Orosz Katalin: Az emberről való tudás új paradigmája: a transzperszonális pszichológia
Még nem tudjuk, mi lesz az új emberkép kibontakozásának távlata, hogyan fogják hívni, csak azt tudhatjuk, köze lesz a pszichológiához (is). A transzperszonális pszichológia kifejezést (kötőjellel) C. G. Jung használta először az 1930-as évek elején. Sutich közleménye 1969-ben jelent meg, melyben először használta azt mai értelmezésében. Az új elnevezés váratlan gyorsasággal terjedt el az USA-ban, és irányzattá, a pszichológia tudományának „negyedik erő”-jévé vált a mélylélektan, a viselkedés-lélektan és a humanisztikus pszichológia után.
Ebben az írásban nem annyira a transzperszonális pszichológia tárgyköreinek bemutatására törekszünk, hanem lényegi, paradigmatikus újdonságát próbáljuk megragadni több-kevesebb sikerrel. Nem történt még hazai körökben kísérlet sem tudtunkkal arra, hogy ezt a problémát egyáltalán tudomásul vegye a szakma ill. a szélesebb közönség. Így a nyájas olvasó jóindulatára bízzuk magunkat, mennyire sikerül ezt a célunkat elérni.
A „perszonális pszichológia” kifejezés ismeretlen, nincs tudományos jelentéstartalma, hiszen gyakorlatilag minden korábbi lélektani irányzatot ide kellene sorolnunk. Ahogyan a hal sem kérdezi, hol a víz, vagy a magzat sem „látja” az anyát – úgy az ego pszichológiájának is csak akkor van jelentése, ha felmerül egy nem-ego pszichológia körvonala. A lélektan azonban éppen a lélek sajátságos személyességét kutatja, hogyan lehetséges akkor a személyeset – a perszonálisat meghaladni?
Az ego központú pszichológia meghaladása a transzperszonális pszichológia által a bennfoglalás értelmében lehetséges, és ezért talán kevésbé szerencsés a „transz” kifejezés, hiszen az csak annyit jelent, hogy valamin túl. Itt pedig úgy haladunk túl valamin, hogy mintegy magunkkal visszük azt, ami eddig elért eredmény, érték, és integrálni szeretnénk az új tudáshoz? (–ba?) a korábbit.
Félreértések elkerülése végett tisztán kell látnunk, hogy nem arról van szó, hogy egy adott pszichológiai irányzat ne ismerné az ego működésén kívüli személyiség területeket, hanem inkább arról, hogy a pszichológia ill. a pszichoterápia egészének társadalmi szinten való elfogadottsága, mint tudás aktiválása, elsősorban az ego funkcióinak kontrollálására, helyes működésére irányul. A XXI. század elején azt nevezzük lelki értelemben egészségesnek, ha az én-funkciók „normálisan” működnek: ez tűnik fel leginkább a mindennapi életben a közvetlen tapasztalási mezőben. A társadalmi konszenzus a „common sense”, a józanész alapján ítéli meg a normalitást, és ez a keret meglehetősen szűkös, ha az emberi viselkedés széles skáláját vesszük figyelembe más társadalmi formációkkal összehasonlítva. Petőfi apostolának víziója a társadalmi igazságosságról vajon milyen diagnózist kapna egy mai magyar kórházban?
Mit tanulnak ennek a társadalomnak a gyermekei az énről? Ez az én önmagát megkülönbözteti a többi éntől, azaz elsősorban az elkülönültséget látja. Hatékonyan akar kommunikálni a külvilággal, hogy saját érdekeit képviselni tudja a létért való küzdelemben. Önmagától – ezen általában a testet értve, - az öröm maximumát várja, lehetőleg előre programozva a gondolkodásának megfelelő társadalmilag „standardizált” helyzetekre. Az érzelmi élet csendben, olajozottan működjön a háttérben, ne okozzon gyötrelmes érzéseket. Ha mégis valami fáj, azt vágjuk ki, mulasszuk el rögtön, hiszen a szenvedés valami rossz, amitől el kell menekülni.
A pszichológia maszknak nevezi azt az én-részt, mely a fenti elveknek megfelelően működik. Sokan tévesztik össze a maszkot az énnel, mintegy azonosulnak vele, mert nem ismernek mást. A lelki fejlődést, melynek során differenciálódnak az én-funkciók, ill. változik az én-kép, el lehet kerülni, egy életen keresztül maradhatunk észrevétlenül a maszk mögött. A társadalmi kommunikáció gyakorlatában az én, és az egész személyiség mintegy lehasad az élethelyzetéről, és teljesen elkülönül. Ennek következménye, hogy a mindennapi helyzetekben a szubjektív történéseket, mint véletlenszerű hibákat kezelik, az alkotó személyisége függetlenné válik attól az alkotástól, melyet létrehoz, és magán véleményeket objektív ítéletalkotásnak lehet álcázni.
Ezt a képet kiegészíti magának a pszichológiának a társadalmi megítélése, mely nem ismeri fel a benne rejlő tudást, mint értéket és így nem is kapcsolja össze a használatán keresztül megnyilvánuló értékkel, a személyiség fejlődésével.
Az új paradigma lényegi jellemzője, hogy a személy saját magáról való tudását értékként kezeli, mely befolyásolja annak az értékességét, amit létrehoz. Ez a csirája annak, hogy létezésünk objektív és szubjektív oldalát egyesítsük. Tisztában lenni azzal, hogy a világról alkotott bármilyen – beleértve a tudományt is - kép szubjektív vélemény, hiszen annak a személyiségnek az alkotása, aki tapasztalja a világot, a kiinduló pontja lehet az ember öntudatra ébredésének folyamatában egy következő szakasznak.
Fritjof Capra párhuzamot ír le az újkori fizika és az ősi keleti filozófiai tanítások között, elsősorban a zen példáját elemezve (A fizika Taoja). Ilyen kérdés például, hogy a szubatomi részecskék nem függetleníthetők a megfigyelőtől, vagy a foton kétféle létállapota, mely hol hullám, hol részecske természetet mutat a vizsgálati módszertan függvényében. Ezek a gondolatok megdöbbentő párhuzamot mutatnak az új, egon túli pszichológia kérdéseivel is. Gondoljunk csak arra az alapvető tényre, hogy maguk az egyes alapvető pszichológiai irányzatok milyen eltérő következtetésre jutottak az ember működését illetően annak megfelelően, hogy mit kérdeztek, és milyen módszerrel keresték rá a választ. A László Ervin szerkesztette beszélgetős könyvben, melynek címe „A tudat forradalma”, sok hasonló párhuzamra bukkanhatunk.
A különböző pszichológiai irányzatok legújabb kutatásai kérdésfeltevéseikben, kifejlesztett vizsgálati módszereikben meglepő párhuzamot mutatnak a fenti gondolatokkal, igyekeznek sokféle formában kiterjeszteni, részletesen megismerni az én-t. Ezáltal mintha az integráció irányába fejtenének ki hatást, még ha fogalmaik jelentéstartománya, és a konstruált elméleteik egyelőre jelentősen divergálnak is.
A jungi komplex analitikus lélektan eredményei meghatározóak az új fejlődési irány kialakításában, posztulálva az ego-n kívül a személyiség egy másik középpontját, mely a Selbst angolul Self elnevezést kapta. Magyarra történtek kísérletek, hogy a mélymag kifejezéssel fordítsuk, de ez egyelőre nem terjedt el. A Selbst a transzcendens irányába terjeszti ki az én és a személyiség fejlődését, melyet különböző kultúrák vallásos, misztikus, szellemi élményeinek mélyreható elemzésével ír le a szakirodalom. Az én legszélesebb kiterjesztése, amikor a már mindennapi szóhasználatba is átmenő kis én és Nagy ÉN fogalom párral írjuk le az értelemmel szinte felfoghatatlan paradoxont.
Nem tekinthető véletlennek ennek fényében, hogy a transzperszonális pszichológia egyik legizgalmasabb kutatási területe azoknak az emberképeknek a vizsgálata, mely az ősi kultúrákból bontakozik ki, ha a kultúrafüggő jelenségek mögé tekintünk.
A transzperszonális szó tehát csak arra alkalmas, hogy kifejezze azt a megkülönböztetést, hogy az egon túli problémákat is kezelni kívánja a pszichológia eszközeivel, de nem mondja meg, hogyan, és miben is áll ez. Így bukkanunk rá a tudomány paradigmaváltásának egyik fontos kérdésére a gyakorlatban is, ahogyan azt Thomas Kuhn írja le elméletben: a szavak jelentéstartalmának változása. Azok a kifejezések, melyek az ego központú pszichológiában használatosak, az új paradigma alapján felépülő pszichológiában bár utalnak valami olyasmire, nem írják le azt, amit valójában ki szeretnénk fejezni.
Példa lehet a pszichoterápia szakkifejezés. Pszichopatológián nevelkedett személyek számára a lélek gyógyításának módszertana, tudománya, de vajon egy olyan pszichológiában, amely nem ismeri el azt, hogy a pszichopatológia beállítódása az egyetlen lehetséges megközelítés az emberi problémákra, minek tekintsük? A terapeuta és a kliens kölcsönös növekedésének elve a pszichoterápiás folyamatban kizárja azt a lehetőséget, hogy a mindentudó pszichoterapeuta majd megmondja, mi a baja a kliensnek, és végrehajtja rajta a megfelelő műveleteket.
Ha hasonlattal próbáljuk leírni a változást, leginkább egy új dimenzió megnyílásához hasonlíthatjuk, ahogyan egy háromdimenziós tárgy viszonylik a kétdimenziós árnyékhoz. Egy másik analógia a fizika tudományának fejlődéséből: a kvantumfizika egy szűk vizsgálati tartományban speciális esetként tartalmazza a newtoni fizikát, de más tartományokban ez már nem releváns tudás. Az integrált, sokféle kultúra nézőpontját és tudásanyagát tartalmazó majdaniakban kialakuló pszichológia egy adott esete lesz a nyugati civilizáció adott korszakának ego-központú lélektana.
A tudat problematikája alkalmas lehet arra, hogy a pszichológia jelentős változásának egyik új kutatási területe legyen. A tudat tartalmaitól megkülönböztetni a tudat állapotát, vagy a tudat - tudatos – tudatosság fogalmainak mélyreható vizsgálata jelentős lépése lesz a vizsgálatoknak. Kevés, és kialakulatlan az európai kultúrában ez a tudás, tehát fogalmakat és módszertant kell hozzá alkotni. A pszichológia területén végbemenő fejlődést követnie kell annak a folyamatnak, hogy a társadalom szövetébe be kell építeni a pszichológiai tudást, hogy valóban elérhető legyen a mindennapokban is. Begyakorolt lélektani módszerek segítségével jelentős fejlődést érhetünk el életvitelünk tudatossága, kommunikációnk hatékonysága vagy életünk más területén.
Nyilvánvaló, hogy egy olyan személy nem lehet alkalmas az új pszichológia kutatására, illetve ilyen szellemiségű pszichoterápia végzésére, aki nem tudja ezt saját életében érvényesíteni. Ez lehetséges azáltal, hogy megtanulja, elsajátítja ezt a nézőpontot, de úgy is, hogy saját belső fejlődésében eljut ezekhez a gondolatokhoz, attitűdökhöz, és mintegy „ráismer” a hasonszőrű gondolkodásra, fokozatosan tudatosítva önmagában a tapasztalatokat.
Eljutunk tehát annak szükségességéig, hogy az új paradigma részének tekintsük azt, hogy nemcsak kiművelt emberfőkre – értsd kitűnő tudás a fejben – van szükség, hanem ehhez még más egyéb kvalitásokra is. Nevezhetjük ezt nyitott szívnek, vagy a szív bölcsességének is, utalva arra, hogy lényegi szükség van a magasabb humán értékek realizálására a mindennapi életben. A kétféle érték egyesítésére, az ész és a szív együttműködésére van szükség, röviden érett személyiségre.
Az objektív és szubjektív nézőpont egyenrangúságának a puszta gondolata is ezerféle félreértésre adhat okot. Mi most ezen azt értjük, hogy legyen egyfajta igényesség a belső kibontakozásra, tudatosság az értelmi működésen túl az érzelmi folyamatokra is, és az ego elkülönültségén túl arra a felismerésre, hogy ezer szállal függünk egymástól, ami elkötelezettséget jelent az önzés meghaladása mellett.
Ennek egy példája lehet az az élmény, melyet többen személyesen éltünk át egy 60 fős több napos csoportülésen. A csoport közösen vállal felelősséget a helyzetért. A vezető feladata, akitől a kezdeményezés jön, hogy delegálja egy, a csoportban létrehozott konszenzus alapján saját vezetői funkcióinak legnagyobb részét, és így, bármilyen kicsi rész is jut egyvalakinek, ugyanolyan tudatos felelősséggel kezeli saját feladatát. Miközben együttesen használnak egy alkotómunkában egy házat, nincs külön személyzet, aki takarít, vagy mosogat, hanem jó szervezéssel megteremtik azt az új közösségi helyzetet, hogy mindezeket a feladatokat közösen végzik. A delegált funkciók közé tartozik a csoport érzelmi, hangulati életének figyelemmel kisérése is. A csoport vezetője, mint hatalmi személy, önként adja fel mindazokat az előnyöket, melyek a hatalom gyakorlásával mintegy együtt járnak, és evvel megteremti annak lehetőségét, hogy saját magára nyíltan reflektálva a csoport érzelmi működését magasabb szintre hozza.
Ezen a magasabb tudatossági szinten az érzelem és az értelem együttesen alakit ki egy olyan rezonanciát, mely a csoport tagjait egy magasrendű közösségi élmény szintjére juttatja el. Ez ismét visszahat az elköteleződésre, és a továbbiakban a felelősség vállalására is. A folyamatok cirkulárisan zajlanak, nem pedig a lineáris okság elvén.
Ha tovább visszük egy vízióban ezt a tapasztalatot, egy magasabb szintű működés eléréséhez – melyet jelenlegi tudásunk alapján valószínűsíthetünk – a csoport érzelmi tudatosságának kialakításán keresztül vezet majd az út. A sokszintű kommunikáció ezer szálat sző, főként, ha közös múltja van a résztvevőknek, ami biztonságot és őszinteséget tesz lehetővé. Az érzelmi folyamatok rendszeres visszacsatolásán keresztül a csoportcél megvalósítását kiegészíti a csoport kohéziójának és érzelmi erejének a növekedése, mely pozitív módon visszahat a résztvevő személyek lelki fejlődésére is. Egy távolabbi jövőben kiegészíthetjük ezt a képet a szellemi (spirituális) értékek tudatossá tételével és fejlesztésével is, melyben nagyobb szerepe van a humornak, a szeretetnek, és az inspiráció új csatornákat nyit meg a közösség számára.