A gomba és a magyar népi gyógyászat
I.
1. A magyar népi gyógyászattal foglalkozó könyvek egyáltalán nem vagy alig térnek ki a gombára (Hoppál, Oláh, Vasas, Makay-Kis, Danter,...). Pedig figyelemre méltó hagyománya lehetett a gombával gyógyításnak a magyarságnál is. Általánosságban ír a gomba szerepérõl a népi gyógyászatban dr. Vetter János, anélkül, hogy kitérne a magyar vonatkozásokra (Vetter, 1993).
2. Jelen tanulmányomban elõbb röviden arról szólok, hogy régen mire használták a gombát a népi orvoslásban. Aztán a jelenlegi helyzetet mutatom be, összegezek, utalok hiedelmek és tudás összefonódottságára (kölcsönhatására ez esetben), valamint néhány adatra a szomszédos meg távolabbi népek körébõl. Függelékben közlöm a korpuszt (adattárat), az adatközlõk jegyzékét és a könyvészetet.
3. Terepmunkát Erdélyben ('a Magyarországtól Romániához csatolt részeken'), Kárpátalján (Ukrajna), az Õrségben, Zemplénben, az Ormánságban és Moldvában végeztem, a többi adatot kizárólag a szakirodalomból vettem.
II.
1. A magyarral rokon, a sámánizmusban jelenleg is hívõ népekhez hasonlóan sámán hitû õseink valószínûleg ugyancsak éltek a gombával a gyógyítás érdekében. Az orvosláshoz igényelt révült állapot elõidézése végett bizonyára használták a bolondgombának, légygombának nevezett Amanita muscariát (Czigány, 1998: 213, 215, lásd még Diószegi, 1967, Eliade, 1988, Voigt, 1975, Vértes, 1990). Elsõ keresztény remetéink, szerzeteseink, az élõ elpusztításától, a húsevéstõl óvakodó különféle hitû magyarjaink egyik fontos eledele és talán gyógyszere is volt a gomba, melyet nem termesztettek, mégis termett; hitték, a gondviselés nyilvánvaló jeleként. Az Isten adta a gombákat, mondják ezt ma is, nem tudni mibõl lettek. Jó, hogy vannak, bár nem kis munka begyûjteni, értékesíteni õket.
2.1. A gombák régóta használatosak a gyógyszerészetben (Lásd még Jaccottet, 1973). Noha egészen ma sem merült feledésbe a nagygombák gyógyhatása, ennek napjainkban nem tulajdonítanak akkora fontosságot, mint az ókorban és a középkorban. A századforduló gyógyszerészei még árusítottak orvosságként különféle gombákat, ez ma tájainkon aligha fordulhat elõ (Veress, 1982: 16.).
2.2. Például szembajokra júdásfülegombát, vérzéscsillapítóként bükkfa- és parázstaplót. Az ún. Agaricumot (Laricifomes officinalis) a századfordulón mifelénk már csak állatok kezelésére használták, viszont az ókorban Plinius és Diszkoridész hajtóként s a tüdõbetegek verejtékezése ellenszereként írta elõ; 1578-ban Melius Juhász Péter (még tud magyarországi árusításáról ("patikáriusok" által), és felhasználásáról így ír: "Ha egy drachmát, azaz hat pénz nyomónit borban megiszol, vagy mézes vízben, az gyermek minden belöl betegségét meggyógyítja. Örögembernek méhserben adj két drachmát, azaz tizenkét pénz nyomónit. Ismét végy Agaricomat két drachmát, fél drachma gyömbért, azaz három pénz nyomónit, Colochintist, azaz a vadtöknek az belsõ bélit fél drachmát, törd öszve ezeket, vess azután fél drachma Mastixot, saffránt két pénz nyomónit, ez porokat csináld borral tésztává. Ebbõl csinálj pilulákat egy borsószemnét. Végy egyszer tizenegyet, avagy tizenhármat hozzád. Ez igen jó fualkodás ellen, lépnek, szûnek fájássa ellen. Vízkórságot meggyógyít. Hideglelést is hasban valót, férget kiûz ez Agaricum õ maga is." A részegesség ellen használt gombáról még a XVII. század elejétõl maradt fenn receptünk: a "szõlõtõkén termõ gombát" kellett megszárítva, megtörve borban beadni (Hoffmann, 1989: 103, C 429,-198, D 257;318, I 335). Ugyanerre az eljárásra 1654-beli boszorkányperbõl is van adatunk (Schram 1970: 454).
2.3. Egy XVII-XVIII. századi receptgyûjtemény is tanúsítja, hogy egykor a különbözõ (részben ma már alig vagy egyáltalán nem azonosítható gombákat) igen változatos betegségek ellen javallották: fogfájás (Hoffmann, 1989: 319, I 345.), "szívfogás" (I.m. 482, O 119.), vérhas ellen (I.m. 391, K 742; 437, L 14); 1677-ben a pecérkegomba hurut ellen való orvosságként szerepel (I.m. 308, I 159).
III.
Napjainkban valószínûleg ritkábban használják a gombát a népi orvoslásban, de a múltra vonatkozó adataink kis száma illetve feltáratlanságuk oka lehet annak, hogy mégis többet írhatok a gombák a népi gyógyászatban való mai felhasználásáról, mint a régebbirõl.
1. Agaricus spp. A dunántúli Cserszegtomajon a fulladásos fehérgombát áztat pálinkájába (Szendrey, 1922-63: 664.). Válinál a hurutos vízbe felfõzött pecerkegomba (Agaricus vagy Psalliota campestris) levét issza (Szendrey, i.h.). Ismert még a sárguló csiperke (Agaricus xanthoderma) fej gombáso- dása elleni felhasználása Mátészalkán (Farkas 1988: 189.).
2. Amanita spp. A muszkarin nevû hallucinogén elemet tartalmazó légyölõ galócából (Amanita muscaria), mely talán a szomának is alapanyaga hallucinációt elõidézõ italt készítenek a sámán típusú kultúrákban (amilyen valószínû a magyar is volt egykor) (Wasson 1986). Bódító szerként Szibériában és Észak-Amerikában éltek, élnek vele (Kutalek 1995). Napjainkban az obi-ugor és a szamojéd sámánok az istenségekkel való kapcsolattartás megteremtéséhez nyersen és szárítva is használják a légyölõ galócát (Balázs, 1954 : 418-420, Vértes, 1978: 382-383). A kereszténység felvétele elõtt õseink szintén élhettek vele mint a természetfelettivel való kapcsolatteremtés elõsegítõjével (Voigt, 1975, Diószegi, 1967, Vértes, 1990). Eddigi adataink alapján magyar nyelvterületen egyetlen gombát, a "bolondgomba" légyölõ galócát sem használják hagyományosan hallucinogénként, révület, bódultság elõidézésére.
Nagyon régen és egészen újabban találkozhatunk bódítószerként való felhasználásával a magyarságnál. Régi, õsi ilyetén felhasználása a magyar sámánok, a táltosok által történt legutóbb valószínûleg majdnem ezer éve, a mai pedig az utóbbi évtizedekben csupán, sok évszázados kihagyást követõen. Bizonyára nem kizárólag a Székelyföldön, ahonnan adatunk származik, és bizonyos, hogy nem a hagyományos értelemben számít ez népi felhasználásnak. Valószínûleg német hatásra folyamodtak a légyölõ galócához fõleg fiatal meg középkorú emberek Erdélyben is, éppenséggel nem hagyományos, nem népi, hanem kivételes, mûvészeti és tömegjellegû megnyilvánulás alkalmával, az ún. performance gyakorlása idején a Szent Anna-tó mellett (legalábbis elsõsorban).
Hasonlóképp élnek ezek a tudtunkkal nem nagy számot képviselõ légyölõ galócát fogyasztók a gombával, mintha kábítószerrel tennék. Élvezetet, önkívületi állapotot kerestek, s talán találtak is valami ilyesmit, mégpedig anélkül – a légyölõ galóca esetében -, hogy függõekké váltak volna (A 14 ). Viszont több helyen és hagyományos légyölõként használatos az Amanita muscaria. Magyar viszonylatban nem tudunk egyetlen galóca emberi betegségek gyógyítására való használatáról, sem õstinktúra formájában, sem másként (Rosenbohm 1995: 21).
A légyölés is tekinthetõ gyógyeljárásnak: a különbözõ kórokat terjesztõ legyek irtása számottevõ megelõzõ módszer. Már Clusius említi az 1601-ben megjelent Fungorum in Pannoniis obs. brevis Historiában, hogy a légygombát Frankfurtban árulják légyvesztõ gyanánt a parasztasszonyok (Istvánffi, 1900: 40). 1684-ben is tudnak Magyarországon a légyölõ galócáról, mint légyölésre használt gombáról (Hoffmann, 1989: 431,K 1404). Napjainkban a magyar nyelvterület majdnem egészén ismeretes, ha nem is használatos már a gyakran épp légygombának nevezett Amanita muscaria tányérba téve (egészben vagy felvagdalva), cukrozva vagy sem, tejjel, vízzel vagy mézzel (Például A 1-12). Moldván és a Székelyföldön kívül inkább csak nevében él csak légyölésre való használatának emléke. Kivételesen, az Õrségben az is elõfordul, hogy másféle rovar irtására tartották, tartják jónak e gombát (A 16). Csíkban és Háromszéken megkülönböztetnek barna (Amanita pantherina vagy -és- Amanita regalis) és piros (Amanita muscaria) légygombát (A 5-8,16). Ennek alapján feltételezhetõ, hogy a párducgalócának is van légyölõ hatása. Az sem zárható ki, hogy adatközlõim tulajdonképpen csak királygalócát (Amanita regalis) használtak fel légyölésre a légyölõn kívül, ez esetben pontatlan, felületes azonosítás történt.
3. Auricularia sp. Tudunk az Auricularia auriculae-judae, a júdásfüle gomba szemfájás elleni használatáról. A bodzafagombát bokráról leszedik, meleg vízben áztatják és a beteg szemre kötik (Vajkai 1941: 240). Sõt Szombathely vidékén hallottak róla, hogy porát a pecsétviszgomba porával együtt jónak tartják daganatos megbetegedések, tumorok kezelésére (Kalauz József közlése).
4. Boletus edulis Zala megyébõl van arra adatunk, hogy az ott hajdina- vagy vetõvargányának nevezett ízletes vargányát az öregek hazaviszik orvosságnak is, ha a disznó beteg, ha gyomorrontása van vagy nem eszik, s akkor megfõzik savanyú fokhagymás levesnek az egész (fõleg vén) vargányát és azt öntik neki. Állítják, hogy az jó gyomrot csinál. Az embernek is javallják, ha berúg s aztán másnaos, de az embereknek nem a vén vargányát készítik meg (Hulesch 1955: 21).
5. Cantharellus sp. A Cantharellus cibariust, sárga rókagombát májbetegségek gyógyítására ajánlották Aranyosszéken. A várfalvi Jobbágy Miklós szerint májnak kell, hogy használjon, élesebb (Keszeg, 2000).
6. Corydalis spp. A (?) Corydalis cava, odvas keltike - szívgomba, szûgomba olyan virágos növény, amelyet egyértelmûen gombának tartanak, noha tudják, hogy a szûgomba burjánbó lesz (A 17).Moldvában: Kék virágocskájú a férfijé, az asszonyé fejér. Kiássák a fõdbõ, kiásnak tizet, megkapnak egyet (A 17). Héját levéve megtörik, egy pohár vízbe tartják úgy fél órát, aztán kiskanállal kavargatják, pálinkáspohárba teszik, feltöltik vízzel, és naponta háromszor isszák. Reggel étel elõtt, délben meg este étel után. Nem véletlenül kell háromszor bevenni ezt a csodaszert, érvényesül a bûvös számok (ezúttal a hármas) szimbolikája (Laplantine, 1978: 121). Fontosnak ítélik, hogy aztán reá kell feküdni a szívre, így hat igazán ez a szívnek jó orvosság (A 15, L.még szívfájásra: Bosnyák, 1973). Háromszéken is híre van a szûgombának: A szûgombának nagy gyógyereje volt. Orbán Ferenc háza véginél nõtt, mondják, mintha élõ lett volna, olyan volt. Például a Kósa Ferenc nevû vásárhelyi mézeskalácsos attól gyógyult meg. (Bé 1) Nem kell tehát csodálkoznunk azon, ha régebbi újságban, a Székely Nemzetben, tárca fõhõseként találkozunk a szûgombával (Borivó, 1902).
Már a múlt század elején kihalófélben lévõ szónak tartja az újságíró (valószínûleg Barátosi Bibó József rejtõzik az álnév mögött), fõképp zágoni, papolci és barátosi öregasszonyoktól hallotta emlegetni. Pontos megfigyelésre vall, hogy papolci ember nyomán jelzi: „Kétféle, az egyik likas belü, a fejérnépnek való, a másik tömött belü, e férfiunak való orvosság. A kinek a szive fáj, egy szûgombát porrátörve vizbe vagy pálinkába igyék bé s megkönnyebbül tõle. Jó orvosság, próbálták sokan.” Borivó hivatkozik Borbás Vincére, ki azt írja a keltikékrõl, hogy „Több faja officinalis. Többnyire gumójuk van, Oláhés Moldvaország népe burgonyamódjára elkészítve eszi.” Csíkban még többet hallani jelenleg a szûgombáról, mint Háromszéken: A szívgombát tejbe kell tenni, s jó a szívre, májra, epére (Bo3). Ezúttal nem a bal (nõi) és a jobb (férfi) jelképes jelentése szerint járnak el, amint azt Moldvában tették (Bosnyák 1973). Csíkszentdomokoson a szívgomba három napig vízben áztatott levét szíverõsítõ hatásáért asztma ellen isszák. Savanyútejjel összefõzve szívrehoma ellen használják (Pálfalvi, 1999: 32-33). Udvarhelyszéken gyermek ijedtsége ellen javallják (ónvízbe téve itatják) a tévesen szarvasgombának vélt gumót (Mészáros 1998: 419, 461, 462). Gyergyóból és Gyimesbõl is adatolt a szívgomba ismerete (Lásd még Rab, 2001: 130, 140).
7. Elaphomyces Elaphomyces reticulatus Vitt. Sztancsek József kéziratos gyûjtése (1909) tartalmaz utalást arra, hogy a Felvidéken, Nyitra vármegyében „bélgiliszták ellen földepét zsírtalan káposztában fõznek” és ezt itatják meg a beteggel (Sztancsek, 1909: 103). Valószínûleg a Hollós László által a Bakonyban földepének emlegetett Elaphomyces reticulatusról van szó ez esetben is (Hollós, 1911: 178). Elaphomyces variegatus Vitt. Hollós László Máramarosban jegyezte le, hogy ezt a nem ehetõ szarvasgombát szívbaj ellen használják, mégpedig úgy, hogy megszárítják, porrá õrlik és porát vízzel veszik be (Hollós 1911: 178).
8. Fomes spp. Tudomásunk van róla, hogy a Bakonyban, Nyitrában és Sóvidéken élnek, éltek a taplókkal mint vérzéscsillapítókkal (Kalmár 1982: 146-7., Sztancsek 1909: 107., A 18,19, 23). A Fomes fomentarius, a bükkfatapló sebtapaszként szolgál olykor ma is a Székelyföldön (A 20, 21). Fejfájás, izzadság, sõt aranyér elleni felhasználásáról a mai magyar népi gyógyászatban korondi adatok tanúskodnak (A 25-28). A Vajdaságban ismert igénybevétele a rovarok (például szúnyogok) elleni füstöléskor (Kovács, 1982: 75). Nyitrában marhavészkor az istállókat diófán termett taplógombával füstölték (Sztancsek, 1909: 96). A Székelyföldön a méhek füstöléséhez napjainkban is gyakran használják (A 22-24). A Felvidéken, Nyitrában tuduk róla, hogy taplófõzetet ittak gyomorgörcs ellen és azt tartották, hogy a szélütött ember orra alá (tehát agyvérzés esetén) jó égõ taplót tartani (Sztancsek, 1909: 102, 110).
9. Ganoderma sp. Széken a szépasszonykalánnal kellett egyék-igyék egypár napig az, akinek félre volt menve a szája a szépasszonyok miatt (Kocsis 1988: 138-9). Ez a megkeményedett, kanálhoz hasonló fagomba, valószínûleg a pecsétviaszgomba, Ganoderma lucidum. Kocsis Rózsi állítja, hogy nagyon hatásos volt e gomba gutaütés esetében is, fõleg az asszonyok lettek jól tõle, amennyiben vele kanalazták az ételt (A 29). Apahidai románoknál tudunk a Ganoderma lucidum (lingura milostivirii) gombáról való vízivás fehérfolyás (fluor albis vagy leukorrhea) elleni ajánlásáról (Kós, 2000: 366). Nem kizárt a szépasszony kalánya meg a szépasszonygomba azonossága. Ez utóbbit a disznó szívfogása ellen javallottnak tünteti fel Vajkai Aurél (Vajkai, 1943: 66). Ismert porának a felhasználása (a júdásfüle gombáéval együtt) kóros daganat esetében (Kalauz József közlése).
10. Lactarius spp. Lactarius piperatus, fehértejû keserûgomba, ? Lactarius pergamenus, zöldülõtejû keserûgomba Csak a máramarosi Técsõn (Kárpátalja) jegyeztem le gilisztahajtóként (bélférgesség ellen) való felhasználását embereknél. Fogyasztását sütve ajánlják (A 30). Székelyföldi, csomakõrösi (Orbaiszék) adatunk van arra, hogy ott a keserû gomba szárát kankó (tripper) ellen használták (A 31). Tudunk róla, hogy Háromszéken ellenjavallják a juhoknak és a teheneknek, mert úgy tartják, hogy csökkenti a tejhozamot (Márk Miklós sepsiszentgyörgyi erdõmérnök közlése. Bükszád, 2000. május 20.). A gyergyói Heveder nevû tanyatelepülésen állatok hasmenésének a gyógyítására használják (Köllõ, 2000: 79).
11. Laetiporus Laetiporus sulphureus, sárga gévagomba Bánvölgyén a ló egerére pirított fûzfagombát kötnek (Szendrey, 1922-63: 664). Felcsíkban azt állítják, hogy a gévagomba vagy fûzfagomba jó gyomorbetegeknek (A 32). Ez utóbbi esetben ételként ajánlják. Az említett adaton kívül csak egy gyergyóiról tudok még: Borzonton a ló kehessége ellen javallják, hogy megszárított fûzfagombát kell az orra alá füstölni (Köllõ, 2000: 52).
12. Lycoperdon spp., pöfeteg Langermannia gigantea, Calvatia utriformis, Bovista plumbea, ... Régen a pöfeteggombákat fungus chirurgorum néven vérzés csillapítására használták, fõleg állatoknál (Beke 1935: 19). Hogy igénybe vették õket a közelmúltban s napjainkban (l. még Gregor, 1973), tanúsítja ezt például bihari, háromszéki adat: Sarkadkeresztúron, ha a tarló megszúrta a lábat, pöfeteggel kössük be (Bondár, 1982: 50). Háromszéken aki vérbe esik, lóposzogót (gonika faj) pálinkába tesznek s azt megitassák (Balázs, 1942: 114). Vasas Samu írja, hogy Kalotaszegen használják a lúfingot égés, forrázás illetve kelés okozta (nyílt, nem vérzõ) seb gyógyítására (Vasas, 1985: 107,154,161,187). A gomba belsõ, húsos részét borítják a sérülésre. Péntek János és Szabó Attila pedig azt tudatják, hogy ugyanazon vidéken külsõ vérzésre tettek pöfeteget (Péntek-Szabó, 1985: 154). A Mezõségen porát tették a vágásra (A 33). A pöfeteggomba - lúdposz - pora szerte Erdélyben (A 33-36, 38-42), Moldvában (A 36), Kárpátalján és az Õrségben vérzéselállító (A 45, 48., ill. Szendrey, 1922-63: 664). Udvarhelyszéken a peheteget, lófingot hasmenés ellen is használták. Vízbe áztatott porát itatták (Gub, 1993: 102). Gyimesben úgy tartják, jó torokfájásra, s miko a mandulája összedagad az embernek akkor is (A 38). Kárpátalján gyomor- meg epebántalmak esetében tartják hatásosnak (A 46). Állatnak is adják Gyergyóban gyomormenés ellen (A 42). Hasonlóképp a Globarisa bovista, banyaposz pora marhának orvosság a dunántúli Cserszegtomajon úgyszintén (Vajkai, 1941: 236).
13. Phallus sp. - Phallus impudicus, szömörcsög A háromszéki Alsócsernátonban is használták a szömörcsögöt gyógyításra, reuma ellen (Vö. László, 1976: 216). A természetbúvár Kakas Zoltán segítségével sikerült 1995 novemberében egy erre valló ottani adatra rábukkanni (A 49). Hogy nem egyedi esetrõl van szó, ezt alátámasztja egy bányavidéki közlés, melyet fõképp azért idézek, mert pontos használati utasítást is ad: Van egy bolondgomba, nagyon büdös, azt meg szoktam szárítani, összetöröm, s szeszbe teszem. Bedörzsölni használom reuma ellen (A 50). Sepsibükszádi adatunk van arra, hogy nemrég kelés (furunkulus) gyógyításához ugyancsak igénybe vették, mégpedig szárának a szárítmányát tejbe áztatva (A 52). A Sóvidékrõl ugyancsak ismeretes az ott poroncsolatgombának nevezett szömörcsög gyógyításra használata. A tehéntõgyet füstölik vele, sebének gyógyítása végett (Gub, 1994b: 197, Gub, 1996: 83, Gub, 1999: 49, A 51). Kalotaszegen fájós fülre teszik (Péntek-Szabó, 1985: 308). Az ókorban és a középkorban használták afrodiziákumként (Veress, 1982: 141, Krébecz, 1988: 183). Erre mai adatunk nincs.
14. Phellinus igniarius, parázstapló A népi állatgyógyászatban való felhasználása a Sóvidékrõl adatolt (Gub, 1996: 84). Szakadáton a fûszfatoplót megreszelve és almaecetbe téve a hasmenéses szarvasmarhába töltötték vagy füstölték vele a begyulladt tehéntõgyet. Nem kizárt, hogy Korondon összetévesztik a szilvataplóval (Vö. Phellinus tuberculosus). A kérõdzés elakadásakor itt a gombát összetörték, abrakba tették, s pirított kenyérrel együtt megetették az állattal. Phellinus tuberculosus v. pomaceus, szilvatapló Korondról jelezték ennek a gombának az állatgyógyászatban való igénybevételét. Kehesség ellen használják, füstölik vele a beteg lovat (A 53).
15. Psylocibe ? Psilocybe merdaria (trágya-harmat-gomba), ? P. semilanceata (hegyes trágyagomba) Kevesen ismerik a Sóvidéken. Fenyõ- kúton azt tartották, hogy ha bekenik vele a szemölcsöt, az hamar leszárad (Gub, 1996. 85).
16. Ramaria Ramaria (flava, botrytis), korallgomba (sárga, rózsás) Néhány népi neve egymagában is jelzi, hogy tudatában vannak hashajtó hatásának, és szükség esetén élnek is vele. Ez a helyzet például Komandón, hol hívják gyomorgombának (Berecken szintén) meg fosatógombának is (A 54).
17. Sarcodon imbricatum, cserepes gereben Egyetlen vidéken a Gyimesben jegyezték le eddig a tehén tõgyének megbetegedése, gyulladása elleni felhasználását. A betegséget reszfugnak mondják, így e gomba neve ott nem csupán ökörnyelv, de reszfuggomba is (Pálfalvi Pál székelyudvarhelyi biológus közlése 2000. szept. 23-án).
18. Tuber aestivum, nyári szarvasgomba Hollós László ír róla, hogy a Bakonyban „pálinkában orvosszerül használják vérhas ellen, meg a tehénnek is adják véres húgy esetében.” (Hollós, 1911: 37).
19. Fungus. A gomba gyakran okozója betegségeknek. Sok történetet meséltek el adatközlõim bolondgomba elõidézte különféle bajokról. Ezekbõl csak néhányat vettem be az adattárba (A 49-51). A gombamérgezés többnyire helyes kezelésével találkoztam. Általában forró tejet itatnak a mérgezettel, meghánytatják (A 58-59, Vajkai, 1941. 241, Zsigmond, 1994. 33). A magyarságnál bolondulás, bódulás gomba általi szándékos kiváltása századunkban nem adatolt. Perifériális eset, alig érintkezik a népi gyógyászat kérdésével az, amit egy havasi településrõl való adatközlõim (Ko) mondtak, hogy náluk nincs szilvapálinka, õk, ha valamit intézni kell, fõleg az orvosok esetében, gombával (Fungi) fizetnek, s a meg- s lefizetettek annak jobban örülnek, mintha (a szokásos fizetõeszközt) pénzt kapnának.
IV.
1. Egyféle összegezésként következzék egy táblázat, amely századunkbeli adatok alapján tartalmazza, hogy a magyarság milyen gombát vagy gombának tekintett növényt, miképpen és minek orvoslására használt. Zárójelben a betegségek latin nevét közlöm.
2. Tehát összesen húsznál több gombát használnak, használtak úgy 30-35 féle kór gyógyítására illetve megelõzésre a magyar népi gyógyításban (mintegy 26 emberi és 9 állati betegség esetében). Egy-egy adatközlõ viszont csak egy-két gomba orvoslásban való felhasználásáról tud. Majdhogy általánosan ismertnek tekinthetõ az Amanita muscaria (a kórok légyöléssel való megelõzésére) valamint a pöfetegek, Lycoperdon spp. használata (vérzéscsillapításra). A Székelyföldön és Moldvában viszonylag elterjedt a gombának tekintett, szûgombának nevezett virágos növény csodaszernek tekintése. Már-már alig tudnak a többi említett gomba gyógyhatásáról, noha 40-50 éve még elég gyakran élhettek legalábbis Erdély-szerte például a Phallus impudicusszal.
3. Állatok és emberek gyógyításában még mindig használatosak azért nagygombák. Talán megérné a fáradságot a pontosabb, alaposabb tudományos, farmakológiai szemügyre vételük. Annál is inkább, mert minden esetben megerõsítették adatközlõim, akik többnyire jó gyógynövényismerõk és asszonyok voltak. Fõleg a hagyományõrzõbb vidékekrõl származók. A leggazdagabb, legszínesebb anyag a Sóvidéken lejegyzett. Itt külön foglalkozás is kialakult, amelynek nyersanyaga a gomba (a toplászás).
4. Nemegyszer kötõdik a gombás gyógymód a vele élõk hitéhez, hiedelmeihez (A 17,29), életviteléhez (A 20,22,25,40,49). Érdekes, hogy a szépasszonyok okozta baj orvoslása végett a mezõségi Széken épp az említett hiedelemlényrõl elnevezett gomba - evõeszközként, kanálként való - használatát ajánlják (A 17).
5. A moldvai magyarok meg a székelyföldiek körében a társadalmi, nemi elkülönülés mondhatni mágikus analógiájára külön nõnek meg férfinak való szûgombát tartanak számon, melyet naponta háromszor - a három a leggyakoribb bûvös szám - kell bevenni (A 17).
6. Természetes, hogy a nagygombák szerepérõl a népi gyógyításban más népek is tudnak. Hogy mennyit, mit; általában adós még a válasszal a tudomány. Például a magyarsággal nyelvi rokon osztjákok meg a más nyelvcsaládbeli, de szomszédos románok (Drãgulescu, 1981: 44), egyaránt használják a pöfeteget vérzéscsillapítóként; a távolabbi franciák (Seignolle, 1980: 359, Thoen, 1982: 294-5), észak-amerikai indiánok (Erdoes-Ushte, 1993: 187, Thoen, i.h.) pedig a magyarokhoz meg osztjákokhoz (Saar, 1991b: 177) hasonlóan élnek ugyancsak vérzéscsillapítóként a bükkfataplóval. A légyölõ galóca légyirtásra használatáról nem tudnak a távoli osztjákok (I.h.) viszont igen a franciák (Rolland, 1967: 139) és a Kárpát-medencében egymás mellett élõ románok (Drãgulescu, i.m.), szászok (Zsigmond, 1994: 44), magyarok. Az osztjákok és románok úgy nyolcféle gombát használnak orvoslásra az eddigi felmérések alapján (Saar, i.m., Drãgulescu, i.m.). Nem sokkal, de nagyobb fokú a nagygombáknak a gyógyításban való igénybevétele a mikofób (finnugor, török, germán) meg mikofil (szláv, latin) népek hatásának egyaránt kitett magyarságnál. Az eddigi hiányos kutatások alapján állíthatom ezt.
a teljes dokumentum függelékkel, jegyzetekkel együtt itt elérhető.