Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

AZ UNIVERZUM SZINKRONRENDSZEREI
A világ színterén látható tömérdek életforma bámulatot kelt sokféleségével és a körülményekhez való alkalmazkodásával. A különbségekből adódó tökéletlenségek és kollektív diszharmóniák azonban nagyobbak, semhogy elhallgattathatnák a rendszerrel szemben érzett kritikai megfontolásokat. A polimorfia komplikációk és életellenes bűnök forrása. Felmerül a gondolat: vajon nem lehetett volna-e mindezt egyszerűbben megoldani? A kérdés kézenfekvő, de a helyzet nem ismeretéből fakad, mert a természet állandóan új formákat, javított szintéziseket hoz össze, hogy megoldhasson egy titokzatos feladatot, amit csak számtalan kísérlet után fog elérni. Az élet célja nyilván nem az egysejtű, primitív formákban rejlik. A világot irányító Kozmikus Elme a legtökéletesebb képletet keresi, hogy három világrendszert egyensúlyba hozhasson a fizikai síkon. E célból a természet élőlények milliárdjainak ad átmeneti konstrukciót, és azokat változó körülmények között asztromentális hatásoknak teszi ki. A reakció módja és gyorsasága dönti el, hogy mekkora a szerkezet teherbírása.Az organikus formula mibenlétét leolvashatjuk a struktúra külső felépítéséről, numerológiai szimbolizmusáról, és mágikus funkció-emblématikájáról. Az eddig ismert legtökéletesebb szintézis – a Kabbala szavaival élve – valóban az ember. Csakhogy a kitűzött célnak, jelenlegi formájában, ez sem felel meg. A kreatív teomágia elgondolása a mentálsík, asztrálsík és fizikai sík egyensúlyba hozatala volt, de a magas szintézis ki- alakításának előmunkálatai során a miliő túlságosan durva metabolizmusokat hozott létre. Ma már tudni lehet, hogy a kitűzött cél, ilyen környezetben, ezzel a plazmakvalitással nem érhető el. Az excentrikus torzió jelenségének meg kell szűnnie. A dimenzióintegráció folyamatában az elnehezítő gravitáció hibája ki fog küszöbölődni, s akkor a Világszellem terve új, félanyagi matériából épített szisztémában megvalósulhat.

MENTÁLIS IMMERZIÓ
A polidimenzionális látás speciális gyakorlata az az operáció, mely lehetővé teszi, hogy valamely távoli objektum lényegébe behatoljunk anélkül, hogy kontaktusunkat a helyi koordinátával elveszítenénk. A processzusnak több változata van, s vagy az Idő vagy a Tér szemléleti formái kombinálódnak általa egymással és saját dimenziójukkal. Mentális immerzióban véghez vitt kísérlet a tárgyban való teljes elmerülést követel, tudatunkban tartjuk azonban az analógiát, melyre átélésünk vonatkozhat. Ez az eljárás a dimenziókutatás magasabb operációinak közös tulajdonsága. Párhuzamok: 1. Animális sejtek szaporodásán és életkörülményein meditálva nem szabad figyelmen kívül hagyni azokat az analógiákat, amelyek e terület és az állatfajta általános életmódja között adódnak. 2. Elektronvilágbeli tüneményt analizálva, szemmel kell tartani annak lehetséges galaktikai analógiáit. Ha a két terület között eltérések vannak, ennek megállapítása praktikus tévedésektől óv meg bennünket. Fennálló analógia viszont technikai kulcsot szolgáltat kezünkbe a gyakorlati kihasználás számára. Metafizikai probléma esetében az analógiák megfigyelése még nagyobb fontosságú. Minden esetre itt is könnyebben jutunk előre, ha minden immerzió-folyamatnál betartunk bizonyos sorrendet. Általános szabály, hogy meditáció közben valamely: 1. Mikrokozmikus témánál makrokozmikus analógiákat keresünk. 2. Makrokozmikus objektumnál nem vonunk le addig végső következtetést, amíg a jelenség mikrokozmikus paraleljeit át nem vizsgáljuk. 3. Hasonlóképpen minden introverzión alapuló folyamatot át kell értékelni extroverzió szempontjából. 4. Az extrovertáció komplexumokat transzportálni kell a belső síkvilág viszonyaira.A dimenzióreguláció elve azt is megkívánja, hogy időbeli koordinátákat vonatkoztassunk térbeli faktorokra, és térbeli fogalmak ne maradjanak időbeli kontroll nélkül. Transzcendentális kérdéseket ugyanis sohasem lehet kielégítően megoldani azok három időbeli és négy térbeli projekciója nélkül. Más szavakkal: metafizikai problémákat a múlt, jelen és jövő aspektusai oldaláról vizsgálunk, elgondolva a lehetséges módosulásokat szűkülő és táguló fizikai, valamint pszichikai térben. A polidimenzionális látás logikája ilyenformán koordinátaváltó periodicitásban halad záró következtetése felé. A jövő logikájának másik sajátsága az a körülmény, hogy számára bármely fizikai síkon lejátszódó esemény szimbolikus értékkel bír, és konzekvenciája azonnal átvihető kollaterális területre. Természeti jelenségek e szerint felfoghatók egy síkkal magasabb pszichikai megnyilatkozás tüneteiként. Planetáris korszakok vagy fejlődéstani változások értelmezhetők mentális konflagrációk és elapadások beálltával a planétát irányító kerubok világában. Magát az embert is tekinthetjük önálló individuumként vagy egy nagyobb kozmikus pszichobionta éteri sejtjének. A világon látható minden tárgy és élőlény része nála még nagyobb rendszereknek. A polidimenzionális kutatás elsősorban ezeket a mikrokozmosztól makrokozmoszig menő viszonylatokat kívánja felszínre hozni.

VITÁLIS FREKVENCIASZABÁLYOZÁS
Szellemi működések, érzékszervek megerősödnek, fizikai életet és materiális orgánumot kapnak, ha a figyelem állandóan rájuk irányul és szellemi apparátusuk vitális energiákat szívhat fel. Ez nem kevesebbet jelent, minthogy bármely különleges szellemi működés speciális szervet növeszthet a fizikai világban való megnyilatkozás számára. A puszta ideológiai funkció materiális formát teremthet. Szellemünk erői, melyek a vágyakozás, érdeklődés, akarat és idealizmus képességeivel eltelve, imaginárius koncepciókkal foglalkoznak, azok kitartó ismétlése útján objektiválódás felé vezetik kedvelt képzeteiket. Mint ahogy az életet az oxigénpotenciál szabályozza, úgy dolgozik a teomágia a kívánság, a részletes elképzelés és az ismételt gyakorlás eszközével. Valamely dolgot elképzelni, kívánni és ismételt kitartó gyakorlás formájában lejátszani annyi, mint egy élő szervezetbe oxigént árasztani. Ilyen előkészítés után szinte nincs határa annak, amit a fizikai világban meg ne teremthetnénk. A vázolt imaginárius processzus ti. annyit jelent, hogy elgondolásunk a két felső síkon már testet öltött, és csupán idő kérdése, mikor sűrít maga köré anyagot.

FÉLANYAGI DIMENZIÓFORMÁK
Hiperkozmikus célkomplexumok csak helyi koordináta felett álló dimenzióban találhatnak támasztékot. A Dimenziókorszakban minden jelenség oka a vele párhuzamos vagy rá merőleges koordinátában van. Sohasem érhető tehát el a természet világának tüneményeiben „elégséges ok” a materiá-lis síkon, amint azt az elmúlt eón tudósai hitték. Az egymás fölé épülő, egymásra minden irányban merőleges világszisztémák anyaga, energiája és élete szüntelen csereforgalomban van. A polidimenzionális szemlélet számára a természet és az élettan jelenségei többsíkú szimbólumok, melyeket optimális hatásfokuk területén kell megfigyelni, hogy jelentőségükkel tisztába jöhessünk. Fizikai történéseknek éppúgy, mint a pszichikai változásoknak sok transzcendentális előkészülete, regionális bardója van. Tudni kell és lehet e tárgyakat és folyamatokat szimbólumokká redukálni, s ilyen állapotban megfigyelni.

IDEOMETRIA
És mint ahogy ezen a fokozaton minden szellemi működés kvintesszenciája a kozmopszichológiai szimbolizmus, végül megtanuljuk lemérni ideák valóságtartalmát, teremtőerejét, pozitív vagy negatív hatását. A polidimenzionális látás korszakában a gondolkodó fők már tisztában vannak azzal, amit a káosz stádiumának egy kiemelkedő intellektusa így fogalmazott meg: „Minden mulandó dolog csak egy halhatatlan szimbólum – porba öltöztetve.”

VI. CSILLAGÁSZATI FILOZÓFIA

A CSILLAGÁSZAT MÚLTJA ÉS JÖVŐJE
Minden korszakváltozás rányomja bélyegét a tudományokra. Az egyes világszakaszok, amelyeket általában Eónoknak nevezünk, speciális nézőpontokat hoznak, s elsősorban a szellemi képességeket befolyásolják. Természetes, hogy a Dimenziókorszak tudománya sem maradhat változatlan. Ezúttal azonban a megelőző korszakoknál sokkal nagyobb különbségek adódnak, úgy a világfolyamatok szemléletében, mint a keletkezési processzus célját illetőleg. A Dimenziókorszak tudósa másképpen látja a bővített és mélységben tagozott világfolyamatot, mint elődei. Különleges, komplex értelem mutatkozik a Biosz és a csillagvilág kölcsönhatásában. Amit a megelőző korok természetbúvárai csak sejtettek, azt a dimenziológus biztosan tudja, saját érzékelésével tapasztalja. Jelen munkánk a tudományok tudományának, a csillagászatnak van szentelve, hogy a nem is túl messze jövőben látható kibontakozás lényeges pontjaira felhívjuk a gondolkodó fők figyelmét. Az elmúlt eón csillagászainak sok tekintetben könnyű dolguk volt. Megengedhették maguknak, hogy vizsgálati objektumaikat kizárólag néhány alapproblémára összpontosítsák. A fizikában pár dogma uralkodott, amely lehetővé tette egyoldalú koncepciók kifejtését. Korlátolt volt a Tér, és a környező csillagvilágnak csak szűkebb tartományait merhette vizsgálni az emberi értelem. Eleinte, különösen az Atlantisz utáni nívósüllyedés periódusában, pusztán a Naprendszer hét planétájának ptolemaioszi elgondolások alapján való megfigyelésére, pályaelemek leírására, körfolyamatok leírására szorítkozott az asztronómia. Napfogyatkozások előrejelzése már nagy eredmények számított. Sokáig egységes kozmogónia sem volt ismeretes. A newtoni mechanika kiterjesztése az égboltra, a gravitáció hipotézisének bevezetésével némiképp tágította a magyarázati lehetőségeket, de csakhamar kiderült, hogy ez a koncepció is szűk a Kozmosz egészének megvilágítására. Ha magasabb nézőpontból tekintünk vissza az őskortól napjainkig elmúlt idő csillagászatára, úgy három valóban lényeges – mert korszakalkotó – állomást fedezünk fel. Miután az apró részletek semmi jelentőséggel nem bírnak, ezért azok tárgyalását további fejtegetéseinkben mellőzni fogjuk. A három alapvető korszakos változás első etapjai: 1. Atlantisz mágikus csillagászata, ahol még a harmadik szem hiperfizikai projektora vetítette a mágikus tudomány búvárai elé az élet és világ szerkezetének univerzális képeit. 2. A nagy katasztrófa utáni primitív asztronómia időszaka, amelynek legfeltűnőbb vonása a koncepciók abnormális szűkülete. Mindent egy-két kezdetleges axiómával akarnak magyarázni, amicsak az értelmen és gondolkodóképességen való erőszaktétel útján megy. Ennek a kornak terméke a heliocentrikus világszemlélet és a gravitáció tétele. A heliocentrikus világszemléletről később bebizonyult, hogy épp olyan egyoldalú, tehát ezért ugyanolyan hamis, mint a ptolemaioszi; a gravitáció elvéről pedig Einstein kimutatta, hogy csak egészen szűk körben használható feltevés. 3. A relativitástan kora 1900-1950-ig. Ez a stáció végez a primitív koncepciók nagyobb részével. Többé nem beszélnek az éter-hipotézisről, a gravitáció a kisegítő elgondolások közé kerül. Bevonul a fizikába az Idő és Tér négydimenziós kapcsolata, s ezzel felmerül a dimenzióprobléma első megfogalmazása. A korszak uralkodó dogmája, az atom- és elektron elmélet mechanikája ellentétbe kerül az általános relativitás elmélettel. Pontosabban körülírva, a fizikai jelenségek alapját képtelenek kielégítő módon megmagyarázni a divergens korpuszkuláris teória és a hullámelmélet alapján. Einstein a negyvenes években óriási erőfeszítéseket tett, hogy a kvantumelméletet közös nevezőre hozza a térszemlélettel vagy amint ő kifejezi, szeretné megfogalmazni a végleges „egységesített mezőelméletet”. Kísérlete többszöri fogalmazásban is hiányos maradt. Vagy a térszemlélet vagy a kvantumelmélet lesz torzó, és egyik a másikból nem magyarázható. A zseniális elmélet hibája olyan faktorban rejlik, amelyet Einstein abban az időben még nem láthatott. Szándékosan nem térünk ki az algebrai levezetésekre, amelyek zsákutcába vezettek, mivel a megoldás nem ezen a területen található. A három etap után tűnik fel a porondon a Dimenziókorszak tudománya, mint negyedik stáció, amely az előző korszakok hiányait addig csak kevesek által sejtett irányba pótolja. Most végre sikerül a probléma lényegére rávilágítani, s ezzel megdől az egész mesterségesen fölépített légvár. A jelenségekben nincs ellentmondás, csak a kutatók terminológiája rossz! Primitív fogalmak alapján végzett következtetések és műveletek okozzák, hogy oly soká képtelenek logikai megegyezésre juttatni a világfolyamatok mechanikájának értelmét. A Dimenziókorszak egy csapásra kiküszöböl elavult problémacsoportokat. Helyükre azonban a hatalmas méretekben kitáguló, mélységi szintekre tagozódó Univerzum új jelenségei lépnek. A Dimenziókorszak harmadik évezredétől számítva, a csillagászoknak tudatos pszichikai tréning útján rejtett érzékszerveket kell kifejleszteniük. Felismerik ugyanis, hogy a legnagyobb távcső vagy radarteleszkóp sem használ annak, akinek gondolkodóképessége nem szupranormális méretű. Rájönnek, hogy éppen a csillagászat, amely ettől kezdve a filozófiát és a fizikát is magában foglalja, megköveteli a legmagasabbrendű absztrakció képességét attól, aki azt sikerrel óhajtja művelni. A Dimenziók Eónja megkülönböztetett képzelőerőt, fantáziát, egzakt ismereteket, és konzervatív képességet kíván a legszakrálisabb tudomány művelőjétől. Ekkor már nem elég a matematikai tehetség és az alapismeretek birtoklása ahhoz, hogy valakit a Kozmosz Szentélyébe bebocsássanak. A régebbi csillagászati műszerek elégtelennek bizonyulnak és az újak használatához az okkult érzékszervek biológiai működése nélkül lehetetlen eljutni. Ez pontosabban körülírva annyit jelent, hogy a dimenziócsillagászat művelőjének élesebb szemekre, jobb belső hallásra, finomabb tapintásra, nagyobb absztraháló tehetségre van szüksége, mint az egyszerű embernek. Ki kell nyílnia az időlegesen elcsökevényesedett harmadik szemnek, s a dimenzióintegráció korának élettana által ismertetett újabb érzékszerveket először is a Kozmosz búvára fejleszthet ki magában... Hogy melyek azok azWictor Charon: Az új eón tudományaérzékszervek, amelyek működése, illetve hiperfunkciója nélkül magasabbrendű eredményeket nem érhet el senki a dimenziócsillagászatban, ezt közli a protobiológia és az okkult érzékszervek fiziológiája. Ezeknek a tehetségeknek a kifejlődése eleinte bizonyos, már régebben ismert hermetikus gyakorlatokhoz van kötve, később a dimenzióintegráció a megvilágosodott emberfajta univerzális birtokába adja ezeket a képességeket. De már csak hosszú idők, évek százezreinek eltelte után; addig a dimenziócsillagászat kultúrája kizárólag az egyéni pszichomentális gyakorlaton átesett kivételes intellektus tulajdona. Mégis, ezek közt a megnehezített feltételek közt is igen szép számban szerezik meg már az Eónnyitó évezredben a kozmikus búvárlat kapujához vezető kvalifikációt, s a polidimenzionális világ tanulmányozása hamarosan megkezdődik.

MÁGIKUS CSILLAGTUDOMÁNY
Mielőtt a dimenziócsillagászat speciális problematikáját tennénk tüzetesebb vizsgálatok tárgyává, érdemes kissé közelebbről szemügyre venni a régmúlt mágikus csillagászatát. Az egészen régi, Atlantisz korabeli csillagászat, ahonnan a káldeusok, az egyiptomiak, a kínaiak és károk asztronómiája is ered, más bázisokra épült, mint a későbbi asztrozófia. Mindezek a népek felfogták és továbbították a nagy ősi örökség egy-egy különleges fazettáját, de az egész kozmogóniai építmény mélyebb értelme elveszett számukra. A Beszélő Fény Krónikájában olvasva felismerhető, hogy Káldea e nagy hagyományt az ember szűkebb életének lehetséges szabályozására használta fel. Egyiptom a lélek kultúrájának félálomban való ápolását tűzte ki célul a csillagok befolyása alatt; Kína a mágikus tendenciák filozófiáját fejtette ki asztrális alapon; Indiában pedig a félfizikai, sziderikus zónák, erőnívók áramlását vélték biztosítani a Védák mantrisztikájában, amelyeket az előzőekhez hasonlóan a csillagos ég reguláló szempontjainak megfelelően gyakoroltattak titkos tanaik neofitáival. A titokzatos és még nyomokban is eltűnt károk középtengeri birodalmának lakói, akik a Poszeidon tó és a Triton tó létezése idején éltek a mostani Földközi-tenger vidékén, a teljes atlantiszi csillagbölcsesség birtokosai voltak. Ők azonban az utódok balszerencséjére teljesen eltűntek, egy dimenzióval feljebb tolódtak a Kozmoszban. Mégis az ő mindenütt fellelhető kultúrtevékenységük nyomai szolgáltatják a legértékesebb támpontokat az egykori mágikus csillagászat operációinak és mibenlétének megértéséhez. Ezen a ponton a tévedések elkerülése végett leszögezzük, hogy bár a mágikus csillagászat sok tekintetben hasonló a későbbi dimenziócsillagászathoz, mind a benne szereplő magasabb érzékszervek működésénél, mind a több dimenzió kapcsolási operációnál fogva, lényegileg nagyobb eltérések is vannak közöttük. A különbség az, hogy amíg a mágikus csillagászat a Kozmoszt átszövő Akáshának csak egy bizonyos kreatív erőpotenciálját használja, a dimenziócsillagászat a kozmikus integráció folyamatában megérzett újabb tanulságokat is hasznosítja, a múlt tanulmányozásában mélyebbre nyúl vissza Akáshában. Differenciál tényező a két tudomány lét-cél táblája is, amely a későbbi ágazat polidimenzionális törekvéseit mutatja. Több, mélyebb, sokrétűbb célok, okok válnak ismertté! A dimenziótanaxiomatológiája rámutat, hogy egy olyan öreg és sok változaton átfutott Univerzumban, mint a miénk, nem állhatnak fenn egységes életcélok, mint amiképpen a létsíkok, az okok és a célok is territoriális változásoknak vannak alávetve. De az időben rétegeződő dimenziók is komplex variánsokat hoznak létre. Felismerik, és tudatosított folyamatok alapjává teszik, hogy egyidejűleg ellentétes tendenciák uralkodhatnak, sőt ilyen egymásra támaszkodó ellentétek nélkül a jelenlegi világ fenn sem állhatna. Bár a mágikus csillagászatban is szerepelnek ellentétek, kontraáramok, csak a dimenziótan adja magyarázatát annak, hogy miért szükséges a kozmikus kontrapunkt jelenségének használata. A dimenziócsillagászat axiomatológiája meghatározza a legfontosabb kozmobiológiai törvényt, amiben a két irányzat közötti eltérés a legvilágosabban jut kifejezésre. A dimenzióaxiomatika első tétele ugyanis ez: 1. „Minden erőt, amely a Világtér bármely pontján rendezett formát ölt, vele egy százalék hátrányban lévő ellentétes erőnek kell alátámasztania.” Ezt kiegészíti ugyanennek az axiómának második része: 2. „Semmi sem életképes, amivel szemben ellenállás nem mutatkozik.” Ha ezeket a tételeket a biológiai tapasztalat példatárával egybevetjük, kiviláglik a törvény értelme. Könnyű belátni, hogy még a nemzés aktusa is egy pozitív és negatív periódusból tevődik össze a funkciók szimbolisztikája szerint. Távolodás – közelítés, elvonás – betöltés az a két ütemrész, amely a realizáció energiáit a létesülés erupciójáig feszíti. A mágikus csillagászat praxisa az energiák koncentrációján és az ellentétes erők elfojtásán vagy részleges paralizálásán alapul. A dolgok lényegéből fakad, hogy ennek a módszernek a sikerei csak ideiglenesek és részlegesek lehetnek! Az elért eredményt újra harcok árán kell megtartani, s végülis elvész a játszma. A dimenziógenetika ezzel szemben kreatív ideáit azok előre meghatározott ellentétével együtt bocsátja útjukra. A testet öltött fénynek sötét háttérre, kontúrokra van szüksége, hogy autonóm rendszerré válhasson. Ezért láthatunk a Kozmosz fénylő térségeinek szomszédságában mindenhol sötét ködöket. Ilyen energetikai alátámasztás, illetőleg háttér nélkül, amely a fényvilág létcéljával ellentétes tevékenységet folytat, a fényszigetek csakhamar szétesnének, mivel kohéziójuk egyik alapja a külső támadás elleni védekezés.A mágikus csillagászat nem más, mint az ős kerubok és egregórák teomágiája, kizárólag a formaképzés, rendszeralkotás művére irányítva. Ez feltételezi az Univerzum erőforrásainak ismeretét, s a rájuk való támaszkodás asztromentális folyamatainak művészetét. Ez az, amit az elsüllyedt korszak bukott művészei az asztrológia sematizmusában és az individuál-mágia szűkebb célkitűzéseiben az alvilág nívójára süllyesztettek! Innen ered a fajta és uralmának pusztulása. Mindazonáltal a mágikus csillagászat az Univerzum tudatos építésének olyan magasiskolája, amit a dimenziótudomány előfutáraként érdemes tanulmányozni.

DIMENZIÓCSILLAGÁSZAT
Az előzmények tárgyalása után most már nem marad más hátra, mint annak meghatározása, hogy mit értünk dimenziócsillagászat alatt. Nos, eléggé különös módon, teljesen ki kell kapcsolnunk az archaikus világban szokásos fogalmakat. Az Új Eón a planéták pályameghatározását, az időmeghatározást vagy időegyenleteket, valamint a pusztán mechanikai funkciókat kivette a csillagászok kezéből. Azok régóta az újabb meteorológia hatáskörébe lettek utalva. A csillagászattól az Új Eón többet várt. Innen remélt a sokdimenziós Kozmosz összefüggéseire, keletkezésére és feloszlására vonatkozó ismereteket. Amit a letűnt világ metafizikája puszta spekuláció utján nem tudott elérni, azt a dimenzióobszerváció szuperképességű gondolkodói grandiózus koncepciókban tárták a világ elé. A környező Kozmosz csillagászati megfigyelése, a Galaktikák többirányú áthatolása és a többi asztronómiai folyamat, csak arra volt jó, hogy a felsőbbrendű absztrakciós képességeknek alapot adjon nagystílű koncepciók kifejtésére. A Kozmosz fizikai szemlélete, de még a többdimenziós koordináta-utazások is pusztán meditációs diagrammok, yantrák szerepét játszották a Dimenziók Eónjában. A lényeg, éppúgy, mint az őskor alkimistainál, a kozmikus szemlélet célszerű provokációjában rejlik. A csillagászat magasabb célokra való koncentrációja nem egyszerre állt be. Eleinte a múltból ismert planéta-elemek meghatározása, Hold- és Napfogyatkozások kiszámítása, valamint az Időekvációk kidolgozása képezte a csillagászok munkájának fő részét, egybevetve folytonos obszervációval. Üstökösök, planetoidok átvonulását figyelték. Galaktikai képleteket írtak le több-kevesebb alapossággal. Később kozmogóniákat kíséreltek meg kidolgozni, de ezek az akkori axiómák silánysága miatt, csak igen gyenge eredményeket adtak. Valamivel ezután, az interplanetáris közlekedés hőskölteményének korában, a világűrrakéták, térhajók, inter-stellár-állomások lanszírozásának matematikai előkészítését végeztették a csillagászokkal. Azonban a Dimenzió Eón előtt a korlátozott pszichomentalizmus korában, a Kozmosz kitágulásának nagy korlátai gátolták az emberiséget immanens kibontakozásában. A maximális erőfeszítések ellenére, melyeket nem haboztak megtenni, eredményeik nem lehetek számottevők. Már előbb említettük, hogy csak az új emberfajta színrelépése után válhatott a csillagászat is azzá, amivé mágikus múltja mindig predesztinálta.Az emberi fajta kultúrája a csillagok tudományával függött össze a régmúltban, és a jövő legtávolabbi pontján ismét a Csillagok Univerzitása az, ahonnan a Homo Divine tudása származott. Az Új Korszak elején a csillagászat hatalmas reformon esett keresztül. A Világegyetem távoli rendszereivel, az extraterresztriális tudnivalókkal összefüggő tudományos anyagot és munkát fakultásokra osztották. A csillagászat a felhalmozódott adatok fokozatán éppúgy specializálódott, mint például az orvostudomány már sokkal előbb. A Föld egyesült államainak térkutató központjai különleges egyetemet alapítottak, ahol a csillagászat részletei fakultásszerű oktatásban voltak megszerezhetők, illetve elsajátíthatók. Mivel akkor már sok földi tudományágazat beleolvadt a csillagászatba, szükségesnek látszott, hogy a nagymenynyiségű alapfokú tudnivalót külön osztályok tanítsák. A pályaszámítások és ekvációk az újabb Interplanetariális Technikum Intézetére tartoztak. A bolygók és csillagok mozgásának megfigyelésével megint más intézmények foglalkoztak. A reformok egyik legjelentősebb lépése volt a csillagászati televízió felszerelése hegycsúcsokon, ahonnan közvetítő állomások sok százezer egyéni megfigyelő otthonába továbbította a csillagos ég eseményeit. A legnagyobb obszervatóriumok sok milliárd értéket kitevő felszerelése a továbbító állomások által valóban közkinccsé vált. A Csillagászati Univerzumok is csak stellártelevízió útján figyelték a közeli Kozmosz változásait. Régi rendszerű távcsöveknek, tükrös teleszkópoknak ekkorra már nem volt semmi értelme. Az egykori Palomárhegyi teleszkóp ötméteres bázisa például úgy viszonylott a későbbi kombinált távcsövekhez, mint egy viaszgyertya a tízezer gyertyafény erejű reflektorhoz. A régi rendszerű távcsöveket az elemi iskolákban és múzeumokban mutogatták. Az optikai műszerek fogyatékos teljesítőképessége és a rájuk következő radar távmegfigyelő apparátusok kis bázisa, az interplanetáris periódusban végleg csődöt mondtak. Új és minden eddigit felülmúló teljesítményű térlátó eszközökre volt szükség. A korábbi műszerek önmagukban javíthatatlanokká és funkciójukban növelhetetlenekké váltak. A nehézséget nagyméretű kombinációkkal oldották meg. Mindenekelőtt az elektrontávcsövek bázisát kellett hatalmasan tágítani, hogy a Kozmosz szigeteinek felépítését elegendő mélységben tanulmányozhassák. Feltalálták a terresztriális látószemcsék hálózatát, amely a méhek szemfazettáihoz hasonló struktúra mellett több száz kilométeres bázison operált. A képelemeket sokszor egy egész kontinensen keresztül húzódó elektronteleszkóp bázikus sejtjei szolgáltatták a Központi Szintetoszkóp épülete számára. Ezzel a gigászi műszerrel az elérhető világos kép határa a fény színkémiájának annihilációja. Ez annyit jelent, hogy csak azokat a képeket nem fogja fel, amelyek a nagy stellártávolság miatt fontos színelemeket veszítenek el sugárkötegeikből. Ugyanis az asztrokémia akkor már tudta, hogy a túlságosan nagy távolságból, mondjuk 50 fényév, illetőleg parsecond messzeségből érkező csóvák szétesnek, s nem gyűjthetők össze egységes képpé. Azonban az ilyen roppant távlaton belül eső, fizikailag le sem írható galaktikai rendszerkumulációk a stellártelevizió nagy teleszkópjával kifogástalanul megfigyelhetőek voltak. Az új, kontinentális bázisú Stellárrefraktor kiküszöbölte a régebbi refraktoroknak azt a kellemetlen tulajdonságát, amelynél fogva még a legnagyobb teleszkópban szemlélve is a sok fényév intervallumában elterülő szisztémák napjai pusztán apró pontoknak tűntek föl!Hiába volt például bármekkora nyílása vagy tükörkorongja a látószerkezetnek, a csillagok nem váltak nagyíthatóvá rajtuk keresztül. Így a nagyítást csak tökéletlen fotó-mechanikai úton lehetett elvégezni, ami magán viselte az életlenség és pontatlanság következményeit. A stellártelevizor ezzel szemben a központban is, a vevőállomásokon is tetszés szerinti nagyítást érhetett el, ameddig csak a kívánt cél követelte. A javított funkció egyszerűen azon múlt, hogy a központnak módjában állott tetszés szerinti mennyiségű fotocellát bekapcsolni a vételbe úgy, hogy a legtávolabbi csillagok fényével, amennyiben azok a hibátlan színképű sávból származtak, a fehér izzás fokát érhették el kondenzoráttétel segítségével. Ezek szerint a kozmikus fényforrások túlvezethetővé váltak a fotózás birodalmában. A régi teleszkóp még öt vagy akár ötven méter bázisú felfogó lap esetén sem vehetett fel annyi fotót, hogy az egyesítés folyamán teljesen világos kép jöhessen létre. Ezért a csillagos ég fotográfiája is óraműves, több órás expozíciókra volt kárhoztatva. A Dimenziókorszak stellártelevisora pillanatfelvételeket tett lehetségessé a csillagos ég bármely pontjáról. A központi komplex berendezések annyira felfokozták a tranzisztoros fotocellák millióinak áramát, hogy a helyi televízió vevőszekrényeinek ablakában nappali világosságú kép jelent meg, amelyet kézi felvevőgéppel lehetett fotografálni a legrövidebb zársebesség mellett is, akár színes kivitelben. Mindez megkönnyítette és kellő mértékben a lényeges, valóban nehéz feladatokra redukálta a csillagászok munkáját. Miután a fizikai koordináták közelebbi galaktikai megfigyelése a technikai tökéletesedés folytán többé semmi nehézséget sem okozott, a kutatók figyelmét a tér mélyebb fekvésű szisztémáinak kérdése felé irányította a közérdeklődés. Itt azonban a legtökéletesebb optikai vizorkonstrukció sem elegendő a mentális hatványára nem emelt intellektus tevékenysége nélkül. E Dimenziókorszakban a Föld legelőkelőbb foglalkozása a művészetekkel egy szinten a csillagászati minősítés volt. Hogy valaki ekkor csillagász lehessen, ahhoz több, magasabb kvalifikációra volt szüksége, mint régen egy államelnöknek vagy orvostudornak. A csillagászati főiskolák tanítottak stellárkémiát, szolárfizikát, asztronautikát, galaktikai számtant. Továbbá külön tanszékei voltak a kozmobiológiának és kozmopatológiának. Csakhamar kifejlődtek új tudományágazatok is, mint amilyen a térgrammatika (a kozmikus formák és mozgások szimbológiája), a mezőenergetika, az ideoszimbológia és az időmértan. Az Univerzum tág életterének feltárulása a földi tudomány búvárai előtt szükségessé tette, hogy más terresztriális speciál módozatoknál univerzálisabb nyelvet eszeljenek ki, amelynek segítségével a galaktikai élet megnyilatkozásait könnyebb közös nevezőre hozni, mint a hangismétlés szokását, amit beszédnek neveznek. A tradicionális írás és beszéd ugyanis nem eléggé egyetemes. Ami az élet kifejezési formáiban lényeg, az az erővonalak tendenciáiban jut érvényre, és helyesen csoportosítva az egész látható Kozmoszban azonos formákat ad. Ez a már korábban is bizonyos mértékig ismert, de akkor ezoterikus kvalitás lett a Kozmosz nagy közös szimbólumnyelvének, a térgrammatikának az alapja.

MIK A CSILLAGOK?
Említettük, hogy a Dimenziókorszakban az emberi nem megvilágosodott utódai hamarosan rájöttek a földi élet töredékes voltára. Az okkult érzékszervek birtokába jutott gondolkodók az élet előzményeinek és folytatásának hosszú skálájával ismerkedtek meg. S ekkor világossá vált, mi az a tevékenység, amit a földi tartózkodás rövid átmenetében leginkább érdemes végezni. Az élet értelmének felismerése, illetve kutatása egyike a legelőkelőbb életcéloknak, hiszen nyilvánvaló, hogy nem lehet jól eltölteni olyan expedíciós utazást, amelynek értelmével az utazók nincsenek tisztában. És a dolog karakterében fekszik, hogy leginkább a Kozmosz búvárai kerülhetnek leghamarabb az áttekintés szemszögéhez. Az összes fontos alaptudományok szintézise után az ellenőrző összehasonlítás univerzális keresztülvitelével egyedül a csillagászat juthat megfelelő tényállomány birtokába, az élet mivoltáról alkotandó helyes ítélethez. A múlt tudományának részlet-szintézisei csődhöz vezettek, mivel egyetlen koordinátának a törvényeit próbálták kiterjeszteni a Világ egészére. A metafizika, kellő empirikus alátámasztás híján hasonló kudarcot vallott. Ezeknél sokkal nagyobb stílű és reálisabb képet fest a biotika vagy kozmobiológia tudománya. Mindazonáltal szükséges ismerni más koordináták életét, hogy élettani következtetéseink egyetemes érvényűek lehessenek. Ennek a feltételnek az idejét múlta biológiai szemlélet sem tudott eleget tenni, és így csak akkor fordulhatott az élettani kutatás a jó irányba, amikor az ezoterikus biológia, vagy okkult fiziológia módszerei vették át az irányítást. Ezek az elágazások viszont már az univerzális kozmobiológia vagy más néven dimenzióbiotika segédtudományai. Végül mindent, ami a megelőző tudományokból valóságosnak nevezhető, egybefoglalt a dimenziócsillagászat, s a tudományok tudománya hibátlan eszközzé vált az úttörők kezében. Természetes, hogy ennek az óriás-fakultásnak más problémák álltak érdeklődése előterében, mint a fejlődés kezdetlegesebb stációinál. Az egyetemes tudomány nem ismert elutasított kérdést vagy kitérő választ. A nyert felvilágosítás vagy megfogalmazás tartalmazhatott feltételes állításokat, de a problémák lényege elől sohasem tér ki. A fakultás-alapozás legnehezebb műve mindenesetre az a fázis lehetett, amikor a múlt résztudományainak nomenklaturáját átvizsgálták, és a bővített dimenziólátás szempontjából átszövegezték a jelenségek definícióit. Eltávolítottak minden semmitmondó frázist vagy egyoldalú szemléletből fakadó bizonytalan meghatározást. A processzusokat általában visszavezették valódi többsíkú jelentőségükre, és meghatározták a tünemények fajlagos lehetőségeit, saját koordinátájukban. Természeti törvénynek vagy általános axiómának csak azt fogadták el, ami több koordináta feltételei között is megőrizte valóságát. Ellenkező esetben csak síkhatvány előjelzéssel megkülönböztetve tárgyalták, mint részleges ordináta szabályt. És, amint mondottuk, legelőbb is a jelenségek vagy a kutatás tárgyainak valódi lényegét törekedtek jól meghatározni. E célból kénytelenek voltak a legegyszerűbb kérdéseket újra feltenni, hogy végre helyes definíciókat hozhassanak a dimenziótan szempontjából, mivel a régi definíciókat akkor már nem lehetett használni.Mindenekelőtt arra a kérdésre kellett válaszolni: mik voltaképpen a csillagok? Ilyen kérdéseket az elmúlt materialisztikus tudomány lehetőleg elkerült vagy semmitmondó frázisokkal intézett el. A Dimenziókorszak csillagászata ezt a nem könnyű pontot is szattwikus reflektora fénykörébe vonta. Talán különösnek tűnhet, hogy ilyen egyszerűnek látszó kérdést annyira kerültek, mégis alaposabb átgondolás után kiviláglik, hogy a probléma nem is olyan egyszerű. Hogy a realitás valamelyik síkján megjelenő anyagrendszer-komplexumok végső lényegük szerint mik, azt semmilyen objektumról nem könnyű biztosan megállapítani. Ha csak fizikai, például terresztriális oldalról szemléljük, a legtöbb tárgy fölmutat bizonyos tulajdonságokat, amelyek valamennyi helyi objektumnak egyformán sajátjai. Ilyenek a fajsúly, rendfokozat, atomösszetétel, térbeli vagy időbeli helyzet; ehhez járul még a másodlagos, illetve relatív attribútumok osztálya, mint az előzők szempontjából való időleges érték. Egészen más a helyzet, ha a tárgyak kozmikus karakterét próbáljuk meghatározni. Itt az elme képtelen elegendő differenciál partikulumot megragadni ahhoz, hogy a tárgyak lényegét maradandó módon meghatározhassa. Ha viszont többsíkú, azaz polidimenzionális analízisnek vetjük alá szemléletünk objektumait, felszínre kerülnek azok kozmikus vonásai. Persze tudni kell, hogy valamely tárgy egy dimenzióval kibővítve már nem az, ami az alatta fekvő koordinátában. A dimenziók változtatása, illetve az ordinál-hatvány emelése vagy csökkentése, folytonos illúzió kiküszöböléssel jár. Ellentétek olvadnak össze egységekké, vagy egységek mélyéről kiemelkedik a kontraszt, ami a jelenség alapja. Elég ennyit előrebocsátani, hogy érthetővé legyen, mennyi nehézséggel kellett a dimenziócsillagászatnak megküzdenie az alapterminológia megállapításánál. Az Új Korszak axiómái szerint a realitás tárgyait, jelen esetben természetesen a csillagok korpuszát, többdimenziós szemlélet tárgyává kellett tenni, hogy aztán a kutatók eredményeit összehasonlítva, lerögzíthessék a csillagstatika első elvét. És noha éppen ez követelte a legterjedelmesebb munkákat, s kötetekre menő kísérleti dokumentum publikációkhoz vezetett, mégsem lehetséges a felmutatott anyag bővebb analízise, mivel az igen messzire vezetné ideonbárkánkat kitűzött céljától. E helyett ismertetjük az axiómákat, ami a rendszeralapítók munkájának záróköve. Megjegyezzük, hogy a tételek legalábbis háromsíkú átgondolás igényével lépnek fel. Az eredeti szövegezés némelyik alaptétele tizenkettőtől huszonegyig terjedő szimbólumhatvány jelzést visel. Ezekről, valamint a dimenziócsillagászoknak arról a különleges szokásáról, hogy a fogalmakat ordináta számokkal látják el, később bővebben beszélünk. Az axiómák alább következő formája tehát csak egy tökéletlen keresztmetszet négysíkú redukciója.

AZ ÉGITESTEK AXIÓMÁI
1. A csillagok nem mások, mint egymásra merőleges térkoordináták erőinek lefolyói, illetve bejáratai. 2. Magasabb síkok esszenciái dimenziócsakrákon át jutnak alább elterülő térfajtákba, miközben az alanti koordináta számára létidegen elemeket sodornak magukkal.3. Ezért a dimenzióspirál által képzett égitestek saját pusztulásuk bázisát is magukban hordozzák. 4. Az égitest addig állhat ellent a rendszerében foglalt rombolás erőinek, amíg a spirálfolyamat által bevont magasabb ideonegység jelenléte az elemek összeütközését gátolja. 5. Csillagoknak, planétáknak vagy bármiféle égi alakulatoknak csakis ideontartalma biztosítja fennmaradását formaöltése síkján. 6. Ellenkező esetben az atomkötegek diffúz örvénylés útján szétoszlanak. 7. Égitestek képződése nem mechanikai úton megy végbe. Azt mindenkor helyi ideonfeszültség előzi meg. 8. A tér ideonfeszültsége szinkron fogalom a térben kihelyezett magasabb értelmi egység élettevékenységéről. 9. Étercsakrák vagy pszichonturbinák, ahol Napok, esetleg Spirálködök keletkeznek, olyan pontok, ahol egy magasabb organizációjú dimenziólény relatív agysejtjei, azaz intelligencia depotjai fekszenek. 10. A dimenziótan szempontjából mindegy, vajon térhengernek, kozmikus óriásképződménynek, vagy galaktikai formának írunk-e le valamely égi alakulatot. 11. A csillagos ég testének leírása aszerint változik, amint a jelenségeket mentális, asztrális vagy fizikai funkciójuk szerint határozzuk meg. 12. Teljesen bizonyos, hogy a csillagokat is lehet biológiai egységek módjára vagy intellektuális tevékenység szempontjából leírni. 13. A kozmikus testek több koordináta irányából vizsgálva, majd próbaképpen értelmezve, kimélyítik az Univerzum életéről szerezhető tudást. Ajánlatos legalább intellektuális, pszichikai és fizikai koncepcióban kifejezve szemlélni az ég objektumait, hogy elegendő plaszticitású képet rajzolhassunk speciális zónáinak életéről. 14. A három szimbolikus koncepció még korántsem meríti ki az égi erőkondenzációk értelmét. További koordináták és világsík sűrűségek foglaltatnak minden kozmikus testben, melyeknek jelentősége csak további elmélyedés és vizsgálatok utján fedhető fel. 15. Az anyagi tömörülés olyan értelemkomplexumokat is tartalmaz, melyek a mostani manvantarában létrejött intellektus számára céltalanok, mert fajidegenek. Ezeket ebben amanvantarában senki sem fejtheti meg, noha világos utalásokat tartalmaz az utánunk következő manvantara individuuma számára. 16. A nehézség nem az elrejtés módjában, hanem a gondolatok kapcsolatszokatlanságában van. De facto, eszünkbe sem jut az emlékezet-korong két távolabbi pontját lánc alakjában összeállítani. 17. Ennek oka gondolkodó szervünk gömbformája. 18. Egy nem gömbformájú agy és változtatott ganglionszerkezet más ideonfonalakat kötne össze logikai sorokká. 19. A csillagvilág legmélyebb titkai azokon a szektorokon rejlenek, ahol semmi összefüggést nem vagyunk képesek felfogni. 20. A lehetetlenség erői egy dimenzióval feljebb már gyakran összekötik az ellentétes elemeket. 21. Ami fizikai síkon érthetetlen, az érthetővé válik asztrálsíkon. Aminek az asztralitás nem adja magyarázatát, célt mutat a mentálisban. És viszont: a koordináták széttagoltsága sok bizonytalanságot szül, amely csak valamely, komplex organizációban szűnhet meg. 22. Ez az oka, hogy a Kozmosz komplex organizmusokat hoz létre az összes csillagvilágokon és galaktikai szisztémákban.

KOZMOBIOLÓGIA
A csillagok axiómái egyúttal az egyetemes életnek is alapjai, s ez arra a következtetésre vezet, hogy a Kozmosz törvényei megfelelő sík alkalmazásban érvényesek a Bioszra is. Számunkra, időregulációval egybeépített lények számára, kielégítőbb értelmet nyújt az Univerzum biológiai szemlélete vagy leírása. Ha a fizikai jelenségeknek maradéktalanul megtaláljuk az élettani analógiáit, a Biosz éppúgy, mint a Kozmosz, kiegyenlített rendszerré változik. Az anorganikus világ jelenségeit azonban nem mindig könnyű organikus fogalmakká alakítani. Tudvalevőleg a múlt univerzális szintéziseinek nagy része megbukott a rosszul használt analógiákon. Pedig ez az egyetlen, helyes és jól járható út, csak az egyoldalú, fantázia nélküli fők részére veszedelmes. A Dimenziók Eónjában természetesen a múlt nehézségei megszűnnek, s a grandiózus koncepciók a legváltozatosabb megoldásokat kínálják. Minden esetre jó szem előtt tartani az Új Eón tudományának egy eltérő vonását ezen a ponton. Régebben a természettudomány azt tartotta legfontosabb feladatának, hogy a bennünket környező világról végleges vagy legalább tökéletesnek hitt képet nyújtson.Ezt persze soha sem volt képes megtenni, mert az abszolút fölény hangján előadott megállapítások nagyobb része mindig hamis volt, és a primitív kiindulópont a legtöbb hipotézist ab ovo értelmetlenné tette. Az elmúlt korszak tudománya az abszolút tudás álarcában lépett pódiumra, és rendszerint alig néhány évtized múlva, mint nevetséges tévedés távozott onnan, hogy helyt adjon egy újabb tévedésnek. A szerénység hangnemét csak igen sokára tanulták meg a tudomány emberei, noha éppen a legnagyobbak mutattak példát ebben. Így történt, hogy a dimenziótan idejére maradt a legajánlatosabb módszer bevezetése. Ami a két korszak tudományos gondolkozását megkülönbözteti, az a kiindulópontban mutatkozik meg. Míg az eltűnt érában mindig véglegeset és abszolút igazat akartak mondani, az Új Eón gondolkodója rájött, hogy olyan öreg és komplex Univerzumban, amilyen a miénk, nem lehetnek abszolút igazságok és minden időkre érvényes megállapítások! Amit jelenleg észlelünk, egy idő múltán már nem lesz valóság, viszont ami ma még nem létező, bizonyos idő múlva létrejöhet. Sőt, ezen túlmenőleg az újabb gondolkodás éppen dimenziótani alapon állítja, hogy a ma lehetetlensége a holnap biztos lehetősége! Felállították a létesülési törvényt, ami így hangzik: „Ami még nem volt, annak az idők folyamán lennie kell!” Ezért, és még több ezután részletezendő oknál fogva nem arra törekszünk, hogy a világ szemléletében a folyamatoknak abszolút értékelését nyújtsuk, hanem tudván ennek lehetetlenségét, olyan szintézist kísérelünk meg összeállítani, ami az összes jelenleg rendelkezésünkre álló tények birtokában a legkielégítőbb koncepciót nyújtja értelmünk számára. A dimenziótan megállapítja, hogy a fennálló viszonyok mellett nem lehetséges abszolút ellentmondásmentes szisztémát felépíteni az összes ismert koordináták szempontjából! Ellenben lehetséges multiplex kiindulópontokról, különböző birodalmak szempontjából plasztikus formulát nyújtani. Ha mármost a mindenhol szükségképpen fennmaradó hiányt egyelőre félretesszük, elegendő konstruktív elmetevékenység után úgy vesszük észre, hogy szellemünkben a kiegyenlítettség érzete jön létre. Más szóval, ami részleteiben nem sikerülhet, előáll komplex mivoltában! És ebben rejlik a kozmobiológiának talán legnagyszerűbb intellektuális teljesítménye, amely nem puszta absztrakció, hanem a természet vagy Biosz működésének évmilliárdok alatt kikristályosodott tendenciája. A természet megszámlálhatatlan eón és manvantara óta tevékeny Csillagvilágokat, napokat, planétákat, rendszereket, s azokon növényeket, kristályokat, állatokat hoz létre. Az egyszerűnél nem áll meg, hanem primitívből komplikáltat rak össze. A kibontakozás, de a fejlődés műve is út az egyszerűségtől a komplexitás felé! Noha a komplikált sérülékenyebb, mint az egyszerű; összetett szervezetek rövidebb életűek a szimpla konstrukcióknál, ám a Biosz ezt nem látszik figyelembe venni! De az organikus természet a csillagvilágok létesítésében is ugyanezt a mintát követi. Az út félreismerhetetlenül az egyestől a többesig, a szimplától a komplikációig vezet. És semmilyen katasztrófa nem képes megváltoztatni a világegyetem alkotójának jelenlegi beállítottságát! Mi ennek az oka? Nyilván az, hogy a komplikált rendszerek fizikai alapjuk kényessége, majd végső pusztulásuk ellenére is betöltik kozmikus céljukat, s valami olyan előnnyel járnak, amely mellett eltörpülnek a kísérleti egyedek tragédiái!A dimenziólátás megmutatta, hogy a testek, illetve lények eltűnése a fizikai síkról nem jelent végleges pusztulást, hanem csak azt, hogy a dolgok lényege egyik koordinátából átmegy a másikba. Ezzel szemben a teremtés nagy folyamatában létrejövő nagy komplikáltságú építmények maximális fajlagos próbái a folyamatokban szereplő elementumoknak. Minden komplex konstrukció nagyszámú kozmikus partikulumnak, elemnek, ideonösszeköttetésnek a konstruktív keresztülvezetése a szükséges materiális stádiumon, hogy manvantarákra szóló tapasztalatok halmozódjanak fel Akáshájuk emlékezetében. Ha ezt a célt elérték, széteshet a komplexum, de ezek az egyedek ilyen formában többé nem jelennek meg ugyanebben a koordinátában. A komplex konstrukció egyúttal egy szellemi, egy érzelmi és egy fizikai-animális vagy energetikai világrendszer kombinációja is. Tehát három világ erőmezőinek kompozítuma. A komplex formák valamennyien ennek a három koordinátának az életterében folytatják biotikus tevékenységüket, s a szükséges konzekvencia vagy erőmetabolizmus mindig a kívánt zónába jut. Mivel a világok, azaz koordináták egymást áthatják, az egyes síkok elementumai szüntelenül az átáramlás állapotában vannak. A dolgok értelmét ennélfogva csak a legmagasabb mentális szektor változásainak szemléletében lehet megtalálni. Hogy a testek és a kozmikus struktúrák milyen komplexum értelmében törekszenek egyensúlyra jutni, annak kutatása a kozmobiológia célja. És a világon a látható, vagy a mélyebb tagozatokban fizikailag már nem látható, de mégis tapasztalható testek sokféleségének arányában a dimenziótani segédtudomány feladata lesz, hogy az észlelt rendszereknek megfelelő szintéziseket fejtsen ki. Ezeknek nem kell tökéleteseknek vagy abszolút igazolhatóaknak lenniük. Elég, ha intelligens módon, lendülettel tükrözik vissza azt a kísérletezést, ami a természet laboratóriumában folyik és a szellem birodalma felé halad.

EGYSZERŰSÉG ÉS KOMPLIKÁCIÓ
Vajon helyes-e a tudomány azon törekvése, hogy mindent a legegyszerűbb tételekre kíván visszavezetni? Legalábbis a múlt tudományának szilárd meggyőződése volt, hogy az élet és a Kozmosz valamennyi jelenségének alapja egyszerű törvények működéséből magyarázható; hogy az élet valamennyi tüneménye néhány elv feltételezésével kielégítően kifejezhető, ha elegendő tapasztalat áll rendelkezésre. Ilyen alapon jöttek létre a tegnap kozmogóniái és asztronómiái. Ugyanezt az elvet kísérelték meg érvényre juttatni az élettanban és a fejlődéstanban is. Az élet azonban mindezt nem engedi meg! Már a legfelületesebb gondolkozás számára is nagyon hiányosnak és primitívnek tűnhetnek a kisszámú törvényre épített kozmogóniák, fejlődéstanok és asztronómiák. Élesebb észbeli képesség esetén azonban egészen gyermekesnek tűnik a természet legelemibb jelenségeinek figyelmen kívül hagyása és a rögeszmeszerű egyszerűsítési tendencia. Hát valóban olyan egyszerű a világ, mint amilyennek a múlt teoretikusai képzelték? Nem, ezt nem mondhatjuk... Inkább minden fölfedezés még jobban rámutat a Kozmosz és az élet végtelen komplexitására. Amit a megelőző fejezetben kifejtettünk, az az Új Időszak tudományára is áll. A Dimenziókorszak csillagásza már nem állítja, hogy a világ egyszerű jelenség, s nem arra törekszik, hogy óvodás versikének hangzó fizikai törvényeket fogalmazzon meg, hanem inkább azélet bonyolultságát igyekszik először átélni, azután megérteni. Majd mikor úgy véli, hogy értett belőle valamit, megkísérli azt több oldalról leírni, anélkül persze, hogy túlságos fontosságot tulajdonítana egyes koncepcióknak. A magyarázatok nem fogják a teljes értelmet nyújtani, hanem utat mutatnak a következőknek a tapasztalati élmények felé. És ez a legfontosabb. A Kozmoszt és a Bioszt ugyanis a Dimenziókorszakban magyarázni, de elsősorban átélni kell. Ezért az új tudományos könyvek inkább hasonlítanak útleírásokhoz, mint szótárakhoz. Minden esetre fel kell adni azt a hívságos rögeszmét, hogy a világot mozgató okok egyszerűek. A világban tapasztalható tünemények és látszólagos egyszerűségek a legnagyobb komplikációk következményei! Még ott is, ahol példás harmónia uralkodik, alaposabb megfigyelés után felfedezhetők egy régebbi, kiküszöbölt diszharmónia nyomai. Ilyen példákat különösen a csillagászat nyújt nagy számban, de ugyanez elmondható a Biosz történetéről is. Az egyszerűség elve megtévesztő ideál a tudományban. Ugyanis a legegyszerűbb jelenségek lényegileg nagyon komplikált elemekre vezethetők vissza, a problémák redukciója pedig meghamisítja a dolgok mechanizmusát. De ugyanakkor a természetben, ha egészen objektívek akarunk lenni, sehol sem látható egyszerű folyamat. Amit egyszerűnek és praktikusnak nevezünk, tulajdonképpen mindenkor leegyszerűsítés. Igaz, hogy a természet kreatív irányítása törekszik a komplikációk sematizálására, de csak addig a határig, ahol a legcélszerűbb teljesítmény érhető el. Ha egy funkció létrehozható egyszerűbb vagy komplikáltabb módon, akkor a természet többnyire az egyszerűbbet választja. De csak egyszerűbbről lehet szó, mert valójában és igazán egyszerű dolgok nincsenek ebben az Univerzumban. Ezt hamarosan észre fogjuk venni. Bizonyos magas értékű teljesítmények nem oldhatók meg szimpla konstrukciókkal, s ezért a Biosz, éppúgy, mint az anorganikus természet, összetett szintézisekre törekszik. Az atom, a kristályrács, a radiolária, a galaktika és a naprendszerek létesülése ennek a tendenciának a folyománya. A nagy precízióval, tökéletes harmóniával működő szisztémák sohasem jelentik az első tervezetet. Ahol ilyet láttunk, ott bizonyosra vehetjük, hogy igen sok tökéletlen próbálkozás előzte meg a fennálló sikeres megoldást. Példa erre többek között a Naprendszer, melynek bolygó körfutás időit régebben sok csillagász megcsodálta. Szolaria planétái az ismert módon, nem egész számokban kifejezhető időkulcs alapján keringenek a Nap körül. A törtszámok olyan eredményt adnak, hogy a rendszer legnagyobb gravitációs háborgatói, a Jupiter és a Szaturnusz egymást és a társplanétákat pontosan azonos pályán tartják meg. Egyik oldalon a Jupiter, másikon a Szaturnusz, nagyot húz a többi planétán úgy, hogy azok pályaelemei felborulással fenyegetnek, ha a másik oldalon valami hasonló erő a kitérést helyre nem tolná. És éppen ez az, ami a keringési számok következtében történik. Az eltérítésnek kitett bolygók vagy az egyik vagy a másik óriástól épp annyi igazítást kapnak, ami a zavart eliminálja, s a pályák végeredményben állandóak maradnak. Ebből fölületes szemlélő könnyen arra a következtetésre juthatna, hogy a Naprendszerben bizonyos „harmónia praestabilita” uralkodik. Ámde ez a helyzet nem volt mindig így! A Jupiter és a Mars pályája között egykor óriásplanéta keringett, amelynek körfutási ideje bizonyos változások miatt egyenlő számú volt. Az eredmény pedig a planéta pusztulása lett!A Jupiter magához rántotta a célszerűtlen sebességi! arányszámra beállított bolygót, és tömegvonzása mozsarában sok száz planetoidra szabdalta azt. Tehát a Naprendszer-harmóniájából sem hiányzott a disszonáns szeptimakkord! Ugyancsak a csillagászat története tudósít róla, hogy más kisplanéták is tartózkodtak korábban a nagy bolygók pályái között, és ezeket is sorra felmorzsolták az óriások. Meteorok vagy planétatöredékek születtek belőlük. Sok mai Hold nem más, mint foglyul ejtett planetoid. Ilyen a Luna, a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars legtöbb szatellitje és a kisplanéták legnagyobb része. Amit ebből meg lehet állapítani, az az, hogy egy rendszer egyszerűnek látszó harmóniája nem előre elrendezés műve (noha ilyesmi sem lehetetlen). A harmónia általában a megelőző diszharmóniák kiküszöbölésének következménye. Az Univerzumban végülis csak azok a szisztémák maradhatnak fenn, amelyek képesek diszharmóniákat kiküszöbölni. A megmaradás ténye elaszticitásra vall a kreatív vezérlés részéről. Ellenkező esetben a konstrukció nem lenne életképes. Más példája a Biosz egyszerűsítési törekvésének, amely mesteri módon kombinálódik, elképesztő komplikációkkal, az élő fehérjék viselkedése a célszerűségi követelményekkel szemben. A miliő szerint és az alapfeltételek arányában a fehérje képes létrehozni a legkomplikáltabb apparátusokat, hogy az egyedek létét biztosítsa. Organikus fegyvereket adományoz, kémiai védelmet létesít, élő teleszkópokat fejleszt a szemlencsékből, nagy fényerejű, organikus árammal működő kondenzorlencsés reflektorokat szerel a látószervre, hogy a folyékony miliő életterében lehetővé tegye a halászatot. Távhatású elektronágyút ad a különben tehetetlen halaknak, létfenntartásuk céljára. Ha kell, szárnyakat növeszt vagy színváltoztató képességgel ruház fel állatokat. Mindig éppen annyit dob a biológiai tevékenység színterére, amennyi okvetlen szükséges. Többé nem célszerű berendezéseket leegyszerűsít vagy egészen eltöröl. A meglepő találékonyságú konstruktív zsenialitás mögött azonban az élettudomány soha nem volt képes felfedezni a keresett egyszerű berendezéseket, törvényeket vagy regulativákat. A Dimenziókor tudósai ennek okával tisztába jöttek. Felismerték és megállapították, hogy a fizikai világ materiális fokozatú erősíkja nem tartalmazza a dolgok eredetének kulcsait. A dolgok itt szükségképpen komplexek, mivel már maga a matéria is több erőtér koordinátavilágán ömlik keresztül, s útjában nagy mértékben differenciálódik, mielőtt a fizikai síkra érkezne. Az anyag elemei és a Biosz bázikus partikulumai legkevesebb öt olyan Univerzumon szűrődnek át, mint amilyen a körülöttünk észlelt Galaktika. És az anyag emlékezete, éppúgy mint a fehérje memóriája, egész világegyetemek megelőző tapasztalata által van megformálva! Az elemek célszerű viselkedésének, illetve kreatív zsenialitásának alapja a térutazás múltjából adódott, ahonnan az építőkövek legcélszerűbb elasztikus formájukat nyerték. Az elemek a maguk birodalmán belül autonómiával, memóriával és alkalmazkodó képességgel rendelkeznek! Mégpedig az anorganikus bázisok ugyanúgy emlékeznek, mint az organikus vegyületek. Ez a kémiai viselkedés és a fizikai magatartás közös alapja. Az anyag mai partikulumai már sok manvantarán és többféle koordinátában vettek részt diszharmonikus komplexumok felépítésében, amelyek végülis katasztrófában oldódtak. Ezért most bizonyos irányokban nem lehet őket tovább kényszeríteni.A sugárzó anyag vagy fény, és a folyékony fehérje-vegyületek csak meghatározott irányban hajlandók terjeszkedni vagy építkezni, mert a megelőző katasztrófák tendenciáival szemben a regulativ kiküszöbölő folyamatok működnek bennük. Messzire vezetne, ha az ebből adódó törvényszerűségeket tüzetesen akarnánk tárgyalni. Mindenesetre elég annyit megállapítani, hogy a dimenziótan megkönnyítette az életjelenségek és a csillagászati problémák közös nevezőre hozatalát.

A CSILLAGOK METAFIZIKÁJA
Természetesen abban az időben, amikor beigazolódott, hogy a fizikai síkon kívül más koordináták is léteznek, s hogy a mi erőtérrendszerünk sűrűségénél ritkább összetételű élettérmezők is lehetségesek, újra felmerült a metafizikai valóság kérdése. Minekutána a Dimenziókorszak rávilágított, hogy olyan életközegek is léteznek, amelyeknél a régi fizika tudományos módszere, mint a realitás jelenségeinek legpontosabb leírása, lehetetlenné vagy legalább bizonytalanná válik, adva volt az új metafizikai szemlélet célszerűsége. Nyilvánvaló, hogy a mi erőterünk alapján lefektetett fizikai tárgyalásmód és megfigyelési metodika nem alkalmas többé a nagyon távoli koordináták másfajta logikájú változásainak jelzésére. Azért hát azon a ponton, ahol a jelenségek eltávolodnak a galaktikai normál méretek térszínpadától, másod, harmad, sőt szükség szerint akár 20 térhatványú észlelési praxist kell alkalmazni. A módozatokat a dimenziótan szattwikus exercitiumai mutatják. A lehetőségek számosak és egyéni tehetségtől is függnek. Ezen a fokozaton mindenesetre átveszi az irányítást az okkult érzékszervek fiziológiája. A bővített Univerzumnak 1-24 (T1-T24)-ig azt a részét kutatja a csillagok metafizikája, amely az új kor egységesített filozófiai nomenklaturájában a 2-7-ig terjedő szimbolikus erőtér hatáskörébe esik. Mivel a dimenziótan a terresztriális alapon kifejleszthető agyrendszerek számára a Kozmosznak egyelőre 24 kiterjedését tartja számon, ami tulajdonképpen 24 teljes erőtéruniverzum koordinátája, a metafizika részére megadott 7 világsík elképesztő nagyságú terület. Az e fölött elterülő, illetve hipergeometriai áthatásban merőleges világok jelenségeiről a távolságuk és mélységük szerint, csak egy-egy futó részletet lehet megállapítani. Ez már régebben is előfordult, csak az orthodox filozófiai-tudományos nyelv nem tette lehetővé azok értelmes leírását. A dimenziótani szimbólumhatványozás viszont képes a jelenségek mélységi rendjének megjelölésére. Igaz, hogy az így közreadott szövegek a dimenziószimbolizmus ismerete nélkül nem érthetők, de még ez sem sokkal nehezebb, mint a lejárt eón végeredményben hiábavaló algebrai szimbolikája. Az egykori metafizikai spekulációt konkrét módszerek váltották fel. A tudnivalók iránya meghatározza, milyen területen kívánatos a megfeszített koncentratív munka. Speciális metafizikai praktikummá alakult a „koordináták átfésülése.” A legfőbb előkészületet a már említett térgrammatika képezte. Ez a gyakorlat a képzelőerő tudatos használatát tűzte ki céljául, s aztán honosult meg a csillagászati kollégiumokban, hogy az Új Eón asztropszichikusai felfedezték a szimbolikus térfajták lehetőségeit. Ezután a metafizika valóditudománnyá lett, mivel a szimbolikus térkoordinátákban való haladás közelítő – távolító tendenciákat helyezett üzembe az agy struktúrájában; kicsinyítő – nagyító funkciók fejlődtek ki és esszenciasűrítő regulátor berendezés lépett működésbe. Mindez az agyszerkezet tartalék ganglionjainak jobb kihasználása útján. Elérkezett egy stádium, amikor az ilyen orgánumok által alkotott benyomások, illetve képzetek minden kutatónál azonos módon következtek be. Tehát hamarosan adva volt a laboratóriumi kísérletezés mentális anatómiája. Ezzel a pionírok tapasztalatai tetszés szerint megismételhetők és ellenőrizhetők lettek. Igen jól megkülönböztették ezután a távoli koordinátákba tett valóságos utazást a puszta fantazmagóriáktól. És, amint mondottuk, a metafizikai analízis ugyanolyan tudománynak számított, mint a kémiai reagenciákkal végzett analitika.

NÉZŐPONTOK SZINTÉZISE
A lefutott eón felső fizikájának legkimagaslóbb eredmény az a megállapítás volt, hogy a világtörvények definíciója a szemlélet alapját képező koordináta függvénye. Ez az általános relativitáselmélet saroktétele. Sajnos, az egykorú tudomány már nem jutott abba a helyzetbe, hogy ennek az önmagában véve helyes tételnek összes következményeit levonja. Einstein korának fizikája nagyobb részt mégis megmaradt a primitív egy-aspektus szemlélet mellett. És néhány elméleti fizikus – gondolkodó kivételével senki sem értette annyira ezt az axiómát, hogy arra gondolhattak volna, milyen lehet egy sok aspektusból leírt világ képe. Univerzális törvényeket, már valóban univerzálisokat, amelyek dimenziótani szempontból is maradandók, nem is sokat állapítottak meg ebben a korszakban. Láttuk, hogy a bővített Kozmosz világképe azzal a követelménnyel lép elő, hogy a világ törvényeit először szimbolikus térben, heteropoláris irányokból kell szemlélni, majd megvilágosítani. Ezzel a módszerrel régente csak hipergeometrikusok próbálkoztak. De ők sem szisztematikusan, s ezért művüknek nincs maradandó alapja. Másrészt a fizika, és a többi egzakt tudomány alapelvei, melyekre kutatásaikat építették, de leginkább a célok, amelyeket maguk elé tűztek, teljesen téveseknek bizonyultak. A Dimenziókorszakban minden kollégiumi tanító látta már, hogy az ilyen premisszákkal sohasem juthatnak el univerzális tételekhez, és az empíria értelmezése szükségképpen csak sekélyes lehet. A természettudomány korszaknyitó axiómái akkor még nem voltak megfogalmazva, s a régi elvek mindenképpen kátyúba vezettek. Egyik legnagyobb malomkő volt a kutatás útjában a hibás tendencia, amely minden kozmikus jelenséget egy-két természettörvényre akart visszavezetni. Ilyenek az energia megmaradásának elve, az entrópia törvény, a gravitáció, a kvantumelmélet és még néhány egykorú fizikai közhely. Az úgynevezett törvényekről persze idővel kiderült, hogy nem is valóságos törvények, mert nem minden körülmények között működnek, vagy egészen hamis perspektívát adnak egynél több oldalról nézve. Csakugyan univerzális rendszerek akkor keletkeztek, mikor az új tudomány végre egységes heteropoláris nomenklatúrát állított fel.

TÉR-, IDŐ- ÉS ERŐKOORDINÁTÁK
A zűrzavarok korának csillagászata két nézőpontot ismert, de csak egyből kiindulva számolt a jelenségekkel. A ptolemaioszi vagy kopernikuszi szisztéma volt minden elképzelés alapja. Később ehhez járult még a titkos tudományok kozmocentrikus szemlélete, amely szélesebb távlatokat nyitott a gondolkodás részére. Mégis igazi, nagystílű haladásról azóta beszélhetünk, hogy a térkoordináták rendszerét bevezették az asztronómiába. Ezt később dimenziótani megfontolások kiegészítették az időkoordináták és erőkoordináták szektoraival. Végre megvalósult hát a régiek „egységes mező elmélete”, de ez most másképpen fest, mint ahogy akkor képzelték. A heteropoláris tudomány kiszámította, hogy a gondolkodóképesség fejlődésével az univerzális integráció folyamatában nem kevesebb, hanem több intellektuális kategóriának kell létrejönnie. A világtér tágulása mindenekelőtt az individuumok fejében következik be, és hatalmas, rendezett mentálkoncepció-depotok megnyílásával jár. A táguló intellektus több komplex összefüggés-köteg organikus feldolgozására alkalmas. A térben és időben tekintélyesen megnövekedett Univerzum különböző halmazállapotú világszisztémák egymásbafonódásának kombinációja. Ez pedig csak új fogalmak, ezreinek segítségével tekinthető át plasztikusan. Megváltoztak a „realitás” a priori kategóriái. A dimenziótan egészen, más jelenségeket nevez reálisnak. Antik koncepciók véglegesen a lomtárba kerültek. Megállapítják, hogy „realitás” az időszalaggal való bizonyos hosszúságú kapcsolat nélkül elképzelhetetlen. Az egykori fizika hemzsegett az irreális elképzelésektől. Ilyenek voltak az atomrészek, amelyek állandósága mindössze néhány másodpercre vagy ennél is kevesebbre tehető. Ehhez hasonló jelenségek futó természetük miatt a bővített térszemlélet alapján sem számítanak valóságosnak. Kimondják és definiálják, hogy léteznek időegységek, melyek arányában a jelenségek valóságosak, ellenkező esetben a szóban forgó koordináta szempontjából túl gyors tüneménynek nincs realitása. A mi koordinátánkban szemlélve, a másodperc töredékéig tartó atomrészek különválasztásának és önálló névvel való felruházásának nincs értelme és létjogosultsága sem! Ilyen esetben az elektronokat hosszabb fázisukban kell megfogni, illetve jelölni. A mezon-állapot csakis mint periódus jelzés szerepelhet. Az új ideológia a három létbázist egymásba átmenő attribútumokkal ruházza fel. A Térnek, Időnek és Energiának vannak szattwikus formái is. A különbségek a sűrűség és mélység tendenciái által jutnak kifejezésre. Ugyanaz a princípium létrehozhat térbeli, időbeli vagy energetikai egységet. A territóriumokat mozgási, áramlási vagy feszültségi keresztmetszetek hálózatai határolják el egymástól. Értékbeli sorrendben legmagasabb frekvenciát képviseli az Idő heterodimenzionális fonala, ezt követi az Energia sűrűbb mezőrendszere, s végül a Tér már ordinátákká kondenzálódott régiói. A teret energiává lehet alakítani, az energiát pedig idővé konvertálni! A transzformáció munkája óriási plusz frekvenciák bevetését követeli meg. Fenti felismerés képezi a Dimenziókorszak technikájának alapját. Ez lényegesen eltér a lejárt idő technikai elgondolásaitól. Ugyanis csakhamar kimutatták, hogy a Tér önmagában is gigászi energiák raktára. Ennek következtében lehetséges, és fel is tárult gyakorlati használatának kulcsa.Térpozíciók azóta mint elektromos elemek cellái szerepelnek, amelyek összeköttetése távvezeték útján vagy rádióhullámokká alakítva, sokkal nagyobb energiák forrása a régmúlt áramforrásainál. A nagy technikai átváltozás megérdemli, hogy külön fejezetet szenteljünk történetének. A teljesség kedvéért még megjegyezzük, hogy a Dimenzióéra további előretörése folyamán, hasonló felfedezésre jutottak az időt illetőleg. Itt is specifikus energiaforrás tárult fel, ami később leválthatja a térenergetika apparátusait. A klasszikus időkben pusztán filozófiai absztrakcióként kezelt Tér-Idő koncepció az Új Érában a realitás leghatalmasabb erőforrásának bizonyult!

A MATEMATIKA ELTÖRLÉSE
Már a relativitás periódusának megalapozója kételkedését fejezte ki alkalom adtán, hogy vajon a matematika teljesen megbízható alapja-e a Kozmosz vizsgálatának. Ismeretes az a magánbeszélgetés, amelynek során Einstein egy újságírótól megkérdezte: „Mit gondol, mennyi kétszer kettő?”. Amikor pedig az azt válaszolta: négy, a fizikus kijelentette: „Maga azt mondja négy, mivel hisz a matematikában! De én nem mondom ezt, mert én nem hiszek a matematikában!” Más természetkutatók néha hasonló kételyeket hangoztattak. Hová vezethető vissza ennek a szkepticizmusnak az alapja? A nehézségek a magasabb fizikával kezdődnek és galaktikai szinten folytatódnak. Annak oka, hogy a reális világ jelenségeinél nem egészen megbízható a matematikai tételezés eredménye, mindenekelőtt az, hogy a matézis alapfogalmainak eredete más, mint a természettudományokban szereplő elvekét. Egyik a másikból nem igazolható, és nem biztos, hogy ami az egyikben igaz, a másikban is kényszerítő erejű. A matematikai fogalmak ideális mennyiségtani és logikai absztrakciók. A segítségükkel levont következtetések, illetve a velük végezett logikai műveletek önmagukban helyesek lehetnek, s mégsem illenek rá a természeti tények világára. Mert a természetben nincsenek pontosan meghatározható mennyiségek, és az egymásutánok nem szigorúan logikusak. Egészen eltekintve attól, hogy számrendszerek magasabb koordinátájában a háromsíkútól eltérő szinkron összegeződések is felléphetnek, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a matematikai műveletek szigorúan három- vagy négydimenziósak, s érvényességük e fölött csorbát szenved. Ha a matézis műveleteit több ordinátára kiterjesztjük, olyan végeredményekhez jutunk, ami a matematika bázisát eltörli. Ilyen módon tehát ezzel a tudománnyal is úgy jártak, mint Newton fizikai elveivel a huszadik század tudósai. Amíg relatíve kis, közeli állagokról van szó, a matematika módszertana beválik; kereskedelmi, geofizikai vagy ekliptikai területen használható eredményeket produkál, azzal a korlátolt intellektuális tevékenységgel, amit egyenes vonalú következtetésnek neveznek. De kozmikus méretek között vagy az atomok asztronómiájában már semmi bizonyosságot nem érünk el ilyen úton. Jellemző a Heisenberg-féle bizonytalansági faktor, ami statisztikai alapot keres matematikai műveletek igazolására!Ez azonban már antimatézis! A huszadik század elgondolása szerint a számtan, mint tudományos eszköz fő előnye, annak tévedhetetlen pontosságában rejlik. De ezt a pontosságot képtelenek voltak a természeti jelenségekre sikerrel alkalmazni. Majd mikor ez nyilvánvalóvá lett, megkísérelték, hogy a logikai egymásutánok törvényszerű szuccesszióját tegyék meg a matematikai módszer fő előnyének. Az igazi tudományosság megállapításai éppoly törvényszerűen egymásból folynak, mint a számokkal végzett műveletek – állították. Ezért a tudomány ideálja a szigorú matematikai következetesség. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a matematika konzekvenciái és a tudományos megállapítások kényszerű természete között semmi hasonlóság nincs. A tudományos megfigyelések, statisztikák, megállapítások távol vannak a matézis önmagában hibátlan konzekvenciáitól. Sokkal könnyebb például két összeget egymással megszorozni, s végső eredményüket kimondani, mint egy természeti folyamat okát leszögezni. A matézis ugyanis néhány axiómára épül, s hibátlan működtetéséhez sem kell több néhány egyszerű értelmi manővernél, melynek szabályai adva vannak. A természet vizsgálatában viszont semmi ilyen Kolumbusz tojása nem szerepel. A jelenségek okai heteropolárisak, sokdimenziósak és nemcsak egyirányú szuccesszióban szerepelnek. Ezt a körülményt különösen ajánlatos a dimenzióbúvárnak szem előtt tartania, mivel épp ez az oka annak, hogy nem lehetséges a folyamatok okait különválasztani az előzményektől és következményektől. Nemcsak az a bökkenő a bővített koordináták rendszerében való szemléletnél, hogy egyetlen tüneménynek sincs különleges oka, hanem az, hogy még a látszólagos okok sorrendje sem kötelező! Egyik dimenzió negatív helyzete például lehet a másik, dimenzió pozitív faktora. Így a műveletek létjogosultsága is kétes lesz. Kétszer kettő csak a szigorú körülírások esetén fog négyet adni! A helyi térre merőleges dimenzióval bővítve már folyton változó eredmények jöhetnek ki. Minél több koordinátával bővül a fizika bázisa, annál kevésbé lesznek rá alkalmazhatók az egyirányú összegeződések törvényei. A csillagászatban például a planétapálya számítások és időegyenletek területén kívül hamarosan leszámoltak a matematikai pontosság ideáljával. A fényévek ezreinek távolában elterülő világszigetek nagyságrendi és mozgási adatainak úgy megállapításánál, mind pedig kiszámításánál nagyszabású becslési akcióról van csupán szó. A csillagászati könyvek galaktikai, kozmogóniai adatai pusztán kényelmi általánosítások. Abban a valóságnak semmi sem felel meg, mivel ezen az alapon nem is felelhet meg. Ebben a távlatban fizikusok és csillagászok kénytelenek olyan időkkel és távolságokkal operálni, ahol pár száz fényév vagy néhány galaktikai hosszúság nem játszik szerepet. Hogy egy rendszer átmérője tíz vagy száz fényév, csillagászatilag nem lényeges, matematikailag azonban megengedhetetlen, bár a valódi méretek megállapítására esetleg nincs mód. Hasonlóképpen az igen távoli csillagok keringési adatai sem írhatók le azzal a pontossággal, mint saját naprendszerünk vezérbolygóinál. Mikor pedig még távolabbi területek felbecsüléséről van szó, a pontosságnak már utolsó maradványát is el kell ejtenünk. Felmerül ezek után a kérdés, hogy ilyen formán célszerű-e ezt a területet olyan tudomány mértékével kutatni, ami csak egészen közeli státuszbeli tárgyak felmérésénél adhat pontos eredményeket.A Dimenziókorszak csillagászata nem habozott kimondani, hogy a bővített Kozmosz megfigyelése és felmérése csakis hasonlóképpen alterált számítási dialektikával lehetséges. A követhető eljárás inkább algebrai, mint matematikai lesz! Csakhogy ennél sohasem mennyiségtani jelekkel, hanem dimenziófizikai szimbólumokkal operálunk. A régi fogalmak egy részének, mint amilyenek a mennyiség, az összeg, az egyenleg, a nagyság, nincs semmi jelentősége, csak zavart okoznak, azért ezeket ki kell küszöbölni, mikor a Kozmikus Tér ötödik fokozatára érkezünk. A műveletek új irányokban új eredményeket adnak, s új tényeket állapíthatunk meg velük, előbb még nem létező célok érdekében. Ha mármost a felső ordinátában érvényes eredményeket mélyebb szintre kívánjuk transzponálni, csak paradoxonokhoz vagy univerzáliákhoz szabad nyúlnunk. Ezek a szimbolikus állandók, azaz „Symbol constant”-ok, amilyenek a térelosztás tervei.

AMI A MATÉZIS HELYÉRE LÉP
A Dimenzió Eón kezdetétől nem sok időnek kellett eltelnie, hogy világosan lássák, mi az a mód, melyen a Komplex Tér életjelenségeit reálisabb keretben értelmezhetjük. A mennyiségtani egymásból folyó logikai és szűkebb algebrai metodikát félretették, és új obszervációs processzus eljárásait dolgozták ki. Megszületett, és a matematika helyére lépett a biomátia vagy másképp meghatározva, az élettani jelenségek egymásba kapcsolódásának tudománya. Ez a kísérleti hatásmértan nem a jelenségek okait kutatta, hanem azt vizsgálta élettani úton, hogy a tünemények hogyan kapcsolódnak egymással, milyen tapasztalható kiterjedéseken ömlenek keresztül, és mi a belső intenzitásuk. Gyakorlati módon észlelték és figyelték a változásban szereplő energiafajták frekvenciáját és objektivációra törekvő sajátságait. Mint teljesen harmadrendű szempontot, figyelemmel kisérték az időbeli kiterjedés-faktort is. Voltak ezután is mérőeszközök, de a szimbolizmusok elhajlásait vagy tendenciákat mértek vele. Az új laboratórium-institúció mérőműszerei nem a súly és mennyiség, hanem a térgrammatika és a szimbólumkvantumok kölcsönhatásainak lejegyzésére voltak szerkesztve. A biomatézis a régi tudomány egy elhanyagolt területén keletkezett. A mélytengeri biológia már hosszabb ideje rendszeresen feljegyzett és fenntartott komplexumokat, amelyek kiváló matematikai konstrukciók működését mutatják, élettani alapon, értelmi folyamatok nélkül. A radioláriák csodálatra méltó konstrukcióit vetették újabb vizsgálatok alá, és levonták azt a szintén ősi tapasztalatot, hogy a természet geometrizál. Ennek folytatásaként ugyancsak a természet kifejezett matematikai tevékenységére, és életfenntartó szimbológiájára is rájöttek. A létrehozott konstrukciók, például a radioláriák és a kovamoszatok váza, minden emberi elképzelést meghaladó szépségűek, s amellett a legtökéletesebb szimmetria váltakozik bennük az életfeltételek által indokolt mértékű hullámelasztikával. Úgyszintén az egyszerű és koordináta-számtan alapműveletei is meggyőző módon demonstrálódnak bennük.A metszetek vizsgálata arra is rávilágít, hogy a matematika valóságosnak mondható műveletei milyen biológiai folyamatok absztrakciói. Ez fontos szempont volt a biomatézis műveleteinek megtervezésénél. Kimutatták, hogy a szorzás a nemzés, az összeadás a megtermékenyülés, a kivonás a születés, az osztás az embrionális fejlődés szimbolizmusa. Sok élettani folyamatnak azonban nem volt meg a matematikai analógiája, s ekkor jutottak a biomátia metodikájának birtokába. Már az első alaposabb megfigyelések mutatták, hogy mindezek a meglepő precizitású és szépségű funkciók, illetve építmények, értelmi tevékenység nélkül, a természetnek egy olyan irányító központjából sugárzanak, amelynek elsődleges forrása nem az agy! Legtöbb helyen nem is létezik centrális ganglion központ, a produkció mégis fölülmúlja a központi irányítású intellektussal ellátott élőlények teljesítményeit, beleértve az embert is. A három sík állagával kombinált intellektus-osztály lényei, melyek legfejlettebbike az ember, képesek rá, hogy a természet fölülmúlhatatlan művészi erejű konstruktív középpontjának irányító rezgéseit felvegyék. A természeti célszerűség és realitás megszabta pontosság reguláló sávja bekapcsolható a humánum intellektusába anélkül, hogy az értelmet meg kellene feszíteni. Itt megint lényeges megállapítást tettek. A természetnek ugyanis egy előrehaladott megfigyelés szerint nem ideálja a matematikai pontosság! A természet alkotásában vannak logikai, számszerűségi és esztétikai elemek, de ezek sohasem szigorúan következetesek, hanem lokálisan elasztikusak. Ez azt is megindokolja, miért vezettek a huszadik század matematikai természetértelmezései mindig zsákutcába. Akkoriban nem ismerték a fizikai adaptáció elaszticitás törvényét. Azt hitték, hogy elaszticitás csak az organizmusok világában létezik. De ez az elgondolás téves volt, mivel minden kozmikus állag és folyamat alá van vetve az elasztikus adaptáció regulativájának. Ez a világfolyamatokban résztvevő materiális bázisok öregségének, megelőző manvantarák elemi tapasztalatának következménye. Az anyag emlékezete hosszú prae-egzisztenciális csiszolódás öröksége. A biomatézis etapja az Univerzum vizsgálatának meglepő kreatív módjait tárja fel. Kozmogóniákat és életfolyamatokat mikrokozmikus stimuláció formuláinak vezérlése mellett tudtak előidézni, és így bebizonyítani vagy cáfolni. Miután a kreatív lehetőségek axiómái ismertekké váltak, majdnem csalhatatlan eljárásokat eszeltek ki egy hipotézis valóságtartalmának lemérésére. Ekkor már meglehetős biztonsággal voltak képesek annak kimutatására, hogy mi lehetséges, és mi nem. Ez az elméletszakosok munkájának természetesen szárnyakat adott, mert ettől kezdve egyetlen jó nyom, amelyen elindultak, biztosan eredményre vezetett a kísérletek területén. A biomátia szolgáltatta a Homo Universialis kezébe a természeti abszurdumok biztos eliminációjának eszközeit. Ez volt a biometria hipotézis-detektora, amellyel biztosítani lehetett, hogy a kutatók nem kerülnek holtvágányra.

HOMO TRANSZDIMENZIONÁLIS
A térszámítás integrációjának harmadik évezredében bekövetkezett az, ami az élet kibontakozásának során már több ízben előadódott. A fejlődési körök a hasonló tendenciák pontján összeértek, és kialakult az egykori celesztiális intelligencia prototípusa a kozmikus térségek megismerésének optimális lehetőségeivel. Létrejött a dimenzió ember. Ez az individuum, mely az okkult érzékszervek fiziológiájában tárgyalt szervek nagyobb részét már elemi iskolai tanulmányai során kifejlesztette, fel volt ruházva magasabb pszichikumának alternatív kapacitásával. Akaratának és tudatának beállításával képessé lett létérzékelése színterét változtatni azáltal, hogy agymezőit szűkítette vagy tágította. Mentális testében idegen galaktikák életkörébe léphetett be, planéták felszínén tehetett látogatást, távolba hatott, és mindezt azzal a realitással, mint a fizikai testek áthelyezése tette volna más körülmények között. Ekkorra már mindenki ismerte a magasabb testekben való kihelyezkedés lehetőségeit. Végleg eldöntött kérdés volt már, hogy a Terra nehéz állagából szőtt matériával lehetetlen távoli égitestekre eljutni. Ellenben a mentális kvalitások fokozásával olyan valósággá vált a térutazás, hogy sok száz parsecond távolságban lévő rendszereket is a gondolat sebességével értek el. Az iskolák sok elavult tantárgyat kiküszöböltek, s ehelyett a szekunder és tercier érzékszervek kiképzését vették fakultásaik közé. Ezek fejlesztése több hasznot hajtott, mint a régi matematika és algebra, amit a biomátia tökéletesen kiszorított a helyéből. A tornát a már ismertetett térgimnasztika váltotta fel. Tudatossá vált a pszichikai televizor, elektrontenzor és hidrogénaudior gyakorlati alkalmazása. Ezek a távolbalátás, érzés és hatás pszichikai apparátusaivá lettek. A neotronómia, mely az asztronómiát követte, illetve az alacsonyabb csillagászatot elkülönítette a mentális képességek nagyszerű épületétől, és bizonyos értelemben akkor is a kivételes képességűek beavatottjai számára volt hozzáférhető, saját egyetemet kapott. A neotronómia fölöslegessé tette a testek áthelyezését idegen planétákra vagy diffúz koordinátákra. Neotronómiai végzettség után az idegen világszigetek és dimenziók tapasztalása semmiben sem különbözött a helyi életterek megfigyelésétől.

UNIVERZÁLIS CSILLAGÁSZATI AXIÓMÁK
Amiben az Új Eón gondolkodása és tudománya legjobban elütött az elmúlt érától, értelmi alapjának sokrétűsége volt. Axiómákat például nem egyes jelenségekből vontak ki spekulatív számítás alapján, hanem a Kozmosz emlékezetének raktáraiból vett intuitív tételek lakonikus megszövegezésére törekedtek. Egyszerűséget csak grammatikájukban igyekeztek elérni. Tételszövegezésük a legrövidebb formába hozta a manifesztum jellegű közléseket. A fogalmak és a mozgást kifejező igék azonban a már ismertkoordináta hatványokkal és régió szimbólumokkal lettek lejegyezve. Az elavult algebrai jelzésmód mindössze számokat és betűket használt ilyen formában. A neotronómia axiómái számok, képek, szimbólumok ábráival voltak bővítve, a térelosztás kategóriái szerint. Ebben a fogalmazásban egy tőmondatokból összetett, háromsoros aforizma, valóban az egész látható Kozmoszt átfonta heteropoláris tudósításával. Íme néhány egyszerűbb példa ennek a kornak a neotronómiai tananyagából:

1. A létezés

szferoidjai mindenütt 12 az élet

– és emlékezés

alapjai.

2. A térkorong 5 bejárata

más orgánumok használatát követeli.

3. A test 3 állandósítására 2 pszichikai intenzitás fokozandó. A három axióma írásmódja első esetben ezt jelenti: A létezés alapja az egész Kozmosz 12 koordinátájáig körfolyamatok által van szabályozva. Az élet ezekben a szektorokban anyagot hoz létre, az emlékezés pedig szellemmé transzformálja az anyagot. A farkába harapó kígyó ősi Kozmoszszimbólum, amely itt általános jelkép. A lefelé mutató háromszög az anyaggá sűrűsödés tendenciáját jelzi. Ugyanaz fordítva a desztilláció, transzmutáció, dematerializáció emblémája. A második axióma a térkorongot az ötödik dimenzióig értelmezi. Speciális helyzet-meghatározás az Androméda csillagzata. Ide tehát a mágikus akaratmegfeszítés (pentagramm) juttatja el a térutazót. A harmadik axióma a test szó után a hármas számmal a mentális test és Kozmosz jelét helyezi. Az állandósítás kettes száma ebben a vonatkozásban pszichikai projekciót ír elő szexuális bázissal. Mindezeket egybefoglalva, összeállítható az Androméda zónájában szükséges dimenziókihelyezkedés neotronómiai utasítása. A fenti egyszerűbb, praktikus célú szövegnél sokkal bonyolultabbak az interkozmikus térségekben fekvő koordinátákat érintő intázis spekulogrammok. Ezek fölülmúlják az egykori indiai jógaszutrákat elmélyült pszichogramjaikkal. Jelen írásnak nem célja a részletek kidolgozása, ezért a nagy érdekességű neutrogrammok irodalmára nem térünk ki.

AZ ÚJ EÓN MŰSZEREI
Az ember fejlődéstani csúcspontjaihoz nem vezet egyenes út. A dimenzióember sem érte el rögtön képességeinek non plus ultráját mindjárt az út elején. Átmenetileg a technika reformjának ismételt változásai léptek életbe. Régi technokrata ideálok valósultak meg, és tudományos célok kerültek a mindennaposság hatáskörébe, amelyeket a dimenzió-integráció további előrehaladása során mégis félre kellett tenni. A technikai ideálok eliminációját az tette elkerülhetetlenné, hogy sokkal egyszerűbb és tökéletesebb módszerek alakultak ki, amelyek a technika nehézkes eljárásait fölöslegessé tették. Rájöttek, hogy még a legprecízebb gép sem vetekedhet biotechnikai szerkezetekkel. Technikai konstrukciót már a korszak elején is csak úgy fogadtak el, ha az valamilyen formában a Biosz organizációját utánozta. Az önmagukat javító, korrigáló, regeneráló gépeket soha nem tudták arra a tökéletességi fokra emelni, hogy a biológiai kontroll fölöslegessé váljon. A technika útja a teljes biotechnikáig azért érdekes, mert az emberiség szellemi fejlődésére vet fényt. Mindazonáltal a biotechnika is differenciálódott, pontosabban véve elhatárolódott bio-, pszicho-, és ideotechnikai szek-torokra, aszerint, hogy az analóg gépesítés sejtélettani, lélektani vagy idegélettani mintákat utánzott-e. A dimenzióember számára a térutazás már mentális távkontaktus kérdése volt, amit pszichomentális tréning útján el is ért. Az ezt megelőző átmenet ideje azonban még a huszadik század fogalmaihoz közelebb eső műszerekkel és gépekkel operált a dimenzió-integráció következő állomásáig. Érdekes néhány pillantást vetni az átmenet technológiájára. Legelőbb is a csillagászati tudomány műszereit változtatták meg. Több méteres átmérőjű lencséket és teleszkópokat már nem építettek a kétezredik év után. Ellenben felállították az első interkontinentális anafraktort. Ez keveréke volt a radarteleszkópnak, távcsőnek és televíziónak. Az anafrektor után pentatrónokat építettek. Ezekből alakultak ki az első téridő automaták, vagy időgépek. Segítségükkel idegen koordináták felé lehetett térhidat építeni. A gépezet olyan erőmezőket gerjesztett, amelyen keresztül a radarteleszkóp hullámai akadálytalanul áthatolhattak, s az idegen világot fényképezni is tudták. A pentatront egészen a tizenkettedik térhatványig szabályozni lehetett. Az idő-protenzor még ennél is tovább hatolhatott a múlt és jövő szigetei felé. Mikrokozmikus, azaz ultrateleszkópikus atomvilágok éppúgy vizorja síkjába kerülhettek, mint makrokozmikus, illetve galaktikai képletek. A mezősűrítő alapelve a dimenziócsakrák turbináinak szerkezetét követte. Kozmikus koordináták hullámhosszait csak később tudták precízen rögzíteni. Ehhez tenzorkapcsolókat, un. koordináta váltókat kellett konstruálni, fixírozható körskálával. A rendszerek rezgésimpulzusainak heterodin egyeztetését külön számológép végezte, mert a térhidat csak rokon vibráció periódusában lehetett felfektetni. Ehhez az elemek periódusos rendszerének bármely eleme jó volt, ha atomjait erőgerjesztésre lehetett befogni. Idegen sík csak azáltal kerülhet kontaktusba más dimenzióval, hogy saját anyagának részeit átalakítja a távoli terület anyagává. Kapcsolódás pusztán azon a ponton jöhet létre, ahol az egyik ordináta valamelyik mezősűrítője szinkron ütemre áll be. A hídfenntartás tehát anyagot semmisít meg, illetve felbontása után átdobja azt a túlsó partra. Az alakuló vagy földi szempontból megsemmisülő matéria adja az erőmezők hídjának esszenciáját. Ez olyan operáció-fajta, mint a régi benzinmotorok működése, csak itt nem kerékmozgást, hanem más teret és időt hoz létre. Itt már kardinális különbség van régi és új technológia között. A régi rendszerben, ha változást kívántak, áthelyezték a szervezetet a helyi tér pontjára; az új technika a változást úgy létesítette, hogy eltolta magát a teret, vagy módosította az idősávot. A pentatron mellett működött egy formula szintező, ami a szisztémák erőviszonylatainak különbségeit egyenlítette ki, továbbá iránymágnes, ami főleg mikroteleszkópikus ordináták fekvését állíthatta be automatikus módon. Hiperkozmikus méretek között ugyanis a skálabeosztás már nem volt a terresztriális technika elvei szerint szabályozható, s ezért más mértéket alkalmaztak.

A TÉRMOTOR
Bár a motorikus princípium a fejlődés előrehaladásával igen nagy mértékben megváltozott, mégis jelentős annak a felfedezésnek az időpontja, amikor az üzemanyagokkal hajtott gépezetek gyártását végleg beszüntették a Terrán. A tizenkilencedik század közepe óta ismertté vált a hőelektromos elemek elmélete. Ez azon alapul, hogy különböző fajsúlyú fémekből készült drótokat összeforrasztva, a forrasztási helyeket melegítve áramokat kapunk. Az elemek sorbakapcsolása tetszés szerinti áramerősséggé fokozhatja a battéria teljesítményét. A jelenségben nem maga a hőelektromosság különleges, hanem az, hogy az egyik energiát először itt alakították át más fajtájú energiává. A későbbi fotocella a fényt alakítja át elektromos árammá. A fenti mintára nemcsak fémek, hanem bármilyen azonos osztályú elemek egyesítése potenciálkülönbözetet és áramot szolgáltathat. A huszadik század elektrofizikája egyre növekvő mértékben foglalkozott kombinációs elemek kieszelésével, mert ekkorra már az óriási iparosodás folyamata a nehezebb energiaforrásokat, mint a szén és olaj, kezdte kimeríteni. A technikának rá kellett térnie korlátlan lehetőségű energiák hasznosítására. Sorra építették a vízierőműveket a tengerjáráson, ár-apályon, napsugárzáson alapuló erőcentrálékat. De mindezek nem tudták az egyre fokozódó igényeket kielégíteni. A motorikus energiának mindig újabb koncepcióit eszelték ki, és végül eljutottak a térmotor gondolatához. Ennek elve akkor már meglehetősen széles körben ismert volt, csak ügyesség kérdésének számított: mikor állítanak össze praktikus gépezeteket a forrás kihasználására. A térmotor a planéta körüli elektrontér, vagy ahogy a fizikusok akkor nevezték, az elektronhéj helyi potenciálkülönbözeteire, illetőleg változásaira épít. Tudott dolog, hogy forgó planetáris felületek területe nem egyforma potenciájú. A helyi feszültségek a statikus kombinációk és aerodinamikai jelenségek miatt állandóan változnak, de a földrajzi pontoknak is megvan a fajlagos potenciálja. A levegő elektromos töltése más a hegycsúcsokon és síkságokon. Ezen kívül a forgalmi központok fölött más a légkör, mint erdőségek és mezők felett. Az első gigászi térbattériát ezer méternél magasabb hegycsúcsok és bányavidékek között állították fel. Óriási, eltérő összeállítású fémantennákat kötöttek össze ellentétes struktúrájú fémelektródokkal. A sok száz kilométer bázisú elem potenciálkülönbözete a centráléban hatalmas áramokat szolgáltatott. A hegy-völgyi kontaktustelep sokszáz millió kilowatt állandó feszültségű áramforrásokat eredményezett. Alig valamivel ezután hozzáláttak, hogy a Föld forgásának turboelektromos energiáját hasznosítsák. A mintát a Marscsatornák rendszeréből vették. Ehhez nem kevesebbet kellett megvalósítani, mint a Föld északi és déli pólusait, az ott megépített fémbattéria és antenna-hegység elágazásánál összekötni. Új kábelvonalakat fektettek le a tengerfenéken, ami kegyetlenül nehéz feladatnak bizonyult, de sikerrel megoldották. Ez a leghatalmasabb energiaforrást adta a technokrácia kezébe, melyet a Föld története addig ismert. Az észak-déli földi dinamótelep forgalomba kötése után lényeges energiagondja többé nem volt a társadalomnak.A Föld és valamennyi planéta egyúttal turbógenerátor is, és a potenciálváltozást mindenütt hasznosítani lehet megfelelő berendezésekkel. A Dimenzióérában mindazonáltal másfajta energiák monumentális tömegére volt szükség. Az interplanetáris erőátvitel és távolbahatás munkájához a Föld dinamóenergiája sem mutatkozott elegendőnek. Az újabbkori elgondolások komoly formában foglalkoztak a Terráról irányított Hold és szatellitforgás elméletével. A Föld húzóerejét és attrakcióját bizonyos irányokban meg lehetett hosszabbítani. Lehetségessé vált idegen planéták gravitációs terében keringő szatellitek irányított eltérítése és közelhozása elektromágneses energiaforrások segítségével. Ehhez természetesen csak magasabb koordináták hídján keresztül tudtak eljutni. A planétakohézió ereje (amely a gravitáció elméletét váltotta le), akár fényévek távolába is elért a dimenzó-konvertorok közbeiktatásával. És ebben a stádiumban a térpotenciák tudománya lassan kiküszöbölte az elektrotechnikát, mert végre az elektromágneses jelenségek valódi háttere mögé láttak. A dimenzióelektromosság keletkezésének megismerése az egész Földön véget vetett az üzemanyagokkal táplált motorok építésének. Bármilyen energiakvantum kitermeléséhez elegendő térpotenciák bizonyos receptorok útján való összekötése és adagoló központok felállítása. Az a felismerés, hogy a világtér nem más, mint szektorokra tagolt elektromágneses mezők rendszere, a fáradozásokat arra a törekvésre koncentrálta, hogy a világtér erőrácsozatát különféle gradációkban bekapcsolják az ipar és a tudomány gépezetébe. Elektromagnetikus, ideomagnetikus, és pszichomágneses mezők eltérő sűrűségű hálózatok alapjai, amelyek kontraszthatásra újabb iránymozgások, azaz áramok keletkezésének lehetőségét rejtik. Az energiák generálódásának univerzális axiómája megállapítja, hogy minden állag összekötése energiák forrása. Praktikus problémát egyedül a szigetelés, vezetés és irányítás jelent. Megállapították, hogy a kontrasztkombináció útján kihozott erő intenzitása annál nagyobb, minél távolabbi az elemek fajlagos osztálya. Az univerzális erőgeneráció megköveteli, hogy távoli fajlagos energiák térkiegyenlítők útján kerüljenek egymással kapcsolatba. A térkiegyenlítés az új potenciáltan találmánya, ami a régebbi elektromossági elméletben lehetetlenségnek számított volna. Az energetika tudományának ilyen téren való alakulása a világ városainak külsejét alaposan megváltoztatta. Eltűntek az üzemanyag-tartályos járművek, motorok, kábelek, sínek. A városoktól távol helyezték el a centrálékat. A járművek teljesen térpotencia meghajtásúakká lettek. Kis, egy-, két vagy többszemélyes könnyűfém kocsik bonyolították le az utasforgalmat a városok között. A közforgalomban a magánjárművek sebessége sehol sem haladta meg a negyven kilométeres óránkinti átlagot. Kontinentális vagy szatellit távolsági vonatkozásban más járműveket használtak. Ezek sebessége egyes esetekben még a fény sebességét is meghaladta, de gravitáció-kiegyenlítéses belső térrel voltak ellátva. A gyorsasági rekordok ebben a korban már emberemlékezet óta megszűntek. Ismerték a sebességek és a szervezet működése közötti összefüggéseket, és a gyorsaság szükségtelen növelését egészségtelennek tartották, ezért nem is engedélyezték. A városi járművek kényelmes lebegéssel emelkedtek a levegőbe, és legfeljebb néhány száz méter magasságban indultak céljuk felé, ahol leereszkedtek álló helyzetben. Sietségre nem volt ok, s ezért minden közlekedés kényelmes lassúsággal történt. A gyorsaság csak interplanetáris vagy kontinentális forgalomban volt megengedve. Itt azonban, amit mondottuk, a gravitáció szabályozás küszöbölte ki az élettani veszélyeket.A térpotenciák fakultása, továbbhaladva, ismét újabb egyszerűsítést tett lehetővé. Most, hogy a régi mértékkel mérve elképesztő tökéletességű technológia birtokába jutott az emberiség, már nem tudtak más módon fejlődni, mint a fizikai bázis redukciója útján. Ez pedig az egész addigi technika reformját hozta magával. Bizonyos specifikus biológiai változások után az életterek erőforgalma megteremti a passzív motorizálás funkciológiáját. Ezt a jelenséget régebben mélytengeri kutatók ismertették, a sugárállatok és rotatóriák világában. A tengervíz közegében ugyanis annyira csökken az élőlények súlya, hogy pusztán űrkamrák kifejlesztése és nyílások feltárása vagy elzárása által képesek helyváltoztatásra. Az életmiliő energiái a Kozmosz összes térségeiben szünet nélküli polidimenzionális áramlásban vannak, és ezek az áramlatok sohasem szünetelnek, noha bizonyos irányokban periodikus kihagyások vannak, ezek azonban nagyobb oszcillációfázisokkal összekötött szakaszok. Lehetséges ilyenformán helyváltoztatás és létfenntartás külön motorberendezések nélkül is, amint azt a sugárállatok konstrukciói és rotatóriák élete mutatja. E biológiai organizációhoz az szükséges, hogy a szervezetek állaga az élettér energiáinak emelőképességével bizonyos arányban álljon. Ez az arány a radioláriák és véglények esetében optimálisan van megoldva. Kevésbé tökéletes, de legalább súlyelosztás szempontjából kedvező a madarak és a rovarok testalkata, ami önmagában is hihetetlen fizikai teljesítményekre képesíti őket az emberével összehasonlítva. A madarak és rovarok esetében izmokra van szükség. A mélytengerek élővilága ezzel szemben a radiolária osztályánál már csak lebegő kamrák és nyitóberendezések szerkesztését kívánja meg. Ilyen analógiák áttekintése után láttak hozzá a Dimenziókorszak késői évezredeiben az emberi faj élettani irányítói a species testi összeállításának megváltoztatásához, ami a diétetika és az életmód megváltoztatásával néhány évszázad lefutása után sikerrel járt, s az ember más planéta kohézió csoportba került, mint elődje, a majomember. Ezzel a planéták közötti tényleges közlekedés utolsó fizikai akadályai megszűntek. De ekkor már a szülőplanéta fizikai elhagyása nem mutatkozott annyira kívánatosnak, mint korábban, amikor az ember saját alsó koordinátájának foglya volt. A dimenzióember századrészre csökkenthető testsúlya csodák rangjával határos szomatikus teljesítményekre tette alkalmassá az emberi szervezetet. Az, amit az antik fizika gravitációnak nevezett, majdnem egyáltalán nem létezett az új dimenziópolgár számára. A testsúly egy biológiai felfedezés következtében tetszés szerint szabályozható lett. Egy átlagban negyven kiló súlyú ember (ami az akkori Homo Heteropoláris átlagsúlyának felelt meg), akarata bekapcsolásával és egy idegközpont internális megfeszítése után négy grammra csökkenthette testsúlyát. Ilyen súlyviszonyok mellett az izomzat lökőereje ötszáz méteres szökkenéseket tett lehetővé a levegőben. Az ember ezer méteres magasságból leugorhatott összezúzódás veszélye nélkül. És elérkezett a kor, amikor a mélytengeri kreatúrák életmódjához hasonlóan, a légköri áramlatok erejénél fogva, lebegő vitorlázást végezhettek, pusztán izomrándulásokkal kormányozva az irányok változásait.

TENDENCIA OSZCILLÁTOR
De ezzel még nem értünk az átmeneti korszak jelenségeinek végére. A térváltozás a technikát egyre messzebb vitte a primitív mozgások irányától. Egy idő után már csak akkor konstruáltak gépeket, ha azok célja absztrakt tünemények felderítésével vagy pszichonintenzitásokkal volt összeköttetésben. Sokáig vizsgálták a valóság formáit, és keresték az organizmusok morfológiájában lekötött erők értelmét. A formaalkotó elv megszólaltatása és hasznosítása vált tudományos ideállá. Feltételezték, hogy nyilván a kristályformákban, növényi fiziológiában és állati alakokban kifejeződő tendenciák az objektiváció okai. Ennek bizonyítására alkották meg első mentális szerkezeteiket (egyszerűen gépeknek nevezni már lehetetlen volna ezeket). A tendencia oszcillátor a fotocellához hasonlóan fizikai erővé alakította a tárgyak formájának fenntartására elhasznált természeti energiát! Ennek segítségével meg lehetett állapítani: mekkora energia fekszik a tárgyak szimbolikus formájában. A formák szimbológiája szerint más koordináták élettartamának alapjait szolgáltatta. Készítettek iskolai demonstráció céljára erővonal motort. Ez bizonyos mágneses esszenciából húzott ábrák frekvenciaértékét mérte és bizonyította. A mágneses esszencia mennyisége minden ábránál azonos volt, de tetszés szerinti alakban lehetett elhelyezni, illetve semleges anyagból készült lapra önteni. A tükrös mérőszerkezet energetikai emanációkat jelzett az ábránkon. Az érték a formatendencia szimbolikus frekvenciájával változott. Végül erőtérsűrítő apparátust állítottak össze, és az életjelenségeket változó erőtérben vizsgálták. Ennek eredménye a városok légkörének higiéniás sterilizációja volt. Feltaláltak tér-idő reduktorokat, amelyekkel az időt vagy Teret szűkíteni és tágítani lehetett. Ez már az utolsó technikai állomás előkészületeit képviselte, ami után a fizikai sík jelenségei elvesztették érdekességüket a kutató elme számára.

A VILÁG MÉLYSÉGI TAGOZÓDÁSA
Mint ahogy az élőlények fejlődésének kezdeti stádiumában a külvilág megismerésének törekvése dominál, úgy később a belső állapotok észlelése kerül előtérbe. A Föld tudósait először a Kozmosz külső része kötötte le, rákövetkezőleg az Univerzum tagozódásának belső szisztémáira terelődött a kutatók figyelme. Amilyen mértékben világossá vált, hogy a külső háromdimenziós térségek jelenségeinek feljegyzése nem viszi lényegesen előbbre az élet megismerésének folyamatát, olyan mértékben próbálták megállapítani újból és újból az élet elvont térfajtákba való kiterjedését. A kultúra őskorában a metafizika kísérletezett ezzel, de egykorú metafizikusoknak több irányban is hiányzott ehhez a feladathoz a tudományos és intellektuális fegyverzete. Az okkult érzékszervek korában azonban a valóság mélységi tagozódásait sok irányból lehetett ellenőrizni, és csak jó terminológia kellett a polidimenzionális tények felvázolásához.

KOORDINÁTÁK KELETKEZÉSE
A tudományok ágazatai úgy szaporodtak, ahogyan a koordináták keletkeztek. Amiképpen valaha a hiányzó elemeket megtalálták az elemek periodikus rendszerének hiányadataiból, úgy számították ki egy-egy új, szükségessé vált tudomány funkciológiáját az új tényekből. Minden új ismeretcsoport egy új koordináta kereteit tölti be. Az összes lehetőségek előre körvonalazhatók és a Dimenziókorszak műszereivel valóságos munkamódszerek állapíthatók meg.

NEOLÓG MÉRTÉKEK
A koordináta tannak, hogy megbízható eredményeket produkáljon, mindjárt a vizsgálatok kezdeti szakaszában szilárd támaszpontokkal kellett operálnia, jóllehet az új terület csak kevés bebizonyított adatot halmozott csak fel. Mindenekelőtt eléggé plauzibilis tételezési dialektikát vezettek be, időszerű axiómák igénybevételével. Az már a dimenzióreform elején elkerülhetetlennek látszott, hogy a realitásnak több módon megfogható nomenklatúrája legyen, mint a puszta számítás, melynél az objektumokat senki sem láthatja. A tudományok végső kérdései a térregeneráció korában újból szőnyegre kerültek, de itt a puszta feltevéssel már nem elégedtek meg, még mint tárgyalási alappal sem. Magának a munkahipotézisnek is eléggé biztosnak kellett látszania, hogy komolyan fontolóra vegyék. Több részleges plauzibilitású feltevés esetén a maximális megegyezések változata lépett elő munkahipothézissé. A tudományos realitás fogalma időegységek és koordináták által határozta meg azokat az objektumokat, amelyeket egy elgondolás szempontjából valóságosnak fogadtak el. Semmire nem mondhatták tudományos meggyőződéssel, hogy igaz, ha bizonyos állandóságot nem mutatott az idősáv helyi hosszában. Például az átváltozásban lévő atomrészek akkor már nem tekintettettek realitásnak az első három térszisztéma szempontjából. Egész jelenségcsoportokat kikapcsoltak a valóság elemeinek magyarázatából, mivel túlságos rövid élettartamuk következtében kevéssé voltak ellenőrizhetők, és nem szolgáltattak jó megoldásokat egy nagyobb állandóságú rendszer megvilágítására. És ahogy rájöttek, hogy az egykori matézis nem a legjobb leírási sémája a Kozmosznak, úgy az atomelméletet és kvantumteóriát félretolták a huszonnégy kiterjedésű Világegyetem leírásánál. Felállították az egyes dimenziók realitás tabulatúráját, időegységeinek és funkciológiájának formaszimbólumaival együtt. A dimenzióalgebra megbízható iránytű lett a búvárok kezében. Tudományos fogalomszótárak, többsíkú analógia-értelmezéseket közöltek az egyszerű hipergeometriai alakzatoktól egészen a huszonnegyedik értelemhatványig. Az új tételek rövidek voltak és fölépítésükben egyszerűek. De mérhetetlen távolságokat tudtak nagy biztonsággal áthidalni. A tudomány végső doktrínáinak megszövegezésénél egybehangolódott és találkozott az élettan és a fizika. Amit fizikailag nem lehetett valóságosnak tartani, az élettanilag sem számított igaznak. Másrészt a fizikai sík jelenségeinek definíciói nagyon hasonlítottak a Biosz tüneményeinek leírásá-ra. Véglegesen elfogadták alapnak, hogy az organikus az anorganikus halmazállapot csak egy és ugyanannak a dolognak két tevékenységi formája. Ugyancsak leszögezték, hagy a Kozmosz összes tárgyainak létezik anorganikus és organikus alakja. Azt is kimutatták, hogy a halmazállapotok hálózatai ordinál-divízióval több dimenzióba eshetnek egyidejűleg. Valamely tárgy lehet kristály, növény, állat és neutrális esszencia egyszerre, de minden részlet más kiterjedésben fog feküdni. Ezen túlmenőleg felfedezték természeti tárgyak tartozékait a szomszédos koordinátákban. Ezáltal a dimenziótani sztereometria plasztikus ábrázolásai a szintetikus ordinátalényeket keresztmetszetben is bemutatták. Ekkorra már a fotográfia megoldotta az élő „tesszeraktok” plasztikus vetítésének feladatát is, és a dimenziók életét szimbolikus tendenciagrammokban vetítette hat kiterjedésű ernyőjére. A polidimenzionális világ mozgó képeit nem vásznakra, hanem agyhoz kapcsolt receptorokra vetítették. Amint egykor a kristálydetektor idejében fejhallgatókkal figyelték a leadást, most ganglioncsatlakozású átrezgő kacsok juttatták a központi idegrendszer felfogó lapjára a többsíkú élménysorozatokat.

TRANSZCENDENS MILIŐK
Egy új művészet is felmerült a festészet utódjaként. Műértők a helyek pszichikai, vagy ideontartalmát úgy szemlélték, mint valamikor a képek barátai a tárlatok és múzeumok anyagát. Sokan jártak a természet szokatlan pontjaira pszichikai benyomásokért. Történelmi események színterét pszichometriai lehallgatás tárgyává tették. S az új művészet szakértői eidetikus, azaz képsoralkotó tehetségük által tűntek ki. Ami azelőtt csak ritka érzékenységű clairvoyantok vagy hellseherek képessége volt, most a műbarátok egy nagylétszámú csoportjának tulajdonává lett. A felidézett képek a helyszín múltját filmpanorámaszerű megjelenítésben mutatták a szemlélő bővített fantáziájának organikus televizora előtt. A tárgyak aurája az állatok szimatjához hasonló mágikus hatást tett a nézőkre, és összefüggő történeteket varázsolt elő. De ezek a képzetek meg is feleltek a valóságnak.

KOZMIKUS TUDATTARTALMAK
A megvilágosodott dimenzióember tudományának célja egyre inkább a létbe törekvő formaképzés okainak kifürkészése volt. Mégis hosszú idő telt el, amíg a csillagrendszerek születésének valódi okai felmerültek képzelete előtt. Csak akkor kezdték helyesen értelmezni az Univerzumban uralkodó teremtési sürgetés elvét, mikor a teomágia mantrikus grammatikája újra ismert lett előttük. Ennek alapján végre reálisan fogták fel a sokrétű keletkezés színterein uralkodó eseményeket. Nyomára jöttek, hogy az objektiváció folyamatát örökké tartó kombinatív dinamizmus uralja, amelynek nincs kezdete, és a félhalmozódott változási inger időnként akció mantrákban jut kifeje-zésre. A mantrákat a világegyetem agydepotjai fogalmazzák meg, hogy az inger levezetését kreatív tevékenységbe oldják. Egyik ilyen parancsszerű mantra ez: „Ami még nem volt, annak lennie kell.” A létesülés parancsának oka egy pszichomentális berendezés, mely a 24. ordináta határán keletkezett, s amelynek működése dobja az alatta elterülő síkokra a kétirányú vonzás elemeit. Ez úgy értendő, hogy a felső dimenziókutatás meditátorai végre felfedezték azt a zónát, ahonnan minden ered, s meghatározták a processzust, ami a létesülés technikájának alapja. A már idézett ideonszövő apparátus a 24. síkon (neológ nevén ideonkomplexor vagy ganglionkondenzor) tevékenységét arra irányítja, hogy a legmagasabb fokozatú Kozmosz androgin elemeit komplexumokká fogja össze. Az ideonkomplexor nem más, mint egy magas intenzitású Kozmosz dinamid; mező, amely belső spirálfordulatokat tesz, s a rajta keresztülhaladó szétszórt elemeket összeköti, mintegy fonallá szövi. A komplexor nyílásai olyanok, hogy csak ideon és pszichon fokozatot elért egységek kerülhetnek járataiba. Más összetételű elemeket a mező eltaszít és szétszór. A mezőrendszer szövőnyílása a ganglioncső, bizonyos élettani minták szerint köti össze a szemcséket, úgy, hogy végül kellő sűrűségi fokot elérve, az alanti ordinátákban láthatóvá válik a sejtszövedék és az atomszerkezet struktúrája. A szövésminták az Ahásha automatikus ideoncsoportosulásainak eredményei. Az Univerzum megelőző számtalan manvantarájának emlékei, rang, vonzás, és specifikus rokonság alapján lerakodó rétegeket képeznek. Ami ezekből a jövő gerincét képezi, az az a réteg, amit az örökké mozgó időszalag vagy térrács hiperdimenzionális feszültsége átprésel az ideonkomplexoron. A létesülési processzus mozgását, amint mondottuk, az időszalag vagy a térrács is megindíthatja. Aszerint, hogy melyik préselte a ganglioncső szövőfejéhez az Akásha réteget, változik a kreatív folyamat lényege. Ebben is – szűrőraszter szerint – igen sok változat keletkezhet. A térrács a kristályszerkezetek, statikus szövetek képződését segíti elő, az időszalag viszont főleg dinamikai jelenségek forrása. Az örökkévalóság menetében az Akásha egész tartalma átszűrődik az ideonkomplexor-mezőkön, s ugyancsak az emlékkötegek kerülnek a vetítőszerkezet fókuszába. Hogy mégsem lesz teljesen egyforma semmi, annak az az oka, hogy a ganglioncső és ideonkomplexor alakja is örökké változik. A hiperdimenzionális meditáció speciális beállása a végtelenre már azt a zónát is mutatja, ahol a kreációsterilitás elve uralkodik. Itt nincs ideonkomplexor réteg; s nem működik ganglion-projektor. Ennek következtében semmi sem jöhet létre, ami organikus konstrukció alapja lehetne. Ebben a zónában hiányoznak a koordináta tenzorok, nincs megtermékenyülés, és nem szaporodnak az ideák. A hetedik fokú meditáció megmutatja, hogy a nemzési aktus, a csíraképződés folyamata és a fejlődés, lényegében szintén az ideonkomplexor tevékenysége, a Biosz vagy matéria síkjára vetítve. A ganglioncső spirálnyílása fölötti dimenzió csak szétszórt, magányos elemeket tartalmaz. Ezekből már nem lesz rendszer, és életforma alapját sem fogják képezni soha, mivel hiányzik az ideonkontaktusuk. Végtelen nagy a steril, szaporodásra képtelen ideák száma. Idővel az időszalag és dimenzió-térhenger rácsozata elkoptatja a természeti folyamatokban résztvevő komplexumok elektronvégződéseit, s az összekötő szerv nélküli ideoncsoportok sterilekké válnak. Ezek besodródnak a többi meg nem nyilatkozó objektumok kötelékmentességi régiójába, ahonnan nincs visszatérés.A létnek az a fajtája, ami itt uralkodik, az abszolút szabadság, kapcsolódás-nélküliség, rendszertelenség, összeütközés-képtelenség felső fokozata. Elemek kombinálódnak egymással, de semmi sem marad meg annyi ideig, hogy bármiféle organizáció keletkezhetne belőle. A létezés ilyen alakulásának megértése, számunkra, akik az ideonkomplexor teremtményei vagyunk, roppant nehézségekbe ütközik. És mégis, sokan éltek már a múltban is, mint ahogy a jövőben sem fogyhat ki a számuk azoknak, akik tudatosan e felé a zóna felé törekednek. Mert a kötetlenségi szektor önmagában véve nagyobb és több titkot rejt, mint az egész huszonnégy dimenziós Kozmosz-gigász, ahol minden összefügg. A csillagrendszereket éppúgy az ideonkomplexor hozza létre, mint a Biosz organizmusait. A csillagvilágok keletkezésének mélyebb oka megegyezik az élő szervezetek születésének alapjával.

AZ IDEONKOMPLEXOR
A dimenzióember tudománya ekkor már az eget ostromolta, és azt lehetne mondani, hogy több Univerzumot kezdett meghódítani, mikor a keletkezés egyik egyetemes titkát megfejtette. Hogy a dolgok létrejöttének és kombinatív irányításának valóban a térganglion szüntelen tevékenysége az oka, azt hamarosan egyszerű ideonszerkezetekkel tudták demonstrálni. Ugyanis megállapítást nyert, hogy az idézett komplexor funkció a 24 tenzoros világtér semmilyen pontján nincs elszigetelve. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy nincs gyakorlati akadálya kisebb kreatív akkumulátorok felállításának. Lehetségesnek kellett feltételezni olyan ideon öszszeállítások kumulációit, amelyek az alanti síkok bármelyikén állandó közegbe lennének kötve, s a belőlük sugárzó eszmék megvalósulásáig árasztanák kreatív felszólításaikat. Az ideonprojektorok természetesen szimbolikusak és természeti erőforrásokkal tápláltak lettek volna. Az elgondolások erősen emlékeztetnek az atlantiszi mágia hermetikus gépezeteire, amelyek néha élőlények biológiai energiáit dobták a mérlegre mágikus céljaik elősegítésére. Az antik mágiában lények teremtését, illetve generálását kötötték össze titkos célok szimbológiájával, úgy, hogy az ilyen okból világra hozott állat vagy egyén élete fogytáig a belé oltott cél doktrínáit éltette és sugározta. A dimenzióember teremtő fantáziája azonban ehhez az eszközhöz nem nyúlt, hanem a természet erőit kötötte be szimbolikus gépezetének táplálására. A mozgató erő egy-egy mesterséges vízesés vagy antenna-mantra-leadópiramis volt, amely parancsát közvetítette. És a demonstrációk sok fajtája teljes biztosságú eredményekre vezetett. Az élő energiával táplált Kreotón elkerülhetetlenül létrehozta a kívánt térségben kitűzött objektivációt. Most már az élet külső formái teljesen hasonlókká váltak Atlantisz kultúrájának képéhez. De az intelligenciák nem voltak többé ugyanazok. Ez a világ öregebbé, tapasztaltabbá és óvatosabbá vált. A mentális munkát létük értelmének ismerték fel, ez pedig elvonta figyelmüket a fizikai síkról. Abban az időben tulajdonképpen már nem is voltak a fizikai világ polgárai...

UTAZÁSOK A PSZICHON UNIVERZUMÁBAN
A fizikai sík formáitól elfordult intellektusnak úgyszólván egész tevékenysége felső térfajták világában folyt. Amint egykor a művészetekkel, zenével, költészettel foglalkozó ember, aki végül arra ébredt, hogy egyedül csak a zenét, költészetet vagy szaktudományát tekinti valóságnak, úgy a dimenzióember egy idő múltán már kizárólag idegen dimenziókban élt, noha teste még a Föld Bioszából szedte életenergiáit. Mégis, ezek már nem voltak a szó igazi értelmében emberek! Az életmódok nagymértékben átalakultak, az individuumok fajlagos fokozatokon keresztül egyre ritkább összetételű világok hatáskörébe mélyítették el mentális receptoraikat. A földi Biosz története sok élőlényt ismer, amelyek kétéltűek és elég sokat, amelyek élete diffúz koordinátákban van elhelyezve. Ezeknél külön térségben tartózkodnak az energia metabolizmus szerkezetei, külön állanak az érzékszervek és megint máshonnan irányítják értelmi funkcióikat. A haladó tudomány ebben az eónban a növények életét is dimenzió terminológiával jelölte már, sokkal találóbban, mint annak előtte. A gyökér a fizikai sík képviselőjének számított, a virág az asztrálsíkot ábrázolta, s a botanikai aura a mentális kvalitásokat tüntette fel. Akkoriban az aurákat láthatóvá tudták tenni, s komplex fényképeken rögzítették a növények élettendenciáit. A dimenzióember is több életű egységgé fejlődött. Immár képessé vált arra, hogy egy időben huszonnégy dimenzió életterével tartson fenn kontaktust érzékszervei útján. A központi értelem pedig egy valóban interkozmikus agy közegébe sűrítette a polidimenzionális benyomásokat. Mégis, egészen a nagy átváltozás koráig, ami később az alsó síkokat egyszerre megszüntette, hol itt, hol ott kötötte le figyelmét valamely jelenség. Hosszú időket töltött például a pszichon univerzumában, ahol a legintenzívebb érzéstartalmak planétái, napjai és csillagszigetei egzisztálnak. A behatolás pontjai többnyire a csillagmeditáció egyes állócsillagai vagy fizikai égtájai voltak. Mert noha a fizikai sík minden része át van hatva a felső koordinátáktól eredő erővel, mégis ismerték azt a tényt, hogy a térpotenciák elve speciális közvetítőket tart fenn a világrészek között. Az ekliptikának különböző pontjairól ennek megfelelően könnyebb volt megközelíteni bizonyos magasabb világokat. Ezért a csillagok jógája folytonos kultusznak örvendett. Gyakorlataikban felkeresték a Tiszta Pszichon Galaktikákat. Ezek legtöbbjét a Kozmosz nebulium rendszerein keresztül érték el.

IDEONGALAKTIKÁK
Az ibolyántúli Univerzum-régió, ami az egykori Amerika-köd vidékén terül el, a legkülönösebb félanyagi ordináták szektora. Világok ott csak az időben léteznek anélkül, hogy fizikai testet sűrítettek volna maguknak. A legtöbb helyi szisztéma csak fényszimbólum-csóvák által jelzi jelenlétét a testben, ami e ponton mindössze üres tér. De a fénykötegek is felső oktávon indulnak. Ezt a régióttérben álló szigetek határolják, ahol a formák élete majdnem örökkévalóság. Ez a kristályideonok paradicsoma. A következő zóna az idő görbületének hatótere. Ebben a legváltozatosabb életformák fordulnak elő, amelyek bizonyos idő múlva megismétlődnek. Azonban nemcsak a Földön ismert egyenes vonalú haladás irányában változik és ismétlődik az időelemek élete, hanem a jelenből a múlt irányában is megtörténnek az egyszer vagy többször előfordult események. Ebben a világban, ami egyszer megtörtént, annak kozmikus kényszer, illetve kreatív tükrözés folytán sokszor, ha nem is örökké meg kell ismétlődnie. Ez a hely szinte az ismétlődések poklának volna nevezhető, mert a dolgok egészen az alapprincípiumok kopásáig másolódnak benne. A hasonlóság is egyike a teremtő ingereknek, és sok teljesen egyforma kreatúra hullámzik itt. A lények természetesen erőszimbólumok. Az idő görbületének világa, mint saját megdöntését, megszülte azt a zónát, ahol soha, semmi nem ismétlődhet meg. A dolgok periodikus visszatérésének és soha nem ismétlődésének tehát szükségszerűen megvannak az egymásra következő váltó szisztémái. Aki az egyikbe belépett, annak át kell mennie a másikba is, mert a poláris végletek önmagukban elviselhetetlenek, s egyik létforma túlzásait csak a másik tisztító fürdőjével lehet lemosni, illetve kiegyenlíteni. Az Ideon Galaktika tartalmai mindenütt különleges objektivációs vázakat mutatnak, amelyek a térformák struktúráit töltötték meg erőkkel. Ezek az ideonhengerek nem láthatók, de életritmusokban és érzésfolyamok tartalmában észlelhetők, mint puszta időrendi szisztémák. Ezeknek egyik ismert földi rokona a zene. Az Ideon Galaktikán sok hasonló, de mégis más létmegnyilatkozás van, amelyek a zene létrejöttéhez hasonlóan idősávra rögzített élménytartalmakat adnak térbeli test nélkül. Ezek mind ismételhetők, ha a mentális receptor szerkezete gondolatáramot bocsát rájuk. Miliők megszólalnak és érzéseket keltenek, esztétikai individualitások közelítik meg a térutazót, és harmonikus vagy diszharmonikus érzésekkel töltik el valóját. Egész periodómák életét mondják el időképletekben, s ezek a képletek intenzív értelmi benyomást is tudnak kelteni. (Periodómák az idősáv szakaszainak fennállási egységei.)

LÁTHATATLAN ELEMEK KOMBINÁCIÓI
Az ideonsík ultraviolett rétegein túl a kozmikus formák már vagy mind láthatatlanok vagy némi látható gyökér mellett túlnyomóan anyagtalanok. Az összetartó elv mégis mindet rendszerekké fűzi, s a magasabb mentális szervezet orgánumai valamennyit észlelhetővé teszik. Ezeknek a lényeknek a léte segíti elő a dimenzió-integráció művét. Az Új Dimenziók láthatatlan organizációk behatolásai alattuk fekvő síkok életébe. Valahányszor koordinátákkal bővül a tudomány, összefolyik két világsík.A hidakat először a pionírok agya tartja fenn, azután a tömegek is rálépnek erre a hídra. Természetesen az, amit különféle történelmi korszakokban hol fejlődésnek, hol kibontakozásnak neveztek, nem mindig emberi oldalról indul ki. Felső világok is keresnek alanti területekkel érintkezést, mint ahogyan az ember leszáll a Föld mélyére, hogy szenet vagy drágaköveket termeljen ki a mélységből.

VILÁGSZIGETEK HASZNA
Felmerülhet a kérdés, hogy miért tagozódik a világ koordinátákkal elhatárolt szigetekre. Ez hasonló okok folyománya, mint a nem nélküli és a szexuális polaritásokon keresztül való szaporodás. A szigetek a legmagasabb koncentrációi azoknak az eszméknek, amelyek az őket létrehozó ideákat éltetik. Ezen keresztül kerülhet leghamarabb kiegyenlítésre a rendszerek kontraszttartalma, a világok erő-tenzorainak olyan a szerkezete, hogy sugarak kereszteződési pontjain központoknak kell keletkeznie. A kérdés részleteit a kozmikus feszültségek tudománya taglalja. Ugyanez magyarázza meg a térmiliők szerepét az Univerzumban. Az ideonkomplexor tevékenysége csak központi elágazásokon keresztül érvényesülhet. A kötetlenség zónájában, ahol térszigetek nincsenek, rendezett tevékenység sem folyhat.

ESZMEKÖTEGEK KOHÉZIÓJA
A világ realitása tulajdonképpen a kozmikus mezőket kialakító eszmék lánckapcsolásának függvénye. Csak az érzékelhető reálisnak, amit az ideonkomplexor fonállá képes sodorni. Ebben a vonatkozásban joggal beszélhetünk a valóság szövedékéről, mert az nem más, mint kreatív eszmék mágikus összekapcsolása. Lehetséges a láncolatok felbontása is, és ilyen esetben a világ az érintett pontokon bizonytalansági övezetbe hull. Elavult eszmék ezt az utat követik, de a világból való végső szabadulás formulája is a létesülés kohézióláncának felbontását tanítja. Hogy ilyen kiút létezik, és mindig is létezett a világon, azt a nirvanisztikus filozófiák szívós fennmaradása bizonyítja. A szövevények Univerzumának lakója tehát magas komplikációjú dimenzióintegrációja ellenére is eredetének gyökereit a meg nem nyilatkozóban tartja. A hiperkozmikus ranglétrán feljutott entitás örök privilégiuma, hogy a bonyodalmak fonalát egykor saját akaratából elvághassa. Akkor pedig a huszonnegyedik tenzor vonzáskörén túleső világ polgára lesz, mint annyi elődje.

A TUDOMÁNYOK REDUKCIÓJA
Már a Dimenziókorszak elején felderengett a gondolkodás úttörői előtt, hogy lehetségessé válhat az emberi tudományok oly szintézisbe tömörítése, amely az elágazásokat fölöslegessé teszi. Egyszerű-sítésre vagy legalábbis leegyszerűsítésre, a megelőző nagy komplikációk után maga a természet is törekszik, ha a komplex megoldások elérték céljukat. Ugyanez történt a gondolkodás kifinomodásával is a dimenzióintegráció folyamatában. Ami addig lehetetlen volt, a kiterjedések eónja elérte. Egyre több résztudományt minősítettek fölöslegesnek, múzeumi anyagnak, míg végül a múlt irányában szélesedő ismeretek újra szűkületnek adtak helyet a jelen felé. És amilyen mértékben tágult a Kozmosz felső oktávja, úgy húzódott össze lefelé. Legvégül a dimenziócsillagászat valamennyi hasznos és szükséges tudáságazatot összefoglalt, sőt az iskolák egyetlen tantárgya ez lett. Persze a Kozmosz megismerésének empíriája igen sok alosztályra tagozódott, de a régi fakultásokkal szemben rendelkezett azzal az előnnyel, hogy teljesen egységes alapelvekből lehetett levezetni jelenségeit. Végül pedig ellentmondásmentessé vált elmélete is, ami praxisával szinkronban futott.

SZATTWIKUS KVALITÁSOK, MINT LÉTCÉLOK
És a lenti világtérségek planétáin elérhető tudás célja, egyetemes deklaráció által, a szattwikus kvalitásokra mutatott rá, mint iránytűképzetre. Az élet célja a dimenzióember szempontjából a szattwikus bölcsesség elérésében kulminált. Eszerint az élet kozmikus jelenségét sehol nem elég elkülönített szektoraiban vizsgálni, hanem azt az összes elérhető színtereken kell követni, ha plasztikus képet kívánunk róla felállítani. Ilyen távlatú vizsgálódás természetesen csak a Dimenziókorszak orgánumainak birtokában vált lehetségessé. Az Univerzum tüneményei és processzusai egymással kiegészítve plasztikusak, máskülönben nem. Ez az élőlények szempontjából az összes ordináták indokolását adja, nem régiókra korlátozva. És a térkategóriákban véglegesített formátöltési változások, egyetlen életidő tartamára szorítva, nem nyújthatnak kielégítő okokat tevékenységük magyarázatára. Panorámaszerű kontinuitásban viszont mély értelmet ad minden, ami különben céltalannak látszhat. A Dimenziókorszak is elérkezett fizikai végéhez, bármekkora volt is tökéletességének terjedelme.

AZ UTOLSÓ KOZMIKUS VÁLTOZÁS
Az alsó koordinátákból felfejlődött entitások érintkezési pontja születésük talajával egyre inkább elvékonyodott. A planétatestek mindig kevesebb energiát szolgáltattak szülötteik részére. A kultúrák, melyek kifejlesztését a dimenziópionírok ambicionálták, már egyáltalán nem voltak többé fizikai jellegűek, akár más dimenzióban is keletkezhettek volna. A gondolkodó lények lelki élete, intellektuális habitusa egészen kerubivá tisztult. És egy titokzatos élettani operáció folytán, amelyet a Tér Szelleme sugallt híveinek, egyszerre összezsugorodtak a fizikai világ tartópillérei. A fizikai kozmosz elmerült az idősáv mélységében, s a belőle kilépő lények ott folytatták életüket magasabb szinten, ahol a múltba süllyedő világ talaján kiépítették mentális miliőjüket. A fizikai valóság eltűnt, mert többé nem volt rá szükség. A legsűrűbb állományú bázis szerepét ettől kezdve a pszichikum vette át.