Marshall McLuhan aforisztikus médiaelméletéről
Bohócnak éppúgy nevezték, mint prófétának vagy utópistának, zavaros koponyának éppúgy, mint olyan szerzőnek, akit Darwin, Einstein és Freud sorában illet meg hely, vagyis megítélésének spektruma az őszinte tisztelettől a teljes elutasításig terjed. A reakciók már akkor is ambivalensek voltak, amikor McLuhan — aki akkoriban az angol irodalom professzora volt Torontóban — 1962-ben és 1964-ben megjelentette mindmáig legismertebb két könyvét Gutenberg-galaxis és A médiák megértése címmel. E két műben a következő lényeges téziseket állította fel: a nyugati társadalomra tartós hatást gyakorolt közvetítő közegként a fonetikus írás és különösképpen a könyvnyomtatás, s a XX. század közepe óta változás indult meg, amelynek során az írás átadja vezető szerepét az új elektronikus médiának, ekképp ennek a változásnak mélyreható következményei lesznek. McLuhan a szebb társadalmi jövő reményét kötötte össze azzal, hogy a mérvadó közvetítő közeg, az írás kezdett háttérbe szorulni az annak idején újnak számító médiával, például a televízióval szemben.
McLuhan médiának minősíti az összes artifíciumot, az emberi tevékenység valamennyi termékét, például a ruházatot, a pénzt vagy a villanyáram gerjesztette fényt. Véleménye szerint mindezek a technikák, szerszámok és környezetek — az első kőbaltától a számítógépes hálózatokig — visszahatnak az emberre, az érzékszerveken nyugvó észlelésére. McLuhan többek között az óra példáján világítja meg ezt: az óra korántsem csupán mérőeszköz, hanem sokkal inkább maga hozza létre az időnek azt a formáját, amelynek mérésére szolgál, az azonos időegységek lineáris, egyöntetű lefutását. Ez az időmodell kiszorította az időre mint ciklusra vonatkozó régebbi keletű elképzeléseket.
McLuhan visszanyúl a technikatörténetben bevett metaforák egyikéhez, amelynek értelmében a médiát az emberi test kiterjesztéseiként kell értelmezni — a kerék például az emberi láb, a ruházat pedig a bőr kiterjesztése. Az ember a saját maga által létrehozott eszközök révén bizonyos mértékig saját testrészeinek „amputálás”-ával szembesül. Ennek következményeként a tudat „elkábulása” áll elő — erre az elgondolásra a maga korának stresszkutatása indította McLuhant.
Az elektromosságon alapuló média — a távírókészülék, a rádió és a televízió — teljesen új szintjét képviseli ennek a „narkotizáló” mediális környezetnek: mivel a különálló egységek lineáris egymás után sorakoztatását feltételező mechanikai elvet felváltja az elektromosság közvetlensége, amely a teret és az időt egyaránt leküzdi, ekképp elkezdünk az egész világot átfogó hálózatok keretei között élni. Amíg az ember régebben bizonyos testi funkcióit választotta le önmagáról speciális mediális eszközök révén, addig az elektronikus média korszakában a központi idegrendszerét és vele együtt a tudatát amputálja.
McLuhan számára a média jelentősége ebben a hatásban rejlett, nem pedig a tartalmukkal kapcsolatos kérdésekben. Legnevesebb kijelentésének ez teremti meg a hátterét: a médium az üzenet. Egy később megjelentetett könyvében még ezt az aforizmát is átformálta emígyen: a médium a masszázs. A média eszerint az emberi észlelést alakító masszázsnak minősül. McLuhan tézisei messze túlmentek a médiatudomány keretein, hiszen a médiát antropológiai, pszichológiai és technikatörténeti kérdések sokkal szélesebb kontextusába ágyazták bele. Ezzel mérvadón befolyásolták a kultúratudományokhoz tartozó jelenlegi médiaelmélet kialakulását.
McLuhan a „mediális masszázs” témakörén belül a fonetikus írást és a könyvnyomtatást tárgyalta a legterjedelmesebben, ez lett a Gutenberg-galaxis című könyvének témája. Szerinte e tároló két médiumnak a nyugati gondolkozásra, életre és közérzetre gyakorolt hatását szinte lehetetlen túlbecsülni. A fonetikus írás ugyanis nemcsak a tudattartalmak időbeli és térbeli távolságokat áthidaló tárolására és közvetítésére szolgáló első eszköznek minősült, hanem egyúttal lineáris rendbe kényszerítette a gondolkodást azáltal, hogy a jelek egy azonosságot megőrző rasztert töltöttek ki. Ezek a lineáris elrendeződésű gondolatok kiszorították a beszéd akusztikus jeleit, s „fül helyett szemmel ruházták fel” az embert. Az akusztikus világ egyidejűségét felváltotta a vizuális világ linearitása. Több hangot vagyunk képesek ugyanis egyidejűleg érzékelni, viszont a szemünkkel csupán egymás után tudunk több pontot nyomon követni.
A könyvnyomtatás felerősítette e tendenciát: a kalligrafikus írásjeleket szabványosított, egymás után sorakozó betűk váltották fel, az ezerszínű idiómákból pedig egységes írott nyelvek alakultak ki. McLuhan számára ez azt jelenti, hogy a hallási és tapintási ingerek világában élő „törzsi ember”-ből kialakult a modern nyugati kultúra „tipografikus”, egyoldalúan a látó érzékszerve által meghatározott embertípusa. A könyvnyomtatás úgyszólván belehajszolta az embert a merev, egyéni látásmódon alapuló érzékelésbe, s alárendelte őt a linearitás elvének. A könyvnyomtatás ekképp éppúgy szülőatyja volt a hagyományos közösségen kívül álló individualizálódott életnek, mint a futószalagnak és az ipari termelésnek.
Az elektronikus média kifejlődése viszont teljesen új környezettel szembesíti az embert, s e környezettel már nem áll összhangban a „tipografikus” gondolkodásmód. A könyv korszakának vége — ez a Gutenberg-galaxis című könyv alcíme — épp ezért nemcsak a hagyományos gondolkodásmód megszokott formáinak végét jelenti, hanem a bevett társadalmi, politikai és gazdasági szerveződés végét is.
A változást McLuhan annak idején a legkülönbözőbb szinteken — a képzőművészet, a tudomány, a gazdaság és a társadalom színterén — észlelte. Az 1960-as években tapasztalható forradalmi hangulatot annak kezdeteként fogta fel, hogy az emberek teljességre és az élmények mélységére fognak törekedni a „tipografikus” ember racionalitását és elkülönülését meghaladva. Úgy látta, hogy a gazdaság terén megindult a hierarchiák és a gépies szakosodás felszámolása, s előtérbe kerül az újszerű rugalmasság és az egész életre kiterjedő tanulás. McLuhan jövendölése szerint az információ az értékalkotás döntő tényezőjévé fog válni az elektronikus média által teremtett feltételek közepette; az ember pedig teljes mértékben az információ „nomád” gyűjtögetőjévé alakul át a jövőben.
McLuhan „az elektronika korszakában” felismerni vélte a hagyományos, hallási és tapintási ingerek világában élő „törzsi ember” újraeljövetelét. Mivel az elektronika új egységet létrehozva szünteti meg a szakosodást és elkülönülést, az egyének reintegrációját éppúgy végrehajtja, mint az érzékelésben szerepet játszó érzékszervekét. Amiképpen a tradicionális ember bele van ágyazva a maga társadalmi struktúrájába, s abból képtelen kivonni magát, az elektronika korszakának embere is részévé válik az átfogó elektronikus hálózatnak. Az ember e globális struktúra részeként elérhetővé válik mindenki más számára, s függővé válik az összes többi embertől. A térbeli és időbeli távolságok összezsugorodnak: a világ átalakul „globális falu”-vá.
Nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy mit értett McLuhan ezen a metaforán. Médiaelméletében a „globális falu” egyrészt nyilvánvalóan az írás diktátumától való megszabadulást jelenti: az elektronika korszakának embere a technológiája révén meghaladhatja a „tipografikus gondolkodásmód”-ot, s ismét visszatalálhat a teljesség jegyében álló alkotó léthez. Ennek kapcsán viszont csodálatra méltó naivitásra valló megfogalmazásokat olvashatunk, például akkor, amikor McLuhan, a hívő katolikus „az egész világot felölelő megértés és egység húsvéti csodájának” eljövetelét várja az elektronikus eszközöktől. Korántsem meglepő, hogy bírálói előszeretettel vették célba az effajta elképzeléseit. Hans Magnus Enzensberger például McLuhant egyszer gúnyosan az „új Rousseau”-nak nevezte, aki az „új vadember evangéliumát” hirdeti.
Egyébként maga McLuhan is kétellyel szemlélte a „globális falu” irányába tartó fejlődést. Az elektronika korszakában élő embert például olyan kétéltűhöz hasonlította, amely a páncélját befelé fordítja, a puha belső szerveit pedig kifelé, s ez korántsem árulkodik töretlen optimizmusról. E hasonlat úgy értelmezhető, hogy a radikális médiaváltás korszakában az ember veszélybe kerül, mivel egész környezete oly mértékben alakul át, hogy azt nemigen tudja nyomon követni és megérteni.
McLuhan egészen sajátos stílusban írta műveit: a keze alól kikerülő szövegek már formailag sem feleltek meg a lineáris „tipografikus” logikának; részben képzettársítások és a tömegtájékoztatás szempontjából hatékony jelmondatok meg idézetek jellemzik őket, részben pedig puszta megállapításokat tartalmaznak. Lehet, hogy mindez hozzájárult McLuhan népszerűségéhez, de egyúttal a hatásvadászat vádját is magára vonta. Számára az ilyen kritika nem bizonyított mást, mint „üzenetének aforisztikus jellegét”. McLuhan műveinek olvasásakor nem zárt szöveg tárul elénk, hanem inkább különböző megfigyelésekből és tézisekből összetevődő mozaik. Ez bosszantónak bizonyulhat, annál is inkább, mivel McLuhan tézisei korántsem mentesek az ellentmondásoktól. Daniel Bell egyszer megjegyezte, hogy McLuhant olvasni olyan, mintha az ember „szellemi gőzfürdőt venne”.
Másfelől viszont nemegyszer éppen McLuhan bizonyos képzettársításai bizonyulnak meglepőnek és ösztönzőnek az aktualitásuk miatt. Ezeknek olvasásakor derül fény legmeggyőzőbben McLuhan, az új utakon elinduló gondolkodó szellemi teljesítményének minőségére. Legyenek bár a hátrahagyott szövegei kuszák, inkonzisztensek vagy akár bosszantók is, kétségtelen, hogy a média jelenlegi fejlődése kapcsán kibontakozó vitát illetően változatlanul kincsesbányának minősülnek.
http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=53&lap=1