Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

A hajnal szürkületében a belső képek sorozata lassan szertefoszlott. Felálltam helyemről, ahol órákon át ültem s nyújtózkodtam. Az ég teljesen tiszta volt, viszont még épphogy hajnalodott, a nyugati égbolton a csillagok még halványan pislákoltak. Délnyugaton, mely felé figyelmem összpontosult, az égbolt derültségét csupán egy halvány ködfolt törte meg, mely a horizonttal párhuzamosan egy vékony sávban gomolygott néhány méterre a fák felett, mintegy fél mérföldnyire tőlem, a folyó túloldalán. Ahogy nyújtózkodtam, arra lettem figyelmes, hogy a ködfátyol egyre sötétebb lesz, s úgy tűnt, mintha egy helyben kavarogna.

Amiről ma este beszélni szeretnék, az egy olyan téma, ami nem hagy nyugodni újabban. Erósz és az Eszkaton – úgy gondolom, ez az a két terület, amely legyőzheti a régi paradigmát, és reményt nyújthat; és érdekes módon egyik szó sem túlságosan ismert, ami már mutatja is, hogy a domináns kultúra mennyire tapos el, szed ízekre és távolít el minden olyan dolgot, mely valahogyan ellenkezik a világnézetével. Erószról legfeljebb valamilyen parázna, leértékelt formában hallhattunk a média és a társadalom eroticizációja folytán. 

A kultúránk által hajlamosak vagyunk rá, hogy városokba költözzünk, s hogy távol tartsuk magunkat a természettől. Szellemi környezetünkben hasonlóképpen járunk el. A legtöbb ember az életét rendkívül szabályozott elképzelések sorozatának megfelelően tölti, melyek még nagyobb ilyen sorozatokba ágyazódnak mélyen bele. Amikor a fizikai határokra merészkedünk, a sivatagba vagy a dzsungelbe, a távoli és vad természetbe, és amikor a szellem peremterületeit vesszük célba meditációval, álmokkal és pszichedelikumokkal, a képzelet bőségesen gazdag flóráját és faunáját fedezzük fel. Erre a birodalomra nem igazán fordítunk figyelmet amiatt a hajlandóságunk miatt, hogy szavakon keresztül lássunk, hogy szavakon keresztül építkezzünk, és hogy hátat fordítsunk a jelenés dühöngó óceánjának, mely máskülönben teljesen elpusztítaná a metaforáinkat. 

Van egy olyan megérzésem, ami tényleg csak egy megérzés, hogy egy kimondottan térbeli dimenzió – mely benne létezik a mi kontinuumunkban – a szervezettség más távoli, realizált formáinak hologramja számára megengedi, hogy láthatóvá váljon a kvantumos rezonancia bizonyos szintjein a szinaptikus mezőnkben. Ezeket a szinteket elnyomta a szelekció az állati túléléssel kapcsolatos relevánsabb információk érdekében. Az evolúció nem támogatja szelektíven egy ilyen kiterjedt érzékelés képességét, lévén, hogy nincsen szelekciós előnye, hacsak az információt nem egy olyan organizmus receptorai fogadják, mely már elég kifinomult a később felhasználandó absztrakt elképzelésekre alkalmazott szimbólumok használatában.

Ejtsünk szót először is a hétköznapi nyelvről, mely valószínűleg a csodához legközelebb eső dolog a természetben. Ez a fő neurológiai kifejeződése a különbségnek az ember és más állatok, illetve főemlősök között, és itt nem fiziológiai különbségről van szó, hanem viselkedésbeli különbségről. A nyelv képviseli a legkomplexebb viselkedést bármilyen valaha vizsgált állatban, valamint természetesen ez a legkomplexebb dolog, amit valaha megtanulunk. Először beleszületünk abba, amit William James, mint virágzó, forrongó zavar jellemzett, de a szavak elsajátítása által képesekké válunk több szektorát is lefedni ennek a virágzó, forrongó zűrzavarnak.

Az igazság érthetően elmondva hihető lesz.