Gerlóczy Ferenc - Egy kis neuroteológia
Hívők vagyunk vagy sem, talán mindannyian hiszünk valamiben. De hol? Agyunk mely részeiben - „történnek" (fiziológiai szempontból) a vallási élmények? Egy két-három évtizedes tudományszak, a neuroteológia művelői - komputertomogáffal (CT), mágneses rezonanciás képalkotóval (MRI) és más agydiagnosztikai eszközökkel végzett kísérleteik során - megtalálták, s működés közben megvizsgálták a hol „vallásközpontnak", hol „istenmodulnak" elnevezett agyrészt - alkalmasint a temporális vagy halántéklebenyben, éppen ott, ahol az epilepsziás rohamok többségének kiindulópontját sikerült lokalizálni.
A többek között Michael Persinger és Andrew Newberg nevével fémjelzett neuroteológia - amelynek magyarul először most, Szendi Gábor szentelt könyvet - annyit állít, hogy a halántéklebenyi epilepsziában és a vallási elragadtatásban ugyanazok az idegpályák vesznek részt, s hogy a módosult tudatállapot fokozott agyi elektromos működéssel jár együtt. E viszonyag új kísérleti eredmények összecsengenek azokkal a korábbi megfigyelésekkel, melyek szerint az epilepsziások között sok a vallási megszállott, illetve, hogy a vallási elragadtatást intenzíven átélők között bőven akad epilepsziás személy.
„Ti mind egészségesek vagytok, sejtelmetek sincs arról a boldogságról, melyet mi, epilepsziások érzünk közvetlenül a roham előtt. Mohamed azt állítja a Koránban, hogy látta a paradicsomot és volt benne. Minden okos bolond meg van arról győződve, hogy egyszerűen hazudik és csal! De nem! Nem hazudik! Igazán a paradicsomban volt epilepsziás rohama közben, melyben ő is szenvedett. Nem tudom, percekig, órákig vagy hónapokig tart-e ez a boldogság, de higgyék el, szavamra, a világ összes örömeiért nem adnám." Dosztojevszkij fenti szavait Szendi Szofja Kovalevszkaja orosz matematikusnőtől idézi, aki visszaemlékezéseiben beszámol az epilepsziás és mélyen vallásos íróval történt találkozásairól.
Azt már a régi görögök is tudták, hogy a nyavalyatörésnek, frásznak is mondott rohambetegség és a vallás összefügg, Hippokratész tanítványa is tudta, aki Szent betegség címen írt könyvet. Latinul azóta is morbus sacernek emlegetik az epilepsziát, ama tapasztalatok alapján, hogy a nyavalyatörősöknek igen gyakran megvilágosodásuk szokott lenni, általában közvetlenül a roham előtti stádiumban, az aurában, amelyről Dosztojevszkij is beszélt. A rohamban szenvedő temporális epilepsziást az évezredes közhiedelem szerint jó vagy rossz szellem(ek), esetleg maga az Isten ragadja, illetve szállja meg.Az idegorvos-író Csáth Géza szerint e „régebbi véleményeket jól meg lehet érteni. Az epilepsziás, amint elveszti az öntudatát, összerogy és görcsökben rángatózik, valóban olyanféle benyomást kelt, mint akit valami ismeretlen erő a földre terít, és rövid birkózás után végképp leteper".
Hogy miben is áll az az ismeretlen erő, miféle a vallási elragadtatás tartalma, annak firtatását a neuroteológia nem tekinti a maga feladatának. Ezt Szendi többször is hangsúlyozza könyvében. Ahogyan azt is, mekkora lépés volt az epilepszia-kutatásban annak a felismerése - például a sorsanalitikus Szondi Lipót részéről -, hogy olyanok is lehetnek epileptoid típusúak, akiknek a szakirodalom által grand malnak nevezett nagyrohama nem szokott lenni. Michael Persinger is rájött, hogy a temporális epilepszia a halántéklebenyi labilitás szélső formája csupán.
Epileptoid karakterűnek írja le Szondi (s temporális epilepsziásnak mondja Szendi) Mózest, aki - Káinhoz hasonlóan maga is ölt embert (a Genezis tanúsága szerint egy egyiptomi munkavezetőt), ám azután megalkotta - avagy Istentől átvette, majd népének kihirdette - a „ne ölj!" parancsot. A temporális epilepsziás ember gyakran van tele gyilkos indulattal - mégis sokszor, hirtelen fordulattal, jámbor emberré válik. Ilyenek általában a megtérők - különösen azok, akik emocionális fordulattal, hirtelen lettek valamely vallás híveivé, esetleg maguk alapítottak vallást.
Neuroteológiai szemmel végigtekintve a világtörténelmen, feltűnő, hogy voltaképpen mind a három ábrahámi vallást ma epilepsziásnak gondolt ember alapította. Mózesnek nehézkóros látomásában jelent volna meg tehát az égő csipkebokor és az Úr a kőtáblákkal. Pál apostol a damaszkuszi úton vélhetően epilepsziás nagyrohamában látta Jézust, számos levelében pedig a halántéklebenyi epilepsziásokra jellemző hipergráfiája miatt ismételte annyiszor önmagát. Neuroteológiai szemmel nézve az eredetileg írástudatlan Mohamed is egy grand mal alkalmával kapta volna meg Istentől - Gábriel arkangyal közvetítésével - a Koránt, s hozzá az utasítást, hogy „Olvasd!"
Mindebben önmagában nincsen semmi aggasztó. Abban azonban talán igen, hogy amikor Persinger egy 1997-es vizsgálatában egyetemisták agyát vizsgálta, s megkérdezte tőlük: „ha Isten azt mondaná, ölj, megtennéd-e az ő nevében?", hét százalékuk igennel felelt. Igenlő válaszuk szorosan összefüggött a templomba járással. Szendi joggal fűzi hozzá: e „kérdés-válasz ősmodellje Ábrahám, aki belső hangjára hallgatva majdnem megölte Izsákot".
Csekély vigasz, hogy a keletiek másképp vallásosak. Amikor Newberg a ferences apácákkal készült vizsgálatakor rákérdezett, azok biztosították: bármi is jönne ki a vizsgálatból, az az ő hitüket nem ingatná meg. Amikor azonban a dalai lámát kérdezték arról, mit tenne, ha a tudomány megcáfolná a hitét, csak annyit mondott: „Megváltoztatnám a hitemet."
Szendi Gábor arról is biztosít bennünket: agyunk működése vallásunkra vagy vallástalanságunkra való tekintet nélkül hasonló. A teisták ugyanazokkal a szavakkal írják le az unio mysticát, Istennel való egyesülésüket, mint az ateisták azt az élményt, amit Csíkszentmihályi Mihály híres könyve óta áramlatnak (flow) nevez a világ: ilyenkor az öntudat kikapcsol, s az ember félelemérzés nélkül, felszabadultan adja át magát a feladatnak, amelyet végez. „Az Isten kezében vagyunk" és „a feladat kezében vagyunk" érzése nagyon hasonlít egymásra.