Steven 'Gyrus' Taylor : A sámánizmus aspektusai
2012.08.24
A cikket forditotta : Cooper | orichalcum workshop
Az eredeti cikk : http://dreamflesh.com/essays/sh......
A sámánizmus jelen pillanatban számos küzdőtéren heves vita tárgyát képezi, és ezzel kapcsolatban szeretném saját nézeteimet bemutatni.
Először is meg kell emlékeznünk a szó eredetéről. A Szibériában élő, tunguz népcsoport által használt „saman” kifejezésből ered, melynek jelentése: átszellemült, elmozdult, elemelkedett. Néhányan viszont úgy vélik, hogy egy ősi indiai szó a gyökér „mértékletességet gyakorolni”, vagy „önmagát felfűteni” jelentéssel, míg megint mások egy tunguz igéből eredeztetik, melynek jelentése: tudni (Walsh, 1990). Antropológusok és etnológusok vették át, és tették „izmussá”, hogy a különböző kultúrák gyógyítóira utaljanak, és azokra, akik látszólag hasonló módon gyakorolják művészetüket. Mircea Eliade híres meghatározása szerint a sámánizmus az „eksztázis technikáinak” gyűjteménye, hangsúlyozva a megváltozott tudatállapotok elérésének gyakorlati szerepét, mint alapvető modus operandit (azaz működési elvet). A sámánizmus hozzávetőleges definiálását tekintve Walsh tágabb értelemben vett megközelítését preferálom:„a sámánizmus meghatározható tradíciók családjaként, melynek gyakorlói a tudatosság módosult állapotaiba való önkéntes belépésre fókuszálnak, melyben megtapasztalják önmagukat és lelküket/lelkeiket, miközben különböző birodalmakba látogatnak akaratuk szerint, és a közösség érdekét szolgálva más entitásokkal lépnek kapcsolatba.”
Ez egy jó kiindulási alap, de bárki, aki tanulmányozta a témát, tudja, hogy sok más összetevője is van e „család” hagyományainak, melyek előfordulása és egységessége nem 100%-os, mégis elég széles körben elterjedtek ahhoz, hogy számot tartsanak az érdeklődésre. Meglátásom szerint a legfőbb elemek: a háromszintű kozmológia, melynek középpontjában az axis mundi áll; a természet szellemeire (növényekére vagy állatokéra), mint segítőkre és útmutatókra helyezett hangsúly; a zoomorfikus aspektusok rituális beépítése a sámáni identitásba (jelmez vagy lélekrepülés közben a „lélekkép” transzformációja által); illetve a beavatás a lerombolás/újjáépítés folyamatán keresztül; stb.
Túl sok kultúrák közti párhuzam létezik ahhoz, hogy itt most kategorizálgathassuk vagy dokumentálgathassuk őket, és éppen ez az, ami manapság a sámánizmus körüli viták középpontjába kerül a különböző tudományágak előtt: Hasonlóság (összehasonlítás) vs Különbség (meghatározás).
A Különbség nézőpont gyakran az ember kulturális diverzitásának ünnepléséből és egy egészséges tudatosságból ered; úgy tűnik, az individuális kultúrák sajátosságainak tiszteletét elhordta a Hasonlóság áradata. Számomra a Különbség/Hasonlóság vita (melyet csúnyán lesarkítottam az érv érdekében) összevethető a régi „félig teli pohár/félig üres pohár” illusztrációval, mely a pesszimizmus és az optimizmus közötti különbséget érzékelteti. A poharat illetően valójában mindkét szemszög helyes és jól kiegészítik egymást, akárcsak a Különbség és Hasonlóság esete – ugyanannak a szituációnak két különböző látásmódja.
A !Kung és a Kundalini
Egészen elképesztőnek találom, hogy az afrikai !kung sanok leírásai a transzállapotba való belépésről mennyi átfedést mutatnak a kundalini jóga indiai tantrikus művelőinek gyakorlati tapasztalataival. A tantrikusok szerint a feminin, kígyó-életerő a gerinc alsó részében szunnyad összetekeredve, azonban felkúszik, ha izgalomba jön, s végül Sívával egyesül a korona csakrában, mely egyfajta pszichikai hőrobbanással jár. A !kung san nép úgy tartja, hogy a n/um (rendszerint spirituális energiának vagy potenciálnak fordítják) a gyomor mélyén, vagy a gerinc aljánál tartózkodik. A gyógyító szertartás alatt elhúzódó hosszas éneklés és tánc felfűti a n/umot, hogy felszálljon a testben. A transzállapot végső fázisában – teljes látnoki tudatosság lélekutazással társulva – a felhevült n/um eléri a koponyát, az ún. !kia állapotot előidézve (Gyrus, 1998).
Bizonyára hatalmas erőfeszítésekre lenne szüksége a Különbség alapú gondolkodásnak, hogy elbagatellizálja ezeket a párhuzamokat. A jelenségek közti ilyen mértékű hasonlóságok egymástól teljesen eltérő hagyományokkal rendelkező kultúrák között egyértelműen rávilágíthatnak egyéni sajátosságaikra. Például, a !Kungok !kia élményét a kommunalitás és a fizikai őrjöngés idézik elő, és a !kia maga közvetlen kapcsolatban áll a látomásos birodalmakba való aktív utazással. A kundalini jógát általában egyénileg végzik, és kevesen ismerik. Alapvetően nem igényel sok fizikai mozgást (kivéve persze a szexuális jógákat), és az élmény csúcspontja vakító fényként vagy a környezettel való egyesülésként érzékelhető.. A hagyományos jóga eltekint a látomásos birodalmakban való aktív részvételtől. Ez inkább misztika, mint mágia. Ezek a különbségek az emberi tudományok érdeklődési körébe tartoznak, amin belül a hasonló jelenségekre való változatos kulturális reakciókat vizsgálják az egyéni tapasztalat tükrében. A kundalini jóga és a !kung transz gyakorlatok közti különbségeket vizsgálva rávilágítást nyerhetünk előfordulásuk kultúrájára (pl. a jógikus nem-kötődés, illetve a látomásos, aktív utazások elkerülése összefüggésben állhatnak az indiai társadalmi-vallási struktúra értékeivel, melyek kontrasztban állnak a !kungok értékeivel szemben.)
Különbség és Hasonlóság összefüggnek és kiegészítik egymást; értelmet kölcsönöznek egymásnak..
Közvetlen kutatás
Úgy tűnik, a hasonlóságok inkább azon nyugatiak számára érdekesek, akik gyakorlatban foglalkoznak az emberi tudat tartományaival, kiterjedéseivel – varázslók, okkultisták, pszichonauták, vagy hívjuk őket bárhogy. Az egymástól eltérő kultúrák spirituális hagyományai közti megnyilvánuló párhuzamok azok számára jelentősek igazán, akik ezekből a folyamatokból egy összefüggő és működő kapcsolatrendszert próbálnak létrehozni - egy olyan kultúrában, amely minden tradícióját elvesztette, mely köthetné ezekhez a kérdésekhez . Ezek a párhuzamok feltárhatnak kiindulási pontokat, és alapvető konfigurációs térképeket kínálhatnak a test és a környezet ezoterikusabb aspektusaival való interakció lehetőségéről. Felhasználhatóak lehetnek azoknak a spontán előforduló, nagyon is aggasztó tapasztalatoknak a megértésére, amelyeket képtelenek vagyunk beleilleszteni a Nyugat paradigmáinak keretébe.
Ezeknek a kultúraközi átfedéseknek a vizsgálata segített nekem, és sokaknak a kultúránkban perspektívát nyerni a megrázó, személyes tapasztalatokkal kapcsolatban. Az enyém egy nagyon felkavaró pszichoaktív szerekkel beindított élmény volt, amikor úgy éreztem, hogy egy alapvető erő, egy esszenciális energia felemelkedik a testemben, és azzal fenyeget, hogy kitör a fejem tetején keresztül egy kavargó örvénybe, amit az égen láttam. Azt hittem, haldoklom. Utólag – nagy megkönnyebbülésemre – megtanultam, hogy vannak más típusú halálélmények, amelyek a mi szó szerint gondolkodó, eksztázismentes kultúránkban nehezen értelmezhetőek.
A sámánizmus iránti résztvevői érdeklődés természetesen felelős a fogalommal kapcsolatos visszaélések többségéért. Ellenben ez a részvétel egyben a kulcsa is a sámánizmus kifinomultabb és – a szó legmélyebb értelmében - tudományos értelmezésének.
A fogalomról alkotott tévhiteink kialakulásának legfőbb okai az eksztatikus vallási tradíciók hiánya és a fogyasztói társadalmunk. Előbbi egy törékeny vagy nem-létező ’eksztatikus kulturális identitáshoz’ vezet, amely más kultúrák vérét szívja, vagy azokat eltorzítja. Az okkultista Phil Hine mondta nemrégiben egy interjú alkalmával: „Azt gondolom, nagyon óvatosnak kell lennünk, amikor ma is élő, mágikus tradíciókból sajátítunk és hasítunk ki darabokat, máskülönben megint csak a nyugati imperializmusnál fogunk tartani. A Nyugat megfosztotta őket a földjüktől, a kultúrájuktól, a méltóságuktól, és most visszatérünk spirituális hiteikért.” A második tényező – a fogyasztás – pedig torzításhoz vezet a sámánizmus népszerű értelmezésében. Kevésbé piacképes aspektusait (pl. gyötrelmes beavatási ceremóniák, hiteles varázslás, mélységes törődés a halállal és a feloldódással) kiszorította a haszon, a közérdek, és a középosztály önfelfedezőiből táplálkozó workshopok.
Minek a hatása alatt írta ezt?
Az akadémiai közösség persze mindig erős gyanúval él a kutatásra hatást gyakorló „nem józan” élményekkel szemben. Az akadémia peremterületeinek már az 1960-as évek óta szakadatlan fejtörést okoz ez a probléma, pedig meg kell birkózniuk a megváltozott tudatállapotok teljes mértékű bevonásával (és így magával a tudat bevonásával), ha bármilyen reményt is táplálnak arra, hogy relevánsak maradjanak a valódi emberi tudás szempontjából.
Nemrégiben Paul Bahn archeológus burkolt támadást intézett a southamptoni egyetem régészeti mesterképzése ellen, mely a sámáni kutatások élén jár e téren. Véleménye szerint egy ilyen kutatás – és konkrétan a gondolat, hogy néhány sziklarajz módosult tudatállapotok látomásaiból eredhet – „csupán a drog korszak és a New Age jelenség szüleménye..." (Bahn, 1998)
Úgy tűn, Bahn szerint, akik számikításba veszik a sámáni hipotézist, azok kizárnak minden más értelmezési lehetőséget. Véleményem szerint csupán helyreállítják az egyensúlyt. Nem köteles minden egyes régészeti tanulmány az összes lehetőséget megfontolni; az emberek – általánosságban - elég okosak ahhoz, hogy az egyes perspektívákat a tágabb képbe illesszék. Amikor pedig egy rendkívül fontos töredéke hiányzik az interpretációnak, hely nyílik a direkt, specifikus vizsgálódás számára.
Mellesleg, az általam ismert, a pszichedelikus élmények terén rendkívül jártas, független kutatók voltak az elsők, akik rámutattak a lyukakra és a kivételekre az ’entoptikus’, geometrikus képzetek által befolyásolt sziklarajzok teóriájában. A megváltozott tudatállapotok tényleges megtapasztalása nem vezet vakvágányra a hozzájuk kapcsolódó elméletek vizsgálatakor; sőt ellenkezőleg, éppen a legkifinomultabb megközelítést nyújtja (ekkor mondhatjuk azt, hogy az ember tudja, hogy miről beszél.)
A valóság az, hogy Bahn több sámánizmus által megszállott kutatást lát maga körül, mint amennyi valójában van (bár ez a cikk kapóra jönne neki!). Megszállottsággal dobálózó vádaskodása csupán felfedi saját rögeszmés tiltakozását egy új kutatási terület ellen. Kijelentéséből egyértelművé válik, hogy zaklatottsága és megszállottsága ugyanabban a földben eresztett gyökeret, mely a szennylapok drogellenes hisztériáját, és a Thatcher-Reagan- féle „az egész a 60-as években romlott el” nézetet táplálja.
A láthatatlan főiskola
Igaza van abban, hogy a New Age-et cinizmussal illeti, csak rossz indokokkal teszi. Egy olyasvalaki szemében, mint Bahn, a pszichedelikus sámánizmus legintelligensebb, legkitanultabb, legmegbízhatóbb tanulmányozói, akik teljes mértékben közönyösek a New Age-gel szemben, egy szintre kerülnek a legfelszínesebb és legködösebb, hóbortos hippikkel. Természetesen a nyugati szubkultúrákat alig ismerő emberek nem lesznek képesek túllátni a drogkultúra, a pogányság, és az okkultizmus mainstream média által felkarolt képzetein. Világunk „Bahnjai” nem jelentenek fenyegetést a ’láthatatlan’ (értsd: szponzorálatlan) felfedezőkre, akik a populáris felfogással mit sem törődve folytatják munkájukat. Sőt, erejük, mondhatni, kulturális láthatatlanságukban rejlik egészen addig, amíg védve vannak a fogyasztás, a tömegmédia szennyezőségétől, és a szakmai kutatások érdekeitől. Viszont az akadémiai körök konzervatívabb elemei útjában állnak a sámánizmus/módosultt tudatállapotok élvonalbeli elméleti-, és tapasztaláson alapuló gyakorlati kutatásai gyümölcsöző együttműködésének. Más szóval gátolják a spiritualitás jelenének s múltjának közvetlen megtapasztalását, rendszerezésének fejlődését.
Persze ezzel csak az akadémia veszíthet. Mint már mondtam, mi, akik személyes (és nem feltétlenül szakmai) elkötelezettséget vállalunk amellett, hogy újra felfedezzük a közvetlenül megtapasztalható vallást, folytatni fogjuk prodzsektünket. Továbbá a korlátok, melyek miatt az akadémikusok nem arathatják le a „tudom, hogy miről beszélek” hasznát, nem akadályozzák az okkultistákat, a pogányokat, és a pszichedelikumok fogyasztóit, hogy az akadémiai kutatásra támaszkodva építsék ki saját kiegyensúlyozott, integrált felfogásukat.
Az örvény
Bolton Abbey közelében (Nyugat-Yorkshire) található a Wharfe-folyó egyik szakasza, a Strid, melynek áramlata a
sziklák között összezsugorodik, hogy habzó zuhatagot formáljon. A késői 19. században összegyűjtött folklór megemlít egy sötét bestiát, amit „vízi kelpi” néven ismertek, és ami itt is feltűnik: (Bogg, 1904)
Ez a vízi démon rendszerint egy öreg, bozontos sörényű póni képében jelent meg az utazóknak az ismertebb átkelő helyek környékén. Nem járt jól az a vándor, aki megfáradtan és gyanútlanul felült a paripára. Ugyanis a kelpi azonnal meglódult vad, visongó kacajjal, és esélyt sem adva a leszállásra, áldozatával belevágtatott a legmélyebb vízi örvénybe.
Amikor először olvastam ezt a szövegrészt, azonnal megérintettek ’sámáni’ rezonanciái. Jól tudtam, hogy miért. Először is, az élményem arról, hogy szinte magába szívott az égi örvény – melyet utólag sikerült valamelyest megértenem a sámáni élményekkel kapcsolatos kutatásaim során – mélyebb megértésre vezetett rá az örvény-szerű képek és a másvilágokra nyíló átjárók kapcsolatát illetően. A vízi örvény egy remek példa a természetben előforduló örvényekre, és a sámánizmust vizsgálva megfigyeltem, hogy a sámánok gyakran használják a víz különböző formáit ’bejáratokként’ (Halifax, 1979).
(Véletlenül belefutottam a kehely – és gyűrűmotívumok és eme jelenség szintén lehetséges kapcsolatába is 9 hónappal azelőtt, mielőtt rájöttem, hogy neves akadémikusok is foglalkoznak ezzel a lehetőséggel (Bradley, 1997).
Megjegyzés: később valószínűbbé vált, hogy a Panorama Stone, melyet ezek a létraszerűségek, illetve csészék/gyűrűk díszítenek, inkább származnak a viktoriánus korból, mintsem a bronzkorból. Egy tágabb összefüggésben vizsgálva az emberi elme univerzális kognitív lehetőségeit – kissé csökkentve fejtegetésem értékéből - a viktoriánus kori ábrák bizonyítékokként ugyanolyan jelentősek lehetnek, mint a történelem előtti rituális művészet. Nyilvánvaló azonban, hogy minden további specifikus érvelés a Panorama Stone-t illetően, kellő óvatossággal olvasandó.
Továbbá, sok évvel ezelőtt volt egy álmom, melyben egy barna lovat átszúrt egy lándzsa, minek következtében az a földre zuhant. Aztán egy szárnyas, fehér lovon ültem; a vízből kitörve felszálltam vele az ég felé. Hat hónappal később először olvastam Mircea Éliade Sámánizmusát, melyben megdöbbentő dologra bukkantam. A szibériai sámánok egy bizonyos szertartásuk során megölnek egy lovat, melynek eltávozó lelkén a sámán a túlvilágra utazik.
Újabban, Angelo Fossati egy valcamonicai (Olaszország), vaskori sziklarajzokkal foglalkozó cikket küldött nekem. Ebben egy „labirintus” ábrázolását tárgyalja, melyen két emberalak és egy madár szerepel. Ezt összefüggésbe hozza több korai európai mitológiával, melyekben a madarak a túlvilágba való átlépés segítőiként funkcionáltak, majd részletezi, hogyan lépett a későbbiekben a madár helyébe a ló az európai mítoszokban.
Ezek az elemek – az örvénybejárat, a ló, mint hordozó-kísérő a túloldalon – ezzel a nyugat-yorkshire-i népmesével együtt erőteljesen rezonáltak számomra. Sőt, akár a vízi kelpi liminális előfordulási helyét is figyelembe vehetjük. Vajon ez azt jelentené akkor, hogy a klasszikus sámáni gyakorlatok helyi, lineáris leszármazottjaként tekintek erre? Körülbelül annyira, mint amennyire sámánnak tekintem magamat a különböző álmodási és egyéb tapasztalataimból kiindulva! Engem inkább az érdekelne, amit általában „a mítosz pszichológiájaként” tartanak számon. Tehát a pszichológia nyelvén szólva, ezt a yorkshire-i vízi kelpit az elme ugyanazon régióiból eredőnek tartom, mint amelyekre a sámáni felfedezés fókuszál. Amennyiben semmilyen klasszikus sámánizmusszerű jelenség nem létezett Wharfedaleben – aminek összegzését meglehetősen erős kijelentésnek tartom -, akkor a vízi kelpi eredete a helyi képzeletnek tulajdonítható. Ebben az esetben a képzelet a gyermekek figyelmeztetését szolgálta a Wharfe-folyó partjának veszélyei miatt. Ellenben pontosan ez az a régió – az emberi képzelet – melybe a sámán tudatosan belép, és felfedezi térbelileg manifesztált formában (a „túlvilágot”). Márpedig a képzelet/túlvilág a természetben tulajdonképpen nonlokális.
Kié az irányítás?
Szembeötlő a sikertelenség a sziklarajzok közös kulturális és mitikus forrásának és a sámánizmus ellentmondásának megértésében. A viták általában azon folynak, hogy ez vagy az a motívum egy geometriai jellegű hallucinációból ered-e vagy sem. Ha egy bizonyos motívum létrejöttében inkább a szokásos hétköznapi tapasztalatok játszottak is szerepet, mint a módosult tudatállapotok, attól még az ábra ugyanúgy az emberi képzelet termékeként definiálható. Problémák akkor merülnek fel igazán, amikor hajszálpontosan próbáljuk meghatározni a motívum létrejöttének mikéntjét – vajon kiemelkedett-e gazdag birodalmából, vagy inkább kiszakították onnan?
[…]
A sámáni tevékenység önkéntes jellege hangsúlyozottan megkülönbözteti a szimpla mentális zavartól. És valóban, a modern mágia szintén nyomatékosítja, hogy „a szándék a legfontosabb”. Mégis minden értelmes antropológus és gyakorló mágus tudja, hogy a túlvilág ennél azért komplexebb. A sámánizmussal kapcsolatos kutatásaim során, számomra úgy tűnik, hogy a szándék és a kontroll gyakran olyan tényezők, melyek csak a sámáni kiképzés közben, utána, és formális rituálék alkalmával kerülnek előtérbe. A sámán beavatása legtöbbször ijesztően ellenőrizhetetlen. Először a túlvilág robban be az ember világába, és nem fordítva. Az élményt azonban megkülönböztetik a skizofrénia lehorgonyozhatatlan folyamataitól a kulturális meggyőződés, a sámáni potencialitás és a képzésre való érettsége felismerése által.
Nehéz elképzelni, hogy minden sámán uralja a saját univerzumát. Hangsúlyozhatják személyes hatalmukat, energiájukat, és ezzel növelhetik a gyógyítandó betegek hitét, de szem előtt szeretném tartani egy huichol sámán, Don José Matsúwa szavait:
„A sámán útja véget nem érő. Én egy öreg, nagyon öreg ember vagyok, mégis újszülöttként tekintek a világ titokzatosságára.” (Schultes és Hofmann, 1992)
A modern mágusok is felismerik a világ feletti kontroll határait:
„A mágiát úgy definiálhatjuk, mint bizonyos változás előfordulásának akarattal való megidézését, az elérhető valóság és a hatalomra való törekvés kiterjesztésével. Mindezek a meghatározások a kontrollt feltételezik a mágia központi elemének. Ez mind szép és jó, de azt szemlélteti, hogy a varázslás képtelen a hatáskörén kívüli problémákkal foglalkozni. Ezek általában már miszticizmusba hajló témák… Ez hiba, mert a tapasztalatunk minősége félig-meddig azon képességünktől függ, hogy mennyire tudunk elengedni, nem aggódni, nem irányítani, és élvezni… Tehát, a mágiára úgy tekinthetünk, mint ami a kontroll és az eksztázis közti dinamikus feszültségen keresztül gyakorolja a hatalmat.” (Lee, 1997)
Erősen gyanítom, hogy a legtöbb sámán egyetértene ezzel a nézettel, ha a szakmai bravúrjuk, és az eksztázis, a hatalom, és az irányítás gyakorlásának kulturális különbségei mögé kerülnénk.
A kundalini jógát és a !kung transzot összevetve láthatjuk a kontroll/eksztázis polaritását. Előbbi inkább misztikusnak, míg az utóbbi sámáni/eksztatikus jellegűnek tűnik. Ez bizonyos szinten egy hasznos megállapítás; de ez azt jelenti akkor, hogy a !kung varázslói sosem élik át az indiai tantra szabadon áramló elragadtatását? Úgy érzem, ez csak annyit jelent, hogy a !kungok társadalmi struktúrája – mely magában foglalja a teljes mértekben közösségi, aktívan sámáni szertartásokat – lehetővé teszi az ellenőrizetlen eksztázis élményének finom elkeveredést a sámánizmus alapvető szövetében. Nem annyira alapzaton felosztott és elhelyezett, mint annyi ’miszticizmusban’. Ahogy Lee mondja: „a kontroll a mágikus szerkezetek kulcsa, amely meghatározza az egyén akaratát egy adott szituációban, de elragadtatás nélkül nem fog működni. Egy gnózissal teli tank nélkül a varázsjárgány nem fog beindulni.”
Tehát, a sámániztási problmus irányíematikája nem annyira egyértelmű, mint ahogyan azt az akadémiai haszonelvek és leírások elvárják. A mai társadalomban sok-sok egyén tanúsága alapján tudjuk (és én személyes tapasztalatból tudom), hogy a kényszerű másvilági élmények nem feltétlenül vezetnek mentális betegséghez, ahogy azt a sámánizmus definiciói gyakran feltételezik. Bármilyen ontológiai érvényességet is adunk a földönkívüliek emberrablásairól szóló beszámolóknak, ezeknek az embereknek pontosan ugyanolyan valóságosak az ilyen elrablásos élmények, mint a sámánoknak a tradicionális utazásaik; és ezek a tudat ugyanazon régióiból származnak.
1994-ben Patrick Harpur meggyőző hasonlóságokra mutatott rá a serdülőkori törzsi beavatások, a sámánok túlvilági beavatásai, és a modern kori UFO elrablások között. Ezek gyakran igen hasonló felépítésűek:
- közösségtől/’valóságtól’ való elszigeteltség
- fájdalom, esetleg testi csonkítás
- ezoterikus tudás átadása a beavatottnak, sámánnak, vagy elraboltnak
- visszatérés a világba, amely már sosem lesz a régi
Az ’elraboltak’ általában nem jártasak a ámánizmusban, és nincs visszamenőleges ’mentális betegségük’. A párhuzamok mégis döbbenetesek.
Egyszer (Gyrus, 1995) interjút készítettem egy nővel, aki beszámolt nekem élményéről a rendkívül potens hallucinogénnel, a DMT-vel (melyet sok bennszülött sámán használ különböző organikus formákban). A trip elején egy láthatatlan erő kiragadta környezetéból, és ahogy ő mondta: „eegy olyan dimenzióban landoltam, ahol nem voltam szabad, képtelen voltam irányítani, hogy merre menjek.” Egy rácsszerű struktúra közepébe érkezve egy láthatatlan „férfi entitás” nyugtatta meg. Azt mondta, hogy a közelgő események megijeszthetik, de jót fognak neki tenni. Ezután mindegyik végtagját egyesével letépték, hogy aztán újakra cseréljék őket. „Amíg egy-egy végtagom hiányzott, minden dolog elillant. Éreztem, ahogy a nehézségeim, félelmeim, és fájdalmaim eltűntek. Aztán megint jött ez az érzés, a kislábujjamtól felfelé végigmászott a lábamon, fel a testemen, és amikor elérte a szívemet, hatalmas robbanást keltett… Soha nem tapasztaltam még ilyen csodálatos érzést. Úgy éreztem, mintha egy komplett tisztító folyamaton mentem volna keresztül.” Mondanom sem kell, hogy a következő hónapokban egészségesebbnek, boldogabbnak, és lelkileg erősebbnek érezte magát, mint valaha. Később megkérdeztem tőle, hogy az élmény előtt olvasott-e már valamit a sámánizmusról, és azt mondta, hogy nem; csak később találkozott az utazást érintő antropológiai irodalommal, amely segített neki megérteni az élményét. Nyilvánvalóan van valami példa nélküli és nagyon érdekes dolog e mögött; valami, ami az emberi tudat mélyebb szintjeit érinti.
Az interdiszciplináris párhuzamok, melyeket felvonultattam, természetesen, mind csak a jéghegy csúcsát képezik. Azok számára, akik a tudás halmozásával és kiosztásával járó szakmai karrier céljából az élet felosztása mellett kötelezték el magukat, ezek a párhuzamok egy igen nehéz rakománynak felelnek meg, ennél fogva aligha nyúlnak hozzájuk. Akik nyitottak az emberi tapasztalás minden aspektusára, azoknak szintén óvatosnak kell lenniük a hasonló párhuzamokkal való konfrontálódáskor, amint azok az intellektuális asszociációk végeláthatatlan labirintusába vezethetnek. Az útvesztőből való kiút: a paradox módon egyéni sajátosságokkal bíró, és ugyanakkor egyetemes természetű, közvetlen spirituális tapasztalat felfedezése. Ezeken keresztül érthetjük meg közvetlenül, első kézből (tudományosan), hogy Különbség és Hasonlóság hogyan nyernek egymástól értelmet.
[…]
A sokszínűségen nyugvó hangsúly nem válhat a saját tudatosságunkba vetett új, monolitikus hitvallássá. Úgy érzem, hogy egyensúlyba kell hozni az emberi tudatot megalapozó egység valamelyest idejétmúlt elképzelésével szemben. A sokszínűség iránti érzékének hiánya, és saját szigora a ’fürdővize’ ennek az elgondolásnak; míg az ’újszülött’ a mi közös emberi axis mundink. Ne dobjuk el saját centrumunkat!
Hozzászólások
Hozzászólások megtekintése
Nincs új bejegyzés.