Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

Test és szellem, anyag és tudat kapcsolata évezredek óta foglalkoztatja a filozófusokat és teológusokat, az utóbbi időben pedig a pszichológusokat, sőt manapság már a kvantumfizikusokat is.

A felmerült kérdésekre azonban a mai napig nem született megnyugtató válasz, született viszont számos elmélet. Ezek közül a monisztikus felfogások koncepciója az, hogy anyag és tudat egy és ugyanaz, ezek ugyanannak a valaminek két különféle megnyilvánulása. Azonban a monizmus is legalább kétféle lehet.

Az egyik a materializmus, amely szerint csak az anyag létezik, a tudat ennek csupán működési funkciója. A másik az un. szubjektív idealizmus, amely szerint csak a tudat létezik, a tapasztalható anyagi világ pedig csupán a tudatunk (esetleg a kollektív tudatunk vagy tudattalanunk) konstrukciója. A dualizmus szerint test és szellem, anyag és tudat két különböző entitás, de ezek között szoros kölcsönhatás van. Léteznek olyan elméletek is, amelyek nem állnak meg a dualista kettősségnél, hanem ennél több önmagában létezőt feltételeznek. Ilyenek pl. a védikus nyája és vaisésika bölcselet, amelyek a tudattal kapcsolódó fogalmakat (átman, buddhi, manasz) független, önálló entitásoknak tekintik. A buddhizmus eredeti tanítása egyik fenti elméletet sem fogadja el végső magyarázatként.

Buddha egyik beszéde szerint nem megalapozott sem a védánta monizmusa, sem pedig a számkhja dualizmusa. Hasonló gondolatokat fejtett ki, méghozzá nagyon részletesen, mintegy hét évszázaddal később a nagy mahájána filozófus Nágárdzsuna. Ugyanakkor a buddhizmus tanítását úgy is lehet interpretálni, hogy tulajdonképpen csak egyetlen tudat létezik, de az soknak látszik.

Azok a jelenségek pedig, amelyeket külső vagy belső világként tapasztalhatunk, a nemlétből, mint potencialitásból a létbe felbukkanó, majd oda visszasüllyedő lételemekből tevődnek össze. A lételemek neve: dharma és ez nem tévesztendő össze azzal a másik Dharmával, aminek jelentése: tanítás, illetve erkölcsi törvény. A létben felbukkanó dharmák kiváltják további dharmák felbukkanását, miközben maguk visszasüllyednek a nemlét állapotába. A szüntelenül cserélődő dharmákból látszólag stabil képződmények tevődnek össze. Érdemes megjegyezni, hogy – érdekes módon – hasonló jelenséggel a kvantumfizikában is találkozhatunk. Ez a jelenség pedig az un. vákuumfluktuáció, amelynek során a „semmiből” folyamatosan anyag-antianyag részecskepárok képződnek, majd ezek újból rekombinálódva rövidesen ismét eltűnnek a „semmiben”.

A buddhizmus tanítása szerint tehát dharmákból tevődik össze a testünk és lelkünk és az az Énközpontú személyiség, amelyet változatlannak hiszünk, és amellyel azonosulunk. Ha azt kérdezzük, honnan bukkannak elő a dharmák, a buddhizmus válasza: az ürességből (súnjatá). Ez az üresség azonban, lényegét tekintve, maga a szellemiség, amely eredeti szennyezetlen formájában átlátszó, tiszta tudat. Ha az ebben lappangó lehetőségek megnyilvánulnak, megindul a teremtés.

Ekkor a tudatban helyi örvénylések alakulnak ki, ezek előbb-utóbb önálló személyiségnek hiszik magukat, és ezzel belemerülnek a létforgatagba. Az ürességből előbukkanó dharmák és az ezekből kombinálódott jelenségek folyton változnak, szétoszlanak, elenyésznek, miközben újabb dharmákat és újabb jelenségeket hoznak létre. A jelenségek tehát egymástól függő módon keletkeznek és a keletkezések láncolata gyűrű-szerűen záródó hurkot alkot, amelyben végül is az egyes jelenségek önmaguk ismételt megjelenését okozzák. E zárt hurkú, önmagába visszacsatolódó körnek egyik eleme a (megkülönböztető) tudat (vidnyána). Így azután, mivel a tapasztalható jelenségek az ürességből hívják elő egymást és csak egymással kölcsönös függőségben létezhetnek, nincs abszolút, feltételektől független, önálló létük, s ezért maguk is üresség természetűek.

Bárhogyan is okoskodunk azonban, a tudat végső természetére vonatkozó tudásunk még mindig erősen korlátozott marad, és azt sem tudjuk eldönteni, hogy a különféle elméletekből adódó kétségtelen részigazságok közül melyiket részesítsük előnyben. Ezért azt is megtehetjük, hogy nem definiáljuk precízen az olyan fogalmakat, mint anyag, szellem, test, tudat, hanem hallgatólagosan elfogadjuk ezek köznapi értelmezését, és csupán azt vizsgáljuk, hogy a közöttük tapasztalható kölcsönhatások hogyan működnek. Kölcsönhatások ugyanis kétségtelenül vannak, hiszen ilyeneken alapul pl. a pszichoszomatikus betegségek hatásmechanizmusa, a placebo effektus, továbbá a különféle megmagyarázhatatlan megérzések, nem beszélve azokról a lehetséges mágikus képességekről (sziddhi), amelyek pl. Patandzsáli Jóga Szútrájában szerepelnek. Ezek a kérdések évtizedek óta foglalkoztatják egyes modern tudományágak képviselőit is, főleg a pszichológusokat és fizikusokat.

Erre utal Carl Gustav Jung és a fizikai Nobel díjas Wolfgang Pauli levelezése, majd az 1952-ben publikált közös könyvük is, amelyben arra a megállapításra jutnak, hogy Jung szinkronicitás elmélete nem ellenkezik a kvantumelmélet lehetőségeivel. A téma az utóbbi időben ismét napirendre került, főleg az 1973. évi fizikai Nobel díjjal kitüntetett Brian David Josephson professzor jóvoltából, aki a tudat és anyag kölcsönhatására meggyőző kísérleti adatokat, és nagyon meggyőző kvantumfizikai elméletet is publikált. A pszichológia és kvantumfizika közötti összefüggésekre más elméleti megközelítések is születtek. A fizikus–pszichológus, Robert Anton Wilson szerint pl. az anyagi jelenségek mélyebb, kavantumfizikai szintjén kvantumkáosz uralkodik, amelyből minden másodpercben milliószámra indulnak ki pillangóeffektusok a makrovilág felé. Bár ezek hatása általában statisztikusan kiegyenlítődik, azonban az egyensúly időnként felborulhat és a humán léptékű világban megjósolhatatlan makrofizikai eseményeket idézhet elő. Az egyensúly felborulása esetenként létrejöhet a kvantumkáosz és a tudat közötti kölcsönhatás eredményeként is.

Ez esetleg magyarázatot kínálhat a placebo hatásokra és a váratlan, csoda-jellegű gyógyulásokra is. A kvantumfizika és a tudat közötti kapcsolatok kutatása eredetileg a modern fizika alapvető logikai ellentmondásaiból indult ki. Mint ismeretes, a modern fizika két hatalmas tartóoszlopa, nevezetesen a relativitáselmélet és a kvantumelmélet egymásnak számos kérdésben logikailag ellentmond, annak ellenére, hogy meggyőző kísérleti bizonyítékok támasztják alá külön-külön mindkét fizikai elmélet megalapozottságát. Az ezzel kapcsolatos viták során derült ki több olyan jelenség, amelyek arra utalnak, hogy a materiális világ és az emberi tudat között jelentős kölcsönhatások létezhetnek. A Nobel díjas Niels Bohr egyenesen úgy fogalmazott, hogy ha meg akarjuk érteni a kvantummechanikát, akkor először az emberi tudat működését kell megérteni. A kvantumfizikai kísérletek eredménye ugyanis minden jel szerint sok esetben a kísérleti objektum és a kísérletező személy tudatának kölcsönhatása során alakul ki.

A kvantumfizika a láthatatlan mikrorészecskék fizikája. A kvantumfizikai jelenségek mélyen a közvetlen tapasztalhatóság szintje alatt működnek. Ezen a szinten hatalmas energiák áramlanak, és olyan különös jelenségek lépnek fel, amelyek az Alice Csodaországban történetére emlékeztetnek, és e különös jelenségek hatásai felfelé továbbgyűrűzve befolyásolhatják a humán léptékű makrovilágban tapasztalható jelenségeket is. Így azután a kvantumfizikai jelenségek a materiális világban hasonló szerepet játszanak, mint a tudattalan az ember életében és sorsában. Ez egyben feltételez a modern fizika és a modern mélylélektan között bizonyos analógiát, kapcsolatot.

Ezt a következő lapon látható rajzvázlat szemlélteti, amely bemutatja a Jung féle személyiségstruktúra, valamint az anyagi világ mélyebb működési szintjei között lehetséges párhuzamokat. A kérdés ezután az, hogy szigorúan kvantumfizikai nézőpontból hogyan működhet az a hatásmechanizmus, amely lehetővé teszi anyag és tudat kölcsönhatását. Más szóval: az ábra szerinti mélyebb szinteken milyen összefüggés lehet a kétféle hierarchikus struktúra között.

A már említett Dr. Josephson az elméletét az un. EPR (Einstein–Podolsky–Rosen) típusú nem lokális kölcsönhatásra alapítja, amely lehetővé teszi a különféle kvantumobjektumok között az azonnali – vagyis a fénysebességnél is sokkal gyorsabb – kapcsolatot. Bár ez utóbbi ellenkezik a relativitáselmélettel, a kísérleti bizonyítékok ilyen jelenségek valóságos létezését meggyőzően igazolják, olyannyira, hogy több nemzetközi kutatóintézetben ilyen elv alapján folyik a szupergyors, un. kvantumszámítógép kifejlesztése. Fontos megemlíteni, hogy Josephson professzor modelljében az emberi tudat is kvantumobjektumként viselkedik. Közben kutatások folynak olyan egyesített fizikai elmélet kidolgozására is, amelyek megpróbálják kiküszöbölni a kvantumelmélet és a relativitáselmélet között tátongó szakadékot.

Az ilyen un. szuperhúr és szupermembrán elméletek azt feltételezik, hogy a 3 ismert térbeli dimenzió mellett nem tapasztalható további dimenziók is léteznek, és ezen extra dimenziókban zajlanak a fentebb említett különös jelenségek. Ezek az elméletek esetleg magyarázatot adhatnak az un. antropikus elvre is, amely szerint az univerzumban az alapvető fizikai állandók úgy vannak nagyon precízen összehangolva, hogy a világban törvényszerűen megjelenjenek tudatos élőlények. klasszikus fizikai jelenségek szintje Jung féle személyiségmodell Az anyagi világ hierarchia-szintjei TUDAT személyes tudattalan kollektív tudattalan archetípus képek szintje archetípus szimbólumok szintje HATÁRTALAN kvantumfizikai szintek molekuláris jelenségek szintje szubatomi jelenségek szintje szubnukleáris szint ? ? szuperhúrok, extra dimenziók ezek a mélyben összefüggenek, átfedik egymást, vagy kölcsönhatásban vannak ?? Anyag és tudat közötti kölcsönhatás további megközelítése a kvantumfizikai hullámfüggvény viselkedésére épül.

Eszerint az anyagi részecskék önmagukban csupán valószínűségi hullámok formájában léteznek, és csak a tudatos megfigyelés hatására következik be a hullámfüggvény összeomlása és átalakulása pontszerű részecskévé. A hullámfüggvény egyenletét 1925-ben írta fel Erwin Scrödinger, aki ezért később Nobel díjat kapott. E hullámegyenletből kiszámítható hullámfüggvények amplitúdói képesek szuperponálódni és ezáltal – a fényhullámokhoz hasonló – interferencia jelenségeket létrehozni.

A hullámegyenlet meglehetősen különös egyenlet. A korábban ismert „klasszikus” hullámegyenletekben ugyanis az együtthatók között nem fordult elő az un. képzetes egység (amelyet a mínusz egy szám négyzetgyökeként definiál a matematika) és ezért az ilyen egyenleteknek általában létezett valós megoldásuk, de még a valós és képzetes tényezőkből összekombinálódott un. „komplex” megoldás esetén is az ezt alkotó valós komponens konkrét fizikai mennyiséget jelentett. A furcsaság abban áll, hogy a megszokott reális világunkban bármilyen tapasztalható mennyiséget kizárólag valós számokkal tudunk leírni.

Mondhatjuk pl. azt, hogy a hőmérséklet mínusz három fok, vagy hogy vettünk két kiló kenyeret, de annak nincs értelme, hogy a hőmérséklet négyzetgyök mínusz egy fok, vagy hogy a kenyér súlya négyzetgyök mínusz négy kilogramm, hiszen negatív számnak nem lehet valós négyzetgyöke. (ui. mínusz x mínusz = plusz) Lehet azonban egy matematikai trükkel képezni a komplex hullámfüggvényből valós függvényt is. Minden komplex hullámfüggvényhez tartozik ugyanis egy un. „konjugált” hullámfüggvény, és ha az eredeti hullámfüggvényt a konjugáltjával összeszorozzuk, akkor kapunk egy „jól viselkedő”, mindig pozitív valós függvényt. Ehhez azonban megint csak nem lehetett találni semmiféle mérhető fizikai mennyiséget. Felmerült a kérdés, hogy mit jelent az így képezhető matematikai függvény. Albert Einstein, Max Planck, Erwin Schrödinger, Louis de Broglie és több más Nobel díjas fizikus úgy vélte, hogy ez a függvény egy részecske tömegének térbeli eloszlását fejezi ki. A fizikai Nobel díjasok másik csoportja, többek között Max Born, Niels Bohr és Werner Heisenberg ezzel szemben azt állította, hogy az így kapott függvény azt adja meg, hogy a tér adott helyén egy pontszerű részecske mekkora valószínűséggel hajlamos kölcsönhatásba lépni.

A „hullámfüggvény” egyéb különös tulajdonságai is számos vitára adtak lehetőséget. Pl. az is nagyon furcsa, ahogyan a hullámegyenletből a komplex konjugált függvényt ki lehet számítani. Ehhez ugyanis a hullámegyenletben az idő előjelét meg kell fordítani. Más szóval: az eredeti hullámegyenletben az idő szabályos irányban, a múltból a jövő felé folyik, a konjugált megoldást szolgáltató egyenletben viszont az idő haladási iránya ezzel ellentétes, vagyis visszafelé, a jövőből a múlt felé mutat. Ezt persze el lehetne intézni azzal, hogy ez csupán formális matematikai trükk, aminek nincs fizikai jelentése. Akad azonban fizikus, aki szerint ennek mélyebb tudományfilozófiai értelme van, és kapcsolatba hozható az emberi tudat működésével.

A kvantummechanika értelmezésére Niels Bohr és Werner Heisenberg által kidolgozott – a mai napig sokak által vitatott – Koppenhágai Modell szerint egy részecske, amíg nem kerül kapcsolatba megfigyelővel, un. szuperponált állapotban van, ami azt jelenti, hogy az állapotát a komplex hullámfüggvény, más szóval állapotfüggvény jellemzi, amely utóbbi a részecske manifeszt megnyilvánulási lehetőségeinek választékát fejezi ki. Amikor pedig a részecske megfigyelése megtörténik, a hullámfüggvény összeomlik, és helyette megjelenik, manifesztálódik egy reális részecske. (Einstein kritikai megjegyzése ezzel kapcsolatban: „Nehéz elhinni, hogy amikor éppen nem nézem a Holdat, akkor az nincs is ott.”) Roger Penrose felteszi a kérdést, hogy hol a határ nagy és kicsi között, vagyis egyfelől a kvantumfizika, másfelől a klasszikus és relativisztikus fizika között. Makro méretekben ugyanis nem játszik szerepet a hullámfüggvény, a mikrorészecskék világában azonban igen.

Penrose szerint az emberi agysejtek kapcsolódási pontjai abba a mérettartományba esnek, ahol a hullámfüggvény még éppen létrejöhet, így előfordulhat, hogy az agysejtek összehangolt szuperponált állapotba kerülnek, hullámfüggvényeik szinkronozódnak, és a hullámfüggvények kollektív összeomlásakor kreatív ötletek merülhetnek fel a tudatban. Amit Goswami ennél is tovább megy. Szerinte koherens szuperponált állapot nemcsak az agyban jöhet létre, hanem bárhol és bármikor, és a koherens szuperponált állapot mindig valamilyen megfigyelés hatására omlik össze és hozza létre a tapasztalható valóságot. Ha pedig a megfigyelés szünetel, a magára hagyott hullámfüggvények szétterülnek és egyre több potenciális lehetőségre terjednek ki.

A meditáció és a kreatív alkotó gondolkodás lényege éppen az, hogy jó ideig nem avatkozunk bele a (pszichikai) valóságba és hagyjuk a hullámfüggvényeket szétterülni. Más véleményen van Fred Alan Wolf amerikai fizikus. Szerinte a sok hullámfüggvény, és ezzel a koherens szuperponált állapot soha nem omlik össze, hanem valamennyi állapot párhuzamosan létezik, és mi általában a legvalószínűbb állapotok szuperpozícióját (összegeződését) tapasztaljuk valóságként. Wolf azt is lehetségesnek tartja, hogy egyes különösen érzékeny személyek képesek lehetnek a kevésbé valószínű állapotokat is valamiféle ködszerű képződményként észlelni. Ilyen tapasztalás lehet pl. az aura látás. Wolf elmélete azt is jelenti, hogy végtelen sok párhuzamos valóság létezik egyszerre, és a tudatunk választja ki ezekből a legvalószínűbb lehetőségek szuperpozícióját, azt, amelyet valóságként elfogadunk. Így azután mindenki megteremti a saját univerzumát, amely csak az ő tudatában létezik.

Ez lehet a magyarázata annak is, hogy ugyanazt az élethelyzetet az egyik ember szenvedésként, míg egy másik boldogságként éli meg. Példaként Wolf olyan pszichológiai jelenségeket hoz fel, amelyekben egy rajz vagy kép több értelmezést tesz lehetővé, és a tudat dönti el, hogy ezek közül melyiket „akarja” látni. Ilyenek pl. a Rorschach féle pszichológiai asszociációs teszt szimmetrikus tintafoltjai. Wolf szerint állandóan jelen van mindegyik hullámfüggvény és ezek konjugáltja, és a megfigyelés során a megfigyelő tudata végzi el – öntudatlanul – ezek összeszorzását. Felveti azt is, hogy ha a tudat képes a hullámfüggvényt és konjugáltját összeszorozni, akkor képes lehet arra is, hogy a szorzatot komplex tényezőkre szétbontsa, ezáltal az eredetitől eltérő hullámfüggvényeket kreáljon és ily módon beleavatkozzon a fizikai valóságba. Wolf ennél is tovább megy és arra a következtetésre jut, hogy a konjugált eredményt szolgáltató hullámegyenletben az idő irányának megfordulása azt jelenti, hogy mikrofizikai szinten – rendkívül rövid időtartományokon belül – kommunikáció zajlik múlt és jövő között.

Ezt alátámasztja, hogy Heisenberg határozatlansági relációja szerint az alacsony energiaszintű igen gyors részecske kölcsönhatásokban az idő-bizonytalanság olyan mértékű lehet, hogy az „előbb” és a „később” fogalmakat sem lehet egyértelműen megkülönböztetni. Ezen a szinten tehát az idő előre-hátra ugrálva működik, de mindig többet megy előre, mint hátra. Ez az oka annak is, hogy bizonyos nagy energiájú részecskefizikai kísérletek ködkamra és buborékkamra felvételei csak úgy értelmezhetők, ha feltesszük, hogy egyes részecskék korábban léptek kölcsönhatásba, mint amikor keletkeztek.

Ha mindez lehetséges, akkor az sem zárható ki, hogy az időbeli kommunikáció makrofizikai szinten is működhet, és mi magunk is tudattalan szinten állandóan üzeneteket kapunk a múltból és a jövőből és mi is küldünk ezek felé öntudatlan üzeneteket. Ha ezeket – a részben már kísérletekkel is alátámasztott – elméleteket összevetjük a védikus tanításokkal, valamint a buddhizmus tudatról szóló tanításával, számos analógiára figyelhetünk fel. Mint tudjuk, a számkhja bölcselet szerint a tapasztalható jelenségeket a prakriti hozza létre a (sok) purusa elvárásainak megfelelően. Kézenfekvőnek látszik ezért egy olyan kvantumfizikai analógia, amely szerint a prakriti nem más, mint a még meg nem figyelt hullámfüggvények végtelen választéka, a purusa pedig a Koppenhága Modellnek megfelelő tudatos megfigyelő.

Ha pedig odáig merészkedünk, hogy a hullámfüggvények is csupán a soknak látszó, de egyetlen tudat megnyilvánulásai, akkor eljutunk a védánta monizmusához. Ami pedig a buddhista bölcseletet illeti, itt a tudat és a lételemek (dharmák) közötti kapcsolat értelmezése jelentheti a kulcskérdést. A hínajána szellemiségű buddhista vaibhászika (más néven szarvásztiváda) bölcselet szerint a dharmák állandóan, vagyis a múltban, a jelenben és a jövőben is, reálisan léteznek. Amikor felbukkannak, majd eltűnnek, voltaképpen ide-oda billegnek a megnyilvánult (manifeszt) és meg nem nyilvánult, lappangó (látens) állapotok között. Eszerint a világ, bár változékony, de azért mégis reális (objektív), mert az azt alkotó lételemek valóságosak. Ez tehát kifejezetten dualista felfogást tükröz.

Az ugyancsak hínajána szellemiségű szautrántika bölcselet szerint nem a dharmák jelentik a végső realitást. Ezek olyan jelenségek, amelyek ugyan a tudattól függetlenül is képesek létezni, akárcsak a TV kép, amely akkor is ott van, ha nem nézzük, viszont nem kötelező ezeket nézni. A dharmák ezért a mindennapi élet nézőpontjából reálisan léteznek, a létezésük azonban változékony, állandótlan, múlékony, jelenségszerű és ezért nincs feltételek nélküli abszolút létük. A mahájána irányzatú bölcseletek az „objektív” dharmákkal szemben inkább a monista idealizmus felé hajlanak. A jógácsára (más néven vidnyánaváda) bölcselet szerint kizárólag a tudat létezik, mégpedig az un. megkülönböztető és tároló tudat (vidnyána), ez kreálja a dharmákat és az ezekből felépülő tapasztalható jelenségeket is.

A mádhjamika bölcselet ennél is tovább megy. Eszerint semminek nincs abszolút, valóságos, nem kondicionált léte, ezért maga a tudat is illúzió, mivel az is csupán relatíve, viszonylagosságokon keresztül létezik. Hogy melyik a jó elmélet? Talán egyik sem. Mindegyik egy-egy modell. Márpedig a modell soha nem azonos a valósággal, mint ahogy a tervrajz sem azonos azzal az épülettel, amit ábrázol. Buddha egyébként is azt tanította, hogy nem a világ megmagyarázása a fontos, hanem az abból való kiszabadulás.

Irodalom J. S. BELL: Einstein-Podolsky-Rosen Experiments, Proceedings of the Symposium on Frontier Problems in High Energy Physics, Pisa 1976 J. S. BELL, Speakable and Unspeakable in Quantum Mechanics, Cambridge University Press, 1987 D. J. BOHM: Unfolding Meaning, Ark, London and New York, 1987 N. BOHR: Atomic Physics and Human Knowledge, Wiley, New York, 1958 Bhikkhu BODHI: Múlapariyaya Sutta és kommentárjai, Buddhista Misszió Dokumentáció, Budapest, 1987. Bhadantácariya BUDDHAGHOSA: The Path of Purification (Visuddhimagga), Shambala Publications, 1976. Mark BUCHANAN: Double jeopardy (Free will or reality?), New Scientist, 18 June 2005 A. EINSTEIN, B. PODOLSKY, N. ROSEN: Can Quantum-Mechanical Description of Physical Reality Be Considered Complete?, Physical Revue, May 15, 1935 Amit GOSWAMI: The visionary Window, Quest Books, Wheaton, Illinois, USA, 2000 J. GRINBERG-ZYLBERBAUM, M. DELAFLOR, L. ATTIE, A. GOSWAMI: Einstein-Podolsky-Rosen paradox in the Human Brain: The Transferred Potential, Physics Essays, 1994/4, pp. 422-428. GYÖKÖSSY Endre: Magunkról magunknak, Református Zsinati Iroda, Budapest, 1986. Zsolt HETESI, Béla BALÁZS: On the Question of Validity of the Anthropic Principles, Acta Physica Polonica, No. 9 Vol. 37 (2006) HETÉNYI Ernő: Buddhista Lexikon, Trivium Kiadó, Budapest, 1996. Brian D. JOSEPHSON, Fotini PALLIKARI-VIRAS: Biological Utilization of Quantum Nonlocality, Foundations of Physics, vol. 21. pp. 197-207, 1991 HÉJJAS István: – Ókori Indiai Bölcselet, Orientpress, Budapest, 1994. – Buddha és a részecskegyorsító, Édesvíz, Budapest, 2004 – Az elektron és az elektronika, Informatika, 2001. május – Az EPR paradoxon, eVilág, 2005. június – Az emberi tudat és a kvantumfizika, Informatika, 2005. szeptember – A fáziskontraszt-mikroszkóp és tanulságai, Fizikai Szemle, 2005. szeptember C:\Documents and Settings\hejjas sajat\ea+pub\Cikk\TKBF tudatkutatás\Anyag és tudat 0609.rtf 7 Carl Gustav JUNG: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990 C. G. JUNG, W. PAULI: Naturerklärung und Psyche, Wien, 1952 H. KERN: Manual of Indian Buddhism, Motilal Banarsidass, Delhi, 1989 KORONKAI Bertalan: – Az álomtól a tudományos hipotézisekig, Magyar Szemle, VIII. évf. 1999/11-12. szám – C. G. Jung Archetípus tana, „Tanítások tanítója II. kötet” tanulmánygyűjtemény, C. G. Jung Komplex-pszichoterápiás egyesület, Bp. 2005. Gerald James LARSON, Ram Shankar BHATTACHARYA: Encyclopedia of Indian Philosphies, Motilal Banarsidass, Delhi, 1987 A. J. LEGGETT: Reflections on the Quantum Measurement Paradox, Routledge and Kegan Paul, London, 1987 MARX György: Kvantummechanika, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1957. Max MÜLLER: The Six Systems of Indian Philosophy, Longman, Green and Co, 1899 Hajime NAKAMURA: Indian Buddhism, Motilal Banarsidass, Delhi, 1989 J. von NEUMANN: The mathematical foundations of quantum mechanics, Princeton University Press, 1955 Joseph NORWOOD: Századunk fizikája, Műszaki Könyvkiadó, Bp. 1981 Roger PENROSE, Stephen HAWKING: A nagy, a kicsi és az emberi elme, Akkord Kiadó, 2003 Erwin SCHRÖDINGER: A 2400 éves kvantumelmélet, Fizikai Szemle, 1961/4 H. E. STAPP: Mind, Matter and Quantum Mechanics, Foundations of Physics, 1982/12 E. H. WALKER: Consciousness and Quantum Theory, Putnam books, New York, 1974 POROSZ Tíbor: A buddhista filozófia kialakulása és fejlődése a théraváda irányzatban, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1995. Richard P. ROBINSON: Early Mádhyamika in India and China, Motilal Banarsidass, Delhi, 1978 SCHMIDT József: Buddha élete és tanítása, Athéneum, Budapest, 1925. TARTHANG, Tulku: Time, Space and Knowledge, Dharma Publishing, Berkeley, 1977. TÉCHY Olivér: Buddha, Gondolat, Budapest, 1986. Nyanaponika THERA: Satipatthána, a Buddhista meditáció szíve, Buddhista Misszió Dokumentáció, Budapest, 1986. Robert Anton WILSON: Kvantumpszichológia, Mandala-Véda, Budakeszi, 2002. Fred Alan WOLF: The yoga of time travel, how the mind can defeat time, Quest Books, Wheaton, Illinois, USA, 2004