Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

Részlet az "Inner Paths to Outer Space: Journeys to Alien Worlds through Psychedelics and Other Spiritual Technologies (Belső Utak a Külvilágba: Utazások Idegen Világokba Pszichedelikumokon és Más Spirituális Technológiákon keresztül)" c. könyvből.

A szerző előszava: A soronkövetkező irományt elsősorban saját kedvtelésemre hoztam össze, mintegy mentális Lego játék gyanánt. Egy Lego konstrukció lehet modellje egy valóságos alakzatnak – vagy nem. Mindenesetre vannak belső összefüggései, koherenciája ami révén meg tud állni a lábán (alapzatán). Minél konzisztensebb, kongruensebb és koherensebb egy mentális struktúra, annál inkább van esélye arra, hogy modelláljon valamit. Ez a matematikában így van, talán nem csak ott igaz, hanem a megismerés más területén is. Köszönet a fordítónak azért, hogy a Rick Strassman-nal és Luis Luná-val közösen írt, fennt nevezett angolnyelvű könyvünk egyik fejezetének magyar verzióját olvashatjuk a továbbiakban. Belső felépítésének megértéséhez segít a többi fejezet ismerete. A könyvet sci-fi olvasótábornak szántuk, bár szigorúan véve fejezeteim műfaja inkább nonsci-nonfi. ’Nonfiction’, mert nem képzelt történetet beszél el; ’nonscience’, mert mégiscsak a képzelet szárnyán száll.

***

A vegetalisták, hasonmásaikhoz, a Felső-Amazonasz bennszülött törzseinek sámánjaihoz hasonlóan, azt állítják, hogy képesek gyógyító szakértelmet és erőt nyerni bizonyos (gyakran pszichoaktív) növényi tanítóktól, melyeket ők anyjukként tartanak számon. A tudás, különösen a gyógyítással kapcsolatos tudás, maguktól a növényektől ered; a sámán tulajdonképpen csak közvetíti az információt…Luna és Amaringo, Ayahuasca Visions: The Iconography of a Peruvian Shaman (Ayahuasca-látomások: Egy Perui Sámán Ikonográfiája) 

Az élettudományokban a növényeket alsóbbrendű organizmusoknak tartják, melyek passzívan adaptálódnak a különböző külső feltételekhez, pl. hőmérsékleti viszonyokhoz, földtípusokhoz, sérülésekhez, betegségekhez, fizikokémiai és biológiai körülményekhez. Az olvasó megkérdezhetné: „Na, és akkor mi van? ’Zöldségekről’¹ van szó, vagy nem?” Azonban a mai kanonizált tudományos és a populáris laikus nézetekkel szemben, léteznek korban messzire visszanyúló tradicionális elképzelések, amelyek szerint a növények többek, mint a természeti erők tehetetlen bábjai; nagyon is interaktív – sőt, néha egyenesen proaktív –, tudatos lények. A növényi tudat koncepciója – a növényi szellem formájában – visszakövethető egészen a középkori Európáig, onnan pedig még távolabbi időkig. Mind a mai napig öt kontinensen a bennszülött lakosság hiszi, hogy a növényeknek lelke van; hogy bizonyos fákban az őseik laknak, és, ahogyan arra a fejezet elején található idézet is rámutat, azt is állítják, hogy a növényektől tudásra is szert tudnak tenni.

Az őslakók és a természet közötti viszony olyan sámánisztikus hiedelmeken nyugszik, melyek az adaptív viselkedési mintákat formálják, és amelyek alapot biztosítanak a szociális szervezetre a törzsi közösségen belül. A bennszülött kultúrák hitrendszerében minden növény és állat, minden erdő és rét, minden tó és folyó, valamint minden hegy és barlang rendelkezik egyfajta rá jellemző tudatossággal. Az általános nyugati felfogásból azonban minden hasonló elképzelést kiszelektáltak a Tudományos Forradalom és a Felvilágosodás hatására. A szkeptikusok számára ezek nevetséges babonák, a primitív, mágikus gondolkodás kifejeződései. Világszerte a bennszülött kultúrák azonban évezredeken keresztül hitték, hogy a természetben minden, legyen az élőlény vagy tárgy, felruházható lélekkel és érzékelő képességgel. Ennélfogva, nem egészen következetes, ha az ilyen elvekre úgy tekintünk, mint amelyek teljesen haszontalanok, primitívek, tévesek, és nincs adaptív értékük, teljesen irrelevánsak lennének a természetre vonatkozóan.

Lehetséges bármilyen módon bebizonyítani, hogy az animisztikus gondolkodás több, mint kitaláció, illetve, hogy esetleg van valami igazságtartalma? Egyenlőre még biztosan nem. Az egyetlen dolog, amire ebben a fejezetben vállalkozhatunk, az az, hogy kijelölünk egy utat a racionalizálás felé, azáltal, hogy némi figyelmet szentelünk annak, hogyan is vélekednek mások a világról. A kulturális relativizmus és a lineáris darwinizmus szélsőségei között nem könnyű navigálni: az előbbi arra hajlik, hogy minden kulturális teljesítménynek ugyanannyi hitelt adjon, míg az utóbbi azt állítja, hogy minél távolabbra megyünk vissza az időben, annál primitívebb gondolkodásra bukkanunk.

Ebben a fejezetben azokat a tipikus hibákat is megpróbáljuk elkerülni, melyeket a szenvedélyes New Age-gondolkodók hajlamosak elkövetni. A növényi intelligencia fogalma újabban a New Age-irodalomban is felbukkant, olyan növénygyógyítók, médiumok és érzékeny kertészek vonatkozásában, akik azt állítják, hogy finom szinteken képesek érzékelni a növényeket, valamint hogy értelmes kommunikációt is tudnak folytatni a szellemükkel. Az esetek többségében ezek az írók saját ellenőrizetlen kísérleteiket és spekulatív ötleteiket teszik közzé felületes módon, miközben elfelejtik a tudományos vizsgálódást és a vonatkozó irodalmat. Ennek az az eredménye, hogy a növényi intelligencia koncepciója képtelenséggé válik a neves tudósok, botanikusok, biológusok és ökológusok, illetve az elismert tudatkutatók körében; támogatóit nem igazán veszik komolyan a tudomány főáramában.

Darwin elfelejtett gondolata

A széles körben elfogadott nézet szerint a tudatossághoz neurális hálózatok szükségesek, így a józan ész azt diktálná, hogy a növények semmi esetre sem lehetnek tudatosak. Az akadémiai nézettel karöltve, a közfelfogás a tudatot neuroaxonális szervezetekhez köti, ám elfeledkezik arról, hogy „az Univerzum minden szinten emulálja (utánozza)önmagát.” Ennek értelmében hasonló jelenségek bukkanhatnak fel különböző struktúrákban a létezés alacsonyabb, magasabb vagy megegyező szintjén.

Charles Darwin nem felejtette el ezt. Amikor a növényeket tanulmányozta, megjegyezte, hogy a gyökérformációk és a gyökérrostok hálózata hasonlóan szerveződik, mint az emberi agyszövet. Abban az időben keveset tudtak az agy anatómiájáról és a komplex rendszerek információ-feldolgozásáról. Elképzelését így felületes analógiának ítélték, és nem vették komolyan. Észben kell tartanunk, hogy a 90%-a annak, amit az agyi funkciókról tudunk, csak a legutóbbi két évtizedben gyűlt össze. Talán éppen ideje újra elővenni Darwin elfelejtett gondolatát. A következőkben megvizsgálunk néhány támogató elméletet a növényi intelligenciával kapcsolatban. Ez a fejezet emellett sorra veszi az állati kommunikáció lehetőségét tárgyaló, újszerű nézeteket is, majd ezt egy olyan topológiai tudatmodellbe illeszti, mely túlmutat a hagyományos neuroaxonális szerkezeten.

Növény a hazugságvizsgáló alatt

A növényi intelligencia kiértékelésére elvégzett kísérletek, és ezek eredményeinek kritikus áttekintése segítségünkre lehet abban, hogy megalkossuk saját véleményünket arról, hogy a növények vajon valóban lehetnek-e tudatosak és érzők. Cleve Backster, a poligráfok vezető szakértője, igazi úttörő munkát végzett a növényi tudatosság területén. 1966-ban a poligráf használatának egy teljesen új arculatot vezette be, amikor hozzákötött a szerkezethez egy sárkányfát, hogy megmérje annak vízfogyasztási arányát. Backstert az érdekelte, hogy milyen gyorsan jut el a víz a gyökerektől a levelekig, és úgy gondolta, hogy a poligráf jól tudná ábrázolni a víz mozgását a növény felületi ellenállásának kimutatása révén. Arra lett azonban figyelmes, hogy a sárkányfa váratlan válaszokat adott, miközben a laboratórium különböző pontjaiba költöztette; ezek a válaszok pedig hasonlítottak az ember galvanikus bőrreakcióihoz. Felfedezésén meglepődve úgy döntött, hogy különböző stimulusokat fog alkalmazni a növényen. Elhatározta például, hogy megégeti az egyik levelét. Amikor Backster még csak gondolt a levél meggyújtására, a következő reakcióval találta szembe magát: „Aztán tizenhárom perc, ötvenöt másodpercnél elképzeltem, hogy lángba borítom a levelet. Nem verbalizáltam, nem érintettem meg a növényt, és nem érintettem meg az eszközt sem. Az egyetlen dolog, amire a növény reagálhatott, az a mentális kép volt. A növény megvadult. A toll egyenesen leugrott a grafikonról.”

Arra jutott, hogy a növény valahogyan megérezte a szándékát, és ki is mutatta ellenállását. A tettetés nem működött; hogy galvanikus reakciókat váltson ki a növényből, komoly szándékokkal kellett fellépnie. Backster növénye nem csak a felé irányuló ellenséges szándékra reagált, de úgy tűnt, mintha mások szenvedésére is válaszolna, mintha együtt érzett volna a többi szenvedő organizmussal, melyeknek Backster kárt okozott. A távolság nem volt kritérium; a távoli érzékelés is működött: Backster otthon hagyhatta növényét, miközben ő egy bárban üldögélt a barátaival csevegve, a poligráf  azonban ekkor is rögzítette a növény reakcióit az ő beszélgetés közbeni hangulatváltozásaira. A távolságtól való függetlenség ténye publikált imakísérletekben is jelentkezett: a nem helyben levő növények, amelyekért imádkoztak, gyorsabban nőttek, mint a többi helybeni növény, melyekre nem figyeltek. Marcel Vogel is úgy találta, hogy a távolság nem volt hatással az eredményeire. A poligráfhoz kötött növények galvanikus reakciói korreláltak a kísérletet végző személy érzelmeivel és cselekedeteivel, még akkor is, ha mérföldek voltak közöttük, mint Backster esetében.

Cleve Backster arra a következtetésre jutott, hogy a növények elsődleges érzékelő képességgel rendelkeznek, ahogyan azt a poligráf indikálta; máskülönben, hogyan lennének képesek a galvanikus válaszok annyira hirtelen megváltozni, ráadásul a környezetükben zajló eseményeknek megfelelően? Backster kínosan ügyelt arra, hogy elkerülje a parapszichológia "érzékeken túli észlelés" fogalmát,, mert úgy látta, hogy a növényeknek nincsenek a hagyományos értelemben vett érzékeik.

Mindazonáltal, a tudományos közösség nem fogadta el Backster és követői munkáját. Az ilyen típusú kísérletekkel az a probléma, hogy a vizsgáló személy legalább annyira része a kísérleti szettingnek, mint maga a növény. Emiatt a tudományosság alapvető kritériuma a független replikálhatóság – más kutatócsoportok által – könnyen sérül. Backster támogatói arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a résztvevő személy érzékenysége nagyon fontos kritérium. Elképzelhető, hogy sok növényekkel végzett vizsgálat kudarcát éppen a szigorú, analitikus távolságtartás okozta. Vogel szerint „van egy precíz és fontos interakció a kísérletet végző személy és a növény között, mely pontosan ugyanannyira fontos, mint a felszerelés.” Egy sikeres ember-növény kommunikáció során, az emberi lénynek aktívan közelednie kell a növény felé, hogy az megnyíljon az emberi attitűdre és érzelmekre.

Okos növények

Ha létezik is az elsődleges érzékelés képessége a növényekben, ebből még nem következne szükségszerűen az, hogy tudatosak is egyben. A növények viselkedését értelmezhetnénk ösztönszerűnek is, de ez a kifejezés legalább annyira kérdéses – ha nem jobban –, mint a tudatosság maga. Ha (ahogyan arra Rupert Sheldrake is rámutat) jelenlegi tudásunkat valóban jellemzi egy olyan trend, mely az állatoknak megítél egy bizonyos szintű tudatot a megannyi állatfaj esetében lejegyzett öntudat, megtévesztő technikák és kooperatív viselkedés miatt, miért ne tulajdoníthatnánk a növényeknek is egyfajta tudatosságot hasonló okokból?

Ténylegesen léteznek ugyanis olyan növényekkel végzett kísérletek, melyek ebbe az irányba mutatnak. Parlagfű gyökerein elvégzett kísérletek tanúsága szerint ezek a növények az önfelismerésen keresztül képesek megkülönböztetni önmagukat, ami egy olyan képesség, mely egyesek szerint az öntudat alapja: a parlagfű gyökérrendszere felismeri és elkerüli a többi parlagfüvet, illetve a más fajtájú növényeket is. Ellenben az a mechanizmus, mely segít a növénynek különbséget tenni más növények gyökerei és a sajátjai között, egyelőre ismeretlen molekuláris szinten értelmezhető. Az emberi immunrendszer számára is létfontosságú, hogy különbséget tegyen önmaga és nem önmaga között kémiai úton, mindehhez azonban nem szükséges tudatos feldolgozáshoz folyamodnia. Továbbá, ami a védekező taktikákat illeti, vannak olyan virágok, melyek érzékelik, amikor nektárrabló rovarok érkeznek, s ilyenkor azonnal becsukódnak.

A növények betájolni is képesek magukat a térben, ahogyan azt koordinált mozgásuk is sugallja, amikor tárgyakat keresnek, vagy megpróbálnak kikerülni egy akadályt. Növények képesek rejtett támasztékok felé nőni és útvesztőkben is „közlekedni”, megtalálják a fényt, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az állatok keresik ki maguknak a táplálékot. Egy zsákutcákkal teli útvesztőszerű szerkezetben, a kúszónövény, melyet annak zárt és sötét végében ültették el, úgy talál el a másik végében levő fényhez, hogy közben egyetlen hibát sem ejt. Továbbá a szavainkra sem árt odafigyelni egy növény közelében. Korábban néhány kutató felfedezte, hogy a szeretetteljes beszéd és a negatív mondanivaló egyaránt hatással vannak a növény növekedésére. Később az eredményt mások is megerősítették: Hoffman feljegyezte, hogy azok a paradicsomok, melyekhez napi rendszerességgel beszéltek figyelmesen, 23%-al több termést hoztak, mint azok, amelyek számára ugyan biztosítva voltak az ideális körülmények, ám amelyekhez senki sem beszélt. Talán nem is a szavakat, hanem a szándékot érzékelik a növények, mert néhány pszichikus gyógyító állítása szerint a csírázást a befektetett „pozitív energia” segítségével lehetséges jelentősen befolyásolni. 

Azoknak, akik úgy vélik, hogy ez már megközelíti vagy át is lépi a növényi intelligencia koncepciójának határát, íme egy kivonat egy kukorica-dévával vagy – szellemmel folytatott kommunikációból Robert Shapiro közvetítésében. Ez példa arra, hogy néhányan micsoda emberfeletti intelligenciát tulajdonítanak a déváknak:

Én vagyok az a növény, melyre te kukoricaként utalsz. Úgy beszélek

hozzád, mint a déva, mely kapcsolatban áll a mi szupertudatunkkal, a

Kukorica-istennővel. Van egy nagyon erős szellemi testem, mely nem

csupán az eredetpontomhoz kapcsol engem kozmikus mértékben,

hanem amely az egész földet szerető szülőként öleli körül. Amikor

elültetnek, minden sorra és növényre egy egységként tekintek. Ezért

nem is tapasztalom azt a térbeli referenciát, amit ti; a növények egésze

vagyok. Amikor egy területnyi kukorica ilyen vagy olyan körülmények

között elpusztul, a többi kukorica tiltakozásba kezd. Kissé megszáradnak,

vagy olyan hangot adnak ki, melyet csak a figyelmes gazda hall meg.

Én nem zsugorodok össze félelmemben; én, helyette, megértem, hogy

azért vagyok itt, hogy fenntartsalak titeket. Fel vagyok rá készülve, hogy

bármely pillanatban felajánljam magam a bolygó valódi céljának támogatása

érdekében. Az emberi lényekhez hasonlóan érzékelem a tapintást.

Tudatában vagyok annak, ha megérint valaki, és annak is, ha valaki

vagy valami olyan van a közelemben, mely nem az én fajtámból való.

Erős energia mezővel rendelkezem, mely hat láb magasságig terjed.

Képes vagyok reagálni az időjárás változásaira, valamint az éjszakák

és a nappalok váltakozásaira is.

Ha félretesszük, hogy Sharpio közlését mennyire fertőzte meg a New Age-terminológia, és ha feltesszük, hogy a bennszülött sámánok és a kortárs pszichikusok állításai érvényesek, akkor nem csak azzal a gondolattaljátszadozhatunk el, hogy a növények tudatosak, hanem azt is felvethetjük, hogy rendkívül intelligens és találékony lények. Mindazonáltal, a tudatuk bizonyára nagyban különbözik a miénktől abban, hogy csak bizonyos emberek képesek azt felismerni. Így könnyen észrevétlen maradhat a szigorú, analitikus megközelítés számára. Elképzelhető, hogy előítéletekkel teli általános nézeteink, túladaptált természetünk és érzékenységünk hiánya vezettek ahhoz, hogy immár képtelenek vagyunk felismerni bármilyen a miénktől eltérő formájú intelligenciát.

A ló száján túl

Amelia Kinkade, a Straight from the Horse’s Mouth (Egyenesen a Ló Szájából) c. könyv szerzője, nemzetközi hírű fajok közötti kommunikátor. Ebben a könyvében arra a gondolatra jut, hogy mindenki magában hordja azt az öröklött képességet, hogy képes legyen állatokkal kommunikálni szavak és gesztusok nélkül. Úgy gondolja, hogy az egyetlen fal, mely elválasztja az embereket az állatoktól, az a szkepticizmus.

Hogy érdemleges kommunikációt kezdeményezhessünk, igénybe kell vennünk saját tiszta érzékelésünket (egy másik lény energiája észlelésének képességét), és komolyan kell gondolnunk, hogy az állatok érzései valóban számítanak. A következő lépés a tiszta figyelem aktiválása – mely során megtanuljuk, hogyan láthatjuk meg a képeket egy állat elméjében, és azokat hogyan cserélhetjük ki saját képzeteinkkel. Elérhető számunkra egyfajta röntgen képalkotás is, mellyel bejuthatunk egy állat testébe, hogy meghatározzuk a betegség forrását, illetve, hogy lokalizáljuk az elveszett állat tartózkodási helyét. Ezek a módszerek intuíciót követelnek meg, melyet irányított vizualizálással, meditációval és más technikákkal lehet megerősíteni. Az intuícióinkat használva, állítja Kinkade, szó szerint képesek lehetünk megtanulni beszélni  állatainkkal – emlékeket oszthatunk meg velük, terveket készíthetnünk velük, elmagyarázhatjuk nekik a házban érvényes szabályokat, testvérviszályokat simíthatunk el, betegségeket diagnosztizálhatunk, megtalálhatjuk az eltűnt állatot és kiértékelhetjük a különbségeket. Az Apolló-14 parancsnoka, Edgar Mitchell egyetért: „Amelia Kinkade kapcsolata az állatokkal egyszerre lenyűgöző és következetes. Tehetsége és munkája segíthet megdönteni az évszázadok alatt felgyülemlett tévhiteket az állatok érzéseivel, megértésével és elméjével kapcsolatban.”

A zoológus Donald Griffin, aki az állatok viselkedését kutatta a Harvardon, szkeptikus a fajok közötti kommunikációval kapcsolatban abban a formában, ahogy azt Kinkade tárgyalja, de abban egyetért, hogy az állatok többek pusztán stimulusokra reagáló ösztönök és reflexek kötegénél. A New York Times leközölt egy vele készített interjút, melyben a következőket mondta: „Az állatok gondolatai és érzelmei nem csupán az állatbarátok képzelgései.” Szakértői véleménye az akadémikus gondolkodásban lezajló változást tükrözi, melyet két kulturális áramlat hajt: a környezetvédelmi mozgalmak kiállása a természettel való együtt létezés mellett, valamint az orvosi szakma új és alternatív terápiái.

„Változóban van az klíma,” mondja Rupert Sheldrake, az angol biológus, aki megalkotta a morfikus rezonancia elméletét, és aki számos könyvet írt az állatok és a növények fejlődéséről és viselkedéséről. „Az elmúlt tíz évben egyre többen ismerték fel az akadémiai körökben, hogy az állatok igenis rendelkezhetnek elmével és érzésekkel. A tudósok kezdik észrevenni, amit az állatbarátok már tudnak.”

Rupert Sheldrake olyan állatok megmagyarázatlan képességeit kutatja, akik látszólag képesek érzékelni, hogy gazdáik mikor szállnak fel a repülőgépükre; akik tudják, hogy azok mikor jönnek haza vagy, hogy a számukra legkedvesebb személy mikor beszél a vonal túlsó végéről, sőt azt is, amikor valaki epilepsziás rohamot fog kapni. Sheldrake több, mint háromezer elsőre véletlen egybeesésnek tűnő, retrospektív jellegű és annak megfelelően bizonyító erejű dokumentumot gyűjtött össze. Közel kétszáz olyan esetet gyűjtött össze, melyekben kutyák, macskák, lovak, sőt papagájok földrengést jeleztek előre. Sheldrake elvégzett egy felmérést Angliában és az Egyesült Államokban, mely során ezer „állattulajdonost” kérdezett meg arról, hisznek-e abban, hogy állataik képesek telepatikusan kommunikálni. A kutyatulajdonosok 48%-a és a macskatulajdonosok 33%-a válaszolt igennel. Ami még érdekesebb, ezerötszáz olyan esetet gyűjtött össze, melyben az állatok látszólag telepatikus üzeneteket fogadtak gazdáiktól, de csak 73 olyat, melyben az információcsere fordított irányban zajlott. „Az emberek kevésbé tűnnek érzékenynek, mint háziállataik,” vonta le a következtetést Sheldrake. Ezzel kapcsolatban sok kérdés felmerülhet, de a legalkalomszerűbb a következő: Az agyunk mely része lehet képes számunkra és az állatok számára ehhez hasonló fogékonyságot biztosítani?

A mátrix újratöltve

A 7. fejezetben láthattuk, hogy a központi idegrendszer információs forgalma hierarchikusan szervezett és összekapcsolt hálózatokon keresztül jelenik meg. A hálózatok eme hierarchiája azonban nem ér véget a neuroaxonális szinten, hanem a szubcelluláris, citoszkeletális szerkezeteket is magába foglalja. Amikor a hierarchikus összetevők mérete eléri a nanométer-skálát, és amikor az összetevők száma meghaladja a neuroaxonális rendszeréit, átfedés jön létre a neurokémiai és a kvantumfizikai események között. A kvantumos összefonódottság által megjelenő nonlokalitás a kvantumfizika tartományának egyik lényegi eleme. Felvetettük, hogy ebből az interfészből az következhet, hogy bizonyos megváltozott tudatállapotok vagy a tudattalan/tudatos váltások manifesztációja kvantumeredettel rendelkezik, mely jelentős episztemológiai következményeket vonhat maga után.

Szintén a 7. fejezetben, a tudás második alapjára közvetlen-intuitív-nonlokális információfeldolgozásként hivatkoztunk, mely az agy (és az egész test) szubcelluláris hálózatának kvantumhologramján alapuló szignális nonlokalitást hasznosítja. Ez lehet tehát az integratív típusú módosult tudatállapotok jellemző funkcionális módja; ennek ellentéte (paralellje) pedig a klasszikus kogníció, melyet úgy jellemeztünk, mint a tudásszerzés perceptuális-kognitív-szimbolikus módszerét, és mint a hétköznapi tudatállapot jellemzőjét.

Az információfeldolgozás perceptuális-kognitív-szimbolikus formája szimbolikusan is elemezhető, valamint kulturálisan jobban kötött pszicholingvisztikai jellemzői miatt. A közvetlen-intuitív-nonlokális mód azonban nem közvetíthető szimbolikusan. Éppen ezért nagyobb keresztkulturális hasonlóság jellemzi, és a klasszikus kogníció vonatkozásában gyakorlatilag kifejezhetetlen, jóllehet, találkozhatunk egy-két kultúra-specifikus fordítással. A kultúra-specifikus, szimbolikus feldolgozás, azonban, elkerülhetetlenül a perceptuális-kognitív-szimbolikus mód sajátja, szerkezete pedig – jelen ismereteink szerint – egyetlen fajra, a Homo sapiens-re korlátozódik. E fejezet hátralevő részében látni fogjuk, hogy a tudáshoz való hozzáférés közvetlen-intuitív-nonlokális módja hogyan képes áthidalni a fajok közötti távolságot, mert ennek információ-feldolgozó interfészén nem csak különböző fajok, hanem minden egyes élőlény osztozik.

A mátrixforradalom

Hálózatok fenn, hálózatok lenn – amint fent, úgy lent; a biológiai organizmusok komplex, többnemű hálózatok hierarchiájából épülnek fel. Egy hálózat akkor többnemű, ha számos nem azonos elemből épül fel, melyeket változatos interakciók kötnek össze. Rendelkezhetnek egyfajta tudatossággal is – amennyiben a tudatosságot úgy fogjuk fel, mint a környezettel való interakciónak egy magas szintjét, nagyon komplex reaktivitást a környezet, illetve annak változásaival kapcsolatban. Egy halászháló például egynemű, és az építőkövei számának dacára környezetével szembeni interaktivitása minimális. Ez, azonban, valószínűleg nem így van a gyökérrostok, a mikrotubulusok, valamint a többi szub- és szupracelluláris hálózat esetében, melyeket rendkívül magas szintű komplexitás jellemez. A komplex hálózati rendszerek nem csak biológiai organizmusok esetében működnek. A hálózati hierarchia átlépi a biológiai határokat, és megjelenik mind mikro- (lsd. spinor-hálózatok), mind makroszinten (lsd. A Föld elektromágneses fluxuscsövei), melyek mindegyike potenciálisan alkalmas információtárolásra.

A 7. fejezetben bemutattuk a Penrose-Hameroff-modellt, mely szerint a biológiai rendszerekben a kvantumszámítás alapjait a szubneurális hálók használata képezi. Mindazonáltal, az előző fejezet azt is bemutatta, hogy hibák is vannak ebben az érdekfeszítő elméletben: lenyűgöző bonyolultságuk ellenére a mikrotubulusok abban az értelemben még mindig túl durvák, hogy képesek legyenek megmagyarázni a tudatot – azt, hogy kik is vagyunk. Valójában nem a mikrotubulusok képezik a szubcelluláris szerveződés legfinomabb textúráját. Vannak még kisebb és finomabb szerkezetek is, melyek összekapcsolódása egyfajta „infoplazmát” képez, az élő anyagok alapvető szubsztanciáját. A legfinomabb citoszkeletális rendszer a mikrotrabekuláris hálózat, ez a mikroszálas háló, melyben a szálak átmérője 7-9 nanométer. Ez képviseli a jelenlegi mikrohatárt, az élő anyagú szerveződések „földszintjét” (a „pincét” a mikroszolt most hagyjuk ki). Ha a mikrotubulusok periodikus hálózatot képeznek a neurális hálózaton belül, akkor a mikroszálas mátrix egy a mikrotubulus-hálózaton belüli hálózat.

Számos ellenvetés felmerülhet a Penrose-Hameroff-modellel és a többi elmélettel szemben, mely a biológiai kvantumszámítást a klasszikus kvantummechanikával magyarázza. Először is, teljesen elméletiek, és semmilyen kísérleti bizonyíték sem támogatja őket. Különösképpen Tegmark kritikája érdemel figyelmet, miszerint az agy meleg hőmérséklete nem tenné lehetővé a kvantumszámítást. A hőmérséklet miatti dekoherencia részeként a részecskék Brown-mozgása az infoplazmában megzavarja a kvantumbiteket feldolgozó elemeket. A hatékony hibakorrekció hiánya miatt, ez végül összeomlaszthatná a számítást.

Tegmark kritikájára álljon itt két ellenpélda, illetve egy alternatív modell a „Topológiai kvantumszámítás” cím alatt.

1. Az elektromos rájának nincs tekercse, ami azt jelenti, hogy a biológiai rendszerek teljesen más jellegű technológiai megoldásokkal dolgozhatnak.

2. Az agy talán képes létrehozni és fenntartani egy Bose-Einstein-kondenzátumot, egyfajta szupravezető állapotot a látszólag szükséges ultrahideg közvetítő nélkül. Esetleg rendelkezhet valamilyen rugalmas alappal, amelyet magas szintű hibakorrekció jellemez. Utóbbi problémára a topológiai kvantumszámítás egy lehetséges megoldást képvisel.

Topológiai kvantumszámítás

A kvantumszámítási modellek alapvető elméleti képessége, hogy kvantumállapotokat tudnak gyártani, manipulálni és mérni, illetve hogy részecskeállapotba kódolt kvantumbitnyi információt dolgozzanak fel, mely jelenhet szilikon chipben tárolt ionokat, atomokat vagy egységesen orientált molekulaszerveződéseket a mikrotubulusokban. Mind a chipeknek, mind a mikrotubulusoknak szembe kell nézniük egy nagy problémával: nagyon fontos, hogy valamilyen védelmet élvezzenek a dekoherenciával szemben.

Itt lépnek be az egyenletbe a mikroszálas háló feltételezett kvantumfonatai, amelyek kiküszöbölik a hőmérsékleti dekoherenciát. Vaughan Jones matematikai munkája bebizonyította, hogy a csomók képesek információt tárolni. Elképzelését a két fizikus, Edward Witten és Alexei Kitaev fejlesztették tovább, akik kimutatták, hogy a kvantumrészecskék fonatosan összefonódott rendszere képes a kvantumszámításra. A megfelelő tulajdonságokkal bíró kvantumrészecskéket használva, az összefonódás bármilyen számítás szupergyors elvégzésére lesz képes. Továbbá, ugyan a hagyományos kvantumbitek hajlamosak a dekoherenciára, „az összefonódás azonban robosztus: csak úgy, mint egy szélroham, mely összekuszálja a cipőfűződet, de ki nem kötözi azt, úgy a kvantumfonaton tárolt információ is túlél bármilyen zavart.”

A biológiai rendszerekben zajló kvantumszámítás elméleteinek alapvető hibája az, hogy a hagyományos kvantummechanika koncepcióira próbálnak alapozni. A kvantummérés klasszikus megközelítése azt veszi alapul, hogy a „hullámfunkció összeomlása” nem kielégítő a tudattanulmányok szempontjából. Az imént bemutatott kvantumfonódásos modell egy újszerűbb fizikai megközelítést mutat be, amely topológiai geometrodinamika néven ismeretes, és amely szélesebb perspektívát biztosít a számunkra. Nem kellene redukcionistáknak lennünk a hossz-skála tekintetében: Matti Pikanen úgy gondolja, hogy az univerzum minden hossz-, és időskálán „emulálja (utánozza) ” önmagát. Ez alapján elképzelhető, hogy a kvantumszámítás biológiailag releváns hossz-skálákon is végbemehet. Pitkanen továbbmegy:

Egy topológiai geometrodinamikai alapú modell sok olyan elemet von

maga után, melyek értelmében az új fizika rendkívül lényegivé válik a

topológiai kvantumszámítás tekintetében. Lássuk az egyik legérdekfe-

szítőbb lehetőséget: egy geometriai múltnak való jelzésen keresztül el-

vileg lehetségesek az időhurkok, így tetszőlegesen hosszú számításokat

is azonnal lehetne elvégezni hajtogatás révén, melyben egy új sorozatot

lehetne elindítani a múltban. Ha ezek a hurkok valóban lehetségesek, va-

lódi forradalmat jelentenének. Az olyan problémák, melyek egy örökkéva-

lóságon át tartó számolást igényelnének, hirtelen megoldhatóakká válnának.

Elmehurkok, topológiai tudat és növényi intelligencia

A mesterséges intelligencia (MI) területén a jelenlegi kutatások a problémamegoldást célozzák meg, valamint megpróbálják szimulálni az emberi agy neuroaxonális rendszerében végbemenő kogníciót. Az MI létrehozásának e módja a tudásszerzés perceptuális-kognitív-szimbolikus módozatát próbálja meg lemodellezni. Míg a gépek elérhetik az értelemnek ezt a szintjét, addig az állatok birtokolhatják a közvetlen-intuitív-nonlokális tudást is, mert az emberekhez hasonlóan, ők is részesülnek a kvantum-holográfia szubneurális mechanizmusából. De mi a helyzet a növényekkel? Vajon rendelkeznek ők egy ilyen közvetlen-intuitív-nonlokális tudattal, és ha igen, csak azzal?

Ez a vitás kérdés akkor merült fel, miután személyesen találkoztam Dennis McKennával Luis Eduardo Luna otthonában Brazíliában, Florianópolisban. Dennis egy tudósítást említett, mely az Armillaria ostoyae nevű gigantikus gombát, közismertebb nevén a mézgombát írta le, melyre Oregonban bukkantak rá. Ez az egyik legnagyobb organizmus (vagy megegyező DNS-en osztozó kolónia) a Földön – egy egybefüggő micélium-hálózat, mely 3 lábbal a föld alatt terjeszkedve kétezerkétszáz hektárt fog át. A föld fölött látható aranyszínű gombák pusztán a szaporodószerveit képviselik, s ezért csak a jéghegy csúcsának számítanak. Ráadásul újabban találtak egy még nagyobb egyedet Washington-államban, mely tizenegyezer mérföldnél is nagyobb területre terjed ki. A genetikai tesztek szerint a gombák közelebb állnak az állatokhoz és az emberekhez, mint a növényekhez. A micélium hurkoknak akkora számú hálózatát képes létrehozni, mely felülmúlja még az emberi agy mikroszálas mátrixát is.

Ahogy az inkák is rájöttek arra a maguk quipu-rendszerükkel kapcsolatban, a csomók és a fonalak kiválóan alkalmasak információ kódolására. A quipu színes, fonott zsinórokból áll, melyek csomóikban információt tárolnak. Ez egyébként egy olyan kódolt rendszer, ami még megfejtésre vár. A szövődésen alapuló számítás topológiai, és egy hatalmas hurokhálózat lehetővé teheti egy organizmus vagy egy szuperorganizmus számára, hogy együtt „rezonáljon” a világgal egy olyan jelenséget eredményezve, melyet topológiai tudatnak hívhatnánk. Paul Stamets – az egyik (ha nem a leg-)legkiválóbb gombaszakértő – a következőket írja: „A micélium egy érző membrán, tudatában van a környezetében zajló változásoknak, és válaszol is rájuk. Ezek az összekapcsolódó membránok egy komplex, neuron-szerű hálózatot hoznak létre, mely, úgy gondolom, egyfajta kollektív tudatként viselkedik.”

Stamets mellett a McKenna-fivérek voltak a gomba-, és növényintelligencia első szószólói – s mely intelligenciákhoz, mi emberek is hozzáférhetünk bizonyos megváltozott tudatállapotok során. Bár a növények neuroaxonális rendszer híján nem tudnak beszélni, talán mélyebb kapcsolatot ápolnak a világgal, mint azt sejtenénk, s velünk is képesek kommunikálni. Amikor topológiai (közvetlen-intuitív-nonlokális) tudatosságunkat használjuk, mely a szubcelluláris mátrix szövetében bújik meg, és felszabadítjuk azt a túlságosan domináns perceptuális-kognitív-szimbolikus hétköznapi tudatosság kogníciója alól bizonyos rituálékon keresztül, akkor hozzáférést nyerhetünk a növényi intelligenciához.

A topológiai tudatosság mérete nem szükségszerűen éri el a csúcsát a gigantikus gomba-szinten. A fonalak – csomók minden szinten – képesek topológiát formálni a tudatban. A Pando (a Rezgő Gigász) egy hím nyárfa-egyed (Populus tremuloides) kolóniája, mely Utahban található meg, és egyetlen élő organizmus részét képezi, ahogyan azt a megegyező genetikai jelzők és az egyetlen összefüggő, gyökérrendszer is igazolják. A növény becslések szerint mintegy hatezer tonnát nyomhat, ami a legnehezebb létező organizmussá teszi. A Pando gyökérrendszere a maga nyolcvanezer évével ismereteink szerint az egyik legidősebb élőlény. Egy másik hatalmas növényre, a tengeri Posidonia oceanicára a Földközi-tengeren (a spanyol Baleár-szigetek közelében) bukkantak rá. Kiterjedése több mérföldesre tehető, korát pedig százezer évre becsülik. Talán épphogy csak el tudjuk képzelni, miféle topológiai bölcsességet birtokolhat a Pando vagy ez a tengeri organizmus. Elképzelhető, hogy a Föld növényei összefüggő gyökérszálaikkal egyfajta szupertudatot, Gaia-elmét képezhetnek. A növények hatalmas hálózata – mint az internet – információt oszt meg a környezet változásairól, és az intelligenciának egy olyan formájával rendelkezik, melyet csak kevesen képesek felismerni és elfogadni.

Topológiai geometriadinamika-elméletének egy alternatív modelljében Pitkanen felteszi, hogy a Föld mágneses mezejének fluxuscsövei és az összes élőlény mágneses mezeje szupravezetők hálózatát alkotja. Ezek a fluxuscsövek egyfajta idegrendszerként funkcionálhatnak nem csak a bioszféra, hanem az egész bolygó számára, és amelyek hatalmas mennyiségű információt képesek hozzáférhetővé tenni a Föld múltjáról, jelenéről és jövőjéről. A fluxuscsövek a tartalmas kommunikáció közvetítői lehetnek a növények, az állatok, az emberek, sőt – öveket bekapcsolni! – olyan élettelen tárgyak és létezők között is, mint amilyenek a sziklák, barlangok, folyók és tavak. Pitkanen modelljén keresztül talán érthetővé (sőt tapasztalhatóvá) válhat minden olyan entitás, melynek a bennszülött népek szellemet tulajdonítanak: az állatok, a növények és az ásványok is.