Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

Tanulmányunknak az volt a munkahipotézise, hogy a pszichózis egy erőteljes, elnyomó-elkerülő-tagadó típusú védekező rendszer, amely megvédi az egyént a korai gyermekkorban elszenvedett traumák megélésétől. Az elnyomás (represszió) olyan erős, hogy az egyén már semmilyen érvényességgel nem tapasztalja meg önmagát. Az egyén izoláltan létezik egy érzelmek nélküli világban és ez a világ értelmetlenné válik. Egyik kis betegünk azt mondta nekem, hogy a „semmilyen semmi” világában élt. Feltételeztük, hogy a pszichedelikus szerek át tudják törni ezt az erőteljes elnyomást, amelynek során a gyermek újraéli ezeket a traumatikus eseményeket és felszabadítja az ezekhez a tapasztalatokhoz kötődő fájdalmat. A gyermek tudomásul veszi saját történetét. Emellett a kutatócsoport tagjainak szerető gondoskodása és a tökéletesen elfogadó atmoszféra megtapasztalása révén a gyermek elkezdheti pozitív és valós személyiségként megtapasztalni önmagát. A kutatócsoport tagjai egy pszichiáter (aki úgy döntött, hogy nem tapasztalja meg az LSD élményt, de aki orvosilag felelt a kutatásért), négy pszichológia szakos hallgató és három pszichiátriai ápoló technikus. A szerző a csoport vezető terapeutájaként működött közre.

Howard Markel frissen megjelent angol nyelvű könyve, Az addikció anatómiája (alcíme: Sigmund Freud, William Halsted és a csodadrog kokain) nemcsak a neves ideggyógyász és az iskolateremtő sebész életútját elemzi a droghasználat szempontjából, hanem arra is kísérletet tesz, hogy bemutassa, milyen gondolatok, felfedezések születtek a kokain révén. A The New York Times könyvismertető rovatában Dwight Garner részletesen elemzi az orvostörténész Markel könyvét,és felsorolja azokat az intellektuális hírességeket, akik a 19. század második felében a kokain odaadó hívei voltak (pl. Jules Verne, Henrik Ibsen, Thomas Edison, Robert Louis Stevenson, Alexandre Dumas, Arthur Conan Doyle).

Az Ecstasy-ra a legtöbb ember úgy tekint, mint “diszkódrogra” – elektronikus zenére és vibráló fényekre ugrabugráló fiatalok képét társítja hozzá. Kevesen tudják, hogy az Ecstasy tabletták fő hatóanyagára, az MDMA-ra már akkor is ígéretes gyógyszerként tekintettek a pszichiáterek, mielőtt az betört volna az elektronikus tánczenei kultúrába. Bár a drogot már 1912-ben felfedezték, az MDMA hatásmechanizmusának első igazi felfedezője Alexander Shulgin volt, aki 1976-ban szintetizálta és saját magán tesztelte a szert, ami hamarosan a pszichoterapeuták figyelmét is felkeltette. Lenyűgözték őket ugyanis az MDMA kommunikációs és empátiás készségekre gyakorolt hatásai. Az addig bezárkózó és szűkszavú páciensek megnyíltak és beszélni kezdtek a problémáikról, ez pedig óriási előrelépést jelentett a pszichoterápiás folyamatban.

Elegendő lehet egyetlen adag a hallucinogén kábítószerből, az LSD-ből, hogy segítsen az alkoholfüggőknek elhagyni szenvedélyüket - idézte a BBC hírportálja (www.bbc.co.uk) norvég kutatók megállapítását, akik az 1960-as években lefolytatott LSD-tanulmányok eredményeit elemezték újra.

Egy új tanulmány szerint a pszichedelikus gombák hatóanyaga lecsökkenti az agyi aktivitást, ami magyarázatot jelenthet az élénk hallucinációkra. A kutatók elsősorban azokon az agyi területeken mérték az aktivitás csökkenését, melyek egyfajta információs útkereszteződésként funkcionáltak, aminek következtében az információ szabadabban áramolhatott a begombázott páciens agyában. A kutatás eredményei nagy valószínűséggel hasznosnak bizonyulnak majd bizonyos mentális zavarok hallucinogén kezelésében.

A kísérlet előtt, körülbelűl másfél napig nagyon izgatott voltam. Izgatottságom lámpalázhoz hasonlított. Minden szereplés előtt éreztem ezt, egyre fokozódóan. Iskolai felelések, vizsgák előtt épp úgy, mint nyilvános szerepléskor, vagy új versem bemutatásakor. Nem féltem a kísérlettől, nagyon kíváncsi is voltam annak történetére, arra, hogy mi történik majd velem, hogy fogom elviselni azt az időt, amely alatt a szer szervezetemben dolgozik. Kíváncsiságomat az is fokozta, hogy olvastam, illetve elmegyógyász-barátaimtól hallottam már ezekről a kísérletekről, a külföldiekről és az itthoniakról, ismertem Henri Michaux és Aldous Huxley önkisérleti naplóit, könyveit és rettenet-jegyzeteit, olvastam a délamerikai ősi indián varázs-szerekről, férfivá-avató-szerekről és túlvilág-szárnyakról, próbáltam elképzelni előre az állapotot, sőt az állapot utáni létemet, és reméltem, hogy talán sikerűl abba a világrendetlenségbe, abba a belső és szinte megközelíthetetlen szerkezeti lét-gomolygásba jutnom. S ezért ebben a lámpalázban (eddigi életem legnagyobb lámpalázában) teljesen elfelejtettem a hallott és olvasott látomásokat, szín-élményeket, hallucinációkat, és az izgatottságtól szinte üresen vártam az elkövetkezendőket. 

Számos területen a delfinekkel az LSD-25 segítségével ismerkedünk meg. Egy fiziológiai hipotézissel kezdtünk: bármi, ami olyan mértékben módosítja a központi idegrendszer aktivitását, mint az LSD-25, az interferálhat a delfin légzésével. A delfin légzése akár le is állhat. Felkészültünk tehát, hogy ha erre kerülne a sor, kéznél legyen egy lélegeztető gép. A hatás pontosan az ellentéte volt a barbiturátokénak (a barbiturátok már 10 mg per kilogrammnyi dózis esetében is teljesen leblokkolták a légzést). A hatás az első delfinen a légzés felgyorsulása volt.

A politika győzött a tudomány felett, és a XX. század második felében betiltották egy roppant ígéretes gyógyszercsoport számos képviselőjének használatát. A XXI. században a józan ész talán újjászületik, és a világ feltárul a kíváncsiak előtt – nem csak a titkosszolgálatok, de a kutatók és a gyógyulásra várók szeme előtt is. Ennek a reményüknek adtak hangot egy, a hét végén Budapesten rendezett konferencia orvos és pszichológus előadói.