Henderson: Az ősi mítoszok és a modern ember
Az örök szimbólumok:
A civilizáció perifériáján évszázadok óta változatlan formában létező kis törzsi társadalmak rituáléiban és mítoszaiban azonos szimbolikus struktúrák találhatók meg.
Jung analitikus iskolája segített felszámolni a mesterséges megkülönböztetést a primitív � aki a mindennapok természetes részeként éli meg a szimbólumokat � és a modern ember között, aki számára viszont a szimbólumok értelmetlenek és irrevelánsak. A kollektív tudattalan tartalmazza az emberiség közös pszichikai örökségét.
Hősök és hősteremtők:
A hős mítosza a legáltalánosabb és legismertebb mítosz a világon: csodálatos módon születet hősről szólnak, akinek emberfölötti természete korán bebizonyosodik, kiválósága vagy ereje gyorsan nő, sikeresen veszi fel a harcot a gonosz erőkkel, viszont gyengének bizonyul a büszkeség bűnével szemben, végül árulás vagy heroikus áldozat vet véget életének. Ezen történetekben a hős kezdeti gyengeségét egy erős �segítő�, vagy védelmező figura megjelenése ellensúlyozza, aki lehetővé teszi a hős számára, hogy végrehajtsa azokat az emberfeletti feladatokat, melyekre egyedül képtelen lenne.
Ezek az istenszerű alakok valójában a teljes pszichének, annak a nagyobb és teljesebb identitásnak a képviselői, amely biztosítja azt az erőt, amit a személyes ego nélkülözni kénytelen. Sajátos funkciójuk azt sugallja, hogy a hősmítosz lényeges szerepe az egyéni ego-tudatosság � a saját erő és gyengeség tudata � fejlődésében keresendő, amely eredményeként a hős képessé válik azon nehéz feladatok megoldására, amelyekkel az élet állítja szembe. Miután az egyén keresztülment a beavató próbán, és az élet érett fázisába léphet, a hősmítosz elveszíti jelentőségét. A hős szimbolikus halála ennek az érettségnek a beteljesülésévé válik.
A hős története az emberi személyiség fejlődésének egyes szakaszait tárja elénk. Az introvertált erőssége a reflexiókban rejlik, míg az extrovertált nagy tetteket tud végrehajtani. Jung rámutatott arra, hogy az árnyék nem más, mint a személyiségnek a tudatos psziché által kiszorított, rejtett, elfojtott és kedvezőtlen vonatkozása. De az árnyék a tudatos ego-nak nem egyszerű ellentéte. Amint az ego is tartalmaz kedvezőtlen és romboló tulajdonságokat, úgy az árnyék is rendelkezik jókkal � természetes ösztönökkel és alkotó késztetésekkel. Az ego és az árnyék � nem egymás ellentétei � oly szilárdan kapcsolódnak egymáshoz, amilyen szilárd a gondolkodás és az érzés közötti kapcsolat.
Ennek ellenére az ego az árnyékkal állandó konfliktusban van, ezt nevezte Jung �a megszabadulásért vívott harcnak�. A primitív ember tudatosságért való harcában ezt a konfliktust az archetípikus hős és a sárkány, valamilyen más szörnyek által megszemélyesített gonosz kozmikus erők közti harc jeleníti meg.
Az egyéniség fejlődő tudatosságában a hős alakja az a szimbolikus eszköz, amelynek segítségével az előnyomuló ego legyőzi a tudattalan psziché tehetetlenségét s felszabadítja az érett embert egy olyan regresszív, boldog gyermeki állapotba való visszatérés vágyától, amelyet az anya dominált. Az ego-nak a győzelem előtt meg kell szelídítenie, asszimilálnia kell az árnyékot.
A fiatalság erős idealizmusa önhittséghez vezet: az emberi ego oly mértékben felmagasztosul, hogy e közben istenszerű attribútumokat ölt magára, de ennek ára az önmaga képességeinek meghaladása és az így beteljesedő balszerencse.
Általános szabály, hogy a hős szimbólumok utáni igény akkor jelenik meg, amikor az ego-nak megerősítésre van szüksége. Amikor a tudatos értelemnek támogatásra van szüksége olyan feladat végrehajtásában, amelyet segítség vagy a tudattalanban rejlő erők felhasználása nélkül nem tud véghezvinni.
A beavatás archetípusa:
Pszichológiai értelemben a hős alakját nem szabad az ego valódi alakjával azonosnak tekinteni. Helyesebb olyan szimbolikus eszközként leírni, amelynek segítségével az ego a korai gyermekkor szülőképe által kiváltott archetípusoktól magát elkülöníti. Jung rámutatott arra, hogy eredetileg minden ember a teljesség, az ősvalónk / Selbst, Self / erős és teljes érzésével rendelkezik. Az ősvalónkból � a psziché totalitásából � az egyén felnövekedése során emelkedik ki az individualizált egotudatosság.
A csecsemőkor végén az ego elkezdi fokozatos előlépését - a teljesség eredeti érzése súlyos csorbát szenved. Az ego-nak azért, hogy a lelki egészség állapotát fenntartsa feltétlenül újra és újra erőfeszítést kell tennie arra, hogy az ősvalónkkal való kapcsolatát helyreállítsa. A hősmítosz az első lépcsőfok a psziché differenciálódásában. Az ego a teljesség eredeti állapotából való relatív autonómiáját négyes cikluson keresztül haladva éri el.
A hős archetípus fokozatai:
1. Tréfacsináló mondakör: az élet legkorábbi és legkevésbé fejlett szakaszának felel meg. A Tréfacsináló olyan figura, akinek viselkedését fizikai vágyai határozzák meg, gondolkodása infantilis. Céljai kizárólagosan elsődleges szükségletei kielégítésére korlátozódnak, kegyetlen, cinikus, érzéketlen.
2. Nyúl: először állatként tűnik fel. Noha még nem érte el érett emberi formáját, mégis mint az emberi kultúra alapítója � az Átalakító alakjában � jelenik meg. Az indiánok úgy hiszik, ha bemutatják előtte híres Gyógyító Rítusukat, megmentőjükké és kultúrhőssé válik. Fejlődési fokozata: mindenki által felfedezhető módon válik szocializált lénnyé, és feloldja azokat az ösztönös és infantilis késztetéseket, melyek a tréfacsináló mondakörben még jelen vannak.
3. Vörös Szarv: tíz fiútestvér közül a legfiatalabbik, ellentmondásos figura. Archetípikus hőshöz máltó feladatokkal találja magát szemben, amikor meg kell nyernie egy futóversenyt, vagy amikor egy csatában kell próbára tennie képességeit. Emberfeletti ereje ravaszságában vagy fizikai erejében nyilvánul meg. Olyan mesés társakat kap, akik gyengeségeit ellensúlyozni tudják.
A Vörös Szarv alakjával elértük az ember világát, egy olyan archaikus szférát, ahol az embernek emberfeletti, vagy segítő istenek támogatására van szüksége az őt sanyargató gonosz erők feletti győzelem biztosításához. A történet vége felé a hős-isten eltávozik, Vörös Szarv és fiai viszont itt maradnak a földön. Az ember boldogsága és biztonsága tehát már egyedül csak az emberen magán múlik.
4. Ikrek: az előző mondakört ismétli meg, felvetvén egyben azt az életbevágóan fontos kérdést, hogy hol is húzódik a határ, ameddig az ember sikeres lehet anélkül, hogy hiúságának, vagyis a mítosz nyelvén megfogalmazva, az istenek féltékenységének áldozatává válnék. Annak ellenére, hogy az Ikrek a Nap fiai, alapvetően emberi lények, és együtt alkotnak egyetlen személyt. Mivel összetartoznak, egyesülniük kell, bár ez nagyon nehéz. Ebben a két személyiségben az emberi természet két oldalát fedezhetjük fel: introvertált /belenyugvó, szelíd, késztetés nélküli, akinek erőssége a reflexiókban rejlik/, extrovertált /dinamikus, lázadó, aki nagy tetteket tud véghez vinni/. A két hős hosszú ideig legyőzhetetlen: akár két különálló figuraként, akár egy személy két oldalaként jelennek is meg, mindig győztesek. - Elbizakodottá válnak, magatartásuk féktelenné válik - megérdemelt büntetésük a halál.
Az utolsó két mondakörben felismerhetjük, az önmagát túlbecsülő büszkeségből való kigyógyulásként a hős feláldozásának vagy halálának témáját.
Úgy tűnik, hogy azokban a primitív társadalmakban, amelyek kulturális színvonala a Vörös Szarv mondakörnek felel meg, ezt a veszélyt a kiengesztelő emberáldozat intézményével előzték meg. Néhány törzs emberhúst is evett egy olyan totemisztikus rítus keretében, amely individualisztikus, és destruktív impulzusokat volt hivatva megszelídíteni.
Bizonyos mértékű autonómia nélkül az egyén képtelen felnőtt környezetéhez viszonyulni. A hős mítosz ezt a felszabadulást nem biztosítja. Csak azt mutatja meg, hogyan lehetséges, hogy ez megtörténhessen: nevezetesen, ha az ego szert tehet a tudatosságra.
Az őstörténet és a ma is élő primitív társadalmak szertartásai sok olyan, a beavatással kapcsolatos mítosszal és rítusokkal szolgálnak, melyekben a fiatal férfiakat és nőket elválasztják a szülőktől, és erőszakkal teszik törzsük tagjává. A gyermekkor világával történő ilyen szakítás az eredeti szülő archetípus sérüléséhez vezet, ezért a sérülést a csoport életébe való asszimiláció gyógyító folyamatával teszik jóvá. /A csoport és az egyén identitását gyakran egy totemállat szimbolizálja./
A csoport pótolja a sérült archetípust � és tulajdonképpen második szülővé válik � amelynek a fiatalt először szimbolikusan feláldozzák, hogy azután új életre szülessen. Ebben a �primitív beavatási szertartásban� � melyről mint látjuk, Jung azt állította, hogy �a halálra való készülődést jelentette� � az tükröződik, hogyan nem lehet, a hős-sárkány csatában látott módon, a tudattalan tevékeny erőitől való elidegenedés érzése nélkül végérvényesen leküzdeni az eredeti archetípus erejét.
Az Ikrek mítoszában láttuk, hogy a szélsőséges ego-ősvalónk különválását kifejező hübriszt a következményektől való félelem ellensúlyozza, ami aztán visszakényszeríti azt egy harmonikus ego-ősvalónk viszonyba.
A törzsi közösségekben a beavatási szertartás az, ami ezt a problémát hatékonyan megoldja. A szertartás a beavatandót az eredeti anya-gyerek vagy ego-ősvalónk azonosság legmélyebb szintjére viszi vissza, így kényszerítve őt a szimbolikus halál átélésére. Más szavakkal, a jelölt identitása feldarabolódik, vagy feloldódik a kollektív tudattalanban. Ebből az állapotból azután szertartásosan megmentik az új születés rítusa során. Az ego igazi egyesülésének a nagyobb csoporttal � amit a totem, klán vagy törzs, illetve a három együtt fejez ki � ez az első aktusa.
A szertartásban, akár törzsi csoportokról, akár bonyolultabb társadalmakról legyen is szó, változatlanul megtalálható a halál és az újjászületés ezen rítusa, ami az egyik életszakaszból a másikba történő �átmenet rítusát� kínálja a beavatandónak, a korai gyermekkorból vagy a korai serdülőkorból a késői serdülőkorba, majd ebből az érett korba.
A beavatási események természetesen nem korlátozódnak az ifjúkor pszichológiájára. Az egyén életén végighúzódó fejlődés minden új fázisában megismétlődik az ősvalónk és az ego követelései között meghúzódó eredeti konfliktus. Ez a konfliktus azonban a korai érett korból a késői érett korba való átmenet szakaszában � a mi társadalmunkban ez kb. 35-40 éves kor közötti időszakot jelenti � erőteljesebben jut kifejezésre, mint bármely más életszakaszban. Az érett korból az öregkorba való átmenet majd újra felveti az ego és a teljes psziché közötti különbség megszilárdulásának igényét, a hős megkapja az utolsó felhívást az ego-tudatosság megvédésére az élet közelgő elmúlásával szemben.
Ezekben a kritikus időszakokban a beavatás archetípusa erőteljesen aktivizálódik. Ez a jelentőségteljes átmenet biztosítja a serdülőkori rítusok világi jellegének bizonyos spirituális többlettel való megtöltését.
Ebben a vallásos értelemben a beavatás archetípikus mintázatai � melyeket ősidők óta �misztériumokként� ismerünk � az olyan egyházi rituálékkal szövődnek egybe, amelyek születés, házasság vagy halál idején a vallásos tisztelet sajátságos kifejeződését kívánják meg. A felavatandónak fel kell adnia ambiciózus törekvéseit, minden vágyát és vállalnia kell a megpróbáltatást. A siker reménye nélkül kell késznek lennie a próbatételre. Azaz fel kell készülnie a halálra, létre kell hozni a halál szimbolikus lelkiállapotát, amelyből megszülethet az újjászületés szimbolikus lelkiállapota.
Szépség és a szörnyeteg: ez az archetípus a házasságot szimbolizálja a nő szemszögéből nézve.
Orfeusz és az ember fia: a dionüszoszi vallás olyan orgiasztikus rítusokat tartalmazott, amelyek kifejezték a beavatandó azon törekvését, hogy átadja magát saját állati természetének és ezáltal a Földanya teljes megtermékenyítő erejét megtapasztalja. A dionüszoszi szertartásban az átmenet rítusának beavatási eszköze a bor volt. Feltételezték, a bor létrehozza a tudatosság olyan mértékű szimbolikus csökkenését, ami a jelöltnek a természet szigorúan őrzött titkaiba való bevezetéséhez szükséges, ennek lényegét az erotikus kielégülés szimbóluma fejezi ki: Dionüszosz isten a szent nász szertartásának keretében egyesült hitvesével, Ariadnéval.
Orfeusz feltehetően valós személy lehetett, énekes próféta és tanító, aki mártír halált halt, sírja pedig szent hely lett. A korai keresztény egyház Orfeuszt Krisztus előképének tekintette.
A transzcendencia szimbólumai:
A beavatás alapvető célja az ifjonti léleknek � eredendően a Tréfacsinálóra jellemző vadságnak � a megszelídítése, civilizációs vagy spirituális célból.
A fejlődés folyamatában egyre magasabb rendűbb vagy érettebb fázisokba jutó ember azon törekvéseire vonatkoznak, hogy minden határolt létezés módtól megszabaduljon, vagy függetlenedni tudjon.
A gyermek a teljesség tudatával bír, de csak az ego-tudatosság kezdeti megjelenése előtt. Felnőtt esetében a teljesség tudata csak úgy érhető el, ha a tudat és a lélek tudattalan tartalmai egyesülnek. Ebből az egyesülésből tűnik elő �a psziché transzcendens funkciója�, ahogy Jung nevezte, amely által az ember az individuális �ősvalónkat� elérheti.
Ezért amit a �transzcendencia szimbólumainak� nevezünk nem más, mint olyan szimbólumok, amelyek az ember azon törekvését reprezentálják, hogy ezt a célt elérje. Azokat az eszközöket biztosítják, amelyek segítségével a tudattalan tartalmai a tudatos pszichébe léphetnek, és egyben önmaguk is az adott tartalmak aktív kifejezései. Ennek a szimbolikának a legarchaikusabb szintjén újra találkozunk a Tréfacsináló témával. Most Ő nem féktelen hősjelöltként jelenik meg, hanem sámánná lett � gyógyító emberré � , kit varázserejű praktikái és az intuíció szárnyalása a beavatás �primitív� mesterévé tesznek.
Hatalma abban a képességében van, hogy ki tud lépni testéből, és képes madárként a mindenségbe szállni. Ebben az esetben madár a legmegfelelőbb transzcendencia szimbólum. A �médium� közvetítésével működő intuíció sajátos természetét reprezentálja. A beavatási tevékenység legmagasabb szintjén a hindu jógamesterek állnak. Transzállapotokban jóval a normális értelmet meghaladó szintre képesek eljutni.
A transzcendencián keresztül való felszabadulás ezen módjának egyik leggyakoribb álomszimbóluma a magányos utazás vagy zarándokút, ami olyan spirituális zarándoklatnak tűnik, amely során a beavatandó a halál természetével ismerkedik meg. Ez azonban nem halál, mint utolsó ítélet, vagy más beavatási erőpróba, hanem olyan utazás, melynek célja a megszabadulás, lemondás és vezeklés, melyet a részvét szelleme vezérel és segít. Ez a szellem sokkal gyakrabban jelenik meg a beavatás �úrnőjeként�, mint �mesterként�, olyan felsőbbrendű női / anima / figuraként, mint Kvan-jin a kínai buddhizmusban, mint Szófia a keresztény-gnosztikus dogmában, vagy mint Pallasz Athéné, aki a bölcsesség istennője volt.
Egyszerű gyűjtögető társadalmakban a beavatandónak egyedül kell a szent helyet felkeresnie, mely többnyire krátertó, ahol transzszerű állapotban találkozik a saját állat, madár vagy természeti tárgy formájában megjelenő �védőszellemével�. Az ifjú azonos ezzel a bokorlélekkel és ezáltal férfivá válik.
A rágcsálók, gyíkok, kígyók és néha a hal jelennek meg a mélyen transzcendens szimbólumként. Ezek olyan köztes lények, melyek összekötik a víz alatti mozgást és a madár röptét a közbülső földi élettel. / vadkacsa, hattyú /.
A transzcendencia talán legismertebb álomszimbóluma a kígyó, mint görög orvos-isten, Aszklépiosz gyógyító szimbóluma, ami még ma is az orvosi hivatás jelképe. Eredetileg fán élő nem mérges kígyó volt, mint ábrázolásokon látható, a gyógyító isten kezében lévő botra tekeredik rá, a föld és a menny közötti egyfajta összeköttetés megtestesítőjeként.
A któnikus transzcendencia talán legfontosabb és általános szimbóluma a két egymásba fonódó kígyó szimbóluma. Az ősi India híres Naga-kígyói ezek, de a motívumot megtalálhatjuk a görögöknél is, mint Hermész botja végén egymásba fonódó kígyókat.
Hermész Tréfacsináló, egy másik szerepben hírvivő, a keresztutak istene, és végül ő az, aki a lelket az alvilágba vezeti, illetve onnan elveszti. A szabadulás és a gyógyítás szellemi üzenetét kutatja. Hermész eredetileg Egyiptomban mint íbiszfejű Thot isten volt ismert és ezért, mint transzcendens elvet, madár alakban képzelték el. Hermész / Merkúriusz / botja a kígyók felett szárnyakat kapott ? transzcendens ereje teljes birtokában találkozunk itt vele, az alsó világ kígyó állapotából s a földi realitás középső világán át jut el végül szárnyai révén az emberfeletti vagy transzperszonális realitás szintjére. / szárnyas ló, szárnyas sárkány /
A beavatás olyan folyamat, amely az önalávetés rítusával kezdődik, majd a tartózkodás rítusával folytatódik, melyet a megszabadulás rítusa követ.
Ezen az úton haladva lesz az ember képes összebékíteni személyisége konfliktusos elemeit. Olyan egyensúlyra tehet szert így, amely révén valódi emberré önmaga urává.