést. Hazugság volna ez? „Általában maguk is elhiszik” - válaszolja egy filmbeli szereplő a favágónak, az egyetlen szemtanúnak, aki három eltérő történettel szembesül: az asszony, a férj és az útonálló vallomását nem tudja összerakni a fejében.

   A novella és a film sémáinkat mozgósító történet, ám míg a novellában végig saját értelmezésünkre vagyunk utalva, addig a film feloldásként tökéletes értelmezési keretet nyújt. Mindkét feldolgozásban átélhettük, miként cserélődnek menetközben sémáink a történet előzményei és elvárt folytatása szerint. Azt, hogy a történet sematizálása aktív folyamat.

Bartlett idegen meséi, vagy akár Kurosava filmtörténete olyan történetsémákon alapulnak, amelynek megértése gondot jelent. A történetsémát a bonyodalom irányítja, az elbeszélés annak felvezetésére, megoldására, értelmezésére törekszik.
Séma, fogalom, tudásstruktúra
 

Fél évszázaddal később David RUMELHART séma fogalma sokban hasonlít ahhoz, amint azt Frederic BARTLETT 1930-ban bevezette. Míg BARTLETT summásan, összegzett tapasztalatként határozza meg a sémát, RUMELHART 1980-ban metaforikus példákkal élt. A séma például olyan, mint a színjáték, behelyettesíthető értékekkel. Ez az elméleti játék a fogalommal hozza rokonságba a sémát. A vásárlás fogalom jelentését például megadhatjuk az általános jegyek alapértékeivel, mint eladó, vásárló, árú, fizetési eszköz, helyszín; melyeket több kevésbé egyedivé tehetünk, és így eljutunk például az áruházi vagy a piaci vásárlás fogalmához.

A séma fogalom egy másik tovább vivője Roger SCHANK (1999), akinek nevéhez a forgatókönyv kifejezés, majd az ennek továbbfejlesztéseként megfogalmazott dinamikus emlékezet elmélet társul. A forgatókönyv az esemény-séma sajátos esete, olyan sztereotíp eseményláncokat nevezünk így, melyek fogalommá kristályosodtak.  

Tekintsünk rá az alábbi forgatókönyvre:
 

felkelés

reggeli

munkába indulás

munka

ebéd

munka

A forgatókönyvek olyan egységek, melyek egy adott cselekvés jelentését, jellemző menetét absztrahálják. Az előbb bemutatott forgatókönyv például egy tipikus munkanap. Hasonló forgatókönyvek legszemélyesebb történeteink mögött is felismerhetőek. Például, ha valaki elmeséli mi érdekes történt vele aznap a munkahelyén, részletezés nélkül is elővételezzük a munkába menést, hazatérést. Vagy a legtöbbet elemzett étterem forgatókönyvnél, a rendelést, fizetést. A sémákra épülő fogalmak segítik a történet vagy helyzet értelmezését, felidézését.

   Schank dinamikus emlékezet elmélete a forgatókönyvet jelenetekre bontotta. Minden jelenetnek fizikai, társas és személyes összetevői vannak. Emeljük ki a fenti példában szereplő ebédet. Ennek helye (például kávéház) a fizikai jelenet séma. A személyes (táplálkozás, pihenés) valamint a társas (beszélgetés, kontaktus) célok köré szerveződnek a cselekvéses jelenetek. E hármas felosztású jelenet folyamatában változó tudás struktúrát biztosít, aminek alapja, hogy a jelenetekre vonatkozó összes ismereteink emlékezeti szerveződési csomagokat képeznek, melyek új, egyedi tapasztalatainkkal folyamatosan bővülnek. Pillanatnyi célunktól és szokásainktól függ, hogy mit értünk a munkaközi ebéd alatt, de ez a jelenet rugalmasan átvált egy más helyzetben történő étkezésbe. Ezek az emlékek hasonlóságuk, strukturális felépítésük miatt képeznek emlékezeti csomagokat. Gondoljuk végig, pl. a „helyfoglalás” alá tartozó emlékek közös elemeit, legyen akár színház, étterem, repülőgép. E fogalmat emlékeink által színezzük ki, az adott jelentés összefüggése mentén. Emlékeinkből tehát tudást építünk, és viszont, e tudás segíti az emlékezést.

   Mélyebb analógiás hasonlóságok jellemzik az emlékezeti szerveződési csomagok felé rendelt tematikus szerveződési csomagokat; mint ahogy a Rómeó és Júlia / West Side Story  története, tematikusan rámutathat mindazokra a jelenetekre, emlékekre, ahol a közös élet célja, az akadályozó társadalmi feltételek, a fiatal szerelmesek és a tévesen vélt, tragikus kimenetelű  halál jelen vannak. Ezek az általános sajátosságok kulturálisan értelmezik az egyedi helyzeteket.

   Az emlékezetből eredő tudásstruktúrák alapján értelmezzük a világot vagy fogalmazzuk meg annak szabályszerűségeit. Lehetnek ezek akár tudományos megfigyelések is, például a történelmi események tanulságai, vagy akár a fizika tanulása során elsajátított tapasztalat, vagy az időjárásról alkotott naiv ismeretünk.

   A személyes visszaemlékezésben használt sémáink az élethelyzetekkel kapcsolatos céljaink megvalósulásából adódnak. E történetek példákat, tanulságokat, meggyőződéseket szolgáltatnak, melyek egyben megalkotásuk alapja is. A történet számos beállítódásból elmesélhető, a kulcs epizódok szelektíven kiemelhetőek és elhagyhatóak, aszerint, hogy mit tartunk fontosnak a történet és önmagunk bemutatásában. Az emberi intelligenciához a történetek megosztásának képessége is hozzátartozik, amely mögött kulturálisan kialakított sémák állanak.

Zárszó
 

Az emlékezet fejezet bevezetéseként a közvetlen emlékezet egy meghaladott fogalmát, az emlékezeti „tárakat” mutattuk be. A séma ellenkező példát kínál: egy régi fogalom (figyeljünk fel Bartlett Emlékezés című könyvének 1932-es dátumára)  újraéledésének és pszichológiai értelmező erejének példája. A kognitív pszichológia sajátossága a más tudományokkal való átfedés. A reáltudományok felé éppúgy kitekint, mint a humán tudományok felé. Ugyanakkor vannak, és megmaradnak pszichológiai szintű értelmező fogalmai is. A séma ennek kiemelkedő példája.
 
 

IRODALOM
 
 

Ajánlott olvasmányok
 

Baddeley, A.. (1997): Az emberi emlékezet. Osiris, (2001), Budapest

Bartlett, F.C. (1932): Az emlékezés. Kísérleti és szociálpszichológiai tanulmány. Gondolat, (1985), Budapest

Changeux, J-P. (1983): Agyunk által világosan. Typotex, (2000), Budapest

Pléh Cs. (1998): Bevezetés a megismeréstudományba. Typotex, Budapest

Schacter, D.L. (1996): Emlékeink nyomában. Háttér Kiadó, (1998), Budapest
 
 

Hivatkozott irodalom
 
 

Barsalau, L.W. (1988): The content and organization of autobiographical memories. In U. Neisser , E. Winograd (eds.), Remembering reconsideed:ecological and traditional approaches to the study of memory. 193-243. Cambridge, UK

Conway, M.A. (1992): A structural model of autobiographical memory. In M.A. Conway, D.C. Rubin, H. Spinnler, W.A. Wagenaar (eds.) Theoretical perspectives on autobiographical memory. 167-194. Kluwer Academic, Netherlands

Collins.A., Quillian,M.R. (1969): A szemantikus emlékezetből való előhívás ideje. In: Kónya A. (szerk.) (1990): Az emberi emlékezet pszichológiai elméletei. Tankönyvkiadó, Budapest. 166-179.

Craik F. I. M., Lockhart,R. S. (1972): A feldolgozás szintjei: Elméleti keret az emlékezet kutatásához. In: Kónya A. (szerk.) (1990): Az emberi emlékezet pszichológiai elméletei. Tankönyvkiadó, Budapest. 126-148.

Damasio,A.. R.. (1994): Descartes tévedése. Érzelem, értelem és az emberi agy.. Aduprint, 1996, Budapest

Miller, G.A. (1956): The magical number 7, plus or minus 2: Some limits on our  capacity for processing information. Psychological Review, 63, 81-97.

Morton, J. (1980): A lexikon felbontása: Információfeldolgozás szempontú megközelítés. In: Kónya A. (szerk.) (1990):  Az emberi emlékezet pszichológiai elméletei. Tankönyvkiadó, 1990, Budapest. 213-237.

Pléh Cs. (1998): A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei. In: Hagyomány és újítás a pszichológiában. Balassi Kiadó, Budapest

Paivio,A. (1986): Mental representations: A dual coding approach. Oxford: Oxford University Press

Rumelhart, D.E. (1980): A sémák: a megismerés építõkockái. In Kónya A. (szerk.) (1990): Az emberi emlékezet pszichológiai elméletei. Tankönyvkiadó, 1990, Budapest. 392-420.

Schank, R.. C. (1999): Dynamic memory revisited. Cambridge University Press, Cambridge

Squire, L.R, Kandel, E.R.. (1999): Memory. From mind to molecules. Freeman and Company, New York

Tulving, E. (1983): Elements of episodic memory. Oxford University Press, UK
William, J. (1890): Principles of the psychology. Holt, New York
 
 

FOGALMI EMLÉKEZTETŐ

Közvetlen emlékezet
táras elméletek: A kognitív pszichológia megalapozó korszakának jellemző elmélete, amelyben az emlékezés rövidtartamú és hosszútartamú formája strukturális alapon elválik egymástól. A tárak megkülönböztető tulajdonságai a felejtés, a kódolás formája és a befogadóképesség.
feldolgozás szintjei: A táras elméleteket kiszorító elméleti keret, amelyben az emlékezés a perceptuális feldolgozás mélységének és kiterjedtségének következménye, aktív, a tudatosság változó szintjeivel elkísért folyamat.

Munkaemlékezet: A közvetlen emlékezet ma elterjedt empirikus kerete, amely az éppen zajló megismerési folyamatok együttműködő rendszereként határozza meg az emlékezetet. Baddeley nyomán a munkaemlékezet perifériális alrendszerekből – ezek közül bizonyítottak a fonológiai hurok (fonológiai tár és az azzal kapcsolatban álló artikuláció) és a téri-vizuális vázlat -, valamint az egész rendszert koordináló és a magas szintű, irányított kognitív folyamatokért felelős központi végrehajtóból épül fel. A központi végrehajtó által egybetartott mentális tartalmak tudattartalomként is értelmezhetőek.  

AZ EMLÉKEZET FORMÁI

IMPLICIT/EXPLICIT EMLÉKEZET: Az emlékezés szándékoltsága felől történő felosztás, amelyet  Schacter  vezetett be a pszichológiába. Az implicit emlékezet  az alacsony  perceptuális szintű feldolgozás, az explicit pedig  a tudat számára hozzáférhető magasabb szintű kognitív folyamatok eredménye.

PROCEDURÁLIS/DEKLARATÍV EMLÉKEZET: Squire nevéhez kapcsolódó felosztás a készségeket szembesíti a tudott, beszámoltatható ismeretekkel. A tapasztalat halmozódásával a deklaratív ismeretek is készséggé válhatnak, amely a szakértői tudás megszerzésének egyik útja.

EPIZODIKUS/SZEMANTIKUS EMLÉKEZET: Tulving eredeti felosztása, amely a szóbeli emlékezet élményszerű természetét állítja szembe a nyelvi absztrakción alapuló tudással, mely utóbbit Collins és Quillian szemantikus modellje képviselt.

ÖNÉLETRAJZI EMLÉKEZET: Az elbeszélő emlékezet, személyes élmény természete folytán önéletrajzi emlékezet, melyet az élményszerűség mellett az én-tudatosság, én-azonosság jellemez. Az emlékezet felépítését tekintve összetett, melyben tudás és emlékformák keverednek.   
REKONSTRUKTÍV EMLÉKEZET
SÉMA: A fogalom klasszikus meghatározása Bartlett nevéhez kapcsolódik, aki az emlékezet rekonstruktív természetét magyarázta általa. A racionalizáció és konvencionalizáció megfigyelhető jelenségei állnak a fogalom mögött.  
DINAMIKUS EMLÉKEZET: Mai elméleti megközelítésekben a séma olyan többszintű tudás struktúra, amely a célirányos emlékezés aktív, hajlékony keretét adja. Az emlékezés a fogalmi szinten reprezentált fizikai, társas és személyes jeleneteket aktualizálja. A dinamikus emlékezet elméletet Schank dolgozta ki, a korábbi forgatókönyv elmélet módosításaként.