Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

A molekuláris biológia szemléletében az agy információja az idegsejtek ingerületi állapotában jelenik meg. Az idegsejtek egyenként így csak egy bit információt tartalmazhatnának, annyi információt, amennyi azt mondja meg, egy feldobott érme melyik oldalára esett. Az agyban mintegy tízmilliárd-százmilliárd idegsejt található, így tehát összesen tíz-százmilliárd bit információ lehet jelen az agyban. Az emberi szervezetet másodpercenként mintegy hárommilliárd bit információ éri külvilági érzékszerveinken keresztül – amibe beleértődik a szervezet belső állapotának érzékelése is. Ez azt jelenti, hogy tíz-százmilliárd tüzelő vagy nem tüzelő idegsejtből, tíz-százmilliárd agy tudatlámpásból egyszerre mintegy hárommilliárdnyi világít. Igen ám, de a következő pillanatban már más ingerek érik az embert, tehát más lámpásoknak kell felgyulladniuk. Másrészt azok az idegsejtek, amelyek az ingereket feldolgozzák, maguk is kigyulladnak az ingerületet szállító idegsejttől, így attól függően, mekkora a feldolgozáshoz szükséges idegsejtek száma, még több idegsejtnek kell adott pillanatban tüzelnie. Ilyen óriási mennyiségű információ értelmezése magas fokú szervezettséget és nagy létszámú apparátust igényel. Így könnyen előfordulhat, hogy már csak ezen elgondolást követve is ellentmondásba ütközünk a molekuláris biológia fenti („minden vagy semmi” néven ismert) hipotézisével. Az újabb és újabb ingerek új és új agyi konstellációkat igényelnek. Az emlékezéshez pedig egyszerre kell jelen lennie a múltbeli és a jelenlegi pillanatnyi ingerületnek. Egyre vészesebben merül ki az agy ilyen digitális modelljének kapacitása.

De még nem is vettük számításba a belső ingerületeket. A materialista tudomány ilyeneket még nem nagyon vett figyelembe. Pedig nem csak az emlékezés tartozik a tudatfolyamatokhoz, olyan tudati folyamatokhoz, amelyeket a materialista tudomány sem utasíthat el, hanem az információk értelmezéséhez szükséges és jelenlevő személyes tényezők is. Ilyenek például a genetikusan jelenlevő információk, amelyek a ránk jellemző és materialista módon is kétségbevonhatatlanul jelenlevő egyéni személyiségjegyeket utánozhatatlan egyediségünket idézik elő. A genetikus információt az emberben jelenlevő mintegy ötmilliárd bázispárban álló génkészlet raktározza. Itt is a digitális modellel dolgozva, ez legalább ötmilliárd bit információt jelent, amit minden cselekvésünknél kétségbevonhatatlanul felhasznál szervezetünk. Ha ráadásul számításba vesszük, hogy eddigi életünk során milyen élményekben volt részünk, és ezek is szerepet játszanak döntésünkben, viselkedésünkben – amit nehéz lenne tagadni -, olyan információmezőhöz jutunk, amely a külviláginál szinte kozmikus számmal nagyobb. Ha ugyanis a külvilág informálási sebessége C2=3x109 bit/sec, akkor hasonlóan, a genetikus információ g=5x109 bit/sec, és élményeinkben szerepet játszott mindkét tényező, vagyis élményeink információja É=C2xG, pontosabban, ez csak egy pillanatnyi élmény információja. Életünk során ez az információs mező bővül a megélt idővel arányosan, és LI=TxÉ=TxC2xG lesz. Ezt az életinformációt felhasználjuk az adott külvilági információ értelmezésére, tehát a genetikus tudat által feldolgozott információfolyam sebessége C3=C2xTxC2xG=035 bit/sec. Ilyen óriási információmennyiség feldolgozására az agy digitális modellje nem alkalmas. Ha minden egyes idegsejt nem csak egy bit képviseletére alkalmas, a digitális modell bővíthető, például az ingerületszállító molekulák energiaszintjeinek készletével. Ezzel a hiányzó húsz nagyságrendnyi különbség valóban pótolható, hiszen egyetlen fehérjemolekula a számára adott kémiai összetétel, aminosav-sorrend mellett 1060 számú különböző térbeli szerkezetet képes fölvenni, 1060 különféle módon hajtogatható össze, s ezek mindegyike más és más állapotot jelent. Cyrus Levinthal az 1960-as évek végén mutatott rá, hogy ha egy kis fehérjemolekulát veszünk, amely csak 100 aminosavból áll, mivel mindegyik aminosav négy különböző helyzetet vehet fel a fehérjemolekulában, ezért összesen 1060 számú konfigurációt vehet fel a fehérjemolekula. Feltéve, hogy a fehérjemolekula egy bizonyos állapotba akar jutni, mondjuk a legalacsonyabb energiájú állapotba akar jutni, mondjuk a legalacsonyabb energiájú állapotba, és ezt olyan rezgésszámok határozzák meg, amelyek frekvenciája 1013 /sec, az univerzum teljes élettartamánál még 1030–szor több idő kéne a fehérjemolekula adott állapotba csavarodásához! Valójában azonban a fehérjemolekula összecsavarodása órákon belül – néha a másodperc ezredrésze alatt – végbemegy. Ez az ellentmondás a Levinthal-paradoxonként ismeretes. A paradoxon megoldását mindmáig nem ismerjük.

A Levinthal-paradoxon mindenesetre arra mutat, hogy egyre nagyobb mennyiségű információ feldolgozása egyre gyorsabb, hatványozottan gyorsabb folyamatot igényel. De ettől a paradoxontól függetlenül is világos, hogy az egyre összetettebb információáram egyre finomabb és gyorsabb feldolgozó-folyamatot igényel. A tudomány egy napon képes lehet ilyen folyamatok felfedezésére. A bonyolult szervezőfolyamatot persze a tudomány addig fogja elemezni, részleteire bontani, amíg azonos körülmények között a folyamat azonos módon zajlik le, azaz gépiesen, hiszen ekkor állíthatja valódi céljainak szolgálatába a szerzett ismereteket. A tudomány fejlődése persze szükséges folyamat. Mégis, egy kérdés joggal vethető föl. Ha az egész társadalom és a valóság természete a tudati folyamatoktól, a közös információs mezőtől függ, lehet-e az a kizárólagos cél, hogy dollárszázmilliókat áldozzunk a tudomány egyre hatékonyabbá téltétele, miközben a társadalmi folyamatok, életünk valóságos, emberi minősége egyre inkább alárendelődik közelebbről meg nem határozott, de mindenesetre materialista célok szolgálatának? Nem lenne-e ezerszer, milliószor fontosabb, hogy ahelyett, hogy genetikus manipulációkat hajtassunk végre, amelyek eredménye veszélyeztetheti az egész emberi fajt, azzal foglalkozzunk, ami égetően alakítja életünk emberi dimenzióit? Milyen lenne egy olyan világ, amelyben az élet emberi dimenzióira áldozna elsősorban a társadalom, és emellett, másodsorban foglalkozna a gépesíthető folyamatokkal?

De haladjunk tovább. Örüljünk annak, hogy a kvantummechanika megszületése módot ad arra, hogy más kultúrák megismerése lényeges szerepet játszhat a valóság természetének alakításában. Hiszen végső soron az egyre mélyebb valóságszintek egyre szorosabban összefüggenek egymással, és egyre messze hatóbb következményűek életünk valóságos alakításában.

Lurija felvetette, hogy „nem lehetetlen, hogy az agykéreg egyes látósejtjei az egész látómezőből származó információt felfogják és feldolgozzák, a látott képet a legfinomabb részleteiben átvizsgálják, s emellett még az agy más érzeteket feldolgozó részeiből is információt kapnak”. Szükséges itt egy olyan folyamat, amely az agy egészének áttekintésére és értelemszerű szervezésére képes, ugyanakkor hihetetlenül gyors. Javaslatom szerint egy ilyen folyamatot a kvantummechanika adhat, éspedig éppen a kvantummechanikai hullámfüggvények összeugrasztásával. David Bohm, századunk egyik legkiválóbb fizikusa az előtér koncepciójának kidolgozásakor rámutatott, hogy a téridő felépülése a fizikai vákuumban lezajló, hihetetlenül gyors folyamatokon alapszik. Ugyanezek a hihetetlenül gyors folyamatok adják az emberi tudatműködés alapját. „Az emberi tudatosságban mindaz, ami a tudat legmélyén lezajlik, hihetetlenül gyors folyamat, amely többértelműen függhet össze a meghatározható tudattartalommal.”

Vegyük sorra, miféle anyagi hordozók jöhetnek számításba ezen gyors tudati folyamatok hordozására. Először is ott vannak az idegsejtek, amelyek mérete egyszázad centiméternyi, tömege 10-5 grammnyi. Ha itt egy kvantumfolyamat működik, kiszámítható ennek koherenciahossza, az a hossz, amelyet adott ideig egységesen kezelni képes az idegsejt. A kvantummechanika határozatlansági törvényéből kiszámoltam, hogy 10-2 cm méretű koherenciahossznál egy 10-3 másodpercig működő kvantumfolyamathoz éppen 10-5 gramm tömeg tartozik. Ez azt jelenti, hogy egy ilyen tömegű rendszer a kvantumkohernciát éppen 10-3 másodpercig képes fenntartani, azaz éppen annyi ideig, hogy az aktivációs potenciál kialakuljon, azoknak információknak megfelelően, amelyek a koherenciahosszhoz tartozó térfogatban találhatók. Így ez a kvantumfolyamat képes az idegsejtben rejlő összes információt egységesen megszervezni, de nem képes az egész agy információs mezejére kiterjedni, mert ahhoz nagyobb koherenciahossz kell. Nagyobb koherenciahossz viszont kisebb tömegű részecskével érhető el. Ha például az elektron hullámfüggvényét vizsgáljuk, ez képleteim szerint az egész agyra kiterjedő koherencoiahosszat 10+4 másodpercig képes biztosítani. Érdekes megvizsgálni, milyen egyéb, finomabb anyagi hordozók jöhetnek még szóba. Az elektron tömegénél könnyebb tömegűek a fotonok, az elektromágneses tér rezgéseinek kvantumai. Ezek, energiájuktól függően, 10-28 grammtól a gammasugaraktól lefelé tizenöt nagyságrendet jelentenek a rádióhullámok kvantumaiig. Ezek az agy kohernciahosszán belül jóval tovább képesek egységes szervezőfolyamatokat fenntartani, 5 órától kezdve ennek tizenöt nagyságrenddel nagyobb értékéig! És nincs vége.
Az ember nem csupán automata, gép, amely adott környezeti körülmények között az adott belső állapotának megfelelően, anyagi viszonyokból levezethetően „működik”. Az ember nem „működik”, hanem él, értelemszerűen szervezett tevékenységet folytat, spontán, önmagától indított folyamatokat képes beindítani. Ehhez az kell, hogy a puszta információfeldolgozáson túl információteremtő képessége is legyen. Az információteremtő képesség végképp kívül esik a materializmus hatókörén. Mint ilyen, bizonyára a misztikus, megfoghatatlan tényezők közé kellene sorolni. Mégis, a mai fizika, a kvantumtérelmélet, a virtuális részecskék fizikája, a vákuumfizika lehetőséget ad az információteremtő folyamatok matematikai oldalának leírására. László Ervin legújabb könyvében felvetette, hogy a vákuum virtuális részecske-hullámai, más néven a skalárhullámok lehetővé teszik az ember számára, hogy a kozmosz egész információs mezejébe foglalt információhoz hozzáférjen. A virtuális részecskék attól „virtuálisak”, hogy rövid ideig élnek, pontosabban a kvantummechanika határozatlansági törvénye megengedi kis tömegű részecskék spontán keletkezését és fennmaradását úgy, hogy minél kisebb tömegű egy virtuális részecske, annál hosszabb ideig maradhat fenn. A skalárhullámok kvantumainak tömege tetszőlegesen kis értéket vehet fel, így ők a legalkalmasabb anyagi hordozók a legfinomabb gondolkodási folyamatok fenntartására. A skalárhullámok fizikáját még az einsteini relativitáselmélet előtt fedezte fel Whittaker 1903-ban és ismertette a szakfolyóiratokban. Érdekes tulajdonsága a skalárhullámoknak, hogy bár véges, de a fénysebességnél akár lényegesen nagyobb sebességgel is terjedhetnek. Gondolom ez az eredmény volt az egyik tényező, amely felejtésre ítélte Whittaker felfedezését, bár az újabb, egyre határozottabb kutatások teljes mértékben igazolták a tudós ezen tételét is. A skalárhullámok terjedési sebessége annál nagyobb, minél kisebb tömegű a virtuális részecske, így elvileg korlátlan.

Elméletem szerint a skalárhullámok képesek rezonanciába lépni az elektromágneses hullámokkal, és energiájukat információikkal együtt a fényhullámoknak átadni. Hogy azonban az energiamegmaradás tétele makroszkopikusan, emberléptékben teljesüljön, a skalárhullámoktól energiát felvevő rendszernek vissza is kell adnia az energiát a vákuumnak. Ehhez szükséges, hogy a felvevő rendszer szabadenergia-tartalommal rendelkezzen. És éppen ez az, amiben az élő rendszerek különböznek az élettelen rendszerektől. Az élő szervezetekben, az élő állapotban jelentős mértékű mozgósítható szabadenergia áll rendelkezése az életfolyamatok biztosítására. Az élő rendszerek az információs mező növényeinek tekinthetők, hiszen ahogy a növények a napfény energiáját használják fel életük fenntartására, úgy az élő, gondolkodó rendszerek az információs mezővel fenntartott kapcsolatuk segítségével képesek tetszőleges információ „teremtésére”.

Az emberi agy működéséhez, a gondolkodáshoz feltétlenül szükségesek rendkívül gyors, és az agy egészében jelenlevő jelekkel dolgozó folyamatok. Ezek a folyamatok tehát rendkívül kis tömegű anyagi hordozót igényelnek, ez kell a szükséges gyorsasághoz, másrészt az egységes szervezettség nagy, makroszkopikus térfogatban (agytérfogat) makroszkopikus koherenciahosszat igényel, ami azt jelenti, hogy az anyagi hordozó mint hullám egyszerre ilyen nagy mértékben mutasson egységes viselkedést, például hullámalkotórészei ne mozduljanak el egymástól jelentős távolságban a gondolkodási folyamathoz szükséges idő alatt. Ez az elemi gondolat-idő így a hordozó hullámcsomag összetartási idejét jelenti, ennyi időn át nem folyhat szét a hullám. Így minden egyes anyagi hordozóhoz tartozik egy koherenciahossz, az adott szintű folyamat koherenciaidejéhez tartozva. Minél kisebb tömegű az anyagi gondolathordozó, annál nagyobb méretben tud ugyanannyi ideig összetartozottan fennmaradni: egy nagyobb tömegű vízhullám is hamarabb visszaesik az óceánba. Nézzük most meg, milyen tömegű hordozók jöhetnek szóba, és ezekhez milyen méretű agyak tartozhatnak az egyes koherenciaidők skáláin.

A kvantummechanika határozatlansági törvényeiből levezetett képletem szerint a koherenciahossz ????egyenesen arányos a hatáskvantum (h), a koherenciaidő (t) négyzetgyökével, míg fordítva arányos a hordozó tömegének (m) négyzetgyökével, ?~(ht/m)1/2 ami azt fejezi ki, hogy minél kisebb a hordozó tömege, annál nagyobb távolságon tartható koherenciában a kvantumhullám által hordozott információ, a gondolat. Ha egy élőlény olyan környezetben él, amelyben a másodperc egy ezredrésze alatt képes kell legyen döntést hozni, akkor t=0.001 sec, a hatáskvantum, a Planck-állandó, (6x1027 erg/sec), az elektron tömege m=9x10-28 gramm, tehát az ilyen koherenciaidőhöz tartozó elektronagy méretének az adódó koherenciahossz a felső határa, ?e=10-2 cm. Figyelemreméltó, hogy ez a kritikus méret éppen egybeesik az élőlények elemi élő egységeinek, a sejteknek méreteivel.

Az elektromágneses hullámok rezgésszáma a legnagyobb frekvenciájú, nagyenergiájú ún. gamma-sugaraktól a nagyfrekvenciájú röntgen-, ultraibolya-sugárzáson át a látható fénysugarakig, a láthatatlan infravörös és mikrohullámú sugárzásig, majd egészen a méteres, sok kilométeres hullámhosszúságú, alacsony rezgésszámú rádióhullámokig terjed. A frekvenciatartomány két végének aránya több mint tizenöt nagyságrendet fog át, azaz ezermilliószor-milliószoros különbséget jelent! A szóba jöhető időskálák a fotonelnyelés és –kibocsátás, vagy a molekulák közti kötések életidejét tekintve a másodperc százmilliomod-milliomod részétől indulhatnak (10-14 sec), az agy elektronnal elérhető maximális koherenciaideig, 103 – 104 sec-ig terjedhetnek. Ha vesszük a legrövidebb koherenciaidőt (10-14 sec) és a legnagyobb hordozótömeget (a gamma-sugarak energiájához képest a tömeg-energia 10-26 gm), megkapjuk azt a legrövidebb távolságot, amelyen még az elektromágneses agy működhet, erre nagyságrendileg százmilliomod centimétert, 10-8 cm-t kapunk. Érdekes, hogy ez éppen az atomok tipikus méretével egyezik meg. Másrészt képletünkből megkaphatjuk a legnagyobb méretű lehetséges elektromágneses agy méretét, ehhez a fenti 10+3 sec és a 10-43 gm (rádióhullám)-ot kell választani. A legnagyobb lehetséges agy, amely elektromágneses hullámokkal képes gondolkodni, képletünk alapján 30.000 km-nek adódik, ami éppen megfelel a földi bioszféra jellegzetes méretének, a földfelszín felületén egy hosszúsági vagy szélességi kör teljes hosszának (40.000 km). Az ehhez a hullámhosszhoz tartozó rezgésszám nagyságrendjét tekintve pedig éppen 10 rezgés másodpercenként (10 Hz) ez pedig éppen az agyhullámok tipikus rezgésszáma! Az éber állapothoz tartozó ún. béta-agyhullámok frekvenciája 30-40 Hz, az álombéli tudatállapothoz tartozó agyhullámé 8-14 Hz. A földi atmoszférában kialakuló állóhullámok hullámhossza természetszerűleg esik a 20.000 km – 40.000 km nagyságrendbe. Ezek a légköri globális állóhullámok Schumann-hullámok néven ismeretesek. Aki külön figyelemre méltó, az az, hogy ezek a földi Schumann-hullámok változásuk jellegében nagyon hasonlítanak az agyi hullámokhoz. A delta- és théta-hullámokhoz egyre nagyobb hullámhossz tartozik, ami a Föld felszínétől való távolodásnak felel meg. Érdekes tény, hogy az elektromosan töltött viharfelhők jellegzetes elektromágneses hullámai hasonló időváltozást mutatnak az agyi EEG delta-hullámokhoz.

Ráadásul úgy tűnik, az elektromágneses folyamatok a sejtek életében tényleg az agyi folyamatokhoz hasonló szerepet játszanak. Ahogy a döntéseink az agyban születnek, úgy az elektromágneses sejttevékenység is irányító, vezérlő szerepet tölt be a sejt életében. Magoun és Maruzzi még az ötvenes évek elején megállapították, hogy ha egy macska agyának meghatározott körzetében (az ún. retikuláris rendszerbe) elektródákat ültetnek, és megvárva, amíg az állat elalszik, az elektródokon át agyába olyan elektromágneses hullámokat bocsátanak, amelyek az ébrenlét enkefalogramját jellemzik (béta-hullámokat), a macska ettől fölébred. Az elektromágneses hullámok tehát nem csupán mellékes kísérői az agytevékenységnek, hanem ennek szabályozó, irányító tényezői. Erről tanúskodik az a megfigyelés is, hogy a centrifugálással finoman alkotórészeire bomlott sejt képes újra megszerveződni, a sejt összes, létfontosságúnak tartott alkotórészének hiányában!
A kvantumfizika megszületése óta ismeretes, hogy a fény is kvantumtermészetű, frekvenciája, „f”, arányos a foton energiájával. Így a nagy energiájú gamma-sugárzás frekvenciája magas, az alacsony energiájú hullámoké alacsony. Ez az összefüggés a tömeg-energia összefüggéssel (e=mc2) egy matematikai kapcsolatot ad egy agy méretére és a benne zajló információs folyamatok anyagi hordozóinak hullámhossza között, ezt is a koherenciaidő függvényében. Minél nagyobb egy agy mérete és minél kisebb a koherenciaidő, annál nagyobb lesz ez a hullámhossz. A sejtek információ-feldolgozó és kommunikáló folyamataira ez a sejtek 10-2 - 10-3 cm méretével, t=10-7 sec - 10-9 sec értékkel 1014 -10-16 Hz frekvencia, 10-4 - 10-6 cm adódik a hullámhosszra, azaz a látható fény és az ultraibolya-sugárzás tartománya. Az agy egészére kapott hullámhossz ugyancsak 10-4 cm, nagyságrendileg a látható fény hullámhossza. Így az eredményünk az, hogy az agytevékenységet olyan fény vezérli, amely a látható tartományba esik, és a sejtek szerveződését emellett az ultraibolya-sugarak is irányítják! Ez pedig újabb egybeesés régóta ismert észlelési adatokkal. A húszas években fedezte fel A.G. Gurvics, hogy a sejtek osztódásukkor ultraibolya-fényt bocsátanak ki, és ez a fény olyan mintákat alakít ki, amelyek a kromoszómák mozgását láthatóan vezérlik. Ez a mitogenetikus sugárzás, amelyről Gurvics német és orosz nyelven több könyvet is írt. Lánya, Anna Gurvics 1968-ban kimutatta, hogy a 2x10-5 cm hullámhosszúságú ultraibolya-sugárzás meggyorsította a kísérletben a sugárzásnak kitett sejtek növekedését. Ez a 2x10-5 cm-es érték újra és újra fölbukkan az emberi agy működésében. Egyrészt ez az az érték, amely az agy egésze és a neuronok működését képes összekapcsolni. Másrészt, ez a hullámhossz tartozik a sejtek enzimreakcióinak aktiválási energiájához, azaz a sejtek épp olyan enzimekkel képesek fenntartani enzimreakcióikat, amelyek energiaszintjei éppen ultraibolya-sugárzással bírhatók aktivált állapotba kerülésre. Harmadrészt, ez a hullámhossz az agy és a sejtek gondolkodási hullámhossza, és az a kritikus méret is, amelyen az elektronok képesek információikat rezonánsan (azonos hullámhosszon) átadni a neuronnak, illetve felvenni az információt az elektromágneses hullámoktól. Az agy- és sejtműködés így a biológiai szervezetek alapfelépítésével van összehangolva. Éppen olyan szerves vegyületek szabályozzák a sejtműködést, amelyek a gondolkodást hordozó folyamatok hordozóinak hullámhosszaihoz hangoltak!

Az univerzum gondolkodásához olyan anyagi hordozó szükséges, amelynek koherenciahossza kozmikus skálájú. Mivel a koherenciahossz fordítva arányos a hordozó tömegével, ezért ez csak rendkívül kis tömegű részecskével (hullámkvantummal) képzelhető el. A leghosszabb számításba jöhető hullám hullámhossza is csak pár tízezer kilométer, így egy kozmikus gondolkodási folyamathoz még finomabb, még kisebb tömegű hordozó szükséges. László Ervin felvetette nemrégiben, hogy a kozmikus információs mező, a pszi-mező hullámait skalár-hullámok hordozzák. A skalár-hullámok a vákuum virtuális részecskéinek hullámait jelentik. Ezek tömege, energiája nem elég ahhoz, hogy valóságosan, makroszkopikus mérőműszerekkel mérhetők legyenek, de az emberi agy elég érzékeny lehet ahhoz, hogy érzékelje ezeket a skalár-hullámokat. A skalár-hullámok, rendkívül alacsony energiájuk révén, képesek lehetnek az elektromágneses hullámokénál nagyobb, kozmikus léptékű koherenciahossz biztosítására.