A cselekvés az észlelési és emlékezeti folyamatok modellálásában
1. Többféle út a cselekvéshez a kognitív pszichológiában
A mai kognitív pszichológiában több egymással párhuzamos s részben egymással érintkezô út vezetett a ‘cselekvés’ fogalmának értelmezõ erejû megjelenéséhez. Ezek az utak a filozófiailag (is) értelmezett cselekvés fogalom különbözô pólusaihoz s ennek megfelelôen különbözô történeti hagyományokhoz is kapcsolódnak. Ezek közül csak egyrôl próbálok viszonylag részletesen beszélni, kiindulásként mégis fontosnak tartom maguknak az utaknak a vázolását. Közös vonásuk, hogy kétségbevonják a "tiszta megismerés" eszményét, s a megismerést pszichológiailag vizsgálva összekötik az alkalmazkodással, a motívumokkal és/vagy a társas élettel.
(a) A mozgástól a cselekvésig
Közismert az a pszichológiai hagyomány, mely a funkcionalista pszichológia kezdeteire, Théodule Ribot s mások munkáira illetve Szecsenovra () vezethetô vissza s kiindulópontjában mint az észlelés motoros elmélete fogalmazódott meg. E hagyományban ha nem is közvetlen, de sokak által bejárt út vezet a szó szoros értelmében vett motoros elméletektôl a cselekvésnek a megismerésben játszott szerepét hangsúlyozó felfogásokig. Gondoljunk csak Leontyev (1979) koncepciójára az észlelés aktív jellegérôl, vagy az amerikai Weimer (1976) koncepciójára, aki a motoros elméleteket egy neopragmatikus-evolúciós cselekvési felfogásban próbálja feloldani, ahol minden megismerés a cselekvéses alkalmazkodás keretében lenne értelmezendô. Talán felesleges is itt megjegyezni, hogy a cselekvéses koncepcióknak ehhez a tág keretéhez sorolható Piaget (1967) megismerés felfogása is, mind ahogyan konkrét fejlôdéslélektani, mind ahogyan evoluciós biológiai s filozófiai kirándulásai során kezeli a cselekvést mint a megismerést magyarázó fogalmat.
(b) Motiváció és célirányosság mint a megismerés szervezô elvei
Az utilitáriánus emberképtôl kezdôdôen van a pszichológiában is egy erôteljes hagyomány, mely az érdekbefolyásolta ember nevében szakít a tiszta megismeréssel. Filozófiai képviselôi a felfogásnak jól ismertek, Machtól (1927) Karl Popperig (1962, 1995), s az is jól ismert, hogy ezek az ismeretelméletek a darwini szelekciós gondolatot terjesztik ki az eszmék világára. Ugyanígy van ez a pszichológiában is, ahol az "ismeret kritériuma a gyakorlat" elv s a szelekciós gondolat úgy fordítódnak le a funkcionalista hagyományban az egyén pszichológiájának elveivé, hogy az egyén megismerésében a szelekció elve hedonisztikus válogató elv lenne. Jól ismert, hogyan jelenik meg ez már a századforulón Thorndike (1896) munkájában mint az effektus törvénye. Kevésbé közismert példa is említhetô azonban: Karl Bühler (1922) fejlôdéslélektana. Nagyhatású tankönyve amikor elsôk között próbált világosan azonosítani minôségi fejlôdési szakaszokat a gyermek életében, ezt darwini alapon tette. A viselkedés szervezõdésében (ld. errõl Pribram, 1983) az ösztön, a szokás (dresszúra) és az értelem három szintjét különböztette meg, mind az állati viselkedésben, mind a gyermeki intellektusban. Az elkülönítés alapja a kiválasztás terepe volt, az, hogy min érvényesül a természetes szelekció. A klasszikus darwini kiválasztás, melynek a fennmaradás a tétje, a fajon belül érvényesül, s a viselkedésben kialakítja az ösztönöket. A testi tevékenységen, az egyénen belül érvényesül a szokásokat kialakító tanulás. A harmadik szinten a szelekció belsô folyamat: képzetek, gondolatok közötti belsô szelekció a beválás alapján, ez az intellektus. A gondolati próbálkozások sem tiszta megismerést adnak, az élet szennyezett tényei irányítják ôket.
A megismerés beillesztése a vitális érdekek világába természetesen központi mozzanat az egész mélylélektani gondolkodásban Freud Tervezetétôl () kezdve. S ugyanez irányítja a percepciókutatási ùj Szemlélet vizsgálatait a negyvenes évek végétôl: érdekeink és értékeink befolyásolják még legingerközelibbnek tûnô illetve a másik végponton legmagasabbrendû, legtisztábbnak hitt megismerési folyamatainkat is (A pszichoanalitikus és a percepciókutatási felfogás összevetésére ld. Marton, 1982).
Mindez szép, hogyan jön azonban a cselekvéshez? Ez az affinitás egyszerûen annak köszönhetô, hogy ha az elôzô hagyományt komolyan vesszük, ez is a motiváció kérdésköréhez vezet el. A klasszikus felvilágosodáskori morálfilozófiától Leontyev (1979) koncepciójáig bezárólag a célirányosság/szándék, a motivációs architektúra az alapja a cselekvés s a különbözô, ennek alárendelt megvalósító viselkedési kategóriák (aktus, mûvelet) elkülönítésének. A sajátos motivációs építkezés révén válik valami viselkedésbôl cselekvéssé (a cselekvésnek van motívuma; ma azt mondanók, hogz intencionális hozzáállásból értelmezhetõ Dennett, 1987 terminológiájában). Többek közt épp ez a séma okoz gondokat a nem tudatos determináció fogalmi értelmezésében (hol van ott a szándékos ágens).
(c) Társas tényezôk a megismerésben
Egy további gondolati hagyomány a társas determináltság nevében kérdôjelezi meg a tiszta s passzív megismerés vélelmét. Nem azokra a felfogásokra kell itt gondolnunk, melyek gondolkodásunk konformizmusát s a társadalomnak az egyén feletti uralmát hirdetik, hanem a szociologizmus olyan változataira, amelyek a megismerés struktúráját eredeztetik társas nozzanatokból. Nemcsak a filozófiában és a szociológiában létezik ez a koncepció. A francia etnológusok például már korán elindítják a pszichológusok fantáziáját abba az irányba, hogy gyökerét tekintve az emberi kategorizáció eredetileg emberek besorolása lenne. A taxonómikus hierarchiák kialakítása, mely a logika egyik elôfeltétele, emberek osztályba sorolásából indulna ki (Durkheim, ). Vagy egy másik felfogásban a társas eredet alapja narratív lenne. Janet (1923) illetve Blonszkij (1935) és részben Bartlett (1932/1985) is a sajátosan emberi emlékezés alapformáinak a történetté tett emlékezést tennék. Ez a megismerési séma kiindulásként mint közlési séma létezne, mely minden eseményt emberek közötti eseménnyé fordítana le, mindent egy célirányos emberi sémának rendelve alá (Pléh, 1986).
Nem akarom részletesen továbbvezetni ezt a társas irányt. A szociálpszichológiában Heider (1944) klasszikus kísérleteitôl kezdve folyamatosan létezik az a gondolatmenet, mely a társas mintázatok beszüremlését megmutatja a nem társas anyagú megismerésnél is. Sõt, az az intencionális tulajdonítási keret a mai fejlõdéslélektanban is fontos kiindulópont lesz. Gergely, Csibra, Nádasdy és Bíró (1994) kutatásai például kimutatták, hogy maga az intencionalitás tulajdonítás mint sajátos fejlõdési kiindulópont, moduláris rendszerként is értelmezhetõ, s részben az alább említendõ antropomorf renszer kiindulópontja lesz.
(d) Rendteremtés mentális tartalmainkban
Errôl a negyedik hagyományról részletesebben szeretnék beszélni, úgyhogy itt megelégszem a célkijelöléssel. A cselekvés mint organizáló fogalom megjelenik azokban a törekvésekben is, melyek arra keresik a választ, hogyan szervezôdnek mentális tartalmaink struktúrákba. Az emberi cselekvés ennek során úgy jelenik meg, mint egy igen erôs séma, melyet antropomorf módon mindenre ráhúzunk, s így értelmezhetôvé tesszük a világot s saját magunkat. A cselekvéses templát a rendteremtés eszköze egy egyébként kaotikus világban illetve, a másik oldalról tekintve, éppenséggel félrevezetõ akadály abban, hogy átlássuk a világ valódi oksági összefüggéseit
.
2. Rend keresése az asszociációs káoszban: Bergson
Az itt elemzett hagyományban máig visszatérô mozzanat, hogy a cselekvés kategóriája úgy jelenik meg, mint eszköz az asszociációs emberképpel szembeni harcban. Már a századfordulón a pszichológia uralkodó asszociációs felfogásával szemben is több törekvés jelent meg, melyek a mentális élet szervezôdésében valamilyen új rendet kerestek. Természetesen ez a törekvés messze a pszichológia határain túl is érvényesült: a logika platonisztikus törekvései például azt az igényt is szolgálták, hogy meghaladják a hagyományos pszichologizmus asszociációs szervezô rendszerét. Kis mértékben, de a korai gondolkodáslélektanban (Külpe, 1912/1983) is megjelent ez.
A pszichológiai felismerések átfogó igényére Wertheimer (1922/1983) a jó példa. Az asszociáció veszélyes s téves fogalom mert egyszerre tételezi véletenszerûen szervezettnek magát a világot s az emberi elmét is. Tudjuk, hogy az alaklélektan milyen sajátos választ ad a dillemára: a helyes, értelmes rend kulcsa az észlelés, melyben megfelelés van élmények s a világ rendje közt. Az asszociációk esetlegességével azt állítják szembe, hogy az észlelés és a világ rendje egyaránt elôre szervezett, rendezett s értelmes.
Bergson, miközben sok mindenben bírálta a századforduló pszichológiájának életidegenségét, hasonlóan elégedetlen volt az asszociáció magyarázó erejével. Kritizálja az önmegfigyelést, hogy a karosszékpszichológia általa felújított attitûdjének megfelelôen az intuíciónak nevezett ellenôrizetlen kontemplációt állítsa újra elôtérbe; bírálja a paralellizmust; de ami számunkra most érdekes, az is gond számára, hogy a kísérleti lélektan hisz a lélek mozaikszerû felépítésében. Magyarul 1923-ban megjelent elsô nagyobb könyvében meglehetôsen kidolgozott bírálat mellett alternatívát is ad a kísérleti lélektannal szemben. Fô baja vele a pozitivizmus és az elementarizmus. A lelki élet nem írható le atomokból elôálló realitásként: állandó mozgás, változás, átalakulás jellemzik. Az ember kettôs Énnel él: az egyik, a Bergson számára fontosabb, az igazi belsô Én, a másik viszont életünk a társadalom számára megkonstruált formában: a külsô világban szereplôként megvalósuló életünk.
Az intuíció az ember ösztönös énjét világítja meg. Másik szféránk a valósághoz alkalmazkodó, evolúciós kontextusban értelmezhetô haszonelvûen szervezôdô értelem.
Ennek tüzetes elemzését kísérli meg a minket közelrôl érintô neves könyve az emlékezetrôl (Bergson, 1896). Bergson megkülönbözteti a motoros szokásokat, melyek a tudást, az alkalmazkodást képviselik s a kép-emlékeket, melyek énünk részletes, személyes emlékeit képviselik. Az agy a szokások tárháza, a személyes emlékeknek viszont csak hozzáférési útja, azok nem kezelhetôek materiálisan. "Testünk a cselekvés eszköze, s csak a cselekvésé. Semmilyen mértékig, semmilyen értelemben s semmilyen szempontból sem szolgál arra, hogy egy reprezentációt készítsen elô, még kevésbé, hogy azt megmagyarázza" (Bergson, 1896, 253. lap).
Tekintsünk most el a koncepció sokat vitatott dualizmusától s attól, hogy Bergson számára a kettôsségben az érdekes éppen a tiszta megismerést képviselô reprezentáció, a képek világa volt. Felfogása sok szempontból jogos elégedetlenségbôl fakadt a hagyományos asszociációs lélektannal szemben. Ha az agy például elszigelt képzetek tárháza, akkor nem tudjuk magyarázni, hogy agysérüléseknél miért nem a feltételezett tárolási módnak, a hasonlóságoknak megfelelôen felejtôdnek a dolgok. (Ezt a mozzanatot számos, Bergsontól távol álló mai filozófiai pszichológus is hangsúlyozza. Fodor, 1974, számára például alapkérdés, hogy a mentális azért nem redukálható neurológiaivá, mert a két rendszer nem azonos módon tagolódik.)
A Bergson felvetette két rendszer számos mai megkülönböztetést vetít elôre. Bergson didaktikus példája a lecketanulás: a felmondott lecke felelne meg a szokásos emlékezetnek, a tanulás körülményeire vonatkozó képek pedig a kép-emlékezetnek. A mai pszichológia szemszögébôl itt azonnal eszünkbe jut, hogy kissé tisztázatlanul a döntô elkülönítô mozzanatokat, egyszerre van itt szó tudás és egyéni (epizodikus) emlékek, szokások és élményszerû emlékek szembeállításról, valamint a múlt hatásainak és a tulajdonképpeni emlékezésnek az elkülönítésérôl.
Érdekes, hogy hogyan illeszkedik az elkülönítés Bergsonnál az asszociációs elvekkel szembeni harc kontextusába. A felismerés során, mondja Bergson, szokásrendszereink összefüggést teremtenek a pillanatnyi helyzet s a múlt között. Az asszociáció nem az elszigetelt elemek kapcsolódási szabálya, hanem ennek a folyamatos alkalmazkodásnak a mellékterméke.
„... a hasonlósági és az érintkezési asszociáció nem lelki életünk kontingens formái. Egyetlen alapvetô tendencia két kiegészítô aspektusát képviselik, minden szervezetnek azt a törekvését, hogy egy adott helyzetbôl kiemelje azt, ami hasznos, s hogy a bekövetkezô reakciót motoros szokás formájában elraktározza, hogy azt hasonló helyzetben majd használja.”
(Bergson, 1896, 186. lap)
A pillanatnyi érdek diktálta szelekcióval élô cselekvési szint és a részletes, tiszta emlékek szintje között számtalan szervezôdési sík helyezkedik el. Értelmünk tulajdonképpen az emlékek új és új kontextusokba helyezésében valósul meg; emlékeinket állandóan újrakreálja. Mûködése állandó feszültség a motoros szokások és a tiszta reprezentáció között.
A Teremtô fejlôdés (Bergson, 1930) ezen az úton megy tovább, amikor a cselekvés problémáját mint a tiszta, érdekmentes megismerést befolyásoló emberi sémák kérdését veti fel. A cselekvô ember igényei akadályozzák meg, hogy akár a világban, akár saját lelkében észrevegye a folyamatos változást:
„... értelmünk mindenekelôtt a cselekvés szükségszerûségével lévén elfoglalva, mind ô maga mind az érzékek csak arra szorítkoznak, hogy az anyag alakulásáról helyrôl-helyre mozdulatlan pillanatfelvételeket készítsenek.”
(Bergson, 1930, 249. lap)
A tudat mindig mozgóképszerûen mûködik. William James-nek a tudatáramlásról szóló elemzéséhez hasonlóan Bergson is úgy véli, hogy az áramlásból csak a szigetek kiugróak. A szigetek kiválasztásának irányító elve a céltételezô emberi cselekvés:
„... mindannyiszor, mikor természetünk mozgását követjük, cselekvés végett gondolkodunk. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy a cselekvés szokásai otthagyják színüket az elképzelés szokásain... minden emberi cselekvés kiindulópontja valami kielégítetlenség s ennélfogva valamely hiányérzet. Az ember nem cselekednék, ha nem tûzne célt maga elé és csak azért keresgél, mert nélkülöz.”
(Bergson, 1930, 270. lap)
„... cselekedeteinkben az eredmény érdekel bennünket: az eszközök keveset határoznak, csak elérjük velük a célt. (...) elménkben kifejezetten csupán az a végpont rajzolódik, hol majd tevékenységünk megpihen; a cselekvést alkotó mozgások vagy kisiklnak eszméletünkbôl, vagy csak zavarosan jutnak látókörünkbe.”
(Bergson, 1930, 272. lap)
A valósággal küzdô, alkalmazkodó ember mindenben teljes személyiségével vesz részt, emlékeink mindent áthatnak, hangzik a hûséges ismertetô Gillouin (1920, 52. lap) szavaival az összefoglalás:
„Hogy a percepció (...) valósággal is olyan kimagaslóan szubjektív jellegû, azt csakis az emlékezet hatalmas hozományának köszönheti. Tökéletes percepcióinknak legkisebbike is visszaemlékezésektôl terhes, melyek ôt a mienkké avatják.”
Annak ellenére, hogy sok elítélõt mond a kísérletezôkrôl s a kísérletezôknek, saját kora pszichológiájában nagy hatása volt Bergson emlékezetfelfogásának. Janet (1928) például úgy érzi, Bergson nyomán el kell különítenünk az emlékezés eltérô szintjeit, de ez nem indokolja, hogy az egyiket kiragadjuk a természeti világból. Sokan észreveszik, hogy a kettôs emlékezetfelfogás racionális magva az asszociációs mechanikával való elégedetlenség (így értelemezi pl. Vigotszkij, 1971), hogy Bergson a sémaközpontú, értelmes emlékezés gondolat felé nyit. Lacombe (1930) alapos kritikai monográfiájában részletesen rámutat arra is, hogy Bergson kettôs emlékezeti rendszere számos fontos megkülönböztetést mos össze: akció és reprezentáció, dinamikus és statikus, ismétlôdô és egyedi eseményekre vonatkozó emlékezet keverednek példáiban. Ugyanígy, a felismerésrôl szóló érzékeny elemzései éppen csak azt nem igazolják, hogy létezne maga a tiszta emlékezet. Továbbmenve, Lacombe arra is rámutatott, hogy a személyes emlékek jelentôségét kiemelô Bergson éppen a történeti típusú emlékezéssel nem tud mit kezdeni.
Ez a hiányérzet megjelenik a francia szociológiai iskola emlékezet koncepciójának kidolgozásában is, mely iskolára Bergsonnak nagy inspiratív szerepe volt. Csakhogy Halbwachs (1925, 1968), aki középiskolásként Bergson tanítvány volt, túllép a mesteren. Nagyon hasonló evidenciákat használ (emlékek az álmokban, az afáziás zavar pszichológiai lényege stb.) de ellenkezô következtetésekre jut: tiszta, gyakorlatiatlan emlékezet nincsen. Minden emlékünk megkonstruált, társadalmi kereten átszûrve jelenik csak meg. Elszigetelt s individuális élmények - a bergsoni értelemben vett képi emlékek - nincsenek, miden emlékezés az élet igényei szerint szervezôdik, ráadásul ezt a konstrukciót nem csupán a motoros cselekvés, hanem a társas keretek is irányítják.
A francia pszichológiában Bergson kategorikus, s szakpszichológia-ellenesnek is olvasható kifejtése máig provokatív erejû. Piaget (1968) még a hatvanas években is könyvet szentel a filozófiai, pusztán fenomenológiai karosszékpszichológia lehetetlenségének, ahol kortársai (Sartre és MerleauPonty) mellett a bergsoni örökség is megkapja a magáét. Bergson antiasszociácionista felfogását Piaget elfogadja. Vitatja azonban, hogy mindez a kísérleti módszer megkérdôjelezéséhez és metafizikus koncepciókhoz kellene vezessen. A kétféle emlékezet koncepciónak például megvan a racionális magva: a kép-emlékezet a felidézés, a szokás-emlékezet pedig a felismerés megfelelôje lenne. Ebben a keretben értelmezhetô helyesen, mondja Piaget, hogy az igazi emlékezés állandóan sémák által meghatározott, rekonstrukciós folyamat, amit valójában Bergson is jól lát.
Bergson egész felfogását inkább a másik oldalról, az értelem adaptív jellege felôl értelmezte magyar követôje, a sokoldalú Dienes Valéria (1923). A kétféle emlékezet dualizmusától Dienes eljut a lelki élet egészének átfogó séma elméletéig, olyan koncepcióig, melyet a korban Otto Selz (1922) és Frederic Bartlett (1932/1985) képviselnek. Minden megismerési folyamatban életünk egészével veszünk részt, hirdeti, nem vagyunk az egyedi inger fogjai. Ebben az állandó átstruktúrálásban a tudat úgy jelenik meg, mint egy sziget, a szabályozás átmeneti zavara az automatizált mozgások és öntudatlan emlékek tengerében s nem mint egy eleve adott középpont.
Az észlelés nem rögzítés, hanem szelekció. Alapvetô válogató elve a mozgás. A szenzoros események kiváltotta mozgástöredékek a hasonló mozgásokhoz kapcsolódó emlékeket aktiválják s ezáltal gazdagítják élményeinket.
Lelki életünk állandó ingadozás a cselekvés és az ellenôrizetlen véglet, az álom között. Hétköznapi élményvilágunk az emlékek nyújtotta nyersanyagok állandó megszervezése a pillanatnyilag érvényes cselekvési sémáknak megfelelôen.
A gondolkodás sem pusztán gondolatok kombinálása, hanem egy átfogó sémán alapuló aktív erôfeszítés. "... a szellemi erôkifejtés (...) a sémáktól a képek felé, az elvontságtól a konkrét felé vezetô úton ... történik" (Dienes, 1923, 35. lap).
Bergson tehát amikor kettéválasztja az embert, a cselekvés szervezô szerepét az alacsonyabb, "nem tiszta" szinthez rendeli. Ez azonban értékelhetô úgy is, hogy eltekintünk az életet kissé sajnálkozva nézô arisztokratizmusától. Az érdekfüggô cselekvés magában ebben a "földhözragadt" szférában mint szervezô elv jelenik meg, mint az asszociációt helyettesítô illetve magyarázó, az elemeken túlvivô mintázat.
3. A hetvenes évek sémaelméletei mint kognitív rendezési elvek
Ugorjunk messze Bergsontól, s nézzük meg, hogyan jelent meg organizáló fogalomként a sokkal profánabb kognitív pszichológiában a cselekvés. A hetvenes évektôl a modern kognitív pszichológia szintén szembekerül azzal a kérdéssel, hogy hogyan kezelje a "mentális rendet". A megosztó tényezô hasonlít a század elején felmerült gondhoz: vajon az asszociáció kielégítô rendteremtô elv-e vagy valami más után kell néznünk? Maga az asszociációval való elégedetlenség azonban nem ugyanúgy fogalmazódik meg, mint William James vagy Bergson koncepciójában. A hangsúly nem azon van, hogy az elemekre bontás eltorzítja a mentális élet szakadatos folyamát, hanem azon, hogy az izolálható vagy mindenesetre izolált elemek közötti szervezôdések nem jellemezhetôk pusztán két asszociációs törvénnyel, a hasonlósággal és az érintkezéssel. Két csábítást el kell kerülnünk, mikor ezt a fejleményt értelmezzük. Vonzó lenne pusztán annyit mondani, hogy ez a hangsúlyeltolódás az asszociáció kritikájában a pszichológiában is végbement (kései) "nyelvi fordulat" következménye, annak folyománya, hogy ma az asszociációs elv bírálata nyelvi anyagok kapcsán merül fel. James (1890/1983), amikor a folyamatos tudatáramlásról beszél, példája egy mondat megértése során végbemenô változások (hogyan merül fel az egyik szó, szorul háttérbe az elôzô stb.). Mikor pedig Bergson (1896) a ma perceptuális ciklusnak nevezhetô folyamatokat emlegeti, kulcspéldái szintén a beszédmegértésbôl származnak (milyen különbség van egy mondat észlelésében akkor, amikor a személy ismeri a nyelvet s amikor nem). Vagyis az új mozzanat a mai pszichológiában nem pusztán a nyelv elôtérbe kerülése, hanem a struktúra kiemelkedô szerepe, amiben természetesen vezetô szerepet játszik a nyelvi struktúra.
A másik elkerülendô csábítás a naiv hit abban, hogy a mai kognitív pszichológiában az asszociáció magyarázó értékének kritikája fenntartás nélkül érvényesülne. Ez koránt sincs így. Már a hetvenes évek elején megjelennek magán a kognitív táboron belül a rafinált neo-asszociációs elképzelések, például Anderson és Bower (1973) munkájában, akik az asszociatív kapcsolatok címkézésével fedik le a struktúrát (pl. alany-állítmány, alá-fölérendelés) s ezzel a ravasz, de mégicsak asszociatív hálók gondolatának nyitnak utat. Ma pedig a konnekcionizmus képviselôi egy mindent magyarázni akaró, kevés elvvel (lényegében érintkezéssel és gyakorisággal) dolgozó asszociációs masinériát dolgoznak ki (Rumelhart és McClelland, 1986). Bármily közhelyes is számunkra a struktúraközpontú felfogás, ne higgyük ezt egy lefutott csata biztos gyôztesének.
Az asszociáción túlvivô szervezôdésnek két tipikus jelöltje fogalmazódott meg a mai kognitív pszichológiában. Az egyik a nyelvi rendszer. A modern pszicholingvisztika az akkor behaviorista formákban élô asszociációs premisszák elleni harcban született meg, s a nyelvi szervezôdést, sôt ezen belül is a formális szintaxist használta az asszociációs felfogás átfogó megkérdôjelezésére (Bever, Fodor, és Garrett, 1968), majd a mondat pszichológiájára talált elveket ki is próbálta terjeszteni a megismerés egészének modellálására.
A grammatika mellett a másik nagy táborokat mozgósító "meghaladó" fogalommá a séma vált. Több, egymással versengô fogalom él ma az emberi megismerés három döntônek tartott mozzanatának lefedésére. E három mozzanat: a megismerés nem kumulatív; nem egyirányú, hanem ciklusokba szervezett: amit tudunk, befolyásolja, amit felveszünk; elvárásrendszereink nem (csak) atomisztikusak, hanem maguk is egészekbe szervezôdtek. A jelenségsor leírására használt fogalmak nem szükségszerûen szinonímak: a keret pl. a még betöltetlen elvárásokra utal, szemben a már interpretált elvárásokat leíró sémával stb. (lásd e kérdésekrôl Neisser, 1984). Az egyszerûség kedvéért a továbbiakban mégis a sémát használom mint generikus kifejezést ennek jellemzésére.
A sémákkal kapcsolatos egyik alapvetô kérdés, hogy honnan származnak. Az egyik lehetséges alternatíva a puszta esetlegességbõl származtatni ôket. A sémák nem lennének mások, mint az összegezôdô tapasztalatból a perceptuális tanulás általános elveinek megfelelôen kiemelt mintázatok. Ezzel persze kissé bezárulna a kör: szerettünk volna túllépni a puszta akcidencián alapuló asszociatív szervezôdésen s oda jutunk el, hogy maguk az ezt képviselni óhajtott magasabb szervezôdések viszont esetlegesek. Biztos, hogy ilyen elvárásrendszereink is vannak. Az életnek a "Ha kedd, akkor Belgium" is része. Számunkra most azonban az az érdekes, hogy amikor a sémák egy részéhez megpróbálnak motivált genezist találni, a kutatók újra az emberi cselekvésben lelik meg ezt az alapot, akárcsak Bergson. Csakhogy számukra a megtalált megoldás az, ami Bergsonnál egy kicsit még rossz szájízû szervezôdés volt. A továbbiakban két példával próbálom illusztrálni ezt.
4. A kognitív séma mint a cselekvési modell átvétele
(a) Történetsémák és az emberi cselekvés
Az emberi cselekvés mint rendteremtô, szervezô modell a legfeltûnôbben a bonyolultabb esemény jellegû szervezôdést mutató anyagok megértésének és megjegyzése kutatásában merült fel. Sommásan fogalmazva, a narratív struktúrákkal folyó, ma már több mint egy évtizedes kutatás során az derült ki, hogy hétköznapi megismerésünk alapvetôen antropomorf. Az emberi cselekvés célkitûzô és problémamegoldó jellegére vonatkozó elvárásrendszerünk komplex események s ezt leíró történetek esetén az értelmessé tétel és koherencia teremtés legfôbb eszköze.
A kiinduló tények, melyekrôl itt magyarázatott kellene adni, igen egyszerûek s már Bartlett (1932/1985) klasszikus munkájában szerepeltek: összefüggô szövegek felidézése során egyszerre adunk vissza többet s kevesebbet, mint ami a szövegben volt. A felidézés meglévô sémáinknak megfelelô szelektív rekonstrukció. Ezt még kiegészíthetjük azzal, hogy egyszerû narratív szövegek esetén ez a sematizáció különösen könnyed és egyöntetû, ami arra utal, hogy ezekre valamilyen kitüntetett séma áll rendelkezésünkre – már korai életkorokban is. Továbbá – idegen kultúrákból származó történeteket saját racinalizációs sémáinknak megfelelôen adunk vissza.
A történet ott kezd relevánssá válni a cselekvés és megismerés kapcsolata szempontjából, ha megnézzük, hogyan próbált a modern emlékezetkutatás és pszicholingvisztika explicitebb jellemzést adni a sémákra. Kezdetben a struktúrát a szövegben magában kerestük. A történetek szerkezetére kialakított strukturalista modelleket kezdték generatív szabályokként kezelni, mint amely szabályok végtelen számú történethez képesek szerkezetet rendelni. A megértést s felidézést pedig az így a szabályok alkalmazásával kapott szerkezet irányítaná. Rumelhart (1975) úttörô munkáját követve számos, egymással versengô változat jött létre a történetek s a sematizáció ilyetén jellemzésére. A részletezéstôl meg akarom kímélni az olvasót. Számunkra érdekes az, hogy egyrészt létrejöttek olyan modellek is, melyek a történetekben szereplô események s cselekvések közti nyelvtani kategória viszonyokat fokozatosan "naiv pszichológiai kaategóriák" közötti motivációs viszonyokká alakították át: ki miért csinál mit.
Bár empirikus alátámasztást (a felidézési mintázatok és a szerkezet közti összefüggés szolgált itt érvként) mindegyik modell kapott, ennek igazi meggyôzô értéke nincsen: ugyanazokat az eredményeket másik modell is be tudta volna jósolni. A különbözô modelleket közvetlenül, ugyanazon az anyagon összehasonlítva kiderült, hogy azok a modellek rendelkeznek igazán prediktív erôvel, melyek a szerkezetet a történet hôs cselekvési rendszerére alapozva állítják fel (Black és Bower, 1980; Pléh, 1986).
Az ilyen eredmények azt sugallják, hogy egyszerû történetek szerkezetének kulcsa, a keresett kitüntetett séma az emberi cselekvés szerkezetében keresendô. Mikor történeteket értünk meg, az emberi személyközi cselekvésre vonatkozó ismereteinket, naiv szociálpszichológiánkat vetítjük rá a történetre, hogy koherenciát és sémát találjunk. A hagyományos egyszerû történetek specifikuma itt csak az, hogy ilyen esetekben a kultúrában prototipikus motivációk révén ez a cselekvési szerkezet könnyen és egyöntetûen rekonstruálható a befogadó részérôl.
Két mozzanatot fontos kiemelni ennek az empirikus kutatási iránynak a kapcsán. Természetesen az, hogy az emberi cselekvési minta feldolgozást irányító szerepét emeljük ki, még nem jelenti a kutatás lezárását. Az ezt követõ évtized fejleményei (vö. pl. a László, 1988, szerkesztette kötetet) azt mutatják, hogy ezen az általános kereten belül maga a sematizáció a cselekvésre vonatkozó naiv reprezentációk vizsgálatának kitüntetett terepévé válik. Vagyis ezen az úton haladva további részleteket tudunk meg arról, milyen eltérések vannak a különbözô aktusok és események reprezentációjában (pl. hogy emberi aktusokat cél-sémának, fizikai eseményeket oksági sémának megfelelôen képezünk le). Ami magát a sematizációt illeti a megértés során szükséges különbözô sémák egymáshoz viszonyított szerepe is kezd körvonalazódni. Az eredetileg a kognitív pszichológiai modellálást érintô kérdés magyarázatát a "naiv szociálpszichológiában" leli. Eközben azonban nem évül el a "végsô" ismeretelméleti kérdés melybôl pl. Bergson is kiindult. A mai empirikusan alátámasztott sémaelméletek kapcsán is felmerül ugyanis, vajon az antropomorf sémák használata kényszerû és elkerülhetetlenül mindenre rávetítôdik-e, illetve hogyan tudunk ebbôl kilépni s például éppen saját torzító tükreinket megismerni.
(b) A korai nyelvtani kategóriák és a tárgyi cselekvés
Másik példám a gyermeknyelvi kutatás területérôl származik. Természetesen ezt sem szabad úgy értelmezni, mint egy mindenki szerint gyôzedelmes álláspont képviseletét; a cselekvéses modellek a hetvenes években is csak az egyik pólust képviselték abban a vitában, hogy milyen természetûek a gyermek elsô nyelvtani kategóriái. Ráadásul a kilencvenes évek már új hangsúllyal veti fel újra ezt a kérdést: magát a szándéktulajdonítást és a mögötte rejlõ rejtett tudatelméletet kezdi el vizsgálni. Valójában a következõ lépésbõl indulnának ki azután az újabb megfontolások: vajon nem áll-e ezek mögött a kategóriák mögött egy átfogóbb tudatelmélet a gyermeknél? A kiindulópont talán nemcsak a saját cselekvés, hanem a cselekvéseket motivációsan értelmezõ intencionális hozzáállás.
A cselekvés itt is formai értelemben vett struktúra és motivált, szemantikai-tartalmi megalapozás vitája közben jelenik meg. A generatív nyelvtanhoz kapcsolódó törekvések a gyermek kezdeti megnyilatkozásaiban egy preformáltan meglévô s ugyanakkor a tiszta nyelvtani formának megfelelôen szervezett szintaxist látnak. A hatvanas évek végén megjelennek olyan törekvések, melyek ezek helyett a formai kategóriák (pl. az alany) helyett tartalmilag-szemantikailag értelmezhetô alapvetô nyelvtani kategóriákat keresnek. Fillmore (1968) esetnyelvtana a gyermeknyelvi kutatásban is mint nagy karriert bejáró inspiráció jelent meg. Mint nyelvtan, ez a felfogás a mondatok alapvetô szintaktikai szerkezetét olyan kategóriák keretében elemzi, mint cselekvô, cél, fogadó, eszköz, hely. Számos olyan megoldás született, amelyek az elsô megnyilatkozásokat úgy elemzik, mint cselekvô-cselekvés, cselekvés-tárgy stb. kombinációkat, formai szerkezetek helyett (összefoglalásukra vö. Pléh, 1985). A grammatika szempontjából tehát motivációt vélnek találni a kutatók. De honnan erednek maguk ezek a kategóriák? Bruner (1974/1980) valamint a Piaget követôk (Sinclair, 1973) felfogása szerint a tárgyakkal a szenzomotoros periódusban végzett cselekvés illetve a preverbális szerepjátékok (melyek például a Cselekvô, az Adó és a Kapó elkülönítését segítik elô) adnák meg azt a kiinduló mintát, amire a grammatika elsajátítása rávetülne. A saját cselekvés tagolása adja meg a kiindulópontot a nyelvtani tagoláshoz és kategória alakuláshoz, a tárgyi cselekvés lenne a grammatika templátja. A felfogás annyira vonzó, hogy még olyan spekulációk is születtek, melyek a nyelv keletkezéseben is az eszközhasználó tevékenység és a grammatika közötti analógia kulcsjelentôségét hirdetik. Érdemes megemlíteni, hogy hasonló módon spekulált már Karl Bühler (1934) is. Az indoeurópai esetrendszer eredetével kapcsolatban folyt egy vita, vajon a nyelvtani esetek logikai vagy téri-perceptuális eredetûek-e. Bühler szerint egyik sem. Az esetek kiindulópontját az eszközöket használó emberi cselekvésben kell keresnünk.
Mindez szépen hangzik. Két fontos megjegyzés nélkül azonban félrevezetô lenne. A cselekvéses séma önmagában még nem eredményez grammatikát. Hiszen ebbôl kiinndulva honnan tudnánk, hogy akkor is alanyesetet használnuk, ha a bácsi,s akkor is, ha a kalapács törte be az ablakot. Lehet, mondják sokan, hogy a cselekvéses séma csak segíti a nyelvtan kialakítását, de nem magyarázza, ez felel meg Pinkler (1984) nevezetes „csizmahúzó” koncepciójának.
Másrészt éppen a gyermeknyelvi alkalmazások mutatják meg igen világosan minden antropomorf modell módszertani nehézségét. A cselekvéses "mintázatból" kiindulva ugyanazok a megnyilatkozások számos módon leírhatóak. Ha a kutató rá tudja húzni az anyagra a cselekvéses patternt, még nem döntötte el, pontosan milyet húz rá arra a gyermek.
Hivatkozások (10csel.doc)
Anderson, J.R.; Bower, G.H.
(1973) Human associative memory. Washington, D.C.: Hemisphere.
Bartlett, F.
(1932/1985) Az emlékezés. Budapest: Gondolat.
Bergson, H.
(1896) Matiere et mémoire. Párizs: Alcan Hivatkozás a krtikai kiadás alapján: Oeuvres 1959, Párizs:Presses Uiversitaires de France.
(1923) Idô és szabadság. Budapest: Franklin.
(1930) Teremtô fejlôdés. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.
Bever, T.G. Fodor, J.A.; Garrett, M.
(1968) A formal limitation of associationism. In: Dixon, T.R. és Horton, D.L. (eds.) Verbal behavior and general behavior theory. Englewood Cliffs: Prentice Hall, 582-585.
Black, J.B.; Bower, G.H.
(1980) Story understanding as problem solving. Poetics, 9, 223-250.
Blonszkij, P.P.
(1935) Pamjaty i mislenyije. Moszkva: Ogiz-Szocekgiz.
Bruner, J.S.
(1974/1980) A kommunikációtól a nyelvig. In: Pléh Csaba (szerk.) Szöveggyûjtemény a pszicholingvisztika tanulmányozásához. Budapest: Tankönyvkiadó, 455-486.
Bühler, Karl
(1922) Die geistige Entwicklung des Kindes. 3. kiadás Jéna: Fischer.
(1935): Sprachtheorie. Jéna. Fischer.
Dienes Valéria
(1923) Bergson lélektana. In: Bergson, H. (1923) Idõ és szabadság. Budapest: Franklin, 7-49.
Fillmore, C.
(1968) The case for case. In: Bach, E. és Harms, E.J. (eds.) Universals in linguistic theory. New York: Holt, 1-90.
Gillouin, R.
(1920) Henri Bergson filozófiája. Budapest: Franklin.
Halbwachs, M.
(1925) Les cadres sociaux de la mémoire. Párizs: Alcan.
(1968): La mémoire collective. Párizs: Presses Universitaires de France, 2. bôvített kiadás.
Heider, F.
(1944): Social perception and phenomenal causality. Psychological Review, 51, 358-374.
James, W.
(1890/1983) A gondolatáramlás. In: Pléh Csaba (szerk.) Pszichológiatörténeti szöveggyûjtemény I. Budapest: Tankönyvkiadó, 241-258.
Janet, P.
(1928) L’évolution de la mémoire. Párizs: Flammarion.
Külpe, O.
()
Lacombe, R.
(1930): La psychologie bergsonienne. Étude critique Párizs: Alcan.
László, J.
(1988, szerk.) Válogatás a szociális megismerés irodalmából. Budapest: Tankönyvkiadó.
Leontyev, A.N.
(1979) Tevékenység, tudat, személyiség. Budapest: Gondolat-Kossuth.
Marton L. Magda
(1982) Nem tudatos folyamatok vizsgálata és értelmezése az általános lélektanban. Pszichológia, 2, 157-193.
Neisser, U.
(1984) Megismerés és valóság. Budapest: Gondolat.
Piaget, J.
(1967) Biologie et connaisance. Párizs: Gallimard.
(1968) Sagesse et illusions de la philosophie. Paris. Presses Uiversitaires de France.
Pléh Csaba
(1985) A gyermeknyelv fejlôdésének és kutatásának modelljeirôl. Pszichológiai Tanulmányok, XVI, 105-188.
(1986) A történetszerkezet és az emlékezeti sémák. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Ribot, Th.
()
Rumelhart, D.E.
(1975) Notes on a schema for stories. In: D.G. Bobrow and A. N. Collins (eds.) Representation and Understanding. New York: Academic Press, 211-236.
Rumelhart, D.E.; McClelland, J.L. et al.
(1986) Parallel distributed processing: Explorations in the microstructure of cognition. Vol. I-II. Cambridge, MA: Bradford.
Selz, O.
(1922) Zur Psychologie des produktiven Denkens und des Irrtums. Bonn
Sinclair de Zwaart, H.
(1973) Language acquisition and cognitive development. In: Moore, T.E. (ed.) Cognitive development and the acquisition of language. New York: Academic Press, 9-25.
Szecsenov, I.P.
()
Vigotszkij, Sz.L.
(1971) A magasabb pszichikus funkciók fejlôdése. Budapest: Gondolat.
Weimer, W.B.