Carl Gustav Jung: Gondolatok a szenvedésről és gyógyításról
* Csak akkor van esélyünk rá, hogy kikapaszkodjunk a veremből, ha beleestünk.
* A szenvedést mint a valóságos és természetes tapasztalatot tabuként kezelik - akárcsak a halált.
* Minden betegségnek téves vagy még nem helyes életfelfogás az oka, és minden válság egy esély magvát tartalmazza.
* A lelki élet ébredését problémák, szenvedések kísérik.
* Fény és árnyék kiegészítik egymást / Lao - ce / és így vagyunk az örömmel és a szenvedéssel is.
* De hát mi is tulajdonképpen a psziché? Egy materialista elmélet szerint közönséges epifenomén / másodlagos fontosságú kísérő jelenség /, organikus agyi folyamatok mellékterméke. E szerint minden lelki zavarnak kell szervi vagy fizikai okának lennie, amely csupán jelenlegi diagnosztikai eszközeink tökéletlensége folytán nem deríthető ki.
* A neurózis kezelésében az a feladatunk, hogy megközelítőleg helyreállítsuk a tudatos és a tudattalan összhangját.
* A lélek és a test nyilván egy ellentétpár és mint ilyen kifejeződése egy lénynek, amelynek a természete nem ismerhető meg sem az anyagi jelenségből sem pedig a közvetlen érzékelésből.
* A neurózisok félreismerhetetlen jellemzője az, hogy lelki okok idézik elő őket, és kizárólag lelki eszközökkel gyógyíthatók.
* Ma annyit tudunk, hogy a lélekben vannak szellemi okok által előidézett változási folyamatok...? Csak azt tudjuk, hogy a neurózisok nagy részének oka e folyamatok valamilyen zavara.
* Alapjában véve semmi újat ismeretlent nem fedeztünk fel az elmebetegben, inkább a magunk tulajdon lényének rejtett altalaját.
* Freud munkái kimutatták, hogy a funkcionális neurózisok kauzális tekintetben tudattalan tartalmakon alapulnak, amelyek jellegéből megérthetjük, hogyan keletkezett a betegség
* A szenvedés alapja a lelki tétlenség, a lelki meddőség.
* A neurózisban az alkalmazkodási folyamat zavart, illetve a neurózis maga egy megzavart vagy leromlott alkalmazkodási folyamat amelynek két fő formája van:
1. A külső körülményekhez való alkalmazkodás zavart:
A. A külső körülményekhez való alkalmazkodást megzavarja az, hogy a szubjektum teljesen csak a külvilághoz próbál alkalmazkodni, teljesen elhanyagolva a belvilágot, ami lényegesen megzavarja az alkalmazkodási aktus egyensúlyban tartását.
B. vagy a zavar oka a belső körülményekhez való túlzott alkalmazkodás.
2. A belső körülményekhez való alkalmazkodás zavart:
A. A külvilághoz való kizárólagos alkalmazkodás vagy
B. azáltal, hogy a szubjektum elhanyagolja a külvilágot a belső világhoz való alkalmazkodás kedvéért.
* A neurotikus nem azért beteg, mert elvesztette régi hitét, hanem mert még nem találta meg legjobb igyekezetének új formáját.
* Ha az ember meghasonlott önmagával, és nem tudja ezt, akkor illúziói vannak, ha azonban tudja eljutott az individuáció fokára. Schopenauer szerint a humor az ember egyetlen isteni tulajdonsága.
* A neurózisban valójában a még fejletlen személyiség egy darabja, a lélek értelmes darabja rejlik, amely nélkül az ember reményvesztettségre, keserűségre és egyéb életellenes hangulatokra van kárhoztatva.
* Ránk, emberekre nagyon jellemző, hogy amíg a dolgok függőben vannak, és van még esélyünk rá, hogy tovább és egyre tovább húzzuk, mindig reménykedünk, hogy a legközelebbi utcasarok mögött megtaláljuk a jót, és ezért sohasem ragaszkodunk hozzá, hogy ott legyünk boldogok, ahol éppen vagyunk. De mihelyt megállapodunk, és azt hisszük, hogy most aztán biztos a siker, ott állunk egy téglafal előtt. Nem fordul felénk a szerencse, sőt meglehetős feszültséget okozva várat magára. És ilyenkor sajnálkozva gondolunk vissza az elmúlt időkre, amikor még elszökhettünk és valahol a láthatáron lebegő felhők között eltűnhettünk. Így ígértünk magunknak mindig újabb országokat, újabb esélyeket, csodálatos dolgokat és kergetjük egyre tovább az álmokat és közben provizórikus életet élünk.
* Mivel a neurózis az emberi tudat fragmentális, töredékes állapotából keletkezik, csak úgy gyógyítható, ha helyreállítjuk az ember megközelítő teljességét.
* A neurózis az önszabályozó pszichikai rendszer kísérlete az egyensúly helyreállítására, ugyanúgy, mint az álom � csak épp erőteljesebb és drasztikusabb.
* Miként a testnek szüksége van táplálékra, és nem is akármilyenre, hanem a csakis neki megfelelőre, akként szüksége van a pszichének is léte értelmére.
* Halála az a léleknek, ha tudattalanná válik. Emberek meghalnak, mielőtt beáll a test halála, mert a lélekben a halál fészkel.
Lárvaszerű piócák ők, akik kísértetként járnak - kelnek, holtak, de még mindig szívják a vért. Ez egy neme a halálnak ... Eltávolodhat az ember a problémáitól, csak annyi kell, hogy elég sokáig ne vegyen tudomást róluk. Elfuthat előlük, de ez a lélek halála...
* Nem lehet olyan rendszert vagy igazságot kitalálni, amely azt tudná adni, amire a betegnek szüksége van, nevezetesen HITET, REMÉNYT, SZERETET, és tudást.
Az emberi törekvésnek e négy nagyszerű vívmánya voltaképpen afféle kegyelmi ajándék, amelyet sem tanítani, sem tanulni, sem adni, sem elvenni, sem elveszíteni sem kiérdemelni nem lehet, mert emberi önkénytől, független, irracionális feltételhez, nevezetesen az élményhez kötött. Élményeket azonban nem lehet �csinálni�. Az élmények megtörténnek, de nem abszolút, hanem szerencsére relatív módon. Közeledhetünk hozzájuk. Ennyire futja emberi erőnkből ..., és emellett az élményhez vezető út egyáltalán nem valami műfogás, hanem inkább merész vállalkozás, amely az egész személyiség teljes bevetését igényli.
* Azt sem mondhatjuk, hogy a szenvedés egyenlő az öröm hiányával, mivel az utóbbi legfeljebb unalmat jelent, ami egyáltalán nem pozitív szenvedés.
* A lélek szenvedéséből fakad minden szellemi alkotás és a szellemi embernek mindenféle progressziója.
* Gyógyítani annyi, mint egésszé tenni.
* Schopenhauer német filozófus azt mondja, hogy a boldogság csupán a szenvedés vége. /negatív megfogalmazásban/
* A boldogság és a szenvedés az élet számára elengedhetetlen ellentétpár.
* Csak az válik személyiséggé, aki tudatosan képes engedelmeskedni a benne megfogalmazódó belső parancs erejének, akit viszont legyűr ez a hatalom, az az események vak folyásának rabja lesz és megsemmisül.
* Az ember beteg, de a betegség a természet kísérlete arra, hogy meggyógyítsa.
* A primitív emberek lelkei a személyes tudattalan autonóm komplexusainak, a szellemek viszont a kollektív tudattalan komplexusainak felelnek meg.
* Senki sem válik tudatossá szenvedés nélkül.
* Csak annak van gyógyító ereje, ami a beteg számára valóságos.
* A neurózisokat főleg lelkiismereti konfliktusok idézik elő, meg súlyos morális problémák, amelyek megválaszolását a gyógyító folyamattól várják.
* Nem a neurózist gyógyítjuk, hanem a neurózis gyógyít bennünket.
* Lelki fejlődésünk csak úgy lehetséges, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk és megpróbáljuk komolyan élni a ránk bízott életet.
* Az emberi psziché borzasztóan kétélű dolog. Minden egyes esetben fel kell tennünk a kérdést, hogy beállítódással, vagy úgynevezett habitussal, vagy talán pusztán kompenzációval van-e dolgunk.
* Az emberi élet nagy döntései rendszerint inkább az ösztönöknek és egyéb titokzatos, tudattalan tényezőknek van alávetve, mint tudatos önkénynek és jóakaratú okosságnak.
* Konfliktusokat ügyes furfangok vagy intelligens hazugságok sohasem oldanak meg, hogy megoldódjanak, el kell viselni őket. Úgyszólván fel kell izzítani őket, amíg a feszültség elviselhetetlenné válik, azután az ellenpárok lassan egybeolvadnak. Egyfajta alkimista eljárás ez, nem pedig racionális választás vagy döntés. A szenvedés elengedhetetlen. Minden valóságos megoldást csakis intenzív szenvedés révén találunk meg. A szenvedés mutatja meg, milyen mértékben vagyunk elviselhetetlenek magunk számára. Egyezz ki ellenségeddel a külsővel és a belsővel.
* Azt hiszem a szenvedés az emberi élet lényeges alkotórésze, amely nélkül teljesen cselekvésképtelenek lennénk. Mindig megpróbálunk kitérni a szenvedés elől. Ezer meg ezer módon kísérletezünk, de teljesen sohasem sikerül. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy mindenképpen keresnünk kellene legalább egy olyan utat, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy elviseljék az elkerülhetetlen szenvedést, minden egyes emberi lény osztályrészét. Aki legalább annyit elért, hogy el tudja viselni a szenvedést, már csaknem emberfeletti feladatot teljesített. Ez bizonyos fokig örömmel vagy elégedettséggel töltheti el. Ha ezt ön boldogságnak nevezné, nem volna sok kifogásom ellene.
* Az orvosnak, akárcsak a nevelőnek, mindig szem előtt kell tartania azt a lehetőséget, hogy téved, becsapódik, s hogy nem csupán a páciense csaphatja be, hanem elsősorban ő saját magát. Leküzdhetetlenül nagy az ember hajlama arra, hogy illúziókban éljen és jó vagy rossz értelemben önmagáról alkotott fikciókban higgyen. A neurotikus olyan ember, aki áldozatul esik az illúzióinak.
* A lélekgyógyászatnak nemcsak van módszere: ő maga a módszer. Művészet az egész embert igényli.
* A pszichoterápia tárgya nem a neurózis fikciója, hanem egy ember megzavart teljessége.
* A lelkiismeretes orvosnak /tanárnak/ képesnek kell lennie arra, hogy kételkedjen minden tudományában, máskülönben a séma rabja lesz.
* Minden redukció, a kulturális fejlődés szilárdan kijelölt pályájáról való minden letérés legfeljebb korcs állattá változtatja az embert, nem pedig úgynevezett természeti emberré.
* Néha valóban szembesülünk azzal a kérdéssel, megtehetjük-e, hogy megmentsünk valakit a sorstól, amelyet későbbi fejlődése érdekében vállalnia kell.
* Bűneink, tévedéseink és hibáink szükségesek számunkra, hiszen épp ők a fejlődés legértékesebb ösztönzői.
* Életük delén, azaz 35 éven felül túli pácienseim közt egyetlen egy sincs, akinek végső problémája ne a vallásos lelkiség volna. Végső soron mindegyik abba betegszik bele, hogy elvesztette azt, amit eleven vallások mindenkor megadta híveiknek, s egyikük sem gyógyult meg igazán, aki nem nyerte vissza vallásos lelkületét, aminek természetesen semmi köze felekezethez vagy egyházi hovatartozáshoz.
* Osztom azt a meggyőződést is, hogy az igazi vallásosság a legjobb gyógyszer minden lelki szenvedésre.
* A lélek épsége, az istenek kiengesztelése.
* A vallás a lélek el- és felismerése, és egyszersmind a lélek lényegének megnyilatkozása és megnyilvánulása. - A nagy összefüggés elvesztése a legfőbb neurotizáló tényező.
* Az ésszerűen rendezett világ mögött bosszúszomjasan vár az ész által megerőszakolt természet arra a pillanatra, amikor az elválasztó-fal ledől, hogy pusztító erővel behatoljon a tudatos létbe. Az ember a legősibb és legprimitívebb idők óta tudatában van ennek a veszélynek, a lélek veszélyének, és ezért mágikus és vallásos szokásokat alakított ki, hogy védekezzen a fenyegetéssel szemben és gyógyítsa a közben bekövetkezett lelki sérüléseket.
A szenvedő emberen sohasem segít az, amit ő maga kieszel, hanem csakis az emberfölötti, kinyilatkoztatott igazság, amely megszabadítja a szenvedő állapottól.
* Mint ismeretes, a meg nem értett szenvedést nehéz elviselni, és viszont gyakran csodálkozva látjuk, hogy mi mindent kibír egy ember, ha a miért?- et és a mivégé?-t érti. Az eszközöket ehhez vallási vagy filozófiai természetű, magasrendű világnézeti alapelvek nyújtják neki.
* A vallásos filozófiai beállítódás nem ugyanazt jelenti, mint a dogmában való hit. A dogma múlékony intellektuális megfogalmazás, és csupán idő és körülmények által meghatározott eredménye a vallásos-filozófiai beállítódásnak. A beállítódás maga kulturális vívmány és biológiai tekintetben rendkívül fontos funkció: ez teremti meg ugyanis azokat az indítékokat, amelyek arra késztetik az embert, hogy saját érdekein túllépve is alkosson, és ha szükséges, feláldozza magát az emberi nem céljaiért.