Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

A mai Magyarországon az emberek nagy többsége a jövőtől jobban fél, mint a középkor embere a gonosztól. Nemcsak a jelentől, hanem a jövőtől is inkább rosszat vár, mint bármilyen jót, mert már sok jövőígéretben csalódott. Ez részben talán azzal is magyarázható, hogy a jelen és jövő általában - úgy érezzük - nélkülünk, ellenünkre jön létre. Ma sok olyan nézet található meg különböző társadalmi csoportok tudatában-tudattalanjában, amelyek nem próbálják meg átgondolni a változásokkal szembeni fenntartásokat, hanem egyszerűen, szorongásos állapotban tartanak attól, ami ma, holnap vagy azután következik majd. Ez a közép-európai jövősokk nem amiatt van, ami váratlanul, hirtelen ránk szakad, hanem attól, ami esetleg, homályosan egyszer eljön. Előre tartunk a jövőtől, azaz jelensokkban élünk.

Holott a (társadalmi) jövő nem átok és nem áldás. Szemben a korlátoltnak érzett jelennel nyitott és többesélyes. Szemben a történelmi múlttal – még bármi történhet. A jövőhöz viszont tudás és vízió kell, ami nélkül a szabadság a szorongás forrása. Nálunk (vagy nálunk is) gyakran nincs jövőkép, és ez a jövőtlenség növeli a félelmet és a szeretethiányt.

A jövő születésének módjai

• a jövő nem a múlt valamilyen változata

• a jövő nem a jelen kényszerpályája

• a jövő nem a soha sem tervezhető holnap

• a jövő a feltételek és az akaratok kombinációja

• a kombinációk alternatívái korrekten „megjósolhatók”

• a jövő elsősorban olyan, amilyennek akarjuk

Az első kérdés az, gondoljuk végig, hogy mi a módja a jövő születésének? A lehetséges válaszok köre is nem kicsi. A jövő semmilyen értelemben nem tekinthető pusztán a múlt vagy a jelen valamilyen kényszerű következményének. Ma nagyon sok ember a globalizációt tartja szinte minden régi és új baj okának, aminek van egy olyan szükségképpeni hatása, hogy a globális világ talán még aggasztóbbnak s még félelmetesebbnek látszik, mint amilyen a tényleges valóságban. Evvel az érzettel és szűkős tudattal szemben szeretném azt hangsúlyozni és lehetőleg nagyon markánsan demonstrálni, hogy általában a jövő, s ezen belül a személyes jövő, meg mondjuk Magyarország távlata is, vagy akár a globális világ holnapja is alapvetően attól függ, hogy mi milyennek akarjuk. Ehhez azonban átfogó, stratégiai, paradigmaváltó jövővízió szükséges.

Ha a jövő számunkra csak félelem, akkor a jövő félelemmel teli lesz. Ha a jövő számunkra negatív vízió, akkor a jövő könnyen negatív valóság lehet. Ha a jövő számunkra érthetetlen és közömbös, akkor szokványos, érdektelen holnapot hozhat. Ha új jövőt akarunk, és nem csak látszat-újításokat, akkor ha nincs rá garancia, de legalább komoly az esély, hogy a jövő valóban jobb lesz, mint a ma. Ennek a tételnek az elfogadása önmagában paradigmaváltást jelent. Nem állíthatom, hogy a jövő csak attól függ, hogy mit akarunk, és milyen holnapot tervezzük, de jövőszándék nélkül a jelen ismétlésként még jobban sem történhet meg velünk. Az új tudati állapotnak kétségtelenül alapja lehet, ha hisszük végre, hogy ami ötven-száz éven belül következik, az elsőrendűen akaratunk, elveink, szeretetünk, utópiánk szerint alakítható.

Ez akkor is így van, ha nem hisszük. Ez akkor is igaz, hogy a jelen, mint kiinduló feltétel szintén markánsan beleszól a változásokba. Ám ebből az is következik, hogy valami, ami ma csak mellékes esemény, az a jövőben domináló folyamat lehet. A káoszelmélet szerinti pillangó-effektus a jövőtrendeket is mélyen átszabhatja.

Ez a konferencia alapvetően az emberi belső világok, az egyéni tudatok, az emberi ének, a sokat kárhoztatott egok problémáiról és lehetőségeiről szól. Ha ezt a problémahalmazt végre az elemzés tárgyává teszem, s meg-megszabadulok az eddigi előítéletek és leegyszerűsítések hálójából, esetleg az elmúlt számos évtized gondolkodásának kudarcát tárhatom fel. Az ember belső világa (tudata, tudattalana, spirituális éne, stb.) persze egyszerre szemlélhető két dimenzióban, a külső világban (a transzcendens léttől a mindennapi mikokörnyezetig, a társadalom szubjektív és objektív valóságáig²), annak következményeként is, és persze önmagában, a belső világban is, de közben el kellene jutnom oda, hogy a kettő között milyen összefüggés-rendszer van. Ez a látszólag egyszerű, módszertani kérdéscsoport is hallatlanul sok megoldatlan problémát dob elénk.

A korábbi tudományos nézőpontok, Európában és Magyarországon is, nem csak a társadalom-kötött szemléletű szociológia, hanem még a pszichológia is, valahogy sokáig folyton megálltak ott, hogy a társadalmi szocializáció során az ember belső világa mindenekelőtt a külső (ráadásul objektívnek tételezett) társadalmi tényezőktől függ. Ez ilyen direkten, primitíven biztosan nincs így. A probléma oka közvetlenül és jelképesen is az, hogy régóta egyaránt nem értjük, hogy ki a tudat és mi a társadalom. Egyfelől a valóság termelése részben szubjektív, tudati úton megy végbe, másfelől az objektiválódott társadalom észlelése részben szintén tudat-kötött. És ezzel a hipotézissel még csak a hagyományos logikát puhítottuk fel. A transzperszonális pszichológia azt már tudja, hogy a személyes tudat viszont – nevezzük így – a személyiségen túli felsőbbrendű énhez is láncolt, s talán egyszer azt is sejteni fogja, hogy a társadalom (és nem csak a társadalmi tudat vagy tudatalatti) szintén a racionális világon-valóságokon túli dimenziókhoz is kötött. És még mindig nagyon óvatosan, avagy sejtelmesen fogalmaztam. Holott saját álláspontom szerint ez meglehetősen így van. Ezt a felvetést a hazai szociológia még sokáig nem fogja tolerálni, mert ehhez a társadalomtudomány alapjait kellene megújítania.

Ha az egyént vagy a személyt - filozófiai értelemben – definiálni akarjuk, aligha mondhatjuk róla azt, hogy az ember általában, vagy a konkrét egyén nem több mint a társadalom terméke, sőt szabvány-terméke, mindössze a társadalmi rutin-szocializáció eredménye. Ha ezt még mindig így tartanánk, akkor nyugodtan kijelenthetnénk, hogy kár leélnünk ezt a földi kényszeréletet. Ugyanakkor nem tagadhatjuk, hogy a külső világban vergődő lét, a másik emberrel való interaktív viszony nekünk irdatlan, pokoli fájdalmakat okoz, azaz - akárhogy is értelmezzük – a társadalom rendkívül hat az egyénre, belső „selyemtekercseire”. Ez a hatásfok nem tudható be csak annak, hogy tudatilag-szellemileg legyengültek, tudásvesztettek vagyunk.

Egy másik nagyon fontos felismerés lehet, hogy a külső és a belső világ mozgása két önálló folyamat. Két párhuzamos, de nem mindig azonos távolságú és nem mindig egyforma ütemben haladó eseménysorozat. Nem mindig azonos formában és módban változik, különbözőképpen lassul vagy pörög, vagy hol spirális úton, hol anyagi dimenziókban megy előre. Vagy fölfelé, vagy éppen lefelé. A két oldal tehát soha sem ugyanaz. Ha ráadásul elfogadjuk az új fizika egyik már elég régi tételét, hogy az észlelt eseménytől az észlelő nem választható el és fordítva, akkor az is bekalkulálható, hogy a ténylegesen történteket mindig az észlelő lényén-tudatán keresztül látjuk.

Mindenképpen azt mondhatjuk csak, hogy a belső világ minden rezdülésének, összes szándékának legalább olyan jelentősége van, mint bármilyen külső, társadalmi, állítólag objektív világnak, vagy akár a mai mediatizált társadalomnak. Ezért azt szeretném hangsúlyozni, hogy legalább próbáljuk meg tárgyszerűen tudomásul venni, hogy a belső világunk – a tudattalan által ijesztően meghatározott - akarata ugyanolyan fontos, mint a külső erőtérnek bármilyen látszólagos vagy tényleges kényszere. Kettős harapófogó ez – párosulva kettős szabadsággal. Egyébként főként az az ember érzi a külső világot kényszernek (ahogy ez elhangzott: zárt, veszélyes dárdákkal teletűzdelt, félelmetes barlangnak), aki feltehetően saját világát is ugyanúgy éli meg, mint valamilyen veszélyeztetett vagy eleve veszélyes, ijesztő helyet.

Most talán elég sokan olvasták Wilson „Kvantumpszichológia” című könyvét. Ezért talán Magyarországra is betör az a felismerés, hogy az egyes embernek szükségképpen több énje van, miközben a különböző valóságokban egyszerre több helyen és formában létezik. Ennél fogva vagy azt gondoljuk, hogy még veszélyeztetettebbek vagyunk, vagy esetleg megérezzük és megértjük, hogy a világot (kint és bent) nem szabad úgy értelmezni, mintha örökre veszélyes övezetben élnénk.

Ennek érdekében próbáljuk meg a külső világot úgy látni, hogy belső félelmeinket ne vetítsük ki rá, s a külső világ okozta szorongásokat ne éljük meg úgy, mintha már menthetetlen áldozatok lennénk.

A jövő társadalmi modelljei és eszményei

• A globalizáció és lokalizáció nagyon eltérő forgatókönyvei:

• 1. Külső dominanciájú jövőmodellek (újkapitalizmus, ezt követő átmeneti variációk, tudástársadalom)

• 2. Belső dominanciájú társadalmi modellek (egotársadalmak, éntársadalmak, tudattársadalmak)

• Az én, az ego és a tudat fejlesztésének szcenáriói (a külvilágtól függetlenül is)

• Jövőmodell eszmény: a tudatvezérelt, tudatfejlesztő társadalmak

Ma mindenki globalizációról és olykor már lokalizációról beszél. Most már az európai tudományban van néhány olyan kutatás³ is, ami azt a konzekvenciát sugallja, hogy a mostani globalizációnak a következő ötven évben legalább húsz-huszonöt különböző alternatívája, várható kifutása lehet. Még akkor is, ha ezt a jelen állapotai szerint ítéljük meg. Ez a széles alternatíva-készlet már önmagában egy óriási szabadságfokot jelent. A globalizációnak van egy párhuzamos folyamata, amit lokalizációnak neveznek, amiről itthon – egyelőre, sajnos - még nincs érdemben szó, mert erről kész, átvehető európai elméletek sincsenek. Azt lehet mondani, a lokális világ az egyes embernek saját (közvetlen és közvetett) személyes világa. Minden olyan egyes világ (valóság, társadalom, stb.), ami társadalmilag a nemzetállami szint alatt van, tehát régió, kistérség, település, baráti kör, család, az a lokalitás egy-egy önálló-önállótlan eleme. Ebben a világban nagyon sokféle lehetőség van még akkor is, ha ezeket csak a jelen behatárolt, alávetett, vagy kvázi-szabad mozgáspályái szerint vizsgálom. A lokalizációnak tehát legalább annyi jövőforgatókönyve lehet, mint a már-már mitikus globális világnak.

Nagyon örülnék, ha egyszer arról gondolkodnánk, hogy milyenek ma a magyar vagy európai ember tudati állapotai, ego-típusai. Ha az európai ember – nem csak a társadalomhoz kötött – tudati csoportjairól széles ismereteink lennének, a jövőről nem csak abban az összefüggésben töprengenénk, hogy a globális-lokális világ milyen alternatívákat kínálhat. Ma ugyan is csak itt tartunk. Figyeljük meg, hogy a jövő főként a külső, épített, tárgyi, társadalmi világ fejlesztéseként képezi a disputák tárgyát. Miközben komolyan azt senki nem feltételezi, hogy a jövő nem függ az egyén vagy a társadalom tudatától, akaratától, mentális törekvéseitől.

Saját kutatásaink alapján állíthatom, hogy a mentális, tudati forgatókönyvekben legalább annyi variáció van, mint mondjuk az épített környezet fenntartásában és fejlesztésében. Semmiképpen sem feltételezhetjük például azt, a látszólag egyértelműen fogyasztó társadalomnak nevezett külső erőtér alapján, hogy az ember csak úgy élhet a mai drasztikus társadalomban, mint aki szükségképpen egoközpontú, vagy ezen belül fogyasztásközpontú életvezetést produkál.

Szeretnék egy jövőtervezési paradigmaváltást⁴ felkínálni a jövőről való gondolkodáshoz. Amikor a jövőről folytatunk vitát, különböztessünk meg kétfajta jövőmodell rendszert. Az egyik, a külső erőfeltételek alapján várható trendeket, vagy szcenáriókat rögzíti, míg a másik, legalább ennyire markánsan megfogalmazva, a belső, az emberi követelmények alapján elképzelhető jövő alternatívákat vázolja. A külső és a belső dominanciájú társadalmi jövőmodellek önmagukban megérnének több előadást. Érdemes így olyan fogalmakat megízlelni, végiggondolni, amelyek mindenképpen a jövő új modelljeit, az egotársadalmat, a tudattársadalmat és más ehhez hasonló alternatívát neveznek meg. Ezek a társadalmi jövőképek tradicionális pszichológiai fogalmakra alapoznak. Noha szinte minden tudós másképpen értelmezi az egot vagy a tudatot, azt nagyjából mégis mindenki tudja, hogy mi a lényeges különbség ego, én, tudat, vagy elme között. Mindebből következik tehát, hogy ezen a konferencián szeretnék egy új, jövőt építő gondolkodást elindítani.

A jövőeszmény, ami egyúttal tényleges jövőlehetőség, nem más, mint egy tudás vezérelte és tudatfejlesztő világmodellben való gondolkodás. Ha a következő ötven évben lesz bármilyen átfogó, legalább euroatlanti paradigmaváltás, akkor ez – könnyen belátható – csak a tudattársadalom modellje felé mutathat.

Ennek feltárása, megértése azonban követeli tőlünk, hogy újra és újra elővegyük az alapkérdést: a tudattársadalom kategóriájában szereplő első fogalom, maga a tudat vagy tágabban az ember - az eddiginél sikeresebben - hogyan definiálható. A feladat nem elsősorban az eddigi nézetek összedöntése, ellenkezőleg, az elmúlt évezredek minden tudásának összegyűjtése és szintetizálása, beleértve a legújabb tudományos eredményeket.

Az ember külső-belső dimenziói

fizikai dimenzió (fizikai test)

finom anyagi dimenzió (energiatest, éteritest)

érzelmi dimenzió (asztráltest)

tudás dimenzió (mentáltest)

életvilág dimenzió (egotest és éntest)

tudati dimenzió (tudattest és tudattalan mező)

transzcendens dimenzió (isteni én)

külső fizikai világ (természeti test)

külső művi világ (épített környezet)

külső információs és tudás világ (tudástest)

szülői/családi dimenzió (családi test)

tanítói/tanítványi dimenzió (közös érzelmi-szellemi test)

közösségi/társadalmi dimenzió (társas test)

spirituális univerzális dimenzió (egységes transzcendens test)

Egy szociológusnak kénytelen-kelletén azt is végig kell gondolni, noha eredetileg ezeket a diszciplínákat nem tanították a szociológia szakokon, hogy az emberi személyiség és tudata miként írható le, meddig terjed, és hol vannak a hátárai, s milyen fontosabb dimenziói vannak. A táblázat első része – remélhetőleg – túl sok újdonságot nem jelent, hiszen ma már viszonylag jól megkülönböztethető például a fizikai test és a finom anyagi test. Noha a 19-20 századi gondolkodás egyik fő vonulata számára ez a megközelítés jelentős kihívást jelent. Két nagyon fontos dimenzió azonban keményebb dió: a tudati és a spirituális „test”. Ha nekem kellene kifejtenem, hogy „mi a tudat?”, az itt elhangzott tudatfogalmakon kicsit továbblendülnék. Oda, ahova Vekerdy Tamás jutott el az elhangzott előadásában. Ezért próbálom most felvázolni, hogy az egyén, az ego, de különösen a tudat alapvetően transzcendens természetű⁵. A tudat nem az ember fizikai testének része, a tudatot nem az agy vagy az elme vezérli, a tudat nem-anyagi anyagi, avagy szellemi-energetikai, központ, ami hozzákapcsolódik a felsőbbrendű-isteni énhez, a tudat azonban az agyban és a testben manifesztálódik, a tudat az agy nélkül nem képes megjelenni az emberben, stb.

Ugyanígy az emberi személyiségnek természetes része a társadalmi dimenzió, amit eddig valamilyen idegen, külsődleges, sőt ellenséges világnak gondoltunk. Elvileg bármilyen fogalmat használhatunk, kezdve a családi dimenziótól, mondjuk a globális-univerzális vagy az egész földi civilizációt is jellemző tudati dimenzióig, a közös tanulság lakonikusan valahogy úgy fogalmazható meg, hogy a külső világ elemei, testei, szférái szintén a személyes testünk részei. Még akkor is, ha ezek közvetlenül nem integrálódnak fizikai testünkbe. Az egyén fizikai-lelki teste nem ér véget testének külső fizikai-energiai határainál, hanem ez közvetve-áttételesen kiterjesztődik a külső világ dimenzióira. Az egységet visszaállító, a részeket valóban ötvöző gondolkodás rákényszerül arra, hogy az egyént ne csak belülről vizsgálja, hanem konzekvensen nézze meg, hogy kifelé és fölfelé, tehát a társadalom és a transzcendens világ felé milyen saját további „testrészei” vannak.

Ha olyan víziónk van erre az új századra, hogy ez potenciálisan a tudat és tudatfejlesztés százada lesz, nincs fontosabb dolgunk annál, minthogy a tudatot⁶ interdiszciplináris kutatás kiemelt tárgyává tegyük.

Az új tudat modelljei és eszményei

A tudat régi és/vagy új modelljei (agy terméke, nem a test része, anyagtól független szellem, isteni egész darabja, a kábaság szerve, tudásgyűjtemény, stb.)

Az új globális tudat régi és/vagy új modelljei (tudatpusztulás vagy új tudatteremtés)

Az új tudat felfogásból következő egészen új tudattársadalom paradigmák (a jövőt mi teremtjük tudatfejlesztő társadalom programja)

Az egyik legégetőbb kérdés, hogy a tudat átfogóan értelmezhető-e még a hagyományos diszciplínák (kezdve az idegtudományoktól a pszichoanalízisig) segítségével. A válasz nem lehet szigorú, hiszen minden tudományág sok új információt ad és sok új összefüggést tárhat fel. Néhány mondatot ugyanakkor arról is mondanom kell, hogy a 19-20. század tudomány eleve jeleskedett abban, hogy a tudomány határait folyamatosan tágította és semmi okunk azt hinni, hogy ez a folyamat bármikor is elakad majd. Ezért változatlanul fontos, hogy minden mai és holnapi határtudományt vonjunk be az értelmezésbe, s attól se riadjunk vissza, ha rákényszerülünk arra, hogy ismételten átlépjük az aktuális határokat. A határátlépések egyébként is termékenyek és az interdiszciplináris kontroll pedig szakmai garanciákat is lehetővé tesz. S nagyon ne zavarjon majd senkit, ha a hagyományos nézőpontok görcsösen-ingerülten reagálnak majd egy-egy felvetésre. Senki sem hiheti magáról, hogy a teljes és a tökéletes tudás birtokában van.

Ma is csak ott tartunk, hogy különböző tudományágak, vagy az élesen eltérő álláspontú tudósok nagyon sok szinten, sokféleképpen, más-más hipotézist közölnek a tudatról. Magam legalább néhány megjegyzést szeretnék tenni az eddigi disputák kapcsán. Az egyik valahogy így szól: az (egyéni) tudat nem az egyes embernek, az egyes személynek saját része. Ezért a tudatot – ezt a különös valamit, sőt titkot - nevezhetjük transzcendens alapú tudatnak, vagy akár nevezhetjük isteni énnek is. A személyes tudat tehát minimum közvetít a „fent” és a „lent” között. Az agy, vagy egy-egy érzékszerv, vagy általában maga a test, nem több, de nem is kevesebb, mint ami a felülről-kívülről jött hangokat, információkat, üzeneteket tulajdonképpen megszólaltatja. Talán azt mondanám, hogy test nélkül tudat létezhet, de test nélkül a tudat nem kódolható, avagy a test/agy feltétlenül szükséges. Nem mellékes, az egyes ember a tudatot arra is használhatja, hogy testébe, egojába zárkózzon, s elhárítson minden inspirációt és üzenetet, így az agy az én támogatásával nem csak fogadhat, hanem tilthat is.

Az agy alapvetően nem más, mint a tudat beszéltetője, vagy a tudat kifejezője. Ez azért is fontos, mert ennek alapján a társadalmi tudatot és tudattalant is jobban megérthetjük, noha óvatosan kezeljünk minden közvetlen analógiát. Mindenesetre a társadalmi tudatból érkező üzenetek a személyes tudatot kinyithatják vagy bezárhatják is, miközben persze a személyes tudattalan feltehetően fogja a transzcendens információkat is. A tudattársadalom programjának kidolgozásához tehát minél egzaktabb, pontosabb emberi és társadalmi tudat elemzések szükségesek, miközben a tudattársadalom alapvető célja és értelme, hogy a tudatot jobban értsük, tudatosabban használjuk és evvel egy magasabb rendű világ teremtését kezdjük el. Ez így egy egészen új, s más társadalmi jövőképet próbál meg felvetni.

Majdnem ilyen fontos kérdés az, hogy próbáljuk meg az egot⁷ is nem mindig ellenségesen nézni. Az ego is lényünkhöz tartozik, amely nem ok nélkül olyan, amilyen. Gondolkodjunk el azon, amit már több tudományág jelez, hogy meglehetősen normális, természetes lelki-tudati jellemzőnk, hogy az embernek, az egyes egyénnek vagy személynek több éne és egoja van. Elvileg mindig az az egonk „ugrik elő”, amivel az aktuális énünk az éppen aktuális életvilágban lavíroz. (Más kérdés, hogy egy-egy én vagy/és ego úgy ránk és belénk ég, mintha levehetetlen páncél lenne.) Ebben az értelemben az ego olyan egyedi viselkedési forma, ami a pillanatnyi külső körülmények között a leginkább érvényesülhet. Ego tehát szükségképpen mindig lesz, legfeljebb az a dilemma, hogy öntudatlanul vezérel minket, vagy tudatosan kontrollálható és alakítható, sőt akár az a kérdésfelvetés is jogos, hogy az egoval csak az a baj, ha túlzott mértékben uralkodik a személyiség minden részén. Szintén más kérdés, hogy az ego tartalma és működési módja szintén részben meghatározott a transzcendens dimenziók által.

Ennyi rövid fejtegetés talán elég ahhoz, hogy a tudat külső befolyásoltsága és ugyanakkor személyes uralhatósága alapján ne a személyes tudatról, hanem a társadalmi tudatról és az ezt átalakító új tudatosulás lehetőségeiről beszéljünk.

Az új közös tudatosulás modelljei

• Az új helyzet tudatosulási modelljei (tudástársadalom korszaka jöhet)

• az új tudat tudatosulási modelljei (ego-központúság helyett tudás, tudat, spiritualitás hármas dominanciája)

• az új helyzet és az új tudat új modelljei (tudatfejlesztő társadalom az egyetlen normális lehetőség ötven/száz éven belül)

Amiről most szeretnék szólni, az lehet előadásomnak a legfontosabb üzenete. Ha abból indulunk ki, hogy egyszerre kell vizsgálnunk külső és belső folyamatokat, ha ezek a változások egyszerre kínálnak sokféle alternatívát, ha ezek különböző globális, nemzeti, lokális utakat tesznek lehetővé, akkor talán nézzük meg, hogy a külső és belső koordináták, kényszerek és szabadságok között és ezek alapján felépíthető-e egy olyan új közös globális tudat. A felépítés: az új tudatosulás. Nem egyszerűen elviselhető, hanem normális és kívánatos, hogy szinte minden egyéni tudat másképp képzeli el a jövőt, amelyekből azonban szükségképpen ötvöződik egy új korszak szándéka, és ennek a jövővíziónak a tudatában egy-egy személy már részben megvalósít vagy támogat egy közös tudatosítási, tudatosulási folyamatot. Ezért is jeleztem, hogy mennyire kulcskérdés a személyes és társadalmi jövőtervek megfogalmazottsága és képviselete.

Az aktuális kérdés valahogy így fogalmazható meg, hogy ma az egyetlen lehetséges s átfogó jövőkép a tudatfejlesztő társadalom megnevezése? Nem szeretnék ilyet sugallni, amint viszont egyelőre az sem tartom igazoltnak, hogy a jövőben a tudatnál lesz-e fontosabb, magasabb rendű erőforrásunk. Más hasonló erőforrás még lehet, mint például a tudás vagy a spirituális „tőke”, amelyek egyaránt nem pusztán társadalmi támogatottságot kapnak, hanem alapvetően társadalmi tőkévé is válnak. Mindez persze majd odavezet, hogy a társadalomról és a társadalmi tudatról is sokkal árnyaltabban és magasabb szinten érdemes gondolkodunk. Nem véletlenül érzékeltetem, hogy a tudás, a tudat és a spiritualitás hármas erőforrás csoport intenzív alkalmazása elvezet a transzszociális társadalom létezéséhez és elméletéhez.

Mint is mondtam én mindezzel? Azt próbáltam hangsúlyozni, hogy kapcsoljuk össze a külső és belső folyamatok fejlesztését egy átfogó új stratégia keretei között. Nevezzük meg ennek a programnak a közös pontjait, amit az előbb magam meg is tettem, s próbáljunk meg egy a belső dimenziójú, emberközpontú, tudatvezérelt folyamatok által irányított jövő születését támogatni. Ezt kereszteltem el tudás és tudatfejlesztő társadalom modellnek

Szeretnék végül egy történeti-történelmi víziót felvázolni. Amit ma mindenki jelenként él meg, az nem más, mint a pénzközpontú újkapitalizmus globalizálódása, csakhogy ez a globális világ sohasem vált teljessé, és mindenhova eljutóvá, és számos elmélettel ellentétben se ma, sem később nem válik kizárólagosan uralkodóvá. Már azért sem, mert egy új világmodell épül bele, egyszerre erősíti és számolja fel. Ismét az történik, mint oly sokszor, hogy már a jelen sem a múltat jellemző világmodell.

Lehet, hogy Budapestről még nem látszik elég markánsan, de számtalan tényt, változást, fordulatot lehetne felsorolni arról, hogy belépünk egy részben vagy teljesen új világmodellbe. Ezt az új világállapotot és egyben világeszményt átfogóan információs kornak, vagy információs társadalomnak nevezik. De azt kell mondanom, hogy a lehetséges jövőnek ez a legprimitívebb foka, ami azt jelenti elég egyértelműen, hogy egy az információval gazdálkodó jövőben vagyunk már benne fél lábbal. A következő néhány évtized után, talán már a huszas-harmincas évektől kezdődően a tudástársadalom, majd ezt folytatva a tudattársadalom korszaka jöhet el. Ezért a század közepén várható az újabb modellnek a létrejötte, amit nevezzünk most végérvényesem tudattársadalomnak. Ez egyaránt eszmény, prognózis, forgatókönyv és valóságos esély is. Anélkül, hogy más garanciánk lehetne rá, mint maga a tudat és a tudatok generális fejlesztése.

Ha már egyszer ki tudunk mondani egy pozitív jövőképet, esetleg nem zuhanunk majd vissza mindig kétségbeesett állapotokba, s nem tesszük fel megadóan a kezünket a globális világ látszólagos-valóságos kényszerpályái miatt. Ha ez így van, a 21. század egész távlatáról beszélhetünk. Ez végül azt jelenti, hogy a tudattársadalom kiépülése után juthatunk el majd a századvégre, amit magam több tanulmányban egységkornak⁸ neveztem. Az egységkor persze az időtől-tértől független egységvilág felismerése. Ez teljes mértékben transzcendentális központú világ és társadalom-modell lehet, ami egyben feltétele és eszköze, hogy az emberi civilizáció ma megoldhatatlan problémáit (túlnépesedés, energiaválság, ökológiai katasztrófa, stb.) ténylegesen kezeljük.

Nézzünk egy lehetséges és optimális menetrendet, ami természetesen nem pontosan így valósul meg majd. A fejlett világ már jórészt túllépett az informatikai társadalmon, Magyarország viszont éppen most küszködik ebben a szakaszban. De nálunk is, mint mindenhol máshol, a technológiai feltételek megteremtése és a technológia intenzív fejlesztésének lehetővé tétele után jön az információs kor társadalomfejlesztése, ami még mindig a külső dimenziók javítását jelenti. Ezt nem nehéz a tízes évekre prognosztizálni, ami rögtön megteremti a globális-lokális követelményt először a tudások széleskörű fejlesztésére és társadalmi alkalmazására. Ez pedig kapu és híd a valódi fordulathoz: a tudatfejlesztő társadalom esélyéhez. Avagy az egység tudatának személyes és társadalmi tudatosulása.

A 21. század: a tudat százada

Információs kor (1980-2050?)

informatikai társadalom / technológiai társadalom

(1970-2000)

információs társadalom / jeltársadalom

(1990-2010-20)

tudástársadalom / döntéstársadalom

(2000-2030-50)

tudattársadalom / valóság(át)alakító társadalom

(2020-2050-70)

Egységkor (2050-?)

egységtársadalom / ember, valóság, tudat és eszköz egységesülése

(2040-2070-90)

Ez lenne most az utolsó felvetés, amit szeretnék kicsit provokálóan megfogalmazni. Ha egyszer megpróbáltuk végiggondolni, hogy mi az emberi és társadalmi tudat, ha nagyjából s közérthetően felismerhetővé válik, hogy az emberi tudat alapvetően transzcendens jellegű (keresztény szemmel nézve isteni alapozású), nos akkor fel kell tenni azt az egyszerű és barátságos kérdést, hogy minden egyes ember tudata tehát kívülről egy transzcendens, időtlen felsőbb tudat, és egy spirituális (szintén időtlen?) társadalmi-tudat kettős erőtérből irányítódik? Az egész tehát csak az univerzális kegyelem kérdése?

Ha azonban az elméleti fizika nyelvén próbálunk meg gondolkodni, akkor pedig valahogy azt a kérdést járhatjuk körbe, hogy mi a kvantumtér, a szupertér és milyen mértékben függünk a kvantumvilágtól, s akkor az egyéni tudat és az emberi társadalom tudata mitől és hogyan létezik-fejlődik? Természetesen a válaszok lehetnek igenlőek és tagadóak, vagy lehetnek is-is jellegűek, de egyik megalapozott és megfontolt válasz sem vezet oda, hogy az egyéni tudat vagy bármilyen társadalmi tudat mozgástere kevés lenne és emiatt a felelősség elhárítható lenne.

Minden út tehát a mindig is létező, a tértől és időtől független egységvilág, egységtudat felismeréséhez vezet. A tér és idő pusztán azért szükséges, hogy ez a valódi változás univerzálisan megtörténjen velünk. Ennek érdekében ki-ki személyes felelőssége is korlátlan.

Ha a társadalom és kultúrája nem kínál egyebet, mint a lehető legnagyobb esélyt, hogy egyéni tudatomat például kinyithatom a felsőbb dimenziók felé, s a nyitás jóvoltából gazdagodni és gazdálkodni tudok a spirituális információkkal és ösztönzésekkel, ebben az esetben majdnem mindegy, hogy mennyire erősek és hatékonyak a külső meghatározottságok, mert a felső és belső (tudati) dimenziók által sugallt létforma valóban megközelíthető ebben a században. A huszadik század - minden gyalázata ellenére - a földi civilizáció egyik felén jórészt megteremtette a fizikai-tárgyi, avagy civilizációs feltételeket a tudat és az általa képviselt értékek hasznosításához. Feltéve, ha viszonylag sokan lesznek az új univerzális alternatíva pártján, s ezen a fejlődési pályán a tudat nem az önbutítás, hanem az öngazdagítás, önépítés eszköze lesz. Ebben az értelemben az új társadalom már nem kitüntetetten gazdasági, politikai, vagy ökológiai folyamat és külső rendszer, hanem az egészen más dimenziókat érvényesítő erőforrás és mozgáskeret. Amikor egyre többen arról beszélünk, hogy a tudásközpontú, tudatközpontú, vagy spirituális központú jövő az optimális, összefoglalásképpen azt javasoljuk, hogy ez a jelen/jövő ne lehessen más, mint a spirituális dimenzió(k) által vezérelt magasabb rendű emberi-társadalmi civilizáció és kultúra. Visszatérés és végső befoglalás.

A tudásközpontúság már a jelenben is azt jelenti, hogy a tudat megnevezésére és a tudati követelmények finom érvényesítésére az egyik legalkalmasabb eszközünk a tudás; egyszerre minden eddigi és minden új tudás. Már ma is a legjobb fizikai és szellemi érzékszervünk a tudás, mintha ez lenne egy jelképes harmadik szem, amely segítségével a szeretetenergia jobban befogadható és továbbsugározható a tudás-, a tudat- és spiritualitásfejlesztő ember és társadalom békés, szelíd egységkozmoszának újrateremtéséért. Nekem már az is boldogság, ha ezt kimondhattam.

Üzenet

A 21. század már egyértelműen három kulcstényező - a tudás, a tudat, a spiritualitás - mindent átható és átütő győzelme vagy veresége lesz.