Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

Részlet " Mircea Eliade - Sámánizmus (Az eksztázis ősi technikái)" című könyből ( Epilógus )

A miszticizmus történetének folytonossága töretlen. A sámáni eksztázisban többször is felfedeztük a "paradicsomi sóvárgást", ami a keresztény misztikus élmény egyik legősibb típusát idézi. Ami az indiai misztikában és metafizikában és a keresztény misztikus teológiában egyaránt főszerepet játszó " belső fényt" illeti, láttuk, hogy már az eszkimó sámánizmusban is tanusított. Tegyük hozzá, hogy azoka a varázskövek, amelyekkel az ausztrál orvosságos ember testét teletömködik, valamiféleképpen a "megszilárdult fényt" jelképezi.

A sámánizmus azonban nem csupán a miszticizmusban elfoglalt helye miatt jelentős. A sámánok lényeges szerepet töltöttek be a közösség lelki épségének védelmében. Kiválló démonűző bajnokok; a démonokat éppúgy legyőzik, mint a betegségeket és a feketemágusokat.

A sámán-bajnok mintaképe a nahszi (na-khi) sámánizmus megalapítója, Dongba Shilo a fáradthatattlan démonölő. Az ázsiai sámánizmus egyes típusaiban oly fontos harcos elemek (lándzsa, páncél, íj, kard, stb.) az emberiség valódi ellenségei, a démonok elleni küzdelem szükségleteivel magyarázhatók. Álltalánosságban azt mondhatjuk, hogy a sámán az életet, az egészséget, a termékenységet, a "fény" világát védelmezi a hallálal, a betegségekkel, a terméketlenséggel, a balszerencsével és a "sötétség" világával szemben.

A sámán harciassága olykor agreszzív mániává válik egyes szibériai hagyómányokban a sámánokról az járja, hogy állat alakban szüntelenül tusakodnak. Az ilyen támadó kedv azonban inkább kivételes; néhány szibériai sámánizmusra és a magyar táltosra jellemző. Ami alapvető és egyetemes, az a sámán harca mindaz ellen, amit "a gonosz hatalmának" nevezhetnénk. Nehéz elképzelnünk, mit is jelenthet egy ilyen bajnok egy archaikus társadalom számára. Elsősorban azt a bizonyosságot, hogy az emberek nem állnak magukra hagyatva egy idegen világban, démonokkal "a Rossz erőivel" körülvéve. Az isteneken és a természetfölötti lényeken kívül, akikhez imákkal és áldozatokkal fordulnak, léteznek "szentség-szakértők" , olyan emberek, akik képesek "meglátni" a szellemeket, fölmenni az égbe és találkozni az istenekkel, leszállni az alvilába és legyőzni a démonokat, a betegséget, a halált. A sámán lényegi szerepe a közöség lelki épségének védelmében főként annak köszönhető, hogy az embereket biztosak benne : ővéik között akad egy, aki segítséget tud nyújtani a láthatattlan világ lakói álltal előidézett kritikus helyzetekben. Vigasztaló és megynugtató az a tudat, hogy a közösség egy tagja képes megtalálni azt, ami a többiek előtt rejtve van és láthatattlan, s közvetlen, pontos értesülésekkel tud szolgálni a természetfölötti világokról.

Mivel képes utazgatni a természetfölötti világokban és látni a természetfölötti lényeket (isteneket, démonokat, a halottak szellemeit, stb.),  a sámán döntően járulhatott hozzá a halál megismeréséhez. Valószínű, hogy a "halotti földrajz" számos vonása, csak úgy, mint a halotti mitológia egyes témái, a sámánok eksztatikus élményeinek eredménye. Azokat a vidékeket melyeket lát, s személyeket, akikkel találkozik, maga a sámán írja le aprólékos pontossággal a transz során vagy után. A halál ismerettlen és rettentő világa formát ölt és sajátos típusoknak megfelelően szerveződik meg; végül struktúrát mutat, és idővel meghitté és elfogathatóvá válik. A halál birodalmában lakó személyek ugyancsak láthatóvá vállnak: alakot öltenek, személyiségről tanúskodnak, sőt életrajzuk is van. A holtak világa apránként megismerhetővé válik s lassan maga a halál is főként egy szellemi létmódba való átmenet rítusaként értékelődik. Végeredményben a sámánok eksztatikus utazásairól szóló elbeszélések hozzájárulnak a holtak világának "spiritualizálódásához", csodás formákkal és alakokkal gazdagítva azt.

Utaltunk már a sámáni eksztázisok elbeszélései és szóbeli irodalom bizonyos epikus témái közötti hasonlóságokra. A sámán túlvilági kalandjai, az eksztatikus alvilágjárásai és égbeszállásai során elszenvedett megpróbáltatások a népmese alakok és az epikus irodalmi hősök kalandjait idézik. Nagyon valószinű, hogy sok epikus "téma" vagy motívum, csakúgy, mint az epiukus irodalom számos alakja, képe és kliséje végső soron eksztatikus eredetű, abban az értelembn, hogy a sámánok emberfölötti világokban tett utazásaikról és kalandjaikról szóló elbeszéléseiből kölcsönözték őket.

Az is valószinű, hogy az egyetem líra egyik forrása az eksztázist megelőző eufória volt. A sámán önkívületének előkészitésekor dobol, segítőszellemeit hívogatja, "titkos nyelven" vagy állathangok, de főként a madárdal utánázásával "az állatok nyelvén beszél". Végül olyan "másodlagos állapotba" kerül, ami lendületbe hozza a nyelvi alkotókészségét és a lírai költészet ritmusait. A költői alkotás mind a mai napig a teljes szellemi szabadság aktusa. A költészet újrateremti és továbbviszi a nyelvet; eleinte minden költői nyelv titkos nyelv volt, vagyis egy személyes univerzum, egy teljesen zárt világ teremtménye. A legtisztább költői aktus egy belső élményből kiindulva törekszik a nyelv újrateremtésére, s ez az élmény annyiban hasonlít az önkívülethez vagy a "primitívek" vallásos ihletettségéhez, hogy a dolgok leglényegét tárja föl. A misztikusok "titkos nyelvei" és a hagyományos allegorikus nyelvezetek a későbbiekben az eksztázist megelőző "ihletettség" által lehetővé tett ilyen természetű nyelvi alkotásokból kiindulva kristályosodtak ki.

Szólnunk kell néhány szót a sámánszertartás drámai jellegéről is. Nem csupán a szertartás olykor nagyon is kidolgozott rendezésére gondolunk, ami természetesen jótékony hatást gyakorol a betegre. De minden igazán sámáni szertartás végeredményben a mai világ tapasztalatainak keretében páratlan látványosággá is válik. A tűzzel végzett mutatványok, a mangófa- és kötémutatvány-szerű "csodák", a varázskészségek fitogtatása egy másik világot tárnak föl, az istenek és varázslők világát, ahol minden lehetségesnek látszik, ahol a holtak életre kellnek, az  élők pedig meghalnak, hogy újból feltámadjanak, ahol egy szempillantás alatt el lehet tűnni, majd újra fölbukkani, ahol a "természeti törvények" eltörlődnek, s valamiféle emberfölötti "szabadság" példázódik és válik bámulatosan jelevalóvá.

Mi, modern emberek nehezen tudjuk elképzelni, milyen hatást vált ki egy látványosság egy "primitív" közösségből. A sámáni "csodák" nemcsak igazolják és megerősítik a hagyományos vallás struktúráit, hanem serkentik és táplálják a képzeletet is, lerombolják a korlátokat az álom és a közvetlen valóság között, ablakot tárnak az istenek, holtak és szellemek lakta világra.

Hagyjuk itt abba a sámáni élmények jóvoltából lehetővé vált vagy általuk serkentett kulturális alkotásokra vonatkozó megfigyelések felsorolását. Elmélyült vizsgálatuk meghaladja munkánk kereteit. Milyen szép könyvet lehetne írni epikus költészet és líra eksztatikus "forrásairól", a drámai színjáték őstörténetéről, s általában mindazokról a mesevilágokról, melyeket nem mások fedeztek föl, kutattak át és írták le, mint a hajdani sámánok...