Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

Az ÉN-en az az összetett tényező értendő, amelyre minden tudati tartalom vonatkozik. Bizonyos mértékben ez alkotja a tudati mező középpontját és mivel magába foglalja az empirikus személyiséget, az ÉN valamennyi személyes tudati aktus alanya.

Az én a teljes tudati mezőn, másfelől tudattalan tartalmak teljességén nyugszik:
1. Időlegesen szublimális /önkényesen felidézhető/ 2. Tudattalan 3. Általában nem tudatképes tartalmak /azon elemeket tartalmazza, melyek még sohasem hatoltak be a tudatba./

A személyiség mint a jelenségek összessége nem azonos az Énnel, azaz a tudatos személyiséggel, ezért az ősszemélyiséget Mély-én-nek nevezzük. Az Én a mélyénnek alárendelt része. A tudati mező hatósugarában mozoghat az akarat szabadsága, melyet a környezet szükségszerűségei és a mélyén korlátoz.

Ismert tény, hogy az Én nemcsak hogy semmire sem képes a mély- énnel szemben, hanem adandó alkalommal a fejlődésben felfogott, tudattalan személyiségrészt is asszimilálja és nagymértékben módosítja.

A tudati mező vonatkozási pontjaként az Én az alkalmazkodási teljesítmények összességének alanya, amennyiben ezeket egyáltalán véghez viszi az akarat.

Személyes tudattalan: az individuális személyintegráló alkotóelemeit tartalmazza, melyek akár tudatosak is lehetnének.

Kollektív tudattalan: egyet jelent a psziché általánosan jelenlevő, önmagával folyamatosan azonos feltételével vagy alapjával általában, személytelen törvényszerűségeknek van alárendelve. Ez tartalmazza az archetípusokat, melyek közül a két legnagyobb hatású az árnyék és az anima/animusz.

Az árnyék:
Az árnyék olyan erkölcsi kérdés, amely az Én-személyiség egészét provokálja, mert senki sem valósíthatja meg az árnyékot jelentős erkölcsi eltökéltség ráfordítása nélkül. Ez azt jelenti, hogy valójában meglevőnek ismerjük el a személyiség sötét oldalát.

Az árnyékot alkotó sötét karaktervonások, illetőleg fogyatékosságok pontosabb vizsgálata azt mutatja, hogy ezek érzelmi természettel, illetve bizonyos autonómiával rendelkeznek és ennek megfelelően obszedáló / megszállásos / vagy inkább posszedáló / uralkodó / jellegűek. Az emóció ugyanis nem tevékenység, hanem olyan történés, ami megesik valakivel.

Az affektusok rendszerint ott következnek be, ahol a legcsekélyebb az alkalmazkodás, és egyúttal kifejezésre juttatják a csökkent alkalmazkodás okát, t.i. a személyiség bizonyos fokú alacsonyabb rendűségét, bizonyos fokú alacsonyabb színvonalát.

E mélyebb síkon az ember alig, vagy egyáltalán nem ellenőrzött érzelmeivel többé kevésbé úgy viselkedik, mint egy primitív lény, aki nemcsak indulatai akarattalan bábja, hanem aki ráadásul feltűnően képtelen az erkölcsi ítéletre is.

Amíg az árnyék belátással és némi jóakarattal valamelyest betagozódik a tudatos személyiségbe, a tapasztalatok szerint mégis lehetnek olyan vonások, amelyek konokul ellenállnak az erkölcsi ellenőrzésnek, és szinte befolyásolhatatlannak bizonyulnak.

Ezek az ellenállások rendszerint olyan projekciókhoz kapcsolódnak, amelyeket mint olyanokat nem ismerünk fel és amelyek felismeréséhez a szokványos mértéket meghaladó erkölcsi teljesítmény szükséges. Míg az árnyék sajátos vonásai mint személyiségjellemzők minden megerőltetés nélkül megismerhetők, ezen a ponton csődöt mond, mind a belátás, mind az akarat, mert az érzelem oka másban rejlik.

A projíciáló nem tudatos szubjektum, hanem tudattalan. Így aztán a projekciókat sem nem kitaláljuk, sem nem csináljuk. A projekciók eredményeként a szubjektum elszigetelődik a környezetétől, amikor is az azzal való valódi kapcsolat helyett csak egy illúzió létezik. A projekciók saját, bár ismeretlen képükre alakítják a környezetet. Ezért végső soron autoerotikus vagy autista állapotot teremtenek, amelyben olyan világról szőnek álmot, amelynek a valósága persze elérhetetlen. Az ebből következő csökkentértékűség és a sterilitás még kellemetlenebb érzését ismét projekcióval, a környezet rosszakaratával magyarázzák, s ezzel az ördögi körrel az elszigetelődés csak nőttön nő. Minél több projekció tolakszik a szubjektum és környezete közé, annál nehezebb lesz az Énnek átlátnia illúzióin.

Ha a projekciók forrását nem az azonos nemű árnyék, hanem ellentétes nemű anima / animusz archetípus alkotja akkor a probléma az ősmagban áll fenn. Az archetípusok autonóm és tudattalan volta a magyarázat a projekciók makacsságára.

Jóllehet az árnyék egyike a mitológia nem kevéssé ismert motívumainak, ám miután legelsősorban a személyes tudattalant jeleníti meg és így tartalmát tekintve, minden nehézség nélkül képes tudatosulásra, éppen abban különbözik az animusztól és az animától, hogy átláthatóbb és könnyebben megvalósítható, mivel az előbbiek távolabb állnak a tudattól és ezért szokványos körülmények között ritkán, vagy sohasem látják be őket.

Az árnyékon, amennyiben személyes természetű át lehet látni. Az a lehetséges határon belülvan, hogy viszonylag rossz természetét felismerjük, ezzel szemben egyaránt ritka és megrázó tapasztalás, ha az abszolút rossz kerül a szemünk elé.

A Szüzügia: Anima és Animusz
Ha a projekciót dramatizáljuk, ahogy a tudattalan azt rendszeresen megteszi, akkor a pszichológiai színpadon egy hátrafelé élő embert látunk, aki gyermekkorát és az anyját keresi és elmenekül a gonosz rideg világtól, amely sehogy se óhajtja megérteni őt.

Az arra való emlékezés, hogy a világ és a boldogság ajándékba is kapható � az anyától � megbénítja mind kezdeményezőkészségét, mind kitartását.

A fiú tudattalanjában lévő projekcióalkotó tényező azonos az anyaképpel és ezért tartják valódi anyának. A projekció csak akkor oldható fel, ha a fiú belátja, hogy lelki tartományában ott van az anya képe és nem csak az övé, hanem a lányé, a nővéré, a szeretőé, az égi istennőé és a któnikus Baubóé, a mindenhol jelenlevő kortalan képmásé, és hogy minden anya és minden szeretett lény e veszélyes tükröződés női hordozója és megvalósítója, ami a legmélyebben hozzátartozik a férfi lényéhez. Ez a vigasz az élet keserűségeivel szemben és egyúttal a nagy illúziókeltő ezen a világon, éspedig nemcsak netán értelmes és hasznos dolgaiban, hanem annak félelmetes paradoxonaiban és kétértelműségeiben is, ahol jó és rossz, siker és kárhozat, remény és kétségbeesés egyensúlyozása folyik. E kép a lélek úrnője az anima.

A projekcióalkotó tényező az anima, illetve az anima képviselte tudattalan. Minden előfordulási formájában, az álmokban látomásokban és fantáziákban megszemélyesítve jelenik meg és ezzel azt nyilvánítja ki, hogy gyökerében rendelkezik minden, a női lényre jellemző tulajdonsággal. Nem a tudat koholmánya, hanem a tudattalan akaratlan terméke, nem is valami pótfigura az anya számára, de minden jel arra mutat, hogy azok a numinózus tulajdonságok, amelyek oly befolyásossá és veszélyessé teszik az anyaimágót, a minden hímnemű gyermekben ismételten testet öltő animának a kollektív archetípusából erednek.

Animusz /értelem, szellem /: a nő férfiúi lényeggel kompenzálódik, ennélfogva tudattalanja úgyszólván hímnemű. A projekció alkotó tényező mintája az apa. Az anima megfelel az anyai érosznak az animusz pedig az apai logosznak.

A férfiaknál az érosz, a vonatkoztatási szerep rendszerint kevésbé fejlett mint a logosz. A nő esetében viszont az érosz az igazi természetét mutatja ki, mialatt logosza nemritkán csak kellemetlen epizód.

Mivel az animusz előszeretettel érvel, ezért makacs viták esetében szemmel láthatóan működésbe lép. Persze lehet a férfiak érvelése is nagyon nőies, akkor ugyanis, ha anima megszállottságuk van és ezáltal animájuk animusszá válik. Emellett náluk leginkább személyes hiúságról és érzékenységről van szó, a nőknél pedig az igazság vagy a méltányosság vagy egyéb elvont �-ság�, �-ség� hatalmáról, mivel varrónő és a fodrász már kielégítette hiuságukat.

Az atya /a hagyományos nézetek összessége/ a női érvelésben komoly szerephez jut. Az éroszuk lehet bármilyen kedves és készséges, de ha animuszuk hajtja őket, nem rendülnek meg a föld semmilyen logikájától. A férfi nem tudja, hogy a legdrámaibb helyzet is azonnal banálisan ér érdektelenül ér véget, ha elhagyja a csatateret és átengedi a folytatást egy nőnek vagy a feleségnek. Ez az üdvös eszme azonban ritkán vagy soha nem fordul elő, mert egyetlen férfi sem játszhat akárcsak legkurtább ideig is az animusszal anélkül, hogy animája rögtön romba ne dőlne.

Ha az animusz és anima találkozik, akkor az animusz kívánja hatalmának kardját, az anima pedig kifröccsenti csalódásának és megcsalatottságának mérgét.

Mind pozitív /szeretet - szerelem/, mind negatív /vita - veszekedés/ tekintetében az anima-animusz vonatkozás állandóan animózus, azaz kollektív és emocionális. Az indulatok lealacsonyítják a kapcsolat színvonalát és megközelítik az általános ösztönbázist, amely már nem hordoz semmi egyénit önmagában. Nem ritka ezért, hogy a kapcsolat emberi megszemélyesítőinek feje fölött jön létre, akik nem tudják aztán, hogy mi is történt velük. Amíg férfi esetében az animózus elködösítés főként szentimentális és neheztelő, a nőnél ez nézetekben, félremagyarázásokban, vélekedésekben, rágalmazásokban és hibás konstrukciókban nyilvánul meg, amelyek mindegyikének az a célirányos eredménye, hogy elvágják két ember között a kapcsolatot.

Az animusznak is van pozitív oldala: az apa alakjában nemcsak valami közkeletű elképzelés jut kifejezésre, hanem éppen úgy valami olyasmi is, amit szellem-nek szokás nevezni, éspedig különösen általános filozófiai és vallási elképzelések, illetve az a magatartás, ami az efféle meggyőződésből következik.

Az animusz szintén közvetítő a tudat és a tudattalan között és a tudattalan megszemélyesítője. Ahogy az anima beépülése folytán a tudat erosszá, az animusz logosszá válik, és ahogy az utóbbi ezzel vonatkozást és vonatkoztatást kölcsönöz a férfi tudatnak, úgy ad az előbbi a női tudatnak meggondoltságot és a felismerés képességét.

Az animusz és anima hatása az énre lényegében ugyanaz. Nem könnyű őket kiküszöbölni, mert rendkívül erősek és az énszemélyiséget azonnal eltöltik azzal a rendíthetetlen érzéssel, hogy nekik jogcímük és igazságuk van és mert az ok proíciálta, azaz a tárgyat tekintve objektív viselkedés szempontjából igencsak megalapozottnak tűnnek.

Az archetípus ad magyarázatot bizonyos szeszélyek és elképzelések nem vitatható és megvitathatatlan, gyakran egészen irracionális létezésére. - Az archetípus erős, szuggesztív hatást gyakorol. Megbűvöli és hipotetikusan lenyűgözi a tudatot. Az énben nemritkán ott bujkál a morális vereség csendes érzete és akkor annál elutasítóbban, dacosabban és önfejűbben viselkedik, amivel egy ördögi körben csak növeli az alacsonyabbrendűségi érzést. - A férfiaknak irracionális hangulataik vannak, a nőknek pedig ugyanilyen vélekedéseik.

Az animusz és anima az élet olyan védett területéhez tartoznak, amely a legmakacsabbul védi sérthetetlenségét. Ezért nehezebb valaki számára az animusz anima projekciók tudatára ébredni, mint az árnyék oldalát felismerni. Bár az utóbbi esetben le kell győzni bizonyos morális ellenállást /hiúság, becsvágy, önhittség, neheztelés stb./

Az animusz és anima alakjában a kollektív tudattalan autonómiája fejeződik ki.

A tudattalan tartalmát személyesíti meg, amely a projekcióból visszahozva integrálódik a tudatba. Ennyiben a két alak olyan funkciókat mutat fel, amelyek a kollektív tudattalan tartalmát juttatják el a tudathoz. Ők azonban mint olyan csak akkor jelennek meg vagy addig működnek, ameddig a tudat és a tudattalan tendenciái nem válnak el túlságosan. Ha azonban feszültség jön létre, az odáig ártalmatlan funkció megszemélyesedve szembeszáll a tudattal és körülbelül úgy viselkedik, mint valamilyen szisztematikus személyiség hasadás, azaz töredék lélek.

Az ilyen viselkedés alapja és képessége abban rejlik, hogy bár bizonyára az animusz és anima tartalmai integrálhatók, ők maguk azonban nem, mert olyan archetípusok, amelyek nem ismerik a tudat határait és ezért sose válhat belőlük a közvetlen tudatosság tárgya. Az animusz és anima hatásai mindenesetre tudatosodhatnak, ők maguk azonban olyan tudaton túli tényezők, amelyek függetlenek minden nézettől és szándéktól. Ezért tartják meg autonómiájukat, annak ellenére, hogy tartalmuk integrálódik, s ezért kell őket állandóan szem előtt tartani.

A lelki higéné egyik legfontosabb feladata, hogy bizonyos állandó figyelmet szenteljünk a tudattalan tartalmak és folyamatok jelenségeinek, éspedig azért, mert a tudatot újra meg újra az a veszély fenyegeti, hogy egyirányú sínen halad és önmagát zsákutcába juttatja.

Minél tudatosabb és bonyolultabb az ember, annál kevésbé képes az ösztönök követésére. A bonyolult életkörülmények és a környezet befolyása olyan hangosak, hogy túlharsogják a természet halk hangját. Ekkor lépnek azok helyére a vélemények és a meggyőződések, az elméletek és a kollektív törekvések és támogatják a tudat összes elhajlását. Az archetípusoknak tudattalanságuk fokával nő a hatalmuk!!!

A MÉLY-ÉN:
A tudattalan minél több és minél jelentősebb tartalmakat asszimilál az énből, ez utóbbi annál jobban közelíti a mély-ént, még akkor is, ha ez a közelítés csupán vég nélküli lehet. - Én inflációja akkor eredményes, ha a felülbírálatnak sikerül egyrészt elhelyezni az Én értelmi határait az általános emberi mértékek szerint, másrészt pedig relatív autonómiát és a /pszichikus természetű/ valóságtartalmat sikerül adni a tudattalan alakzatainak. Azaz a mély-énnek, az animának /animusznak/ és az árnyéknak. A felülbírálat pszichológiai feloldása hatástalan, illetve csak fokozza az Én értékcsökkenését.

Aki tagadja a projekcióalkotó faktort, az azonosul vele / ez veszedelmes /. Az ilyen infláció életveszélyes is lehet. Világos jele ennek az a fellépő idegenkedés, amivel a környezet reakcióit felfogjuk és figyelembe vesszük.

Pszichés katasztrófaként kell értékelni, ha az ÉN-t a MÉLY-ÉN asszimilálja.
Ha tehát az ÉN egy bizonyos időtartamra valamilyen tudattalan tényező / ott a teljesség képe van, más a tér az idő / ellenőrzése alá kerül, akkor az alkalmazkodásban zavar támad, és ezzel nyitva áll az ajtó minden lehetséges rossz előtt. Igen fontos, hogy az ÉN-t lehorgonyozzuk a tudati világban, és a lehető legkínosabb alkalmazkodással a tudatot megszilárdítsuk. Erre szolgálnak erkölcsi oldalon az olyan erények, mint a figyelmesség, a lelkiismeretesség, a türelem stb. és intellektuálisan is nagy jelentősége van a tudattalan tünet együttes pontos tekintetbevételének és a tárgyilagos önkritikának.
Mindent egybevetve nemcsak előnyösebb, hanem pszichológiailag helyesebb is a természeti erőket, amelyek ösztönök képében bukkannak fel bennünk, az isteni akarat megnyilvánulásaként értelmezni. Ily módon ugyanis összhangba kerülünk az ősi élet pszichológiai habitusával, azaz ebben az esetben akképpen működünk, ahogy az ember mindenhol és minden időben működött.

A görög daimon és daimonion jelölés az emberhez kívülről közelítő olyan meghatározó hatalmat jelöl, amilyen a gondviselés és a sors hatalma.

Emellett az ember számára fennáll az etikai döntés lehetősége is. De tudnia kel, hogy amiről dönt, és tudnia, hogy mit cselekszik, ha engedelmes, akkor nemcsak saját belátását követi és ha elutasítja, akkor nemcsak saját leleményét rombolja szét.

Minden a tudattalan léte szempontjából a legnagyobb jelentőségű dolog a tudatban értékét tekintve az utolsó helyen áll és fordítva. Már az árnyék alakzata is jelentéktelen sémák birodalmának része, nem beszélve az animuszról és az animáról, amelyek látszólag általában csak, mint embertársainkra vonatkoztatott projekciók lépnek elő.

A mélyén végső soron elkerüli a személyes hatótávolságot, és ha egyáltalán, akkor csakis mint vallási - mitológiai elem jelentkezik, és jelképei a legmagasabb és a legalacsonyabb-rendű között ingadoznak.

Aki azonosul pszichés léte nappali felével, éjszakai álmait semmire sem fogja tartani, ámbár az éjszaka épp oly hosszú, mint a nappal, és minden tudatos lét nyilvánvalóan a tudattalanra épül, abban gyökeredzik, és éjszakánként abban is huny ki. Ami nappal kicsi az éjszaka nagy és fordítva, és a nappali kicsi mellett mindig ott áll az éjszakai nagy.

E tudás minden integráció elengedhetetlen feltétele, azaz valamilyen tartalom csak akkor integrálódhat ha kettős arca tudatossá válik, és ha nemcsak intellektuálisan megragadható, hanem érzeti értékének megfelelően is tekintjük. - Aki valamilyen intellektuális álláspontot magáévá tett, ellenséges módon szembeszáll bizonyos körülmények között az anima alakjában fellépő érzés, s fordítva, az intellektuális beállítottságú animus erőszakosan viselkedik az érzelmi beállítottsággal szemben.

Aki tehát ezt a trükköt szeretné véghezvinni, s nemcsak intellektuálisan, de érzelmi alapon is, annak jól - rosszul szembesülnie kell az animusszal és az animával, hogy egy magasabb egységnek, az ellentétek konjunkciójának egyengessen utat. Ez azonban a teljesség elengedhetetlen előfeltételére hívja fel a figyelmet.

A teljességet a pszichében önkéntelen illetve önálló életet élő szimbólumok előzik meg. Ezek a Kvaternitás- és mandala-szimbólumok. Jelentőségük az egység és a teljesség szimbólumai gyanánt megfelelően igazolódott mind történetileg, mind a gyakorlati pszichológia által.

A teljesség hasonlóan az animuszhoz és animához, egyfajta objektív tényező, amely önállóan lép fel az alannyal szemben, és az árnyéknál hierarchikusan magasabb helyzetnek megfelelően a teljesség is a szüzügiát felülmúló pozíciót és értéket kíván.

Utóbbi igencsak lényeges résznek tűnik, lehet az is, hogy olyan, mint az egész két fele, azaz a királyi fivér-nővér pár megjelenítése és egymásnak feszülő ellentéte, amelyből az egész szimbólumaként az isteni gyermek származik.

Egység és teljesség állnak az objektív értékskála legmagasabb fokán, mert a jelképeiket már nem lehet megkülönböztetni Isten képétől.

A tapasztalat azt mutatja, hogy az egyéni mandalák rendező szimbólumok, ezért ezek a betegeknél főként pszichés dezorientálódás, illetve az újraorientálódás idején jelentkeznek. ? Mint bűvös kör ők idézik fel és űzik el az ismeretlen, világtörvényt nem ismerő hatalmait, és egy olyan rendet mintáznak vagy teremtenek, amely a káoszból kozmoszt csinál.

A tudat felé a mandalát pontszerű, homályos képződmény közvetíti, és rendszerint hosszabb és alaposabb munkára és a sok projekció beépülésére van szükség ahhoz, hogy a szimbólum kiteljesedését megközelítő teljességgel beláthatóvá tegye. A bepillantás tisztán intellektuális úton nem történhet meg, mivel az intellektus kétségbevonhatatlanul hasznos a maga területén, ezen túlmenően azonban nagy csaló és szemfényvesztő, ti. ahol értékek kezelésére tesz kísérletet.

Az érték-funkció, azaz érzet a tudati tájékozódás nélkülözhetetlen alkotóeleme, és ezért nem hiányozhat a többé-kevésbé teljes pszichológiai ítéletből, mert különösen hiányos lenne az a modell, amelyet a valóságos történésnek kell előállítania.

Az árnyék, a szüzügia, három pszichés tényező, róluk csak többé kevésbé teljes tapasztalat útján szerezhetünk kiegészítő képet.

A metafizikai elképzeléseket egyetemlegesen meglevő pszichés eseményekre lehet vonatkoztatni, melyek így visszanyerik eredeti értelmüket:

* Árnyék: az egyetemes vonásokat viselő, a któnikus sötét világgal ellentétet alkotó alak.
* Szüzügia: az istenpárok pszichés modellje.
* MÉLY-ÉN: minden magasabb teljesség és egységelképzelés ideája, ahogy ez kiváltképpen illik valamennyi monoteista és monista rendszerhez.

Ezzel helyreállítjuk a �metafizikai� nézetekként meghatározott projíciált tartalmak és az Én kapcsolatát.

Sajnos a metafizikai fogalmak megléte és hihetősége semmiképpen sem jelenti tartalmuk vagy tárgyuk jelenlétét, ámbár a nézet és a valóság egybeesése valamilyen különleges pszichés állapotot, afféle kegyelmi állapotot jelent, ami nem lehetetlen, de a szubjektum nem képes önkényes felidézésére.

KRISZTUS A MÉLY-ÉN EGY JELKÉPE:
Krisztus szemlélteti a Mély-én archetípusát. Az isteni vagy mennyei jellegteljességét jeleníti meg, azt az átszellemült embert, Istenfiát, aki bűn nélkül való.

Az istenkép úgy nyilvánul meg bennünk, mint okosság, igazságosság, mértékletesség, erény, bölcsesség és fegyelmezettség.

Krisztus jelenti a tökéletes istenképet, ezért hívják király- nak is. Az Ő menyasszonya az emberi lélek, amely valamilyen bensőséges rejtett szellemi misztériumban áll összeköttetésben a Logosszal, ily módon ők ketten hús és vér, megfelelve Krisztus és az egyház misztikus házasságának.

Ebből a jelképből lett a középkor folyamán az alkímiában az ellentétek, azaz a kémiai mennyegző konjunkciója.

Az embernek első bűnbeesése által megtépázott istenképe megreformálható. Azok a teljességképek, amelyeket a tudattalan idéz elő az individuációs eljárás folyamata közben, az a priori meglevő archetípus /a mandala/ ilyen megreformálását ábrázolják.

A Mély-én /a teljesség/ spontán jelképeit gyakorlatilag nem lehet megkülönböztetni az istenképtől. A megújítás-on / változzatok át! / ellenére sem tényleges változás, hanem csak az őseredeti állapot helyreállítása, az apokatasztázis értendő, ez pontosan összecseng a teljesség folyamatosan jelenlevő archetípusának empirikus pszichológiai tényével, amely ugyan könnyen eltűnhet a tudat látómezejéből, illetve lényegében sosem észlelhető mindaddig, amíg valamely átváltozása által megvilágosodott tudat újra fel nem ismeri őt Krisztus alakjában.

Ezzel a visszaemlékezéssel áll helyre az istenképpel való őseredeti állapot. Ez jelenti az eltérő és egymással ellentétes irányba ható ösztöntörekvések nyomán létrejött személyiséghasadás áthidalását, az integrációt. Ez csak ott nem következik be, ahol az ember ösztöntermészetét illetően még törvényesen állat módjára tudattalan.

Az egyház tanítása szerint a rossz voltaképpen csak a tökéletesség hiánya - Minden jó az Istentől származik, minden rossz az embertől. A gnosztikusok szerint Krisztus levágta magáról az árnyékát. Ha ezt elfogadjuk, akkor az Antikrisztus alakjában könnyen felismerjük a levágott ellenpárt.

Ha Krisztus hagyományos alakjában felismerjük a Mély-én pszichikus jelenségével való párhuzamot, akkor az Antikrisztus megfelel a Mély-én árnyékának, az emberi totalitás sötét oldalának.

Amennyire a tapasztalat mutatja, a fény és az árnyék, olyan egyenletesen van elosztva az emberi természetben, hogy a pszichés jelenség legalábbis inkább tompított fényben jelenik meg.

Mint ahogy azt a belső ellentétekből összeállt archetipikus négyesség megmutatja, nem tekinthet el a világos alakhoz tartozó árnyék felett, mert e nélkül nincs a teljességnek teste és elveszíti emberszerűségét.

A keresztény szemléletben ezzel szemben az archetípus olyannyira reménytelenül két összeférhetetlen részre hasadt szét, hogy ez a végén a metafizikai dualizmushoz vezet, ti. a mennyei birodalom végérvényesen leválik a kárhozat tűzben égő világától.

Az antikrisztusi jelenség alkalmasint nem jelent mást, mint az ördögnek Isten inkarnációjától kikényszeríttet elkülönülését, aki a tulajdonképpeni alakját Krisztus és ezzel Isten ellenfeleként voltaképpen csak a kereszténység hajnalán nyeri el, minthogy Jób könyvében ő még csak az egyik istenfi és Jahve bizalmasa volt.

Krisztus olyannyira egyoldalúan tökéletes, hogy az egyensúly helyreállítása végett kikövetel magának valamilyen pszichés kiegészítőt. - Az Antikrisztus eljövetele nem csak profetikus jövendölés, de könyörtelen pszichológiai törvény.

A valóságban a Krisztus-kép minden magasabbrendű differenciálódása a tudattalan kiegészítő megfelelő erősödését hordozza magával, miáltal növekszik a feszültség a Fent és a Lent között.

A reneszánsz újjászületést jelent, és az ókori szellemiség újraélesztését értették rajta. Ma már tudjuk, hogy ez a lényeget illetően afféle állarc volt, és hogy nem az ókori szellem született újjá, hanem sokkal inkább a középkori keresztény, amely furcsa pogány elképzelések közepette formálódott, miközben az égi célt földire cserélte, és mindennek nyomán a vertikális gótikus stílusból átment a világ és a természet horizontális felfedezésébe.

A francia felvilágosodás már anti-keresztény folyamat.

Krisztus az Ég királya, a Sátán az e világ királya. Az utóbbi is a Mély- ént szemlélteti, de ennek sötét oldalából áll. Mind a ketten olyan keresztény szimbólumok, amelyek ugyanazt jelentik, mint a két lator közé feszített megváltó képe. Ez a nagy jelkép azt akarja elárulni, hogy a tudat további fejlődése és differenciálódása belekeveredik az ellentmondás mindig fenyegető felismerésébe, és nem jelent kevesebbet, mint az Én keresztre feszítését, azaz ennek kínnal teli lebegését két összeférhetetlen ellentét között.

Emellett nem lehet szó az Én teljes megszüntetéséről, mert különben megsemmisülne vele a tudat fókusza, aminek következménye a teljes öntudatlanság lenne. Az Én relatív megszüntetése a kötelességek megoldhatatlan összeütközése esetében csak a legfőbb és a legvégső döntésekre vonatkozik, azaz másképpen: ilyenkor van egy szenvedő szemlélő, aki nem dönt, hanem aláveti magát a döntésnek  kényrekedve.

A keresztények számára se az Isten, se Krisztus nem lehet paradoxon, egyértelműnek kell lenniük és ez a mai napig érvényes. A spekuláló értelem már a régieket arra csábította, hogy megpróbálják Istent filozófiailag meghatározni, amikor is szinte arra kötelezték őt, hogy a Legfőbb Jó legyen. Isten mindenható és szabad.

Az ókeresztény írók minden jó okának Istent, minden rossz okának az embert tartották, mert tagadták a gonosz önálló létezését. A gonosz szerintük a jó hiánya a lélek meghasonulása.

Az ördög már az ember előtt létezett. Ha az ördög szabad akaratából szakadt le az Istenről, azt bizonyítja, hogy a rossz már az ember előtt a világon volt, és ennélfogva ez utóbbi nem lehet egyedüli okozója, és hogy másfelől az ördögnek is megcsonkított volt a lelke, amiért egy hasonlóan valóságos ok tehető felelőssé.

Aranyszájú Szent János / 344-407 /: A rossz nem más, mint eltérés a jótól, tehát a jóval egybevetve a gonosz másodlagos.

Dionysius, Augustinus, Aquinói Szent Tamás: a rossznak önmagában nincs szubsztanciája, illetve egzisztenciája, mivel csupán az egyedül szubsztanciával bíró csökkentett jó. A rossz, a dolgok rossz használata, helytelen akarati döntés. /rossz hajlam általi káprázat stb./

A pszichológia nem tudja, hogy önmagában mi a jó és mi a rossz, csak úgy ismeri őket, mint relációk fölötti ítéleteket: jó az, ami egy bizonyos álláspontból alkalmasnak - elfogadhatónak vagy értékesnek tűnik, a rossz pedig az ennek megfelelő ellentéte.

Ha az amit mi jónak mondunk valóságos számunkra, akkor létezik számunkra valóságos rossz is és gonosz is.

Az emberi természet végtelen gonoszságra képes, és a rossz cselekedetek éppolyan valóságosak, mint a jók, ezért jócskán túllépnek az emberi tapasztalat birodalmán, azaz a lélek önkéntelenül kimondja a megkülönböztető ítéletet.

Csak a tudattalan nem ismer jót és rosszat. A pszichológia nem tudja, hogy a jónak vagy a rossznak van nagyobb súlya a világon. Azt, pedig hogy mi is az egyetlen jó, senki se tudja valamikor is megmondani. Semmiféle, a morális ítélet viszonylagosságát és esedékességét illető belátás nem segíthet itt rajtunk és mindazok, amiket jón és rosszon túlinak vélünk, rendszerint az emberiség olyan leggonoszabb kínzó szellemei, akik önnön lázuk kínjában félelemben vergődnek.

A szinkrétista zsidóság gnosztikus köreinek nézete: az Istennek két fia van, az idősebb a Sátán és a fiatalabb Krisztus. A kereszténységen belül ez egészen a Bogumilokig és a Katarokig jutott, a zsidóságnál vallási spekulációkban folytatódott és a kabbalista szefirot fa két oldalán találta meg maradandó voltát, a chesszedben /szeretet/ és a dinben /igazságosság/.

Azt is előadja a zsidó hagyomány, hogy Isten önmagához imádkozik: Legyen meg az akaratom, hogy győzedelmeskedjen a könyörületem és az irgalmam eltakarja a többi tulajdonságomat.

A pszichológia tudja, hogy az egyenértékű ellentétek a megismerési aktus megkerülhetetlen belső feltételei, nélkülük lehetetlen lenne a megkülönböztetés. De az épp nem valószínű, hogy valami, ami annyira össze lenne kapcsolva a megismerés aktusával, mindjárt a tárgy tulajdonsága is lenne. Sokkal inkább azt gondoljuk, hogy elsősorban a tudatunk nevezi el, értékeli a dolgok közötti különbségeket és talán még elő is idézi ott, ahol még csak észre sem vehető valami különbség. A keresztény szemléletben Krisztus kétségkívül a Mély-én megtestesülése.

A pszichológiai Mély-én olyan transzcendens fogalom, amely kifejezi a tudatos és a tudattalan tartalmak summáját, ezért csak valamely antinómia alakjában írható le, azaz az attribútumoknak ki kell egészülniük az ellentéteik által, hogy helyesen jellemezzék a transzcendentális tényhelyzetet. Ez legegyszerűbben az ellentét-kvaternitás formájában oldható fel:

E formula nem csak a pszichológiai Mély-ént fejezi ki, hanem Krisztus dogmatikus alakját is. A Mély-én individualitásként egyszeri és egyedüli, archetipikus jelképként viszont istenkép, tehát általános és örök. Ha a teológia éppenséggel jónak és szelleminek határozza meg Krisztust, akkor a másik oldalon a �rossz� és �któnikus� vagy �természetes� keletkezik, ami éppen az Antikrisztust jeleníti meg. Ebből egy olyan ellentét kvaternitás jelenik meg, amely a pszichológia síkján azáltal egyesül, hogy a Mély-én nem számít éppenséggel se �jó�-nak, se �szellemi�-nek, s így árnyéka is sokkal kevésbé lesz fekete. Ezentúl már nem kell elkülöníteni a �jó� és a �szellemi� ellentétét.

A pszichológiai Mély-ént ez a kvaternitás jellemzi, mert totalitás gyanánt per definition bele kell érteni a világos és a sötét oldalakat, ahogy a Mély-én is magába foglalja a férfiast és a nőiest, ezért is jelképezik, a házasság-kvaternióval. Ez okból az individuáció mysterium coniunctionis, amikor is úgy tapasztaljuk meg a Mély-ént, mint az ellentétes felek mennyegzői egyesülését, és ez, mint összetett teljesség pedig spontán módon megnyilatkozó mandalában jelenül meg.

Baszilidész II. sz. Hippolytus híradása szerint: a nem jelenlevő Isten hármas fiúságot alkotott: az első fiú a legfinomabb minőségű, fent maradt az Atyánál, a második kissé lejjebb ereszkedik, mivelhogy durvább a minősége, de kap szárnyakat. A harmadik fiú pedig, mert a természetének szüksége volt a megtisztulásra /apokhatarszisz/ a legmélyebbre kerül, a formátlanságba. E fiúság tehát nyilvánvalóan a tisztátalanság miatt a legdurvább és legnehezebb. A nem jelenlevő Isten e három emanációjában vagy kinyilatkoztatásában könnyen felismerjük a szellem - lélek - test hármasságát /pneumatikon - pszükhikon - szarhikon/

A szellem és a lélek, mint az éter és a sas, a fény régiójában vagy közelében időznek, mialatt a test mint nehéz, sötét és tisztátalan valami, meg van fosztva a fénytől, de azért mégis a harmadik fiúság isteni csíráját hordozza magában, persze tudattalan alaktalanságban. E csírát Jézus mintegy felébreszti, megtisztítja és képessé teszi a felemelkedésre /anadromé/, éspedig azon körülmény folytán, hogy Jézusban is differenciálódtak az ellentétek a szenvedés /mégpedig a keresztre feszítés, azaz a négy részre való felosztás/ által. Jézus tehát a harmadik fiúság feltámadására szolgáló mintakép, aki a sötétségben várakozó emberiséget jeleníti meg. /bensőséges szellemi ember/.

Ő az aki teljesen megfelel a háromságnak is, amikor is Jézus, Mária fia, a testet öltött embert jeleníti meg, az ő közvetlen előfoka azonban a második Krisztus, a hebdomák legfelsőbb arkhónjának a fia, és az ő első prefigurációja végül a Krisztus, mint az ogdoák legfelsőbb arkhónjának, ti. a demiurgosz Jahvénak a fia.