Indul a MAPS kutatás
Néhány hónappal ezelőtt a kanadai Egészségügyi Minisztérium, a Health Canada, is megadta az engedélyt annak a kutatásnak az elindítására, amelyet a MAPS (Multidisciplinary Association for Psychedelic Studies) kezdeményezett azt követően, hogy az USA-ban lezárult ugyanennek a kutatásnak az első két éves periódusa. A kutatás célja, hogy megtudjuk, hogy a pszichoterápiában az MDMA használata milyen eredményekkel járhat. A kutatás keretében tizenkét PTSD-vel (Post Traumatic Stress Disorder) diagnosztizált páciensből hat, a kutatási időszak alatt három alkalommal MDMA-t kap, míg a másik hat, ugyanekkor, minimális MDMA-t tartalmazó placebót. A tizenkét pácienst a jelentkezőkből tesztek segítségével választjuk ki, az állapotukban bekövetkező változást is folyamatosan ellenőrizzük, mérjük tesztek segítségével. Ezzel egy időben indul Svájcban, Izraelben és Jordániában ugyanez a kísérletsorozat. A MAPS a kanadai program levezénylésére engem kért fel, így Ingrid Pacey pszichiáterrel 2009 májusában elkezdtük az előkészületeket. Kanadában negyven éve nem engedélyeztek ilyen kutatásokat, így a mostani lehetőség óriási jelentőségű az egész pszichológiai, pszichoterápiai, pszichiátriai szakma számára.
Hogy mindez mit jelent, mik a tudományos kutatás előzményei és, hogy jómagam, mit várok ettől a kutatástól- ebben a blogbejegyzésben erről fogok írni kicsit.
Mindenek előtt azonban szeretnék leszögezni egy nagyon fontos dolgot.
Az MDMA és az egyéb empatogén vagy pszichedelikus szerek nagyon veszélyesek és ártalmasak lehetnek szakértő felügyelet nélkül. Az engedélyezett pszichoterápiás alkalmazásuk lehetősége egyben azt is jelenti, hogy a páciens, a környezet és a terapeuta hármasa, vagy más néven a set és a setting (a körülmények és a gondolatok arról, hogy mi is a célja az együttlétnek) alapvetően meghatározzák azt a hatást, amit ezek a szerek kiváltanak. Megfelelő, tudományosan és tapasztalatokkal megalapozott set és setting nélkül a pszichedelikus szerekre mindaz igazzá válhat, amit az ezektől rettegők közhely szinten hangoztatnak. Mindenkit óvok tehát attól, hogy ezeket a szereket kellően megalapozott tudományos ismeretek nélkül, kíváncsiságból, kísérletezgetés vagy szórakozás céljára, hozzáértő felügyelet nélkül használja, mert ennek súlyos, egész életére kiható következményei lehetnek.
Lássuk hát, mivel is van dolgunk.
A New York Times magazinban néhány éve megjelent egy hosszú, részletes cikk Dr. Ecstasy-ról,[1] Alexander Shulginról, aki akkoriban ünnepelte a 84. születésnapját. Alexander Shulgin egymaga 200 pszichedelikus összetevőt talált fel, többek között 1976-ban az MDMA-t, az Ádám-ot, más néven az ecstasy-t. A szer terápiás alkalmazását hamarosan megkezdték. Az állatokon végzett kísérletek azonban esetleges hosszú távú neurotoxikus hatásaira derítettek fényt (Schmidt és mtsai 1986; Stone és mtsai 1986), ezzel érvelve 1986 novemberében az FDA (Food and Drug Administration, Amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerhatóság) az illegális, gyógyászati felhasználással nem rendelkező kábítószerek közé sorolta.[2] Az ecstasy azonban kétes karrierjét igazán a betiltását követően kezdte meg. Mivel rendkívül egyszerű az előállítása, hamar megkezdődött illegális tömegtermelése és fogyasztása partydrogként. Még egyszer ismétlem, hogy az MDMA veszélyes, nem játék, agytalan és hozzáértés nélküli használata súlyos következményekkel járhat.
Mire lehetnek akkor használhatóak az empatogén és pszichedelikus szerek a terápiában? Miért fontos és érdemes újraindítani a húsz éve megszakadt kísérleteket?
Az angol „psychedelic” kifejezést Humphry Osmond, egy brit pszichiáter alkotta meg az 50-es évek végén, az „elmét megmutató” szótőből. Shulgin éppen egy empatogén (fokozott empátiát stimuláló) szert keresett amikor rábukkant az MDMA-ra, direkt olyan páciensek számára akik túl bezárkózottak, védettek, elkülönültek voltak, akik nem tudtak nyílt-szívü kapcsolatba lépni a terapeutájukkal. Szerintem az empatogén szerek is pszichedelikumok, ezért a továbbiakban ezt, az ismertebb kifejezést fogjuk használni.
Az afrikai iboga szertartáshoz vagy a Navajo peyote rituáléhoz hasonlóan a kémiai szerekkel elért alternatív tudatállapotokban zajló szeánszok a történelmi előtti időkre vezethetők vissza. A pszichedelikus anyagok használata mindig valamiféle szertartás részeként a sámán, a főpap, a törzsfőnök felügyeletével történt. A szent szerek hétköznapi, vezető nélküli használatát szinte minden kultúra tiltotta minden időben.
Mire használták elődeink a pszichedelikumokat és mire használhatjuk őket napjainkban?
Willis Harman egy 1965-ben készült tanulmányában így ír: „Na, mármost, mi is az alapvető feltétele a hipnotikus jelenség előállításának? A legcsupaszabb egyszerűségében ez (a) egy sugallatok forrása, (b), a személyiség mélyéről jövő hajlandóság a forrásból eredő sugallatok elfogadására. Ezek a feltételek bizonyára jelen vannak csecsemő és kisgyermek korunkban. A legtöbb dolog, amire általában véve úgy tekintünk, mint a kisgyermek nevelésére, annyit tesz, mint elfogadnia a sugallatokat a szülőktől és a kultúrától. A környezet által nyújtott sugallatok messzemenő elfogadása segíti elő a gyermek sikerét abban, hogy megtanuljon boldogulni a világban, de amennyiben a környezet nem megfelelő, ez okozhatja, legalábbis részben, patológiáját is. A helytelen sugallatok olyan személyiségzavarokhoz vezethetnek, mint például a túlzott bizalmatlanság és ellenségesség, vagy éppen az alacsony önértékelés és az alkalmatlanság bénító érzése, fóbiák, és így tovább. A következtetés egyértelmű. Mi mindannyian hipnotizáltak vagyunk csecsemőkorunk óta. Ez a tény se nem jó, se nem rossz. Ez csupán az élet egy szükséges része – alapvető alkalmazkodásunk a környezethez, amibe beleszülettünk. Nevezhetjük persze mindezt hipnózis helyett kultúrának is. Én azonban szándékosan használom a hipnózis kifejezést, hogy felhívjam a figyelmet annak a jelentőségére, amit mindez takar. A szükségszerű következmény ugyanis az, hogy nem úgy érzékeljük önmagunkat és a körülöttünk lévő világot, amilyen az valójában, hanem úgy, ahogyan sugallták, ahogy belénk hipnotizálták, és ahogy elvárták tőlünk illetve elvárjuk önmagunktól. Korlátaink, kereteink tehát nem velünk születettek, hanem mások sugalmazására fogadjuk el, tesszük magunkévá illetve építjük ki őket. Általában nem vagyunk tisztában ezzel, és ez a tény is része a hipnózisnak.”
Walter Benjamin az 1920-as években meszkalinnal és hasissal kísérletezett. Úgy vélte, hogy a képzeletbeli mámor, amit drogok vagy bármi más idéz elő, egy „profán megvilágosodást” okozhat és lerombolhatja a modern élet hipnotikus transzát. „Az olvasó, a gondolkozó, a cél nélkül csatangoló mind megvilágosodott, csakúgy, mint az ópiumfogyasztó, az álmodó vagy az extázisban lévő személy”, írta Benjamin. „ Nem beszélve a legrémesebb drogról, önmagunkról, amit magányunkban fogyasztunk.”
A „modern élet hipnotikus transza” tehát a kapott véleményekből és azokból a szokásmintákból épül fel, amelyek kondicionálják környezetünkre adott reakcióinkat. A szokásmintáktól való megszabadulási kísérletek története az emberi spiritualitás története is egyben. A buddhista meditációs gyakorlatok legfőbb célja az, hogy lebontsák a reakciók szokásmintáit, mígnem az illető szívből jövő választ tud adni arra, amit az itt és most igényel. A „reakció” szót a szívtelen, figyelmetlen, automatikus szokásra használják, a „válasz” kifejezéssel pedig azt jelölik, ami frissen, őszintén, az adott szituációnak megfelelően merül fel. A reakció nem érzékeny a jelen realitásra, az csak egy múltban gyökerező, automatizmus. A pszichedelikus élmények olyan kérdéseket idéznek elő, mint például „Ki vagyok?” vagy „Mi vagyok” vagy „Honnan tudom, hogy tudom?” vagy „Milyen bizonyosságot tudok egyáltalán találni?” vagy „Hogyan lehetek abban biztos, hogy épelméjű vagyok?” Azok a dogmák, amelyeknek megfelelően az illető az életét addig vezette, semmivé válnak, és hirtelen lehetőségekkel, bizonytalansággal, kétséggel szembesül, mintha első alkalommal találkozna a világgal. Olyan érzés ez, mint amikor az ember egy újfajta szabadságra ébred, egy új önbizalomra, az ember saját maga tapasztalatára. Amikor nem bízom önmagamban, miben hihetek? Benned? Egy férfiban? Egy nőben? Esetleg az Egyesült Államok elnökében? Egy pszichedelikus élmény során az ember elkezdi megtanulni, hogy megnyíljon egy tágabb értelemben vett szeretet tapasztalata; a szeretet lehetősége előtt. Úgy tűnik, mintha a szeretet átívelne téren és időn, csakúgy, mint érzéseken és érzelmeken. A hit és a remény alapja a szeretet. Az ember megpillantja egy olyan élet és olyan választás lehetőségét, ami szereteten és vágyon alapszik és nem félelmen vagy a félelemtől való menekülésen.
A 21. században forradalmi, vagyis nagyon is ősi módszerekre van szükségük az embernek. Nekem és még sokaknak az a meggyőződésünk, hogy a pszichedelikus utazások bevetése a terápiás gyakorlatban felszabadítja az embert a szolgálatkész zombiságból a körülményekhez való kérdések nélküli alkalmazkodásból. AZ MDMA és társai olyan tudatállapotokat állítanak elő, ahol az ember szíve kinyílik és védekezés nélkül nyitottá válva, karakterének vértezete nélkül átérzi, hogy milyen is lenne az élet szégyen, fölösleges fájdalom és félelem nélkül. A lehetőségek végtelenségének felismerése, ez az élmény, vagyis ennek az emléke maradandó. Elkíséri, segíti a pácienst a terápia után is.
A MAPS kísérletsorozata tehát most indul. Kövessétek figyelemmel az eseményeket!
(A cikk összeállításában felhasználtuk Tímár Kati fordítását /Apró részletek 2005/)
Kapcsolódó cikkek:
[1]
http://www.nytimes.com/2005/01/30/magazine/30ECSTASY.html?_r=1
[2]
http://phd.sote.hu/mwp/phd_live/vedes/export/baloghbrigitta.d.pdf
[3]
http://www.thevancouverobserver.com/show1369a/Healing_severe_trauma_with_Ecstasy