Nick Herbert: Holisztikus fizika, avagy bevezetés a kvantumtantrába
A cikket forditotta : Strophariad | orichalcum workshop
Az eredeti cikk: http://southerncrossreview.org/16/herbert..
A kvantumelmélet a fizikai valóság megértésre tett legátütőbb és legsikeresebb kísérlet, amit emberi lény mindezidáig csak kitalált.
A huszadik század végére a kvantumelmélet segítségével megoldották a kor legsúlyosabb fizikai rejtvényét – a fény interakcióját az atomokkal. Elképesztő súlya mellett, hogy megjósolja a legkényesebb fény-anyag hatásokat is, ez az elmélet azonban felvetett egy sor filozófiai problémát, nem utolsó sorban azt a bizarr elképzelést, miszerint a világ bizonyos értelemben „nem valós”, amikor nem mérjük.
Sok fizikus, mint például Albert Einstein, Erwin Schrödinger és a francia arisztokrata tudós, Louis De Broglie, érezte úgy, hogy a valóság feladása egy puszta elmélet kedvéért túl magas ár, legyen akármennyire sikeres is az az elmélet. Szívük mélyén ők azt remélték, hogy a kvantumelmélet győzelme rövid életű lesz, hogy ez az abszurd, valóságtagadó működés meg fog bukni, amint elhagyja az atomi szintű világot, ahol kezdeti sikereit elérte. Az új elmélet azonban feltalálói legvadabb álmain is túlnőtt, lenyúlt az atommag komplexitásáig, mely önmagában körülbelül tízezerszer kisebb, mint a szintén elképesztően parányi atom, majd még mélyebbre hatolt az anyagban, az atommagon túlra az elemi részecskék – a kvarkok, a glüonok és a leptonok – birodalmába, melyekről sok tudós úgy gondolja, hogy a világ végső építőkövei.
Minden új siker egyre bátrabbá tette a kvantumfizikusokat. Ezzel a jelenleg legyőzhetetlen elmélettel a kezükben új meghódítandó világok felé fordultak, tekintetüket a makrokozmoszra függesztették, ahol meggyőzően leírták az ősi tűzlabda kvantumkémiáját, sőt manapság az univerzum születését is egy gigantikus kvantumugrásként kísérlik meg leírni: a Semmiből a Mindenbe.
Felfedezése óta, a számtalan meghamisítási kísérlet ellenére valamennyi fronton, a kvantumelmélet minden próbát kiállt, amit három generáció Nobel-díjra éhes fizikusai csak ki tudtak találni. Minden kísérlet számára hozzáférhető szinten a kvantumelmélet az anyag minden cikornyás működésére hibátlan előrejelzésekkel áll elő. A sikerek halmozódása után a fizikusok többsége csendben úgy döntött, hogy a valóság feladása az elmélet óriási előrejelző hatalmáért végétre is nem olyan rossz üzlet.
A valóság visszautasítása mellett a kvantumelmélet forgószél-erejű sikere határait a hétköznapi emberi érzékelés határain túlra is kiterjesztette. Miután a hétköznapi szinten valamennyi problémát megoldotta – elviekben legalább is – az elmélet számára új megoldandó problémákat kellett keresni akár az elemi részecskék távoli mikroszkopikus világában, akár az idő és tér kozmológiai kirakós játékának szintjén. Ahogy az alapvető fizikai kutatás visszavonul a mindennapi élet játszóteréről, egyre költségesebb berendezésekre van szükség, hogy ezek a távoli birodalmak elérhetővé váljanak az alapos vizsgálat számára. Eme kísérletek költséges volta, technikai komplexitása és a mindennapjainktól való távolsága miatt a kvantumkutatásokban való részvétel csak néhány szerencsés fizikus számára adatik meg – akik fáradozásain keresztül kerül csak a többség kapcsolatba a huszadik század legnagyobb intellektuális felfedezésével: a kvantumvilág különös nem emberi tájaival; a törekvéssel, hogy az idegen logika, amit a néhai Heinz Pagels „a kozmikus kódnak” hívott, felfoghatóvá váljon, mint a természet nyelve.
A bizarr kvantumvilág vajon örökre a matematikusok és kísérleti fizikusok kizárólagos területe fog maradni, vagy egy nap talán a hétköznapi emberek számára is hozzáférhetővé válik mesés birodalma? A kvantumelmélet filozófiai vonatkozású dimenzióját mostanság megcélzó kutatások azt sejtetik, hogy az alapvető kvantumkutatás lehetősége a jövőben vissza fog térni az emberi síkra, és mindenki számára lehetővé válik majd – iskolai képesítéstől függetlenül -, hogy részt vegyen a kvantumkalandban, hogy matematikusokkal és fizikusokkal karöltve ismerje meg a holisztikus fizikát. A holisztikus fizika a kvantumkutatás egy harmadik frontját nyithatja meg a hétköznapi érzékelés szintjén, ráadásul mindezt olcsó eszközökkel, és kiegészítheti a hagyományos kvantumkutatást a kozmológia és a részecskék szintjén, valamint azokkal a valóságot érintő problémákkal foglalkozna, melyek annyira elriasztották Einsteint és az első kvantumfizikusokat.
A kvantumvalóság problémájának elsődleges oka az, hogy a kvantumelmélet egy helyett két módon írja le a valóságot. A kvantumelmélet másképp ír le egy tárgyat attól függően, hogy megfigyeljük-e vagy sem. Minden fizikus ezt a kétarcú leírást használja munkáiban, azonban eltérő véleménnyel vannak azzal kapcsolatban, hogy mi is történik a tárgy létének eme két stádiumában: amikor mérjük, és amikor nem.
Amikor egy objektumot – például egy baseball labdát vagy egy bariont – nem figyelünk meg, a kvantumfizikusok ezt az objektumot „valószínűségi hullámként” jellemzik, amit úgy is hívnak, mint a tárgy „hullámfunkciója”. A pozícióhoz, gyorsasághoz vagy spinhez hasonló tulajdonságok pontos értékei helyett a tárgy tulajdonságai – matematikailag legalábbis – lehetséges értékek széles skáláját öltik magukra, melyek hullámszerűen oszcillálnak a különböző frekvenciákon. A nem megfigyelt tárgyak ilyen szemléletű megközelítése a kvantumelmélet egyik legjellemzőbb tulajdonsága. A fizikusok egy nem megfigyelés alatt álló tárgyra nem, mint valami valós dologra, hanem mint egy valószínűségi hullámra tekintenek; nem mint egy valóságos eseményre, hanem sokkal inkább, mint egy sor vibráló valószínűségre.
Máskülönben, amikor a tárgy megfigyelés alatt áll, azonnal egy meghatározott helyen manifesztálódik egyetlen meghatározott spinnel és sebességgel fizikai tulajdonságok elmaszatolódott variációi helyett. Mérés közben a matematikai leírás hirtelen változik meg – a lehetséges értékek (nem megfigyelt tárgy) széles skálája helyett egyértékű meghatározott értékek (megfigyelt tárgy) jelennek meg, amit csak egyszerűen „kvantumugrásnak” neveznek. Ami kvantumugrás közben valójában történik, az a legnagyobb rejtély a kvantumfizikában. Hogy ez a drasztikus váltás a matematikai leírásban valódi diszlokációnak felel-e meg vagy pusztán egy matematikai trükk, az továbbra is heves viták tárgyát képezi a fizikusok között.
Nem minden fizikai történés tudható be azonban a mérésnek. A gravitáció hatása egy objektumra például kiszámíthatóan változtatja meg a valószínűségi hulláma szerkezetét, a gravitáció önmagában mégsem okoz kvantumugrást. Sok fizikus szerint a mérés tulajdonképpen egy felvétel készítése; s itt most ezt az elképzelést fogom adoptálni. Ha nincs felvétel, nincs mérés sem. A természetben csak azok az interakciók számítanak mérésnek, melyek valamilyen maradandó nyomot (felvételt) hagynak maguk után. Egy fényvillanás például a szemünkben neurális impulzusok mintájaként kerül rögzítésre, s eképpen mérés, míg egy veréb zuhanása nem az. (Jóllehet, a veréb földet érése következtében nyomot hagy a fűben, s felmerülhet, hogy mérés történt.) Kizárólag a felvétel-készítő műszerek képesek a több értékű lehetőségeket egyértékű aktualitássá konvertálni. Ha komolyan vesszük a kvantumelméletet, akkor a világ nem létezik aktualitásként, csak amikor speciális rögzítő-berendezések befolyása alatt áll; azonban, amikor nincs rögzítve, csupán összekapaszkodó, félig valóságos valószínűségek formájában létezik. Mivel a világnak csak egy apró része elég szerencsés ahhoz, hogy kölcsönhatásba lépjen valamilyen felvevő berendezéssel, ezért a világ és az idő jelentős része nem „valós”, legalábbis matematikai jelentésében.
Néhány fizikus, akit zavart a kvantumelmélet antirealista vonatkozása, amellett rakta le a voksát, hogy a nem megfigyelt objektumok is valóságosak maradnak, azaz meghatározott tulajdonságokkal rendelkeznek minden pillanatban, függetlenül attól, hogy megfigyeljük őket vagy sem. E nézet szerint, amit én „hétköznapi realizmusnak” hívok, az életlenség a kvantum-leírásban nem a kvantumobjektumok tulajdonságainak objektív életlenségéből ered, hanem a fizikus nem tudásából a nem megfigyelt tárgyak tulajdonságait illetően. Így a kvantumugrás is pusztán egy könyvelési procedúra, ami a megfigyelő ismeretében bekövetkezett hirtelen többletnek felel meg a mérés során. A hétköznapi realizmus lényege Paul Davis, brit fizikus szerint az, hogy „a nagy dolgok kis dolgokból épülnek fel”, és hogy a „dolog” itt olyan objektumot jelöl, mely minden körülmények között határozott tulajdonságokkal rendelkezik, függetlenül attól, hogy megfigyelik-e vagy sem.
Jóllehet, észszerű elgondolásnak tűnik, mégis egyre több fizikus utasítja vissza, mondván, hogy a kvantumjelenségeket saját terminusaikkal kell jellemezni, nem pedig a hétköznapi realizmushoz hasonló használhatatlan filozófiai formulákba kényszeríteni. A kvantumelmélet egyik alapítója, a meggyőződéses antirealista Werner Heisenberg kijelentette: „Az atom nem egy dolog.” Az olyan valóság-nosztalgikus filozófusokat, mint Einstein, Schrödinger vagy De Brogile, pedig a lapos Földben hívőkhöz hasonlította: „A remény, hogy az új kísérletek valamiféleképpen mégis egy térben és időben objektív világhoz fognak vezetni, körülbelül annyira megalapozott, mint az a remény, hogy a világ szélét a Déli-sark egy fel nem fedezett régiója rejti.
A hétköznapi realizmus helyett Heisenberg egy új képet javasolt – egy modellt arról, hogy mit csinálnak a kvantumobjektumok, amikor nem állnak megfigyelés alatt -, mely a kvantumelmélet szó szerint értendő komolyan vételén alapul. Ebben a megvilágításban az elmélet nem csak egy számítási eszköz, hanem a létezés tényleges képe a kvantumszinten.
Hogy megalapozza elképzelését a kvantumvilágról, szó szerint értelmezte a kvantumelmélet vibráló valószínűségeit: szerinte egy nem megfigyelt objektum tulajdonságai pontosan úgy léteznek, ahogyan azokat az elmélet reprezentálja – valószínűségekként, nem pedig aktualitásokként. Egy nem megfigyelt atomnak nincs például meghatározott pozíciója, csupán tendenciája, hogy valamennyi helyen ott legyen egyszerre. Egy atom a heisenbergi világképben aktuálisan sehol sem található, potenciálisan azonban ott van mindenhol. Bár az atom ebben az értelemben is valóságos, tulajdonságai egyfajta egzisztenciális limbót járnak „félúton idea és tény között”, a Heisenberg által „potencialitásnak” nevezett felhígult lét rezgő állapotában, egy olyan világban, mely mentes az aktualitásoktól, viszont milliárdszor milliárd még nem realizálódott lehetőséget rejt.
Mivel a kvantumelmélet technikailag mindenre alkalmazható, nem csak az atomoknak, hanem kivétel nélkül minden tárgynak az objektív meghatározatlanság eme részben nem valós állapotában kell léteznie, egészen addig, amíg valaki vagy valami rá nem néz. Megfigyelés – vagy ahogy a fizikusok mondják: mérés – közben a tárgy vibráló valószínűségei a teljes aktualitásba állnak be, s a valószínűségek eltűnnek nyom nélkül. Hogy melyik lehetőség válik aktualitássá, az látszólag csupán esély kérdése, tehát oka a fizikai törvények világán kívül helyezkedik el.
Heisenberg furcsa elképzelése a kvantumvilágról, mint félig valós lehetőségekről, melyek csak megfigyelés esetén aktualizálódnak, sok fizikus szerint a legészszerűbb felvetés annak kapcsán, hogy a világ ott mélyen hogyan is működik. Nem meglepő tehát, hogy egyre több fizikus pártol át a Heisenberg-féle képhez a hétköznapi realizmus közkeletű tantételétől. Sokuknak egyáltalán nem számít már abszurdnak az elképzelés, miszerint a hétköznapi világ javarészt egyfajta valótlan állapotban létezik. Mivel a kvantumelmélet oly pontosan írja le a világot, amelyet látunk, mondják, nem lenne okos dolog nem komolyan venni azt, amit a láthatatlan világról mond nekünk.
Mivel nincs mérés, mely be tudna róla számolni, hogy milyen a nem megfigyelt világ, Heisenberg képe a kvantumvalóságról egyaránt tűnik igazolhatatlannak és cáfolhatatlannak. Sokak szerint lényegi igazolhatatlansága végett a modell nem tarthat igényt a tudomány érdeklődésére: szerintük a figyelemnek azokra a jelenségekre kell irányulnia, melyeknek valódi kézzelfogható következményeik vannak az általunk érinthető és látható világban. Mégis az egyik előnye egy ilyen elméletnek az lehet, hogy segíthet kiterjeszteni a gondolkodásunkat az ismeretlen birodalmak irányába. E célból pedig még egy rossz térkép is új felfedezésekhez vezethet.
Ilyen céllal kívánom használni Heisenberg-modelljét a kvantumvalóságról: hogy a kvantumideákat új területekre is alkalmazhassuk. Hogy a hétköznapi fizikát „holisztikussá” avanzsáljuk, a jövő demokratikus tudományává, Heisenberg képét a világról az elme és az anyag viszonyával javaslom összeilleszteni.
Miközben a modern tudomány javarészt megfejtette az anyagot, az elme világa továbbra is mélységes rejtély maradt, intellektuális fekete lyuk, melyet nem tud megragadni a rendszerező értelem. Nem túlzás azt állítani, hogy az elme tudományos megértésére tett törekvéseink ellenére még mindig teljes mértékben tanácstalanok vagyunk. Bár a fizika és más tudományok területén meglehetősen magas szintű magyarázatokat alkottunk meg, a tudattal kapcsolatban még rossz elmélettel sem rendelkezünk, hogy jóról már ne is beszéljünk.
Az eddigi spekulációk az emberek és más élőlények belső tapasztalatait illetően felületesek és bizonytalanok voltak. Az egyik ilyen elképzelés szerint a tudat az aktív neurális hálózatokból kiemelkedő jelenség, míg egy másik elképzelés szerint az elme a „szoftver”, mely az agy tudattalan „hardver” részét kezeli. Ezekhez a gyenge lábakon álló elméletekhez még hozzátenném a sajátomat is, mely szerint a tudat nem valamilyen ritka jelenség, mely csak bizonyos komplex biológiai rendszerekkel hozható kapcsolatba, hanem ott van mindenhol, univerzális a természetben, alapvető kvantumhatás, mely inkább rokonítható a szupravezetőkkel és a lézerekkel, mint a számítógép áramkörével.
A holisztikus fizika sarokköveként, úgy gondolom, hogy valamennyi kvantumrendszernek van egy „belseje” és egy „külseje”, illetve hogy az emberek és más élőlények tudata bizonyos kvantumrendszerek belső tapasztalatával lehet azonos. Egy kvantumrendszer külső viselkedését a kvantumelmélet írja le, a belső tapasztalat azonban az új, még kifejlesztésre váró „belső fizika” tárgya lenne. Az agyban lévő kvantumrendszer méretét, mely az emberi tudat ismerős formájáért felel, a tudatos adatmennyiség szubjektív mérése alapján lehet megbecsülni – azaz hogy mennyi információra vagyunk képesek egyszerre odafigyelni. Az emberi tudat pontos helyére az ún. pszichedelikus drogok aktivitási területe alapján következtethetünk, melyek alapjában alakítják át a tudat szerkezetét, ahelyett hogy csak a tartalmait érintenék.
Az elképzelés, hogy a tudat összefüggésben lehet a kvantumelmélettel, nem új. 1924-ben Alfred Lotka, a modern elméleti biológia egyik alapítója felvetette, hogy az akkor még újnak számító fizika egy nap majd talán számot ad az emberi tudatosságról. A neurobiológus Sir John Eccles pedig azzal az elképzeléssel állt elő, hogy a nem anyagi elme a bizonyos szinapszisokat érintő kvantummechanikán keresztül irányítja az agyat. A nagy matematikus Neumann János és a Nobel-díjas Wigner Jenő úgy vélték, hogy a kvantumelmélet formálisan nem teljes – és hogy matematikailag következetessé tegyük, a legkevésbé drasztikus verzió is minimum a tudat bevezetését kívánja meg, mint bűnrészest a kvantumugrásokban. Kísérletet a kvantumtudat hipotézisének tesztelésére a prominens támogatók ellenére sem eszeltek még ki, hogy a kivitelezésről ne is beszéljünk.
Mint tudjuk, a természeti népek életüket az általunk „animizmusnak” nevezett doktrina köré szervezték, mely szerint valamennyi tárgy rendelkezik olyan érző belsővel, mint amilyennel mi. A kvantumtudat elmélete, mely egyfajta „kvantumanimizmusnak” felel meg, azt vallja, hogy a tudat a fizikai világ szerves része, nem pedig valami, ami csak bizonyos biológiai és számítási rendszerek esetében jelenik meg, Mivel bizonyos szinten a világon minden egy kvantumrendszer, ez azt is magával vonja, hogy e szinten minden tudatos is egyben. Ha a világ valóban kvantumanimált, akkor hatalmas mennyiségű belső élmény zajlik körülöttünk, mely jelenleg nem hozzáférhető az ember számára, mert belső létünk egy kicsi kvantumrendszerbe van bezárva, mélyen az állati agyba. Nem muszáj tehát űrutazóknak lennünk, hogy új világokat népesítsünk be. Az elképzelhetetlen gazdagság és változatosság megtapasztalható világai rejlenek tőlünk alig karnyújtásnyira – világok, melyeket különös, intelligens elmék építenek fel, melyek szép csendben a mi tudatunk birodalmát is körbeveszik és átszövik.
Az olyan nem átgondolt elméletek, melyek az elmét, mint szoftvert vagy mint mellékjelenséget veszik számításba, nem felelnek meg a kísérleti tényeknek, belső adatbázisunknak, nevezetesen annak, ahogy az elme belülről érzi magát. Másrészt, a legmeggyőzőbb bizonyíték az elme kvantummodellje mellett az, hogy a Heisenbergi kép a világ működéséről pontosan egybevág belső élményeinkkel azzal kapcsolatban, hogy milyen érző lénynek lenni. Befelé pillantva nem úgy érezzük, hogy valamiféle szoftverre tekintünk (akármit is jelentsen ez), hanem sokkal inkább valamilyen bizonytalan potencialitás ( valószínűségek?) villogó (hullámszerű?) központja jut eszünkbe, mely körül folyamatosan aktualizálódnak (kvantumugrás?) az ötletek és a szilárd érzékelés. A belső élmények eme tökéletlen összekapcsolása a külső leírással tökéletesen megtévesztő lehet, de legalább azt mutatja, hogy az elme kvantummodellje sikeresen meg tud felelni az önelemző bizonyítéknak, míg a többi elmélet erre nem látszik képesnek.
A kvantum-leírás kétszeres karaktere miatt, az elme kvantummodellje a szubjektív élmények két alaptípusát jósolja meg: egy tiszta, determinált és számítógép-szerűen működő élményt (egyes típusú tudatosság), mely a kvantumugrások nyomán jelenik meg¸ illetve egy meghatározatlan, indeterminált élményt (kettes típusú tudatosság), a az agy vibráló valószínűségeinek belső figyelőjeként. A tudati valószínűségek eme vibráló természete ugyanazért nem megtapasztalható általában az emberek számára, amiért és ahogyan a napfény hullámtermészete is kijátszotta a megfigyelésére tett kísérleteket – a napfény hullámhossza túl rövid ahhoz, hogy érzékeljük a hétköznapi keretek között. A kvantumanimizmus modelljében a kvantumugrás – Heisenberg objektív váltása a félig valós potencialitásból szilárd aktualitássá – az emberi vagy bizonyos nem emberi elmék egy tudatos döntésének felel meg, mely révén a kettes típusú határozatlan állapot egyes típusú egyértelmű állapottá válik.
Az elme eme kvantummodellje egy új perspektívához vezethet a tudatos élményekkel kapcsolatban, mely egy új „kvantumpszichológiát” eredményezhetne, belső élményeinket ellenőrizhető módon összekapcsolva bizonyos az agyban elhelyezkedő (mindezidáig azonosítatlan) kvantumrendszerek objektív külső viselkedésével. Az emberi érzékelés, érzelmek és személyiség problémája, valamint a kvantumugrások rejtélyes extrafizikai eredete a pontos megfigyelés és a kvantumbiológia boldog házasságához vezethet. A kvantumpszichológián is túlnyúlva, annak megértése, hogy minden látható kvantumfolyamat mögött egyfajta pszichikai tágulás rejlik, egy új típusú fizikában csúcsosodhatna ki majd – melyet én „kvantumtantrának” hívok -, melyben az emberi tudat esszenciális részét képezi valamennyi kísérletnek.
„Új kérdésekre a természet új nyelven fog válaszolni.” – Beverly Rubik, biofizkius.
A kvantumtantra szívében egy újfajta mérés foglalna helyet, melyet én „normalizálásnak” hívok, hogy megkülönböztessük a konvencionális fizika mérésétől. Amíg a hagyományos mérés egy dolog külsejét illetően informál minket, addig a normalizálás a megfigyelőt a dolog rejtett belsejével kapcsolja össze, lehetővé téve, hogy közvetlenül tapasztalja meg a kvantumrendszerek belső folyamatait.
A hagyományos mérés nem informálhat minket az objektum belső állapotáról és annak kvantum-potencialitásáról annál az oknál fogva, hogy minden mérés, legyen bármilyen kifinomult, elkerülhetetlenül előidézi a kvantumugrást, mely a potencialitás helyébe egyetlen aktualitást varázsol. Ez az újfajta mérés – a normalizálás – a kvantumugrás közbeavatkozása nélkül kapcsolja az elmét az objektum potencialitásához. Az objektum belső folyamatának teljes tartalma egyesül a megfigyelő belső folyamataival, majd az egymással összekapcsolódó potencialitások kölcsönösen felerősítik egymást, anélkül, hogy egyik potencialitást indokolatlanul a másik fölébe helyeznénk.
Hogy a normalizálás létrejöhessen, a megfigyelő tudatának összeköttetésbe kell kerülnie az objektum belső folyamatával felvétel készítése nélkül; ehhez szükségünk van egy ún. „feledő láncra”, mely a megfigyelő tudatát fizikailag az objektumhoz kötné annak összeomlasztása nélkül. Mivel a fizikai objektumok belső folyamatai emberi ésszel gyakorlatilag felfoghatatlanok, az első igazán használható feledő láncolatok valószínűleg két ember tudatának kvantumközpontjai között köttetnének majd, nem pedig egy ember tudata és valamilyen „élettelen” rendszer között. A kvantumalapokon működő agy kapcsolata más, nem emberi lényekkel jönne ezután.
Mivel a mágneses mezők könnyedén haladhatnak át az agyon, és nem omlasztják össze a hullámfunkciót, az egyik esélyes pályázó a feledő láncra két agyi központ között egy lassan változó mágneses mező lehet. Két ember, kiknek feje ugyanabban az oszcilláló mágneses mezőbe merülne, ezáltal ténylegesen megtapasztalhatná a normalizáció örömeit egy új típusú kvantumalapú telepátia formájában.
Jóllehet, a normalizálás alatt megélt telepátia merőben különbözne puszta adatcserétől. Két heisenbergi potencialitás kapcsolódása egy feledő láncon keresztül semmilyen felvételt nem készítene. Ez az új jelenség valójában pillanatnyi lenne, és azonnal feledésbe merülne. A többértékű potencialitás (kettes típusú tudatosság) élménye lényegi természete által feledésre van ítélve, mivel csakis az egyértékű tapasztalatok (egyes típusú tudatosság kvantumugrásokkal) kerülhet rögzítésre az agyban vagy bárhol másutt a világban. A kvantumpszichológia egyik feladata lenne meghatározni a kettes és az egyes típusú tudatosság relatív viszonyát – vagy hétköznapi nyelven szólva a tény és a fantázia viszonyát – a különböző személyiség típusok esetében. Bár a normalizálás élménye hamar feledésbe merül, mégsem törlődik nyomtalanul. A két résztvevő kvantumpotencialitásai – és jövőbeli lehetőségeik arzenálja – összekapcsoltságukban drasztikus változáson esnek át esszenciáik cseréje révén.
Hogy a kvantumtantra a jövő elme/test tudománya vagy csak egy hosszadalmas favicc, attól függ, hogy a tudat valóban az agyi kvantumrendszerekben lakozik-e, valamint leleményességünkön, hogy képesek leszünk-e olyan feledő láncolatokat létrehozni, melyek az agy központját külső rendszerekkel kapcsolnák össze, anélkül, hogy azokat összeomlasztanák.
A német fizikus Walter Heitler és mások szerint a kvantumelmélet értelmében nem tartható fenn tovább a világ megfigyelőre és külső objektív valóságra történő felosztása. „Szubjektum és objektum elválaszthatatlanok egymástól,” mondja Heitler. Én mégis több, mint húsz évig foglalkoztam kísérleti kvantumfizikával anélkül, hogy egyszer is egyé váltam volna a berendezéseimmel. Bár a kvantumobjektum és a kvantumos mérőeszköz valóban összeolvadnak a mérés korai fázisában, ez a holisztikus egyesülés mégis rövid életű marad a hullámfunkció összeomlasztása, a mérőműszerben megjelenő egyértékű felvétel végett. Egy fizikus a konvencionális megfigyelés esetében nem tapasztalhatja meg az alapvető eggyé válást a külső világgal, mivel az utolsó pillanatban közbelép a kvantumugrás, hogy izolálja a megfigyeltet a megfigyelttől.
A konvencionális fizikával ellentétben a kvantumtantra valóban elmosná a határt objektum és szubjektum között. Mindenki azzá válna, amit megpillant a kvantumtantra laboratóriumában. Ebben az esetben valódi veszélyt jelentene a térben való feloldódás és a vissza nem térés. Valószínűleg végül ez fog megtörténni a fajunkkal. A tudósok általában nem bíznak a mindent elnyelő nem intellektuális kísérletekben, és várhatóan visszarettennének. Azonban, ha egyszer a hétköznapi emberek felfedezik a normalizáció különleges örömét, nem haboznak majd lényüket szétoszlatni magában az anyagban új és bizarr tudatformákkal kapcsolatba lépve, azokat felfedezve vagy adoptálva. A hétköznapi tudatból úgy ébrednek majd fel, mint valami hosszú álomból, hogy széltében-hosszában töltsék be a téridőt ezzel az új típusú tudatossággal, mely egykor embernek nevezte magát.