Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

(Kedves Olvasó! Mielőtt elkezdené olvasni ezt a tanulmányt, lehetősége nyílik arra, hogy megismerkedjék a metaszinttel: önnön magasabb tudatosságával. Amennyiben csak a tanulmány érdekli, a zárójelben foglaltakat nyugodtan ugorja át, és folytassa az olvasást a Bevezetéstől. Ha készen áll arra, hogy a gondolati síkról túllépjen a tapasztalati síkra, akkor elsőként vessen egy pillantást saját tudatára – vagyis jobbára arra, ami Önben most zajlik. Álljon meg, vizsgálja meg, hogy mit észlel magában – kiváncsiságot, türelmetlenséget…? – és olvasson tovább. Miközben olvas, milyen érzések áramolnak Önben, milyen gondolatok kúsznak be akaratlanul? Amit így megfigyel - a szabadon áramló gondolatok, érzelmek, asszociációk sokféleségét, örvénylését, netán szétszórtságát, gyors váltakozását -, még mindig nem a tudat. Meg tudja tenni, hogy egy kis ideig ne gondoljon semmire? Valószínűleg többször érdemes próbálkoznia, hogy túljusson a hétköznapi tudatosságon, hogy az elmélyedés, a bensőséges átélés fokozásával megfigyelje, mi jelenik meg ebben a semmiben. Ebben a semmiben ugyanis, amikor nem fedi semmi, amikor csak szemlél, anélkül, hogy valamit keresne, a szemlélés folyamatában van esély arra, hogy előtűnjön a tudat valódi természete…)
 

         Bevezetés

      Az emberi lét legspecifikusabb jellemzője a tudat. Mélységeinek megtapasztalása a vallásos élmény középpontjában áll és legalább megközelítő megértése egyben az egyik legnagyobb feladata a tudományos kutatásoknak. Ma már azt is sejtjük, hogy a tudat megismerése hordozza a választ létünk alapkérdéseire. Az emberi tudat ugyanis önmagában hordozza a létében felmerülő feladatok megoldásának lehetőségét.

      A tudatra vonatkozó ismeretek a kultúrák emberre, létre vonatkozó teljes tudáskincsének szintézisét jelentik. A tudat paradigmájának, a tudat forradalmának lényege, hogy a tudat megértése – mint a 21. század legnagyobb kihívása - a jövő és önnön létünk megértésének, a tudat fejlesztése, a benső források feltárása a jövő és önnön létünk alakításának kulcsa. A tudat Peter Russell szerint az előttünk álló korban ugyanolyan fontos lesz, mint a tér, az idő és az anyag2. Nemcsak azért, mert a tudat működésének megfejtésétől függ, hogy tovább mélyüljenek elképzeléseink az emberi agy funkcióiról s az ember és a környezete között fenálló viszonyokról. A tudat megismerése azt az egyetemes érvényű és gyakorlati utat mutatja meg nekünk, amelyen járva elszakadhatunk a civilizáció egyoldalúságaitól és amely révén egy a szabadságot és a korlátlan benső lehetőségeket megjelenítő emberidea -  önmagunk által történő – megvalósítása érdekében hasznosíthatók a bennünk  rejlő energia- és tudásforrások.

      A biológiai és társadalmi meghatározottság elméletei mellett egyre hangsúlyosabbá válik az ember pszichológiai-szellemi dimenzióinak feltárása. Ezen a területen az eddigi inkább elméleti jellegű kutatások, teoretikus viták helyett most már a gyakorlati lehetőségek felmutatása iránti igények várhatók. Az ember tudati egészségének megtartása éppen a néhány száz évvel ezelőtt kibontakozó folyamatok nyomán vált rendkívül sürgetővé. A tudományos felfedezések eredményeit előhívó és azokat felhasználó gazdasági változások következtében jelentős átalakulások mentek végbe a társadalomban is. A társadalmi átrendeződések nem hagyták érintetlenül a társadalmat alkotó egyén tudatát sem, a társadalom tagjának tudati egészsége ugyanis nem választható el a társadalom egészének egészségétől. A hagyományos értékrend felbomlása, gyökértelenség, elidegenedés - ezek kulcsszavai lettek korunknak.

      A harmadik évezred küszöbén az emberiség a civilizációs, illetve a technikai fejlődés szédítő és látszólag mindenkit bűvkörébe vonó tempója, mindent megoldó illúziója ellenére súlyos válságát éli. A jelenlegi globális méretű társadalmi átalakulások pedig önmagukban igénylik azt, hogy az évezredek során bevált tudatrendezési, -fejlesztési technikák adaptálása mind több ember életében megtörténjen. A közeljövőben tehát várhatóan egyre erősödik az igény, hogy megszülessen a tudat integrált elmélete, ezzel összefüggésben pedig összegezzük a tudat fejlesztési lehetőségeit, hiszen ez választ kínálhat számos egyéb – társadalmi, kulturális, sőt gazdasági - területen jelentkező kihívásra. Egy kidolgozott, megvitatott, szakmai körökben elfogadott, majd nyilvánosságra hozott integrált elmélet radikális társadalmi felismerést idézhet elő.

      Sok mindent kezdünk érteni az emberi agy működéséből annak köszönhetően, hogy az elmúlt évtizedekben a kutatások rendkívül gyorsan fejlődtek. E fejlődés eredményezte azt a globálissá vált kutatási programot, amelyet az 1990 és 2000 közötti időre az idősebb Bush elnök Az agy évtizede (Decade of the Brain) néven hirdetett meg. Az agykutatás részéről azonban a tudat magyarázatára irányuló törekvések gyakran csak az emlékezés, a figyelem és a tudati részfunkciók magyarázatára szolgáló mechanizmusokra irányulnak. Ha ezekre a funkciókra tudományos magyarázatot találnak is, a végső kérdés megválaszolásához, azaz hogy mi a tudat, miért létezik egyáltalán, sem a múlt század utolsó éveiben, sem azóta szinte tapodtat sem jutottunk előre. Úgy tűnik, hogy a tudat természete maga, vagy a kutatásának metódusa az, ami eleve lehetetlenné tette eddig is a tudományos szintű megismerését.
 

      Kísérletek a tudat magyarázatára

      A tudat rendkívüli bonyolultságát és megfoghatatlanságát a filozófia vagy az orvostudomány nagyjai már a tudományos gondolkodás kezdetén felismerték – és ez nem változott az elmúlt évezredekben. A tudat problémájának tisztázása hosszú évek óta egyidejűleg folyik különböző elméleti és klinikai álláspontokról kiindulva, foglalkozik vele a pszichológia és a szociológia, a biológia és a neurofiziológia, a pszichiátria és továbbra is a filozófia, miközben sajátos módon a fizikának is mindinkább egyik alapvető kérdése lett. A különböző tudományágak kérdésfelvetései sokszor egészen régiekre redukálhatók, Platón és Descartes dualizmusa éppannyira jelen van a tudat jelenkori magyarázataiban, mint Spinoza monizmusa. A viták résztvevői vagy megmaradnak a két antagonisztikus megközelítési mód keretei között vagy igyekeznek megkerülni az általános jellegű problémákat. Ilyen megkerülés a tudat kérdésében agnosztikusnak bizonyult Nobel-díjas elektrofiziológus, Sir Charles Scott Sherrington3 véleménye, aki a tudatot az ember megoldhatatlan misztériumának nevezte, s a minden bizonnyal az ő nyomdakain haladva magukat miszteriánusoknak nevezők, mint Noam Chomsky4 megközelítése is, aki szerint az emberi tudat hozzáférhetetlen az emberi megismerés számára.5 (Ez tükröződik azokban a meghatározásokban is, amelyek éppen mert nagyon leegyszerűsítőek, több csavarral kiélezik a tudat nehezen definiálhatóságát: „A tudat az alvások közötti bosszantó időszak”6, vagy Karl Spencer Lashley híres mondata: „A tudat a gégének az a sajátos viselkedésformája, amelyet az ember minden más viselkedés jelzésére szokott használni.”7)

      A tudat rejtélyessége ellenére sokan megkísérelték a tudat megértését és magyarázatát, s miközben nem újdonság, hogy a kérdésfelvetésnél sokkal messzebb nem sikerült eljutni, a számos próbálkozásból az elmúlt évszázadokban a legkülönbözőbb definíciók születtek.
A tudat az élő anyag önészlelése.
A tudat az önszerveződés és az öntudat növekvő mennyisége az emberben.
A tudat közösségi termék, melyet jórészt a nyelv közvetít.
A tudat a környezethez való viszonyulás.
A tudat az önreflexió képessége, az agynak az a működése, amellyel a világot visszatükrözi, illetve az így megszerzett képzetek, fogalmak és élmények összessége.
A tudat egy szerv, amelynek feladata az, hogy az idegstruktúrában változásokat okozó folyamatot a külvilág képévé exteriorizálja, a szubjektum így mint az objektív környezetben lezajló változásokat észlelje.
A tudat ugyanúgy viszonyul az agyhoz, mint az epekiválasztás a májhoz.
A tudat olyan, mint a számítógép szoftvere, míg az agy a hardvernek felel meg.
A tudat az emberi lelki jelenségek sajátos vonása, képesség a viselkedés előre megtervezett irányítására és az élmények közvetlen, személyes átélésére.
A tudat belső szubjektív tapasztalat, ami a létélményért felelős: amiért „valamilyen” élmény létezni, ahelyett, hogy „semmilyen” lenne.
A tudat az objektív realitás tudatosítása a szubjektum által.
A tudat az érzetek szubjektív átélésének képessége.
A tudat személyes jellegű elmebeli szerkezet, amelyben az önkép és a tárgyakról alkotott benyomások, az önfelismerés és az embertársakról való tudásunk különválik.
A tudat nem statikus lelkiállapotok szükségszerű egymásutánja, hanem összefüggő folyamat.
A tudat megmérhetetlen, dimenzió nélküli, láthatatlan és feloszthatatlan, elválasztható a mérettel és dimenziókkal rendelkező, mechanikusan működő, végletekig osztható testi anyagtól.
A tudat csak egy funkciója az anyagot átjáró és annak felhasználásával dolgozó emberi szellemnek.
A tudat a gépezetbe költöző visszajáró lélek.
A tudat az önállóan és csoportosan terjedő minták hatalmas tömegéből létrejött konglomerátum.
A tudat a munka révén emberivé vált pszichikum.
A tudat az agyműködés emergens tulajdonsága.
A tudat a pszí-mező és az agy kölcsönhatásának az eredménye.
A tudat a vákuuméterbe hologram-lenyomatként belevésődő bonyolult struktúra.
A tudat a tiszta intelligencia, melyen az egész természet alapul.
A megfoghatatlan, leírhatatlan, mindent átölelő, ragyogó tudat a titkok titka, létünk összes csodájának teremtője.
A tudat Isten, egy egyetemes elv, kozmikus fény, amely áthatja a lét minden formáját.
A tudat az egyetlen, ami abszolút módon, ténylegesen létezik.

      Ezek a meghatározások8 a tudat problémájának minőségileg különböző szempontjait világítják meg. A kutatók valahányszor megpróbálták közös nevezőre hozni a heterogén adatok sokaságát, minden esetben óriási nehézségekbe ütköztek. Gyakran ugyanazon a tudományágon belül is mélyreható nézeteltérésekkel találkozunk az adatok értelmezése terén, aminek az az oka, hogy a különböző iskolák és irányzatok más és más értelmet adnak ugyanazoknak a terminusoknak. Mindennek hátterében az lelhető fel, hogy híján vagyunk azoknak a „fundamentális” igazságoknak, amelyeknek meg kell felelniük a tudományos kutatásnak. Főleg az utóbbi száz évben születtek olyan tudományos felismerések, amelyek együttes feldolgozása, például a kvantummechanika, a kozmológia, a neurológia, a rendszerelmélet, az ökológia, az analitikus pszichológia, az összehasonlító valláskutatás belátásainak szintézise nem történt meg, csak néhány komplex hibrid tartomány jött létre. Hiányzik tehát a tudatkutatás eddigi eredményeinek összegzése és a tudat egységes, integráns definíciójának megalkotása. Ezért fontos az inter- és transzdiszciplináris dialógus a tudatról. 
 

      A metaelmélet alkotásának kihívása

      A metaelmélet azonban több mint pusztán integráns, interdiszciplináris elmélet. Ha a tudatról metaelméleti tanulmányt kívánunk írni, akkor több nehézséggel is szembesülünk.

      A tudat magyarázatában az egyik kérdés a közös nyelv megtalálása, az eredmény másfelől nagyban attól függ, hogy az ember hol, milyen alapelvvel lát neki a kirakójátéknak. Jogosnak tűnik az a feltételezésünk, hogy a különböző meghatározások a tudat különböző szintjeire vonatkoznak: más szint tárul fel akkor, ha az ember tudata tetteiben és cselekvéseiben, az egyes emberekhez és a társadalom egészéhez való viszonyában nyilatkozik meg és más az introspektív folyamatban. Márpedig minden bizonnyal a tudat vertikális strukturáltságának megfelelően annál magasabb szintek tárulnak fel, kapnak irányító szerepet, minél kevésbé van szüksége hordozóra - külvilágra, érzetekre, gondolatokra - önmaga létének tételezéséhez, minél inkább önmaga, önmaga megfigyelője.9

      Az előbbi kihívással összefügg az is, hogy a metaelmélet megalkotásának kísérlete során három dimenzióban kellene írnunk a megszokott kettő helyett, amely pedig egyirányba mutató betűk lineáris sorokba rendezésére és egymás alá helyezésére szorít minket. A legkevesebb az lenne, hogy a szöveg hypertextként jelenjen meg, tehát olyan nemlineáris, sokközpontú szövegrendszerként, amely organikus szövétneket alkot, elemeit, objektumait, csomópontjait úgynevezett hiperkapcsokkal kötik össze10. A hypertext használata interaktivitást feltételez, ezáltal az információ rendezésének egy olyan módját biztosítja, amely sokkal inkább emlékeztet az életre, benső működésünkre, gondolkodásunk asszociatív menetére, mint bármi más. Ehhez képest egészen gyenge próbálkozás az, amikor egy tanulmányban lábjegyzetek sorakoznak.

      Mivel a tudat csak az egyén világában létezik, ezért empirikus kutatása, elemzése eleve nehézségekbe ütközik. Amennyiben pedig a tudatról kívánunk írni hagyományos eszközökkel és keretek között, különösen nem elegendő a szokásos gondolati sémák, logikai levezetések, definíciók alkalmazása. Sőt, a megszokott tanulmányforma elkerülhetetlennek tűnő meghaladása érdekében is még egy dimenziót be kellene vonnunk. Mi úgy közelítünk most a tudathoz, mint Platón barlanglakói a valósághoz, vagy Szögletes úr, Edwin Abbot 19. századi, szatirikus meséje, a Síkföld11 főhőse a gömbhöz, hiszen sejtelme sincs arról, hogy Síkföld síkságán kívül más geometriai forma is létezik. Nem csak arról van szó, hogy interdiszciplináris megközelítés révén a különböző tudományágak más-más definícióit kell egy közös nevezőre hoznunk, valami olyan újat létrehoznunk, ami az eddigiekben még nem volt, hanem arról, hogy maga a metódus sokkal többet céloz meg, mint pusztán egy újabb hipotézis, teória megalkotását. A cél ugyanis ezek meghaladása, méghozzá egy nézőpont – általában nézőpontok - feletti megközelítés elérése érdekében.

      A nézőpont ugyanis nem a tudat központja, hanem nyelvészeti és logikai reláció. Márpedig eleve hordoz önmagában némi ellentmondást, de a legkevesebb, hogy jelentős kihívást, hogy a narrátort nem lehet kiiktatni, az elmélet – milyen beszédes a magyar nyelv, hiszen az elmélet szavunk gyökere az elme! - rögzíti a narrátort. A narráció további problémája, hogy megszólítottja, hallgatója is van, aki szükségszerűen a szöveg felszínéhez tapad. A kifejezési keretek tehát terheltek a nézőpont felvételének szükségességével. Hogyan értelmezhetnénk ezek után az objektivitást? Ezen kommunikációs modell egy olyan modellel lenne elkerülhető, amelyben a szöveg tiszta objektivitásként mint egy ablak jelenik meg a tudatra és/vagy a világra. De az olvasónak mindkét esetben passzív, másodlagos szerep jut: ő az inger egyszerű befogadója.

      További nehészség, hogy a kifejezési kereteink eleve szűkek. A tudat bizonyos dimenzióit ugyanis nem lehet leírni, nincsenek rá fogalmaink, szavaink, mert a nyelv a hétköznapi, háromdimenziós élet tapasztalatainak átadására, kollektív élmények közvetítésére, megosztására jött létre, maga a diskurzus is csak a közmegegyezéssel létrehozott, kollektív narratíva, ideológiai kontextus keretein belül működhet.

      A metaelmélet írásának, másfelől a tudatról szóló integrált elmélet megalkotásának korlátai egyaránt jelzik a tudat megismerésének ab ovo nehézségeit. A tudatról alig tudunk érdemben kijelenteni valamit. Mintha valóban egy gömböt próbálnánk megismerni egészében, de csak a felszínén parcellázunk. A tudat tere a nyugati tudomány számára ezért maradt még mindig terra incognita, amely felfedezésre vár. Ebből az ellentmondásos helyzetből a kiutat az jelentheti, ha sikerül a tudatkutatást mint önálló kutatási programot megalapozni, legitimálni és legalább részlegesen megvalósítani. Nem is tűzhetünk ki előbbrevalóbb célt, mint az „ügyes módszer” megtalálását, hiszen enélkül csak a zavaros hipotézisek, kvázi-teoretikus spekulációk sokasodnának, ami „valójában csak egy szimptóma, az induktív módszer mértéktelen alkalmazásának tünete” - mint arra Gregory Bateson általánosságban rámutatott12. Bateson szerint ebből származtatható a dolgok mai állása a viselkedéstudományok területén: kvázi-teoretikus spekulációk tömegével rendelkezünk, melyeknek nincs semmi kapcsolatuk fundamentális tudásunk központi tengelyével. Ez a tanulmány azonban egy olyan program alapelveiről kíván beszámolni, amely elvezethet minket ahhoz, hogy a teóriák megtalálják a kapcsolatot a tapasztalattal, a létünkre vonatkozó tudással és ennek alkalmazhatóságával.
 

      Heurisztika

      Érdemes elsőként revideálnunk – különösen a tudatkutatás kapcsán - a tudományos megismerés fejlődésére vonatkozó leegyszerűsítő mintáinkat. A naív szemlélet szerint a fejlődés egyenes vonalú és ez igaz a tudomány fejlődésére is, azaz a tudományos felismerések is a korábban már megszületett meglátásokra épülnek. Ma már tudjuk, nem feltétlenül igaz az, hogy a kutatók újabb nemzedékei átveszik az elődőktől azt, ami elfogadható azok elméleteiből, egyre világosabb fogalmakat használnak, illetve pozitívan megcáfolva meghaladják az elévült nézeteket. Az utóbbi évtizedekben fel kellett ismernünk, hogy a megszakadt kutatási hagyományok egykor igencsak jelentős kérdéseket feszegettek. A tudattal kapcsolatos felismerések is az elmúlt több ezer évben inkább mutatnak ciklikusságot, mint linearitást. Ez azt jelenti, hogy újra és újra megszületnek már korábban is ismert meglátások, sok esetben pedig párhuzamosságok fedezhetők fel a tudatról szóló leírások szimbolikus nyelvének különbözősége miatt. A tudatról szóló beszámolók ugyanis kultúrafüggőek – még most is, amikor már nem csupán a vallások privilégiuma a tudatról beszélni.

      A tudatról írni a kor önkéntelen reflexe alapján látszólag úgy lehetne érdemben, hogy áttanulmányozva az elmúlt évezredekben felgyűlt ide vonatkozó ismereteket, az ember a tudomány módszere és paradigmája alapján összevetéseket tesz, jegyzetel, összegez. De ez nem biztos, hogy közel vinne ahhoz, hogy megértsük a tudat mivoltát, miértjét. Másfelől fennáll a veszély, hogy arról ír az ember, amit elhitt s már-már meggyőződésszerűen képes maga is állítani a tudatról. Sokan teszik ezt is, de ez esetben is választani kell, hogy melyik magyarázat, megközelítés rokonszenves és így szükségszerű a szubjektivitás. Magáról a tudatról azonban nem tudhatnánk és tudathatnánk szinte semmit. A másik lehetőség, ha a vallásos megismerési módra alapozva követnénk valamely vallás misztikus irányzatának útmutatását, például keresztény hészükhia gyakorlatokat végeznénk és önmegfigyeléssel, a benső béke megteremtésével jutnánk felismerésekre. Vagy példának okáért tanulmányoznánk azokat az ősi mítoszokat, szimbólumokat, amelyekben a világ különböző népei metaforákkal, szimbólumokkal próbálták kifejezni az ember legbenső lényegét, igyekeztek megragadni, körülírni a tudatot.

      Mindkét módszer fontos, különösen akkor, ha egybehangzó állításokat tesznek. De mivel a tudomány is egyfajta hitrendszer (még a hétköznapi tudattal objektívnek gondolt, tapasztalt fizikai törvények is szabadon oldódnak-szilárdulnak a tudatállapottól függően), a vallás pedig olyan tartományokba ér el, ahol az objektivitásnak megintcsak nincs igazán jelentősége, a helyes metódus a következő lenne: be kellene emelni egy fonott kötél valamennyi szálaként az összes megismerési módot a tudásépítés folyamatába. Nem hagyhatjuk ugyanis figyelmen kívül a hagyományok felismeréseit, a szimbólumok által közvetített tudást, hiszen a tudat kutatása hosszú múltra tekint vissza a mítoszokon, kontemplációs gyakorlatokon, vallásos szertartásokon keresztül. A tudat megismerése érdekében a tudomány és vallás határterületeinek a feltárása szükséges, mert a tudat a tudomány és a különböző vallási hagyományok felismeréseit összhangban szemlélve is vizsgálható. Mint Stanislav Grof is hangsúlyozta, a mai tudatkutatásnak köszönhetjük, hogy mélységében megismertük az ősi és európán kívüli kultúrák tanítását az emberi tudatról, s ez tette lehetővé, hogy az évezredes bölcsesség és a modern tudomány eredeti ötvözésére kísérletet tehessünk13.

      A most felvázolandó szempontok esetében ennél többről van szó. Az egyik alapvető sajátosság éppen az, hogy önmagát nem elméletként, hanem olyan heurisztikaként definiálja, amely – az éppen megoldásra váró problémától függően – különböző, egymásnak akár ellentmondó metaelméletekben manifesztálódhat. Mivel ennek következtében nem a tudományelméleti elméletalkotásra, nem egymással összefüggő teóriák egy új szövedékének létrehozására, hanem a problémamegoldási stratégiák feltárására és alkalmazására helyeződik a hangsúly, a program megvalósítása a hagyományos tudományelméleti gondolkodásmódhoz képest határozott szemléletváltozást követel meg. Mindez azt jelenti, hogy egy olyan metódust érdemes választanunk, amely a megismerés érdekében önmagában hordozza a korábbi gondolkodási mintáink fellelésének és meghaladásának lehetőségét is. 
 

      A tudat két aspektusa

      A szellemi és lelki jelenségek vizsgálatának történetében már a kezdetektől jelen van egy, a mai napig is megmaradt eltolódás a tények objektív értelmezése és a személyesen megélt tapasztalatok, élmények között. Nem tekint hosszú múltra vissza az az interdiszciplináris kutatási program, amely az elme, tudat, tudatosság problémájának, mint a kortárs filozófia és tudomány egyik „legdivatosabb” tárgykörének kutatására – a tárgy sajátos természetéből adódóan is – kognitív tudomány néven szerveződött. A kognitív tudomány főképp a mentális folyamatokat vizsgálja, azt hogy milyen módon szerveződnek az agyban olyan komplex lelki működések, amilyen a látás, az észlelés, a figyelem, az emlékezet, a gondolkodás, a nyelv, stb., vagyis hogyan teszünk szert ismeretekre, tudásra. Voltaképpen a kognitív tudomány kutatásának középpontjában a tudatnak csak egy aspektusa áll: az elme és annak működése14. A tudatnak azonban legalább két aspetusa van: az egyik valóban a megismerő – és mint már utaltunk rá - elméletképző, értelmező, intellektuális tevékenységet végző elme (angolul mind, szanszkritül manasz), a másik az éberség (awareness, szmriti). Azt mondhatjuk, hogy a nyugati tudományos megismerés – természetéből fakadóan – az elme megismerésére koncentrál, tehát a tudatnak csak egy aspektusára, funkciójára, állapotára, szintjére, míg a vallások esetében a hangsúly általában az éberségen, a tudat tisztaságán, világosságán, a tudatosság minőségén, a lét teljességének megismerésén van. A vallások ezért is beszélnek inkább szellemről, mintsem tudatról, valamint lélekről, amely az éberség és a megismerés, a szellem és az elme mellett egy harmadik, érzéssel összefüggő – talán nem annyira fundamentális, inkább járulékos aspektust is tartalmaz.

      A tudat megismeréséhez ezen aspektusok együttes megismerése szükséges. Ez a típusú megismerés egyesíti az elméletet és a gyakorlatot, ettől lesz a metaelmélet több, mint puszta elmélet. Ez az a szint, ahol a nyugati és keleti hagyomány, tudomány és vallás nem egymás ellentéteként, hanem a holisztika jegyében komplementaritásként jelenik meg, hiszen a tudat két aspektusa sincs egymással végső soron konfliktusban. A gyakorlatra azért is szükség van, mivel a gondolkodásmódunk befolyásolja a tapasztalatainkat, így a tudat megismerése csakis működésének megismerésével és a tudat megismerését megbéklyózó kötelékek feloldásával történhet. Ezen transzformációhoz érdemes gyakorlatokat bevonni, olyan introspekción, benső megfigyelésen alapuló gyakorlatrendszert kiválasztani, amely esetében a tudat megismeréséhez térképpel rendelkezünk. Több vallás fejlesztett ki ilyet és tett szert jelentős eredményekre a belső, tudati valóságra vonatkozó kutatások terén. Az ezek által alkalmazott módszerek és leírt tudatszintek összevetése is megtörtént15.

      A jóga vagy a buddhista praxis hatékony módszer lehet, hiszen mindkettő a tudatot helyezi a vizsgálat középpontjába, mindkettő elsődlegesen a tudat fejlesztésének és a tudatosság fokozásának az eszköze.16 Amennyiben a buddhizmus tudatra vonatkozó belátásait alkalmazzuk, ez nem feltétlenül a buddhizmus mint vallás követését jelenti, hanem a buddhista létszemlélet alkalmazását, bár része lehet ennek az is, hogy egy keleti spirituális tradíció univerzálisnak elfogadható értékeit próbáljuk képviselni. A buddhista módszer célravezetőnek tűnhet: az elmúlt évtizedben számos buddhista meditációs praxist folytató nyugati „tudatkutató” – mint Charles Tart, Francisco Varela, Susan Blackmore17 – gazdagította már-már paradigmatikus jelentőséggel a kognitív tudományokat, új összefüggéseket feltárva a buddhizmus által kidolgozott tudatmodell alapján.18 Olykor pedig olyan kutatók műveiben is megfigyelhetünk a buddhista tudatkoncepcióval egybecsengő gondolatokat, akik vélhetően azt nem ismerik behatóan, mint például Antonio Damasio, akinek a Descartes tévedése című, magyar nyelven is megjelent kötetében kifejtett „szomatikus marker feltevés” kapcsán lehetne néhány egészen közeli buddhista analógiát megvonni, például a mentális folyamatoknak a buddhista abhidharma hagyományban megjelenő leírásaival. A buddhista tudatszemlélet mindenesetre lehetőséget kínál arra, hogy ne maradjunk meg az absztakció síkján, az elme szintjén, mivel egy minden sallangtól mentes, letisztult és gyakorlati – vagyis tetteket inspiráló, belátásokhoz juttató – közelítésmódot biztosít.19

      Egyesítő elméletek

      Valószínűleg hasznos, de nem lehet cél, hogy a „neuroteológusok” néhány évtizede már folyó, voltaképpen nem sok visszhangot kiváltó kutatásai, meditációs hatásvizsgálatai20 nyomán megfeleléseket találjunk a keleti szellemi-megvalósítási utak által, önmegfigyelésen (meditáción) alapulva leírt, jelentős erőfeszítések nyomán elérhető, a hétköznapihoz képest metaszintű tudatállapotok és a kognitív tudományok által leírható tudatműködések között. A jelenleg leginkább elképzelhető, legtovább elmenő metódus nem kész sziklaszilárd fogalmakat merít majd például a jógának vagy a buddhizmusnak az elmeműködés aprólékos és szisztematikus vizsgálata nyomán összegzett rendszereiből, hanem új megközelítések, korábban élesnek tartott határok meghaladásának lehetőségét, s a tudat tudományos megközelítésének, egy komplex, integráns tudatelmélet kialakításának reményét. Az integráns tudatelmélet, mint metaelmélet megalkotása egyben tehát gyakorlat, „metagyakorlat” is. Olyan módszer, amely a gondolkodás felszabadítását eredményezi.

      Ráadásul ez szükséges minden ún. „egyesítő elmélet” megalkotásához. Sőt, valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, hogy attól elválaszthatatlan is! „Az irányú képtelenségünk, hogy megfelelőképpen leírjuk a saját tudatunkat és kielégítő képet alkossunk róla, a legnagyobb akadálya annak, hogy a világról kerek képet nyerjünk.” – írta Wigner Jenő. Még korábban, száz éve, Santiago Ramón y Cajal, a modern neurológia atyja, aki 1906-ban megosztott Nobel-díjat kapott a neuron szerkezetének kutatásáért, azt mondta: „Amíg agyunk rejtély, addig a világegyetem szerkezetéről való töprengés is rejtély marad”.

      A fizikában a relativitáselmélet és a kvantumelmélet egységesítésére az elmúlt évtizedekben történt kísérletekhez – mint amilyen például a szuperhúr-elmélet21 kidolgozása - mérhető az a kihívás, hogy a dualisztikus és monisztikus tudatmodellek között, felett megtaláljuk az egyesítő elméletet. A buddhizmusnak éppen ez lehet a szerepe: a dualizmus és a materializmus közötti ellentéteket feloldó középútként jelenhet meg.22

      Monizmus vs. dualizmus

      Nyugaton is születtek olyan elméletek, amelyek, ha céljuk nem is minden kérdés végérvényes megválaszolása, de legalábbis magyarázatot kínálnak elme és test (mind-body), intencionalitás és reprezentáció filozófiai problémájára, választ adnak a tudatosság és a mesterséges intelligencia, az idegélettan, az evolúciós biológia, de éppúgy a misztikus és pszichedelikus élmények, az alternatív tudatállapotok, a parapszichológia, a szellemgyógyászat által felvetett kérdésekre. Ilyennek tekinthető többé-kevésbé Rupert Sheldrake morfikus rezonanciaelmélete23, Gregory Bateson rendszerelméletének tudatos természetképe24, Karl Pribram holografikus agy-modellje25, Ken Wilber transzperszonális spektrum pszichológiája26, László Ervin pszí-mező27 vagy Robert Anton Wilson kvantumtudat elmélete28.

      Az ígéretes elméletteremtések ellenére újra meg újra megtörténik a visszatérés a monista vagy dualista elméletekhez. Heterofenomenológia, neurofenomenológia, kettős-aspektus elmélet, nemreduktív funkcionalizmus, orkesztrált kvantumredukció - ezek mind „mind-first”, vagyis „első az elme” elméletek, jeleként annak, hogy nem tudunk szabadulni a diszkurzív gondolkodástól. David Chalmers is megkülönböztette a tudat könnyű és nehéz problémáját29. A könnyű problémák szerinte az agy működésével kapcsolatosak, például az összeköttetési probléma, vagyis hogy az agyban szétszórtan lejátszódó események miként állnak össze egyetlen, összefüggő reprezentációvá. A nehéz probléma: a szubjektív tapasztalás. Ennek megválaszolásához szerinte a pszichofizológiai törvényszerűségek kimutatása révén kell hidat verni az anyagot és a tudatot elválasztó szakadékon.

      Amikor Descartes a 17. század legeslegközepén tüdőgyulladásban elhalálozott Stockholmban, két mélyenszántó, de egyszerű kérdés korszerű változatát hagyta örökül az utókorra. Független-e egymástól a test és a tudat? Ha igen, akkor miképp lépnek egymással kölcsönhatásba?30 E kérdésekre mind a mai napig nem találtak megnyugtató választ. Jogosan, mert két magyarázat is adódik és mindkettő igaznak tűnik. A biológiai kutatások mára bizonyították, hogy az emberi pszichét, az agy funkcionalitását és működését számos kémiai anyaggal befolyásolni lehet31. Ebből önként adódik egyesek számára a következtetés: az emberi tudatosság teljes mértékben biokémiai folyamatok eredményének tekinthető. A test-lélek kérdésnek egy másik ismeretelméleti aspektusa, hogy az anyag egy adott szerveződési szintjéből, mondjuk a neurális szint elveiből le lehet-e írni egy magasabb szint, a pszichikus szféra működési törvényszerűségeit32. A neurológia gyorsan fejleszti az agy neuro-biológiai rétegei lecsupaszításához, finomságai feltárásához szükséges technikai és konceptuális eszközöket, a kutatók szerint jó úton halad afelé, hogy lerombolja a személyiség és a lélek mítoszát. De talán mégis téves az a felfogás, hogy „minél mélyebbre hatolunk az agy és a pszichikum működésének megismerésében, annál közelebb jutunk a két szféra találkozási pontjához”, hiszen hol helyezkedik el a tudat a kétszázmilliárd neuron33 és az idegrostok sűrűjében? Már Gottfried Wilhelm Leibniz, 18. századi filozófus és matematikus is azt kívánta bizonyítani egyik gondolatkísérletében, hogy a percepció nem magyarázható puszta mechanikus okokkal. Képzeljünk el egy olyan gépet, amely képes arra, hogy gondolkodjék, érezzen és percepciói legyenek. Növeljük meg ezt a gépet képzeletben akkorára, hogy bejuthassunk ebbe a gépbe és belülről figyelhessük meg a működését. Egy ilyen tudatalkotó szerkezetben nem találnánk „semmi mást, csak az egymást tologató alkatrészeket, melyek nem adnak magyarázatot az észlelésre”34. Tehát a percepció nem magyarázható puszta mechanikus okokkal, erre csak az egyszerű szubsztancia létezésének segítségével vagyunk képesek35.

      Régi kérdés: az én palackban lakozó szellem lenne?36 Vagy a tudat – mint a transzhumanisták gondolják – egy szoftver, elektromos töltések együttese, amit le lehet egyszer majd tölteni (uploading) egy memórialemezre, hogy ezzel elinduljon egy transzbiológiai metamorfózis: a mesterséges és természetes rendszerek, például az agy és a komputer egymásba integrálódása, átmeneti létformák, önprogramozó, önalakító, autopotens, potenciálisan halhatatlan, határokat nem ismerő individuumok kialakulása?37 Patricia Smith Churchland38 és Daniel Dennett39 nem mennek ilyen messzire, ők csak azt állítják, hogy az agy ugyanolyan viszonyban áll az elmével, mint a számítógépek a programok futtatásával, így számukra a számítógéphasználat a gondolkodás kielégítő modellje40. Ez azonban az érzelmeket, tapasztalatokat, egyesek szerint a fájdalomérzetet, színérzékelést nem modellezi. Francis Crick és Christof Koch41 más nyomvonalon indul el, szerintük a tudat az agy bizonyos területeinek 35-75 herz tartományban észlelhető elektromos aktivitásához köthető és a lelki folyamat az idegsejtek hatalmas halmaza működésének az eredménye. A tudat testi székhelyének kimutatására való törekvés ugyanakkor régi zsákutca: az agyban a tudat fiziológiai előfeltételei, vagy más megközelítéssel megnyilvánulásainak eszközei lokalizálhatók, de ezek nem azonosak magával a tudattal, mivel az emberi öntudat elképzelhető, hogy az agytól függetlenül is képes működni42, miközben a szürkeállományt a gondolatok képzésének eszközeként használja.

      A másik megközelítés szerint a „lélek” magában foglal bizonyos spirituális matériát, mentális esszenciát és az túlmutat az agy struktúrájának, funkciójának, irányító-ellenőrző feladatának materiális síkján és a hit szerint túléli a test halálát. Sir John Eccles szerint a tudat misztikus entitás, emberi mivoltunk lényegi velejárója, immateriális szellem. Eccles élete végén tehát a dualisztikus modell mellett tört lándzsát43. Szerinte az értelem–agy tanulmányok megdöntötték a pszicho-neurális azonosság hipotézisét és odáig vitte a kérdést, hogy az igazi rejtély nem az, hogy a neurális szerveződés hogyan hozza létre a mentálist, hanem hogy a mentális hogyan hat vissza a neurális szerveződésre. Roger Wolcott Sperry44 „egyesítő elmélete” ugyancsak arra a kérdésre kereste a választ, hogy ha az agy csupán különféle atomok kombinációja, miért egységes a tudat, és nem pusztán mindezen atomok tudatának összessége? Szerinte az agy a működése folyamán bizonyos emergens, holisztikus természetű jelenségeket hoz létre, amelyek „különbözők és mások”, többet jelentenek, mint azoknak a neurofizikai–kémiai eseményeknek az összege, amelyekből e jelenségek felépülnek, továbbá nem redukálhatók neurális történésekre. Maturana és Varela pedig annak a meggyőződésüknek adnak hangot közös könyvükben, hogy az élet alapvető jellemzője a megismerés, a tudás merszerzésének folyamata, amely magában foglalja az érzékelést, az érzelmet és a viselkedést is és ehhez nem kell szükségszerűen agy és idegrendszer. A tudat bennerejlő módon ott van az élő anyagban, az önszerveződés folyamatában. A megismerés azonban még nem tudatosság, a tudat abban a mozzanatban jelenik meg, amikor tudjuk, hogy tudunk - nemcsak a környezetünkről, hanem saját belső világunkról is. Végül is ez az első olyan tudományos elmélet, amely egységbe foglalja a tudatot, az anyagot és az életet45.

      Ezek az elméletek többnyire konvergensek a fizikai és biológiai felfedezésekkel: a világegyetem keletkezésének, mélyének tanulmányozása úgy tűnik, elválaszthatatlan az emberi lény és lét mélységeinek és a tudat eredetének tanulmányozásától. És annak fényében, hogy kiderült, hogy nem az anyag a valóság legalapvetőbb sajátossága, hanem az energia, a tömeg pedig az energiában fürdő univerzum folyamatos mezőinek múló összesűrűsödése, valamint hogy az anyag nem részecskékből, hanem eseményekből áll, mindinkább egyértelmű, hogy a tudat is folyamatokból, interakciókból, nem pedig anyagból keletkezik. Az én sem más, mint az egyén múló gondolatainak, érzelmeinek, észleléseinek és cselekvéseinek felhalmozódása, összesűrűsödése. Ez a buddhizmus egyik alapgondolata, de a 18. században David Hume is nagyjából ezt a vonalat követte: a szubsztancialista ego fikcionálisra történő cseréjét.
 

      A tudat osztatlan teljesség

      A dualisztikus elméletek fennmaradását eleve megalapozza mindennapi nyelvhasználatunk is. A nyelv részint egy szubjektív nézőpont kifejezésére, megalkotására szolgál, másfelől mint „az elme szoftvere” egy sajátos, tanult gondolkodási módot is meghatároz, illetve erre egy magatartási minta is épül, amely viszonylag egyértelműen jelöli ki az olyan alapkérdésekkel kapcsolatos válaszlehetőségeket, mint a test és tudat egysége vagy különbözősége.

      David Bohm utolsó írásában46 szintén a test és lélek nyelvben is tükröződő viszonyát kutatta. Szerinte a testi és a szellemi közötti kapcsolatot általában a „pszichoszomatikus” kifejezéssel jelölték. A görög eredetű psziché szó lelket, elmét jelent, míg a szóma testet. Ha a testet általános értelemben a fizikai, az anyagi valóság szinonimájaként értelmezzük, akkor a megszokott „pszichoszomatikus” kifejezés azt sugallja, mintha két egymástól független, de kölcsönös kapcsolatban lévő entitásról lenne szó. Bohm szerint ez az elképzelés, megközelítés hasításhoz, széttöréshez, megbontáshoz vezet a szellemi és az anyagi között, ami messze nem felel meg a valóság természetének. Ehelyett javasolja egy új terminus, a „szóma-jelentőség” (soma-significance) bevezetését a test, anyag és a „jelentőség” egységének hangsúlyozására, kiegészítve a jelentés értelemmel is, ennek minden jelentésárnyalatával.

      David Bohm (akit Karl Pribrammal együtt a holografikus világmodell atyjának tekinthetünk) már korábban megalapozott holomozgásos elmélete szerint47 - amely talán leginkább alkalmazható alapvetésként a tudatkutatás módszertanának új megalapozása érdekében48 - csak a valóság egy szeletét érzékeljük, a jelenségvilág csak egy vetülete a valóságnak. Az, amit hétköznapi tudatállapotban, behatárolt gondolkodási metódussal felfogunk belőle, tehát a megélt világ narratív konszenzus eredményeként olyan, amilyen. A posztmodern konstruktív redukcionizmusával vethető talán ez össze, amennyiben nincs önálló valóság, minden a közös megegyezéssel létrehozott hiedelmek által létezik. A posztmodern megközelítésen azonban túlmutat, mivel Bohm azt állítja, hogy az egész univerzum kézzelfogható szilárd formája csupán látszólagos, a valóságnak a kézzel foghatónál mélyebb rétegei is léteznek. Ráirányítja a figyelmet arra, hogy a tudomány jelenleg a jelenségeket azok fizikai megnyilvánulásával azonosítja, és rámutat arra is, hogy a jelenségek alapja nem található meg a közvetlenül észlelhető világban. Felismeri az osztatlan teljesség (Undivided Wholeness) leírásának elkerülhetetlenségét. Nézete szerint a világ egy osztatlan egész, melynek az anyag és a tér egyaránt részét képezik, és amelyben így az anyag nem egy tőle független üres térben létezik. Ez az osztatlan egész nem statikus, hanem folytonos változások jellemzik: az anyag, a testek egyfajta láthatatlan éterből születnek és végül abban is tünnek el.

      A Bohm által kidolgozott egészen újszerű fizikai elmélet szerint két valóságdimenzió ragadható meg, amelyeket ő „implicit” és „explicit” rendnek nevezett. Az explicit rend részei az egymástól függetlennek, egymáson kívül elhelyezkedőnek gondolt dolgok. Ugyanakkor el lehet jutni az implicit rend világáig, amelyben minden egyes jelenség a világmindenség összes többi jelenségéhez kapcsolódik, sőt egyetlen részecskében benne rejlik az egész univerzum. A valóságot leíró belső és külső rendet a számunkra láthatatlan holomozgások kötik össze. A mindenki által megélt valóság egy taoisztikus módon feltáruló gigantikus hologramhoz hasonlóan működik, a valóság mélyebb szintjein a teljes világegyetem összefügg. A fizikai világot felépítő részecskék nem különállóak, hanem részei a mélyebben meghúzódó egésznek, amely holografikus oszthatatlanként viselkedik. A világmindenség minden eleme tartalmazza az egész lényegét. A világ egyik részének eseményei a világ más részein ugyanolyan mintázatú eseményekhez kapcsolódnak. Ettől kezdve a jelenségek kölcsönös függőségét vagy egymástól való függetlenségét már nem lehet a szokásos tér- és időviszonyokkal magyarázni. Bohm tehát egy olyan rendet tár elénk, amely túllép a háromdimenziós, illetve négydimenziós (tér-idő) világegyetemen. Nem véletlen, hogy Bohm nem csekély mértékben találta meg szemléletének párhuzamait a keleti bölcseletben.49
 

      Tiszta tudat

      Bohm szerint a mai elme az elkülönültséget, a különállást tekinti elsődlegesnek, és az összefüggéseket, kapcsolatokat, kölcsönhatásokat csupán másodlagosnak. A tudat azonban más, sokkal inkább tekinthető folyamatnak, mint entitásnak. A tudat természetét a buddhizmus szerint is aktivitásként foghatjuk fel, személytelen pszichofizikai folyamatok egymásba épüléseként, amelyek mögött nincs egy elvonatkoztatott „tapasztaló” tudat, hanem csak tapasztalás, „tudatosulási pillanatok sorozata”.50

      Ebben a szemléletben a létezés, a szokványos világ személytelen tudatállapotok személytelen tényezőinek dinamikus áramlásaként oldódik fel. Ráadásul a buddhizmus nem is a test és tudat (lélek) kettősségét tekinti dualitásnak, hanem azt, amikor a tudat és a külvilág közé állítanak szakadékot, tehát ha a tudatot és a külvilágot állítják szembe egymással.51 A tudat egységét is jelző ún. négy formanélküli tudatállapotot meditációs gyakorlattal lehet elérni. A négy formanélküli tudatállapotban a tudat tárgya a végtelen tér, a korlátlan tudatosság, az érzékelés hiánya, valamint a „sem érzékelés sem nem érzékelés”. A tudat összpontosított tudatállapotában már nincs különbség a tudat tárgya és alanya között, vagyis a tárgyat (nimitta-bhága) már nem tárgyiasítja az alany (darsana-bhága). Mind a tárgy, mind az alany a tudatosság része, nem létezhetnek egymástól függetlenül, azaz e kétfélének tűnő jelenség létében egymásra támaszkodnak, kölcsönösen függő viszonyban állnak egymással. Mindkettő léte végső soron ugyanazon az alapon nyugszik: a tudat „öntermészetén” (szvabháva bhága).

      A tudat eredeti formájában, öntermészetében olyan folyamat, amely nincs kapcsolatban, szoros kötöttségben semmivel, csak és kizárólag reflexiótól mentesen létezik. A tiszta tudat olyan, mint a végtelen tér, mint a határtalan tükör. A tudatosság eredeti tisztaságának megvalósítása felülmúlhatatlan természetű felszabadulást okoz, ez az eredménye annak a legfontosabb, meditációban elérhető belátásnak, amikor a gyakorló megérti, hogy a megnyilvánuló világ és a tudat szétválaszthatatlan és hogy a tiszta tudatosság egyetemes és mindent magába foglaló, minden potenciális jelenléte, végső természeténél fogva pedig üres.52

      „Az a tudatállapot, amelyet csak hónapokon vagy éveken keresztül kitartó gyakorlással lehet elérni, utána már olyan gyakran elérhető, amilyen gyakran csak akarjuk és megszokottá válik. A mindenféle mentális aktivitástól mentes tudatosság ilyenkor váik direkt módon megfigyelhetővé. Ez nem egy általunk létrehozott új tudatállapot, csak egyszerűen felismertük a »tiszta éberségen« való közvetlen kontempláció lehetőségét, ami a tudat legalapvetőbb komponense. Ez általában nem hozzáférhető számunkra, mivel ezt mindig rejtve tartják mentális képek, amelyek a képzeletből, emlékekből vagy a külső világ észleléséből fakadnak. De egy gyakorlott kontempláló képes arra, hogy megfigyelje a tudatot, amely elhatárolt minden tárgytól és képes arra, hogy megmaradjon egy belső egyszerűség állapotában. Ez természetes módon együtt jár egy hosszan tartó derűvel és egy mások felé való nagy nyitottságban nyilvánul meg. Egy ilyen gyakorlat lehetővé teszi, hogy megértsük, hogy a tudat nem egy külön entitás, amelynek külön létezése lenne, amely megfeleltethető lenne az »egonak« vagy a »léleknek« és így egy »személynek«” – írja Matthieu Ricard A szemlélődő tudomány jelentősége című írásában.53 Ezután kiemeli, hogy ennek a felfedezésnek fontos következményei vannak arra nézvést, hogy miként érzékeljük a világunkat. A tudatra úgy tekinthetünk, mint egy állandóan változó áramlatra, amelynek végső természete - a megvilágosodás - minden konceptuális aktivitáson túlmutat.

      Konklúzió

      Végső soron minden, ami létezik, létezhet, tapasztalható, beleértve önmagunkat is, egyetlen egységet alkot, ugyanazon egységes valóság része, megnyilvánulása, megjelenési formája. Miként a Buddha állította: „A dolgokat a tudat vezérli, a tudat uralja, a tudat teremti”. Wigner Jenő szerint ugyan ebből az következik, hogy két szintje van a valóságnak: a tudat az első abszolút valóság, a külső valóság másodlagos valóság, de talán méginkább élhetünk világmagyarázatainkban John Archibald Wheeler javaslatával, miszerint megfigyelő helyett résztvevő világegyetemben gondolkodhatunk. Ki tudja, milyen felfedezéseknek kell történniük, milyen találmányoknak54 kell a szórakoztató iparban megjelenniük ahhoz, hogy széles körben élménnyé váljanak többek között a Koppenhágai Iskola fizikusainak felismerései ezek valamennyi messzeható következményeivel55. Ha ugyanis nem tehetünk megállapítást a valóságról, mert egy kvantumfizikai kísérlet eredménye függ a megfigyelés módjától, a megfigyelő tudatától, ha a megfigyelés ténye megváltoztatja a megfigyelt dolog mivoltát, ha az idő többé már nem abszolút, mivel a megfigyelő térbeli mozgásától függ, a tér sem abszolút, mert a megfigyelő időbeli mozgásától függ, akkor a következő lépés talán annak felismerése lesz, hogy a megfigyelő sem abszolút, amíg mozog a tudata.

      Ez igazolná a keleti hagyományok tanításait: a tudat elszakadhat a külső, az érzékszervek általi mozgatottságtól56 és a belső folyamatok általi meghatározottságtól57. Amikor a tudat egyetlen pontra rögzül, egyúttal tágul58, valamint kiüresedik59, megszabadul a lehatárolt és korlátolt individuális létezéstől60, meghaladja az ellentétek, a dualitások világának állapotát. Előbb megvalósul az elmélyedés (dhjána) az, amikor a tudat azonosul önmaga tárgyával, létrejön a teljes nyugalmi állapot61, majd ennek legmagasabb tudatfölötti állapota, az egyesítettség (szamádhi), a tökéletes megkülönböztetés (szavikalpa) és a tiszta tudatosság megvalósítása (szampradzsnyáta), amikor a tudat önformája kiüresedik és csupán a valóság teljessége ragyog.

      Végezetül: szinte egyértelműen felvetődhet a kérdés, hogy ha a metaelmélet megalkotásánál a cél egy nézőpontok feletti elmélet létrehozása, amit nem korlátoz semmilyen prekoncepció és világnézet, akkor a buddhizmus, mint a keleti filozófiák közül is egy miként nyerhet ekkora teret. Pedig a válasz is legalább ennyire egyértelműnek tűnik: igen, a buddhizmus vallás is, filozófia is, eszme is, de főképpen gyakorlat, módszer. Olyan módszer, amelynek a lényege és célja maga az empíria, a megtapasztalás. A buddhizmus nem definíciókon keresztül, hanem viszonylatok megadásával fogalmazza meg a tudatban rejlő tapasztalati lehetőségeket, de ez a megfogalmazás is önmagában értéktelen egészen addig, amíg saját belső tapasztalathoz nem jutunk.

      A tudatkutatás módszerei közé metaszinten metamódszerek társulnak: önkutatás, önmegváltoztatás és a tudatos tudatátalakítás – a platóni metanoia, a megfordulás. Abbottnál Gömb úr elröpít Térországba és megmutatja a háromdimenziós világot. De „Térország” itt van. Gömb úr a Wigner Jenő hangsúlyozta „kerek kép” a világról, maga a születőben lévő metaelmélet. 
 

Irodalom:

Abbot, Edwin A.: Síkföld. Budapest, 1982. Kozmosz Könyvek

Ádám, György: A rejtőzködő elme. Budapest, 2004. Vince Kiadó

Bateson, Gregory: Steps to an Ecology of Mind. Collected Essays in Anthropology, Psychiatry, Evolution, and Epistemology, 1972. The University of Chicago Press

Blackmore, Susan: Consciousness. An Introduction. London, 2003. Hodder & Stoughton

Bohm, David: Soma-Significance: A New Notion of the Relationship Between the Physical and the Mental. www.goertzel.org/tppmsgs/msgs2.htm#229

Bohm, David: Wholeness and the Implicate Order. London, 1983. Ark Paperbacks

Calvin, William H.: A gondolkodó agy. Az intelligencia fejlődéstörténete. Budapest, 1997. Kulturtrade Kiadó

Chalmers, David: Facing Up to the Problem of Consciousness. Journal of Consciousness Studies, 1995.

Chomsky, Noam: Rules and Representations. New York, 1980. Columbia University Press

Churchland, Patricia Smith: Neurophilosophy: Toward a Unified Science of the Mind-Brain. Cambridge, 1986. MA: Bradford Books/MIT Press

Crick, Francis: The AstonishingHhypothesis: The Scientific Search for the Soul. New York. 1994. Simon and Shuster

Crick, F. and Koch, C. Toward a Neurobiological Theory of Consciousness. Seminars in the Neurosciences 2. p. 263-275. 1990.

Damasio, Antonio: Descartes tévedése. Budapest, 1996. AduPrint

Dennett, Daniel.C.: Consciousness Explained. Little, Boston, 1991. Brown

Descartes, René: Elmélkedések az első filozófiáról. Budapest, 1994. Atlantisz Könyvkiadó

Dhammapáda – Az erény útja. Budapest, 2002. Gaia

Duddzom Rinpocse: A tudat természetének lényege. In: Sögjal Rinpoche: Pillanatról pillanatra. Budapest, 1997. Officina Nova

Eccles, John C.: How the Self Controls Its Brain. Berlin, 1994. Springer-Verlag

Eccles, John C. - Popper, Karl R.: The Self and Its Brain - An Argument for Interactionism. Heidelberg, 1977. Springer Verlag

Goleman, Daniel: The Varieties of the Meditative Experience. London, 1977. Rider & Company

Grof, Stanislav: The Adventure of Self-Discovery, Dimensions of Consciousness and New Perspectives in Psychotherapy and Inner Exploration. Albany, 1988. State University of New York Press

Hayward, Jeremy W. – Varela, Francisco J. (szerk.): Gentle Bridges. Conversations with the Dalai Lama on the Sciences of Mind. Boston&London, 2001. Shambala

Houshmand, Zara – Livingston, Robert B. – Wallace, Alan B. (szerk.): Consciousness at the Crossroads. Ithaca, New York, 1999. Snow Lion Publications

Kömlődi, Ferenc: Mesterséges agyakat épít a fizikus, http://index.hu/tech/cyberia/artilek/

László, Ervin (szerk.): A tudat forradalma. Két nap beszélgetés Stanislav Grof, László Ervin és Peter Russell között. Budapest, 1999. Új Paradigma

László, Ervin: Kozmikus kapcsolatok. Budapest, 1996. Magyar Könyvklub

Leibniz, Gottfried Wilhelm: Monadológia. In: Leibniz: Válogatott filozófiai írásai. Budapest, 1986. Európa

Maturana, R. Humberto - Varela, J. Francisco: The Tree of Knowledge: The Biological Roots of Human Understanding Boston, 1987.  New Science Library

Németh, Norbert: A buddhizmus eszméi. Debrecen, 2005. Kvintesszencia Kiadó

Patandzsali: Jóga szútra. Fordította és magyarázatokkal ellátta: Farkas Attila Márton és Tenigl-Takács László. Budapest, 1998. A Tan Kapuja Buddhista Főiskola

Pribram, Karl: Behaviorism, Phenomenology and Holism in Psychology: A Scientific Analysis. In: Journal of Social and Biological Structures 2, p. 65-72. 1979.

Pribram, Karl: Brain and Perception: Holonomy and Structure in Figural Processing. The MacEachran Lectures. Hillsdale NJ, 1991. Lawrence Erlbaum

Ricard, Matthieu: On the Relevance of a Contemplative Science. In: B. Alan Wallace (ed.): Buddhism & Science. Breaking New Ground, New York, 2003. Columbia University Press

Ryle, Gilbert: The Concept of Mind. London, 1949. Hutchinson & Co. Sabkar Lama: A Garuda röpte. Budapest, 2003. A Tan Kapuja Buddhista Főiskola

Searle, John R.: Elme, nyelv és társadalom. A való világ filozófiája. Budapest, 2000. Kulturtrade Kiadó

Searle, John R.: The Rediscovery of the Mind. Cambridge, 1992. MA: MIT Press

Sheldrake, Rupert: A New Science of Life. London, 1981. Blond & Briggs

Sheldrake, Rupert: The Presence of the Past: Morphic Resonance and the Habits of Nature. New York, 1988. Random House

Sherrington, C. S.: Man on His Nature. London, 1940. Cambridge University Press

Shreeve, J.: Az elme. In: National Geographic Magyarország, 2005. március, p. 55.

Sperry, Roger Wolcott: Mind-brain interaction: mentalism, yes; dualism, no. In: Neuroscience 5. p. 195-206. 1980.

Szembesülés az értelemmel, melynek csupasz meglátása önmagát felszabadító (Rig-pa ngo-sprod gcer-mthong rang-grol). In: Agócs Tamás (ford.): „A Látomásbeli Önmegszabadító” (kézirat)

Thich Nhat Hanh: Szívem, a Nap. Budapest, 2005. Ursus Libris

Wallace, B. Alan: Choosing Reality. A Buddhist View of Physics and the Mind. Ithaca, New York, 1996. Snow Lion Publications

Wilber, Ken: A Működő Szellem rövid története. Budapest, 2003. Európa

Wilson, Robert Anton: Kvantumpszichológia. Budakeszi, 2002. Manda

1 Duddzom Rinpocse: A tudat természetének lényege. In: Sögjal Rinpocse: Pillanatról pillanatra. Officina Nova, Budapest (1997)

2 László Ervin (szerk.): A tudat forradalma. Két nap beszélgetés Stanislav Grof, László Ervin és Peter Russell között. Új Paradigma, Budapest (1999)

3 Sherrington, C.S.: Man on his nature p.413. London: Cambridge University Press (1940)

4 Chomsky, N.: Rules and representations. New York: Columbia University Press (1980)

5 Daniel Dennett szintén kiemelte, mennyire nem ismerjük a tudatot. William H. Calvin idéz Dennett egyik könyvéből: „Az emberi tudat talán a legutolsó még fenálló rejtély. A rejtély olyan jelenség, amelyről nem tudjuk, mit gondoljunk – egyelőre. Voltak más nagy rejtélyek is: a világegyetem keletkezése, az élet és a szaporodás, a természetben előforduló tervszerűség, az idő, tér és gravitáció titkai. Ezek nem csupán kívül estek a tudomány hatókörén, hanem teljes tanácstalanságot és megütközést váltottak ki. Még ma sem tudjuk megválaszolni a kozmológia, a részecskefizika, a molekuláris genetika vagy éppen az evolúció elméletének minden kérdését, de legalább azt tudjuk, mit gondoljunk felőlük… A tudat körül még mindig rettenetes zűrzavar uralkodik. A tudat az egyetlen olyan téma, amely előtt nemegyszer a legkiválóbb elmék is némán és zavartan állnak. És, mint a korábbi nagy titkok mindegyike esetében, sokan állítják – és remélik -, hogy a tudat mindörökre titok marad.” (Lásd Calvin, W.H.: A gondolkodó agy. Az intelligencia fejlődéstörténete. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1997, p. 33.)

6 Graffity-idézet

7 Idézi Ádám György: A rejtőzködő elme (Vince Kiadó, Bp. 2004.)

8 Az eddigieket kiegészíthetjük azzal az összegzéssel, amelyet egy a Köztes Lét Könyveihez tartozó tibeti buddhista beavatásos szövegben (Szembesülés az értelemmel, melynek csupasz meglátása önmagát önmagát felszabadító, tibetiül: Rig-pa ngo-sprod gcer-mthong rang-grol) olvashatunk: „Ez az elmének nevezett, nyughatatlan értelem vagy megismerés, nem azonos semmiféle létezővel, a létforgatag és megbékélés minden öröme és szenvedése mégis mind belőle származik. Lényegét a tizenegyféle filozófiai irányzat mind másképp határozza meg; felfoghatatlanul sokféle elnevezéssel illetik. Vannak, akik úgy hívják: »a tudat természete«. Egyes hinduk szerint »Önvaló« a neve. A Buddha követői ezzel szemben »éntelennek« mondják. A »csak-tudat« hívei »tudatnak« nevezik. Mások azt mondják rá: »önfelülmúló megismerés«. Megint mások szerint »buddha-természet« a neve. Egyesek a »Tökéletes Alapállás« nevet aggatják rá, míg mások úgy hívják: »az egyetlen fénycsepp«. Vannak, akik úgy nevezik: »a jelenségek tartománya«, mások pedig »közös alapnak« nevezik. Még olyanok is vannak, akik szerint ez a »közönséges elme«.” In: Agócs Tamás (ford.): „A Látomásbeli Önmegszabadító” (kézirat). Szinte ugyanez olvasható Sabkar Lama A Garuda röpte c. művének 6. énekében, kiegészülve a következő „tanáccsal”: „Felsorolni is nehéz lenne, mi mindennek elnevezték már, pedig lényegében mind ugyanaz; ezt az egyet kell tehát megismerned!”

9 Idevág egy másik idézet, szintén Calvin könyvéből, ezúttal Derek Bickertontól: „A tudat paradoxona – minél több van belőle, annál több adatfeldolgozási szint választja el hordozóját a külvilágtól – olyan, mint annyi más dolog a természetben: valamit valamiért. A külvilágtól való fokozatos eltávolodás az ár, amit fizetnünk kell azért, hogy valamit is megtudjunk e világról. Minél mélyebb és átfogóbb a világra vonatkozó tudat(unk), annál összetettebbek az ehhez szükséges feldolgozási szintek.” (Lásd id. mű, p. 51.)

10 Lásd a magyar nyelvű hypertext irodalom egyik nagyobb szabású vállalkozását, Farkas Péter Gólem című munkáját, http://www.interment.de/golem/ A hypertext művészi előzményének tekinthető T. S. Eliot montázstechnikát alkalmazó Átokföldje, melyben a számos intertext mellett a szerző lábjegyzetei is szerepelnek.

11 Abbot, Edwin A.: Síkföld. Kozmosz Könyvek, Budapest (1982)

12 Lásd Bateson, G.: Steps to an Ecology of Mind. Collected Essays in Anthropology, Psychiatry, Evolution, and Epistemology. The University of Chicago Press (1972)

13  Stanislav Grof pszichiáter, a transzperszonális pszichológia egyik megalapozója és fő teoretikusa. Három évtizeden keresztül végzett kutatásokat a pszichedelikus szerek és a különböző drog-nélküli technikák segítségével kiváltott nem-hétköznapi tudatállapotok területén. Feleségével, Christina Groffal közösen dolgozta ki a pszichoterápia és az önismeret egyik új technikáját; a holotróp terápiát, mely irányított légzés, evokatív zene és fókuszált testmunka kombinációjából áll. Grof írta le a tudat holotróp működési módját. Ezt a kifejezést bizonyos szokványostól eltérő pszichológiai állapotok jellemzésére alkotta, melyekkel a teljesség és a létezés egysége felé törekvő tudat meditatív, misztikus vagy pszichedelikus tapasztalatok során találkozhat.

14 Ebben leli magyarázatát, miért bevett a nyugati tudomány terminológiájában egyaránt a tudat (consciousness) és elme (mind) kifejezés, mégpedig úgy, hogy valójában nem igazán definiálták a különbségüket. Ha össze is vetik a kettőt, rendszerint egymás szinomájaként utalnak rájuk, mint Searle is, aki szerint „Az elme tanulmányozása a tudat tanulmányozása, olyan értelemben, ahogy a biológia az élet tanulmányozása” – Lásd Searle, J. R.: The Rediscovery of the Mind. Cambridge, MA: MIT Press, (1992) Ugyanakkor jogosnak fogadható el az a megközelítés, amely az elmét tekinti az átfogóbb kategóriának, úgy értelmezve, hogy az elme magában foglalja a tudatos és a tudattalan tartalmakat is, de csak abból a szempontból, amennyiben a szavak gyökerére, eredeti értelmére vezetjük vissza jelentésüket – holott ma már kiterjedtebb értelemben használjuk (mind a magyar nyelvben, mind az angolban). Az elme, mint a tudat egyik aspektusa leginkább a védánta számkhja filozófiájában alkalmazott értelmezéshez áll közel, amely szerint az individuum (dzsívátman) tudatának (csitta) értelem (buddhi) szintje alatt az éncsináló (ahamkára, az észrevételek, formák, sajátosságok énnek való tulajdonítása; énérzet) és ez alatt az elme (manasz, v.ö. latin mens) áll, amely tehát a tudat alacsonyabb terrénuma, ami az érzékekből szerzett tapasztalatokat rendezi össze. (Magyarul még az ész fogalmával kapcsolható egybe.) A buddhista elmélet szerint a manasz az a mentális szervünk, a tudatnak az a képessége, amely megszervezi az ötféle érzékelési képesség működését és az érzékszervi tárgyak tapasztalásából, az észleletekből absztrakt tudattartalmakat konstruál, valamint képes pusztán mentális tárgyak megismerésére is. A manasz működése miatt azonban soha nem a tényleges valóságot tapasztaljuk, hanem az általa konstruált tudattartalmakat, s ezeket számos korábbi nézet, előítélet, előzetes vélekedés, prekoncepció befolyásolja.

15 Goleman, D.: The Varieties of the Meditative Experience. Rider & Company, London (1977)

16 A jóga elsődlegesen a tudat, tágabban a tudatfolyamatok kontrolljára és uralására irányul. „Az Igázás, a Jóga, az elmeműködés feletti uralmat, a tudat rezdüléseinek megzabolázását jelenti.” (Lásd Patandzsali: Jóga szútra. Fordította és magyarázatokkal ellátta: Farkas Attila Márton és Tenigl-Takács László) A buddhizmussal kapcsolatban példaként talán azt érdemes felhozni, hogy tibeti nyelven a „buddhistát” úgy mondják: nang-pa. Ez annyit jelent, „belül lévő”: valaki, aki az igazságot nem kívül, hanem saját tudatának természetén belül keresi. A buddhizmus minden tanítása és gyakorlata erre az egyetlen célra irányul: betekinteni a tudat természetébe.

17 A memetikáról írt művével híressé vált Susan Blackmore „bevezetésnek” szánt könyvében (Consciousness) egy teljes, mégpedig az utolsó fejezetet szánja annak, hogy bemutassa Buddha szerepét a tudat kutatásában, illetve részletezze az összefüggéseket a buddhista tanítások (különös tekintettel a zen buddhizmus) és a pszichológia között. Idézi például Thompson és Rosch kijelentését, akik „a buddhista meditációt választották, mint a legkézenfekvőbben követhető módszert és azt hangsúlyozták, hogy a »nem-én«-ről szóló és a nem-dualista buddhista tanítások, amelyek a módszerből fakadnak, jelentősen hozzájárulnak a kognitív tudományokkal elindítandó dialógushoz”. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk ebben a megállapításban azt a fontos igazságot, miszerint a módszerből fakad a tanítás és nem fordítva, de azt mondhatjuk, hogy általában a keleti filozófiák nem mások, mint a leírásai és magyarázatai mindannak, amit az ember a mély meditációs állapotokban tapasztal.

18 Varela 1987-ben szervezett Jeremy Haywarddal (Naropa Institute) együtt Észak-Indiában egy találkozót a Dalai Láma és néhány nyugati tudós között, akik között volt matematikus (Newcomb Greenleaf, Columbia University), agykutató (Robert B. Livingston, University of California), biokémikus (Luigi Luisi, Federal Polytechnical Institute, Zürich), illetve pszichológus (Eleanor Rosch, University of California). Valamennyien érdeklődtek a tudatkutatás valamely aspektusa és a buddhizmus iránt. A rögzített beszélgetések 1992-ben jelentek meg írott formátumban, kötetbe szerkesztve Nemes Hidak címmel Hayward és Varela szerkesztésében (Gentle Bridges. Conversations with the Dalai Lama on the Sciences of Mind. Boston&London: Shambala, 2001). A buddhizmus és a nyugati tudomány közötti hídverés nagyszerű és gyümölcsöző alkalmának bizonyult találkozót később újabbak is követték. A Mind and Life (Elme és Élet) elnevezésű sorozattá bővülő találkozók két évvel későbbi alkalmán olyan neves tudatkutatók vettek részt, mint Patricia Churchland (University of California), Antonio Damasio (University of Iowa), Larry Squire (University of California), J. Allan Hobson (Harvard Medical School), Lewis Judd (National Institute of Menthal Health) és egy korábbi résztvevő, Robert B. Livingston volt a beszélgetés koordinátora. A szintén kötetben is megjelent beszélgetések (Consciousness at the Crossroads. Ithaca, New York: Snow Lion Publications, 1999) egyik szerkesztője Zara Houshmand és Robert Livingston mellett az az Alan Wallace volt, aki a beszélgetések szervezésére és a keleti és nyugati kultúra közötti megértés és a közös kutatások elősegítésére létrejött Mind and Life Institute vezetője. Alan Wallace 1996-ban jelentetett meg egy figyelemreméltó művet, amelyben buddhista szempontból elemzi a fizikai világ és a tudat mibenlétére irányuló elméleteket (Choosing Reality. A Buddhist View of Physics and the Mind. Ithaca, New York: Snow Lion Publications, 1996).

19 A buddhista meditáció célja alapvetően a „megszabadulás”: a tudati kötöttségeink felszabadítása, másfelől a tudatfolyamataink feletti „uralom”, kontroll megvalósítása. Ez utóbbihoz kapcsolódnak azok az eredmények, amelyeket a buddhista meditációs technikák gyakorlása biztosíthat, ezek ugyanis hatékonyan járulhatnak hozzá olyan készségek fejlesztéséhez, mint a pszichés zavarokkal szembeni ellenállóképesség, a pszichológiai és fizikai terhelések tűrésének képessége. A különböző, személyre szabottan, a már elért kontemplációs és koncentrációs képesség függvényében kiválasztott meditációs gyakorlatok növelik a személyiség „funkcionalitását”: nyitottságát, rugalmasságát, fokozzák konfliktuskezelő és teljesítő képességét, hatékonyan szolgálhatják az éber jelenlét, az empátiás készség, a kreativitás és a tolerancia kibontakozását.

20 A legutóbbi években Richard Davidson és munkatársai vizsgálták a Wisconsini Egyetemen meditatív és nem meditatív állapotban lévő szerzetesek agytevékenységét. Ezen vizsgálatok eredményeire alapozva végeztek vizsgálatokat egy wisconsini csúcstechnológiai cég önként jelentkező munkatársain is. A vizsgált alanyok egyik csoportja nyolchetes meditációs tréningen vett részt, a kontrollcsoport nem. A vizsgálat végére a meditálóknál határozottan eltolódott az agyi aktivitás a baloldali homloklebenyi kéreg felé, ahol a tibeti lámák esetében is olyan aktivitást figyeltek meg, ami a derű, kiegyensúlyozottság, boldogság jelölője lehet. (Lásd James Shreeve írását Az elme címmel a National Geographic Magyarország, 2005. márciusi számában.)

21 Részletesen erről és a tudattal való kapcsolatáról, valamint általában az egyesítő elméletek és a gondolkodás összefüggéseiről Dienes István értekezik szintén ezen kötetben megjelent tanulmányának 2. fejezetében.

22 A már korábban említett második Mind and Life találkozón folyt beszélgetésben éppen ezt hangsúlyozzák.

23 Sheldrake morfikus rezonancia-elmélete, vagy más néven a formatív kauzáció elmélete szerint az élőlények működését a következő nemzedékekre az anyagtól, energiától mentes, téren és időn túl ható morfogenetikus mezők örökítik, ezek határozzák meg a teremtést. A morfogenetikus mező tehát egy teremtő univerzumban a mindenség rendjének, rendszereségének és állandóságának oka.

24 Bateson szerint nemcsak helyénvaló, hanem logikailag kikerülhetetlen is tudati folyamatok létét feltételezni a természeti folyamatok: a sejtek, szervek, szövetek, szervezetek, állati és emberi csoportok, ökológiai rendszerek, sőt a föld és az univerzum minden szintjén.

25 Karl Pribram neurológus a hologram elv alapján modellálja a két szféra, test, lélek kapcsolatát: a neurális működések analógok a kristályban rögzült interferencia pontokkal, melyeken ha fény halad át, egy térbe kivetülő kép lesz az eredmény. Több évtizedes kutatás nyomán fogalmazta meg, hogy az agy a látást, hallást, ízlelést, sőt az emlékeket is holografikus módon szerkeszti meg, ami azt jelenti, hogy az információkat úgy osztja szét, hogy azok bármelyik eleméből az egész emléknyom előhívható legyen. Továbbá a világról szerzett tapasztalataink is jobban emlékeztetnek hologramra, mint bármilyen más adatrögzítési eljárásra.

26 Ken Wilber szerint a Szellem kibontakozása olyan fejlődési szintek rendszere, melyben minden szint meghaladja és magába foglalja az előző szintet; így épül ki a szintek egymásba ágyazódó hierarchiája. Minden szint egyszerre rész is, egész is, vagyis holon. A meghaladás és magában foglalás során létrejött természetes hierarchia az ún. holarchia. A tudat magasabb szintjei nem mindenki számára megélhetőek, de mint előre belénk kódolt lehetőségek mindannyiunkban ott rejtőznek és a csúcsélmények (peak experiences) alatt kaphatunk bepillantást ezen szintek természetébe.

27 László Ervin szerint létezik egy pszí-mező, amelybe belekódolódik minden, ami történik velünk, amit gondolunk. A pszí-mező kölcsönhatáshan van a világgal, közvetíti például a parajelenségeknek nevezett megnyilvánulásokat. A tudat a pszí-mező és az agy kölcsönhatásának az eredménye.

28 Robert Anton Wilson amerikai pszichológus professzor a kvantumelmélet alkalmazására törekszik a pszichológiában, a kvantumkáosz, a kvantumfizika által megállapított bizonytalanságok és az emberi tudat kapcsolatát kutatja. Szerinte a kvantumkáosz – általában tudattalan szinten – kölcsönhatásban van az emberi pszichével és ez a kölcsönhatás a nem lokális kapcsolatokhoz hasonlóan működik. Wilson szerint ezért a mindennapi életünkre, szubjektív tapasztalatainkra is érvényesek a kvantumfizikában megszokott bizonytalanságok, kettős vagy többes természetű jelenségek, s ezt alátámasztják a tudat és anyag között kimutatható olyan kölcsönhatások, mint amilyenek a pszichoszomatikus betegségek, valamint a váratlan gyógyulások orvosilag gyógyíthatatlannak minősített betegségekből. Wilson szerint a tudatunk, a gondolkodásunk, a hitünk jelentősen befolyásolhatja a szellemi és fizikai állapotunkat, a sorsunkat, sőt a külvilágot is. Meggyőződése ugyanakkor, hogy az érzékszerveink csupán „zajos” kommunikációs csatornaként közvetítik a külvilág jelenségeit és ezek alapján a tudatunk konstruálja azt a „virtuális” valóságot, amit tapasztalni vélünk.

29 Chalmers, David: Facing Up to the Problem of Consciousness. Journal of Consciousness Studies (1995)

30 Descartes a maga részéről eldöntöttnek tekintette a kérdést. Az Elmélkedések az első filozófiáról, ahol Isten léte és a léleknek a testtől különböző volta bizonyíttatik c. művében fejtette ki dualista álláspontját, mely szerint kétféle, elmebeli (res cogitans) és a testi (anyagi) lényeget (res extensa) különböztetett meg. Az elmebeli szubsztancia lényege az, hogy gondolatai vannak és tudatos ezekről, a testié pedig az, hogy a térben helyezkedik el. Az elme és az anyag egymástól független, de kölcsönhatásban áll egymással. Amikor az anyag hatással van az elmére, azt érzésnek, amikor pedig az elme hat az anyagra, azt az akaraterő használatának hívjuk. (Ez a teória interakcionizmus néven vált ismertté, mint a kölcsönhatások elve). Arra a kérdésre, hogy miként kapcsolódik össze a test és a lélek, Descartes híres-hírhedt elméletével azt a választ adta, hogy a kettőt a tobozmirigy (glandula pinealis), az agy egyetlen páratlan szerve kapcsolja össze, és ezen, az ember gondolatfolyamataiban döntő szerven keresztül képes a lélek a testtel kapcsolatba lépni.

31 Történetesen olyan szintetikus szerekkel is, mint a ketamin, amelyet eredetileg – mint oly sok mást – háborús célokra fejlesztettek ki, a test és a tudat szétválasztására, mert testi szinten teljesen béna, kataton állapotot hoz létre, miközben a tudat folyamatai éppenhogy felélénkülnek. A történelmi múlt évezredeinek távolában ugyanakkor az emberi közösségek mindig is használtak kémiai szereket a tudatállapotváltozások kultikus előidézésére. De maga az agy is kibocsát vegyi anyagokat, ezek, az ún. neurotranszmitterek („hírmolekulák”), melyekből több száz létezik, mind saját specifikus funkciót látnak el az agyban zajló kémiai információátvitelben és különböző viselkedésformákért felelősek. Ám hogy eredendően például az öröm érzése váltja-e ki a dopamin megnövekedett koncentrációját vagy fordítva, az egyesek szerint továbbra is kérdés, még akkor is, ha a dopamin kiválasztódását, ezáltal jutalmazó hatást el lehet érni kokainnal, ópiátokkal vagy alkohollal is. Kívülről, mesterségesen tehát lehetőség van a tudat befolyásolására, ami valóban a tudat létének testi, anyagi alapjaira utalna. (Ideillik egy újabb, szintén graffityként megjelent sajátos definíció, miszerint „A tudat a személyiség alkoholban oldódó része”…)

32 Már-már „pavlovi reflex” egyes kutatóknál, hogy ez nem igazán merül fel kérdésként. Ádám György például egyébként sok szempontból nagyszerű, összegző könyve (A rejtőzködő elme. Vince Kiadó, Bp. 2004.) egyik fejezetét így indítja: „Az emberi tudatosság mint nagy gyűjtőrendszer, mindenképpen az agyműködés fiziológiájához kötött fogalomkör, tehát, ha a személyes tudat az elemzés tárgya, úgy mindenképpen az emberi agyvelő szerkezetével és működésével kell kezdenünk okfejtésünket…”

33 Az idegsejteket hálózatokká összekapcsoló szinapszisok száma pedig tízezerszerese az idegsejtekének. Carl Sagan szerint a neuronok közötti potenciális kapcsolatok száma nagyobb, mint a protonok és elektronok mennyisége az egész univerzumban.

34 Leibniz, Gottfried Wilhelm: Monadológia. In: Leibniz: Válogatott filozófiai írásai. Európa, Budapest (1986)

35 Érdemes megemlíteni, hogy Damasio azért kísérletet tett a „self”, azaz a szubjektum idegrendszeri alapon történő magyarázatára. Úgy képzeli el, hogy a self állapota egy „elillanó vonatkoztatási állapot”, amelyet minden pillanatban megkonstruálunk két reprezentációhalmazból. Az egyik az egyén önéletrajzi emlékezete kulcseseményeinek, a személyt meghatározó nagy számú kategorizált tények diszpozíciós reprezentációjának halmaza, amelyek alapján ismételten rekonstruálható az identitás fogalma „topografikusan szervezett szenzoros térképek” részleges aktiválása révén. A neurális self mögött álló második reprezentációhalmaz az egyén testének elsődleges reprezentációiból áll, olyan pillanatnyi testi állapotokból, amelyek folytonosan beillesztődnek a self fogalmába és azonnal múltbeli állapotokká válnak. Érdekes ennek kapcsán a kijelentése, miszerint a self a „mostról” mindig csak egy pillanattal később „szerez tudomást”, a „jelen sosincs itt”, mindig „lekéssük a tudatosságot”, amely alapvetően szembenáll a keleti meditációs praxis által elérhetőnek mondott „állandó jelenben lét” élményével. Damasio mindenesetre elégedetten nyugtázza gondolatmenete végén, hogy „William James [az amerikai pszichológia atyja, nem mellesleg pedig kora pszichedelikuma, a kéjgáz filozófiájának talán legnagyobb gondolkodója, a The Varieties of Religious Experience (1902) című műve az amerikai vallástudomány alapműve] úgy vélte, hogy egy egyszerű pszichológia nem kérdőjelezheti meg a »személyes én« meglétét, s aki szerint a pszichológia legrosszabb tette az lehet, ha a selfet megfosztja jelentőségétől, boldog lenne, hogy ma már plauzibilis, ha nem is igazolt feltevések vannak a self idegrendszeri alapjáról.” (Damasio: Descartes tévedése. p.237.)

36 Gilbert Ryle filozófus ezt a dualisztikus modellt gúnyosan „a gépben lakozó szellemnek” elnevezéssel illette, mert a modell által sugallt kép szerint a test bonyolult gép, amelyben a lélek vagy szellem megjelenik. Ez az elképzelés sokak számára azért is rokonszenves, mert azzal kecsegtet, hogy amikor a test elpusztul, a lélek tovaköltözhet valahová vagy akár valakibe. Lásd Ryle, G.: The Concept of Mind. London: Hutchinson & Co. (1949)

37 A pittsburghi Carnegie-Mellon Egyetem Robotikai Laboratóriumát igazgató Hans Moravec vagy Max More, az Extropy Intézet alapítójának meggyőződése, hogy ún. ultrahumán forradalom várható, amely az emberiség újabb nagy áttörése lesz. More meghatározása szerint „Az extrópiánizmus transzhumanista filozófia. Hasonlóan a humanizmushoz, legfőbb értékei az ész és az ember; a sorsunkat kívülről irányító ismeretlen, természetfeletti erőkben ugyanúgy nem hisz. A transzhumanizmus azonban messzebbre ível: arra ösztönöz, hogy lépjünk túl a csupán emberi evolúciós állapoton…” Az amerikai Utah, illetve a kínai Wuhan Egyetemen dolgozó Hugo de Garis szerint az emberi agy kapacitása körülbelül egymillió év darwini evolúció eredményeként duplázódott meg. A számítógép-agy évente kétszerezi meg kapacitását, tehát egymilliószor gyorsabban fejlődik. Ebből a logikából kiindulva még századunkban azonos szinten lesz az emberi és a mesterséges intelligencia (MI). Figyelembe véve a fejlődés ütemét, egy idő után a mesterséges agyak intelligenciaszintje meghaladja majd az emberét. Mesterséges intellektusokká, artilektusokká (artificial intellects) alakulnak át. Potenciálisan halhatatlan, határtalan memória-kapacitású, felfoghatatlan tudatszintű isten-lényekké – legalábbis a már most is határtalan fantáziával rendelkező transzhumanisták, extrópiánusok szerint. (Lásd Kömlődi Ferenc ismertetését: Mesterséges agyakat épít a fizikus, http://index.hu/tech/cyberia/artilek/)

38 Churchland, P.S.: Neurophilosophy: Toward a Unified Science of the Mind-Brain. Cambridge, MA: Bradford Books/MIT Press (1986)

39 Dennett, D. C. Consciousness Explained. Boston: Little, Brown (1991)

40 Nem ez a modell tekinthető mégsem meglehetősen elterjedtnek, hanem az, amely a tudat struktúráját és működését kívánja értelmezni a számítógép hasonlatával. Olyannyira, hogy amikor a pszichokibernetika kutatói kimutatták, hogy az emberi szervezetet a fizikai érzékszerveken keresztül másodpercenként több mint egymilliárd bitnyi információ éri; ebből másodpercenként maximum száz bit mennyiséget tud tudatosan hasznosítani, akkor ebből a freudizmus is képes igazolást nyerni, hiszen nyilvánvaló, hogy a többi valószínűleg a tudatalatti része marad. Annyi mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy tudatos nappali énünk csak kicsiny része teljes, többszintű tudatosságunknak.

41 Crick, F. and Koch, C. Toward a neurobiological theory of consciousness. Seminars in the Neurosciences 2:263-275. (1990) ill. Crick, F. The astonishing hypothesis: The scientific search for the soul. Simon and Shuster, New York (1994)

42 Erre igazolhatják Stanislaw Grof szerint többek között Raymond Moody, Kenneth Ring, Michael Sabom, Elisabeth Kübler-Ross halálközeli élményekhez (near-death experience, NDE) kapcsolódó kutatási eredményei, amelyek ismételten megerősítették, hogy a klinikai halál állapotában előfordulhatnak testen kívüli élmények. Grof arra is utalt, hogy a modern thanatológia felfedezései megerősítik például a Tibeti Halottaskönyv leírását, ami azért mégsem tekinthető igazoltnak, mert a tibeti szövegekben leírt folyamatok akkor kezdődnek, ahol a klinikai halál állapota véget ér: pontosan a halál pillanatában, ezért nem vonhatók analógiák közöttük.

43 A híres Nobel-díjas neurobiológus elsőként a filozófus Karl Popperrel közösen írt Az Én és az ő agya (The Self and Its Brain) című művében fejtette ki interakcionista teóriáját 1977-ben. Ebben megkülönböztették az anyagot, mely atomokból épül fel, az elmétől, amely „pszichonokból”, a tudat elemi részecskéiből áll. Később Miként kontrollálja az Én az agyát? (How the Self Controls its Brain) és Szembesülés a valósággal – Egy agytudós filozófiai kalandjai (Facing the Reality, Philosophical Adventure by a Braing Scientist) címekkel Eccles még további műveket szentelt a kérdésnek.

44 Sperry, R. W.: Mind-brain interaction: mentalism, yes; dualism, no. Neuroscience 5: 195-206 (1980)

45 Maturana és Varela A tudás fája. Az emberi értelem biológiai gyökerei (The Tree of Knowledge. The Biological Roots of Human Understanding) című könyvükben újszerűen közelítik meg az emberi értelem biológiáját. Eszerint az értelem nem a külvilág leképezéseként működik, hanem folyamatos világteremtés, s ahány tudat, annyiféle világ létezik.

46 Bohm, D.: Soma-Significance: A New Notion of the Relationship Between the Physical and the Mental. www.goertzel.org/tppmsgs/msgs2.htm#229

47 Bohm, D.: Wholeness and the Implicate Order. London, Ark Paperbacks (1983)

48 Annak érdekében például, hogy választ találjunk a John Searle által felvetett kérdésre: „Van-e biztonságos átjáró a dualizmus Szküllája és a materializmus Kharübdisze között?” (Lásd Searle, J.R.: Elme, nyelv és társadalom. A való világ filozófiája. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 2000, p. 55. Maga Searle szerint egyébként ennek a problémának a helyes megoldási módja mindkét álláspont elvetése, mivel a dualizmus és a materializmus egyaránt hibás feltételezések során nyugszik. Nem zárja ki kölcsönösen egymást, hogy „ha valami mentális, akkor nem lehet fizikai; ha fizikai, akkor nem lehet mentális.” (Id. mű p. 58.). Magyarázata a tudat és az agy közötti metafizikai kapcsolatokra valóban nem veti fel a dualizmus és a materializmus kérdését, de a tudatot, mint belső, első személyű, minőségi jelenséget szerinte az agyban lejátszódó folyamatok idézik elő, a szubjektivitás pedig lehet az agy magasabb szintű tulajdonsága.

49 Illetve a buddhista gondolkodók is örömmel fedezik fel a párhuzamokat Bohm elmélete és a buddhista szútrák világa között. Például Thich Nhat Hanh, aki a Szívem, a Nap című művében utal arra, hogy Bohm elmélete az implicit és explicit rendnek nevezett valóságdimenziókról „nagyon közel áll ahhoz, amit az »Avatamszaka-szútra« »a jelenségek és az igazság akadálytalan egymásra hatásának dharma-birodalma« néven emleget”.

50 Jól foglalja össze a buddhizmusban az „éntelenség tanítását” (anátma-váda) Németh Norbert: „…ha valaki személyes önmagát akarja megragadni, gondos vizsgálat után pszicho-fizikai folyamra lelhet csupán, egy kontinuumra, amelynek összetett szubtilis folyamatai (például érzések, gondolati műveletek, stb.) hátterében bár kialakulhat egy »én-képzet«, ámde anélkül, hogy valamiféle változatlan »egyéni mag« létezne”. Buddha tanításai szerint mindenféle maradandó lényegiségként felfogott énképzet téves feltételezés. A cél éppen az, hogy az erkölcs, az összpontosítás és a bölcsesség egyre mélyülő körei segítségével az önátélés káprázatszerű és indiviuális lezártsága, az énképzet fokozatosan eltűnjön. A buddhista abhidharma bölcselet fontos támpontokat ad a hierarchikus struktúrába rendeződő, a szokványos pszichét messze meghaladó, a hétköznapi tudathoz képest transzcendens tudatállapotok megismeréséhez, részletes tipológiát nyújt, sőt „topográfiát” biztosít a felébredéshez, amely meditációs gyakorlatok segítségével elérhető.

51 „Ha a tudattal szemben álló, attól elkülöníthető külvilágról beszélnénk, akkor máris beleesnénk abba a csapdába, hogy a világegyetemről dualista (kettős) elképzelést alakítanánk ki magunkban.” – fogalmazza meg Thich Nhat Hanh már említett művében.

52 Mint a már idézett Szembesülés az értelemmel, melynek csupasz meglátása önmagát önmagát felszabadító c. buddhista szövegben olvasható: „Semmi sincs az elmén kívül, minden csak tudat. Az önmagát gondoló elme minden elgondolása akadálytalanul megjelenik, de bármilyen formát is öltsön, egyetlen pillanatra sem különbözik tőle, és mint a tenger hullámai a végtelen tengerbe, minden elképzelés visszaomlik az elmébe, ahonnan származik. Bár rengeteg sokféle elnevezéssel illetik, valójában csak egyetlen elme van. De ez az egy is talajtalan, gyökértelen, és semerre sem található. Valójában lehetetlen megpillantani, mert nincs végső lényege. Ürességként sem tapasztalható, az értelem tündöklő fénye miatt. Sokféleségként sem látható, mert látomása elválaszthatatlan az ürességétől. Ez a jelenlegi, éberen tündöklő megismerés hoz létre mindent, de ezt nem tudja önmagáról. Bár semminek nincs saját természete, mégis van tapasztalás. Aki ezt felismeri, mindenképpen eléri a megszabadulást, függetlenül a szellemi képességeitől. A vaj benne van a tejben, az olaj benne van a szezámmagban, de csak akkor válik ki belőle, ha kiköpülik vagy kisajtolják. Ugyanígy, minden lénynek buddha-természete van, de gyakorolnia kell ahhoz, hogy megvilágosodjon.”

53 Matthieu Ricard: On the Relevance of a Contemplative Science. In: B. Alan Wallace (ed.): Buddhism & Science. Breaking New Ground. Columbia University Press, New York (2003)

54 Már a valamennyi érzékszervi tapasztalásunkat teljesen lekötő, ezáltal egy tökéletesen szimulált virtuális valóság megtapasztalását biztosító szerkezetek is alááshatják a bizalmunkat a hétköznapi valóság valódi valóságosságában…

55 A kvantumfizikai jelenségek értelmezésére kidolgozott koppenhágai modell szerint egy kísérlet eredménye soha nem lehet biztos, az csak valószínűségekkel írható le, és a valószínűségek függenek a megfigyelés módjától. Werner Heisenberg ontológiai értelmezése szerint a kísérleti berendezés okozza az állapotredukciót (a kvantumfizikusok így nevezik azt a jelenséget , amikor a megfigyelés során ez a megfigyelni szándékozott részecske valóságossá válik), Niels Bohr idealista értelmezésében ez a megfigyelés miatt következik be. A megfigyelés ugyanis beavatkozás a kísérletbe, amely nem más, mint a megfigyelt jelenség és a megfigyelő személy kölcsönhatása, ezért a kísérlet eredménye nem független a kísérletező személy tudatától sem. Einstein számára ez a nézet elfogadhatatlan volt, és ezzel kapcsolatban a következő kérdést tette fel: „Ha valaki, vagy mondjuk egy egér nézi a világot, vajon megváltozik-e ettől a világ állapota?” Nyilvánvalóan igen, de legalábbis vélhetően az egér által tapasztalt világ egy „egérvilág”. Heisenberg szerint: „nem lehet úgy leírni ezeket a jelenségeket, mint a térben és időben lejátszódó folyamatokat; természetesen ezzel a következtetéssel csupán azt a tényt állapíthattuk meg, hogy valójában semmit sem tudunk”. A kvantummechanikát az „első olyan tudománynak” tartják, amelyben megjelenik, hogy a valóság (egy kísérlet eredménye) nem lehet független a kísérletező személy tudatától, ezzel megkérdőjeleződik a megfigyelőtől független valóság és annak megismerhetősége – természetesen akkor, ha nem tekintjük tudománynak a filozófiát, s ennek részeként az ókori vagy a keleti bölcseletet.

56 A jóga útján a realizáció folyamatának első fokozata a pratjáhara, ami a tudat különféle benyomásokkal és ösztönzésekkel való önazonosításának a tényleges felszámolása. A fő törekvés arra irányul, hogy az érzékszervi benyomások és a tudat önkényesen kavargó képzeteinek akaratlagos kizárása révén megjelenő erő segítségével a tudat önmagában álló, eredeti összeszedettsége feléledjen.

57 A realizáció második fokozata, a dhárana az ékagrija állapotból bomlik ki. A tudat az érzékszervi benyomásokat, gondolatokat, mentális képzettársításokat kizárva egyetlen tárgyra koncentrál.

58 A tudat tágítása olyan, egymást hierarchikusan meghaladó tudatállapotok mind magasabb szintjeinek elérését jelenti, amely analóg tehát újabb dimenziók meglátásával. Vannak olyan tudatállapotok (-szintek), amelyekről beláthatóak az alatta levők, mégpedig azáltal, hogy magukban foglalják azokat, hasonlóan ahhoz, ahogy a több dimenzió evidensen tartalmazza a kevesebbet. Bizonyos tudatállapotoknak ugyanakkor mintegy „kvantumugrással” vannak közös dimenziói: az álomtudat beleér az archetipális mezőbe.

59 A tudat kiüresítése mint cél („Légy üres és célba érsz.”) egyaránt mgjelenik a keresztény misztikában, például Eckhart mesternél vagy Angelus Silesiusnál, a taoizmusban Lao-cénél, illetve a zen buddhizmusban.

60 Ekkor a tudat leválik az addig őt hordozó konkrét lételemekről és így megszűnik az ezekben reflektálódó énsége. Temészetesen egy természettudós számára kérdéses lehet, hogy miként fügesztődhet fel az éntudat és tárgytudat különválása, illetve az önkép téri és idői egységének és integritásának átélése. Ádám György professzor már idézett recens könyvében többek között ezeket emeli ki, mint a tudatfogalom ismérveit.

61 „Az él a tan szelleme szerint, aki a tudatot mozdulatlanná teszi.” - Buddha