Interjú Jason Silvával
Az interjút készített:
A cikket forditotta : Cooper | orichalcum workshop
Az eredeti cikk:http://www.theatlantic.com/technolo....
Sokféleképpen hallottam már jellemezni a személyiséged, performansz filozófusnak, ötlet DJ-nek, sőt még sámánnak is. Mit jelentenek ezek a kifejezések számodra, és van-e még valaki, akinél hasonló kulturális szerepvállalást látsz? Vannak ilyen szempontból történelmi előzményei annak, amit csinálsz?
Silva: Természetesen. A "filozófus performer" jelzővel először egy website-on találkoztam, a Space Collective-en, amit egy holland filmrendező, Rene Daalder indított útnak, a Föld végleges elhagyásának mikéntjén spekulálva. Olvastam egy cikket Timothy Learyről, amely szerint Leary és Buckminster Fuller "filozófus performereknek" hívták magukat, ami igencsak rámragadt.
Amikor Timothy Leary börtönben volt, Marshall McLuhan egyszer meglátogatta és azt mondta: "nem ülhetsz egy helyben, ha a gondolatok piacán szeretnél érvényesülni - ha az ötleteid rezonálni fognak, finomítani kéne a csomagolásodon." Így hát megtanították Learyt mosolyogni, kioktatták a karizmáról és az esztétikus megjelenésről, míg végül értékelni tudta munkájának média köntösét. A cikk szerint itt született Timothy Leary, a filozófus performer, majd miután kiengedték a börtönből, hirtelen talk showkban jelent meg és virtuális valóságról, elméink letöltéséről, valamint a cybertérbe való belépésről filozofált. Minden efféle gondolat ehhez a kivételesen karizmatikus fickóhoz kötődött, aki egyenlő mértékben volt rock sztár, költő és részint tudós guru - mindez a média közléseinek valódi erejét világítja meg számomra, mert az ilyen fickók képesek voltak az ezekhez hasonló gondolatokkal kiállni és szétkürtölni azokat a média eszközeivel.
A probléma, ahogyan én látom az, hogy az ilyen klassz gondolatokat tudományos küllemük elhomályosítja, az akadémikusok pedig nem vélekednek így, mivel ez az ő világunk, kicsit sem érdekli őket, milyen formában kerülnek terítékre ezek a gondolatok, hiszen már teljesen behálózták őket. Minket mégis máshogyan kell, hogy megközelítsenek. Tudnunk kell, hogy miért fontosak, ennek pedig az egyik módja az, ha a média eszközeivel prezentálják.
Amikor a "filozófiai performansz" kifejezést hallottam, tényleg jól csengett, mert filmezést és filozófiát tanultam, ez a kettő volt a legfőbb érdeklődési területem. Mindig is oda voltam a filmekért, mert szeretem, ahogyan a filmek bizonyos pillanataikban hatást gyakorolnak rajtam. A filmekben vannak kivételes momentumok, amikor minden stimmel, a dialógustól kezdve a zenén és a világításon át a narratív kontextusig; egyszerűen minden tökéletes, és valami varázslatos dolog történik: a film áttör a képernyőn és valamit tesz veled. Éppen az ilyen pilanatokra törekszem, és pont úgy hozta a sors, hogy történetesen mindig is erősségem volt a beszéd. (...)
Amikor fiatal voltam, összejöveteleket szerveztem az otthonomban, és nagyon tudatos voltam az esztétika terén. Gyönyörűen berendeztem a lakást és gondosan megválogattam azokat, akik bejöhettek; mindannyiunkat inspirált Charles Baudelaire "Hasis Háza", amelyben összegyűltek az emberek, hogy borozgassanak és hasist szívjanak, és az ilyen elképzelésekről beszélgessenek. Rendszerint filmre vettük ezeket; van egy videó a 16 éves önmagamról, amint az ilyen gondolatoktól eksztázisba kerülök, és már akkor tudtam, hogy az elragadtatott látomásainkat érdemes megörökíteni. (...)
Úgy tekintek rájuk, mint szuvenírekre, melyeket magammal hoztam az eksztatikus állapotból. Ez a módszer remekül fekszik nekem, mert az élmény elbeszélése egy önmagát erősítő körkörös visszacsatolást eredményez, melynek során az élmény szavakba öntése lehetővé teszi, hogy még mélyebben átérezzem, amely aztán abban segít, hogy még bőségesebben és világosabban artikuláljak, és így tovább.
Ez a körkörös visszacsatolás elősegíti az állapotod leírását az élményedben, mintha a nevedet írnád egy fára olyan szöveggel, hogy: "Itt járt Jason". Olyan, mintha azt mondanád: "Megtapasztaltam valamit, és ez számít", vagy mintha egy vasmacskát kötnél valamire, ami tiszavirág életű, hogy stagnáljon. Na éppen ez az, amit mindannyian tiszta szívünkből teszünk. Egy csodálatos katedrális, egy gyönyörű festmény, egy meseszép dal - ezek mind megrekesztett állapotban szobrozó, elemelkedett látomások; bizonyos értelemben a művész azt mondja: "itt egy kis betekintés valamiről, ami számomra röpke és múlandó, varázslatos pillanat volt, és mindent megteszek, hogy kőbe véssem, papírra vessem és megtartsam. Ez az, amit az emberi lények mindig is csináltak; az élményeket, mielőtt elmosódnának, megpróbáljuk megragadni, meg szeretnénk bizonyosodni arról, hogy ezek a futó képek nem halványulnak el addig, amíg éhesek vagy álmosak nem leszünk. (...)
Felül szeretnénk múlni biológiai korlátainkat. Nem szeretnénk, hogy a biológia vagy az entrópia megsértse a tudat eksztázisát. A tudat olyankor, amikor elhatárolt a testtől, valami olyan dolog, ami eksztatikus; arra használjuk az elmét, hogy figyelje az elmét, ez a tudatosságunk metatermészete, tudjuk, hogy tudjuk azt, amit tudunk, és ez egy olyan finom érzés, de amikor a biológia és az entrópia megszabadítja a terheitől, több lesz a finom érzésnél; varázslatossá válik. Gondolj például az egótól való megszabadulásra, ami egy film nézése közben történik; egy sötét szobában ülünk, egyfajta modern templomban, lekapcsoljuk a villanyt és egy világítás elénk vetíti ezeket a sugárzó, elragadó víziókat. A történetben elhagyjuk magunkat, őszinte katarzisban lesz részünk, a virtuális valóságos lesz - ez már teljes transzcendencia, ugye?
Ezzel szemben, gondolj arra, hogy a moziban ülsz és pisilned kell, vagy fáj a fejed, esetleg túl sokat ettél ebédre még a film előtt, és az anyagcseréd nyomasztó hatással van rád. Ilyenkor a biológia a tudat útjába áll, amely az emelkedett állapotokban rejlő lehetőségeket hivatott megtapasztalni. Tehát egy érdekes folyamattal kell szembesülni, amikor megjelenik a saját komplexitására alapozó biológia, amely aztán a tudatosság felemelkedéséhez vezet, de a tudat meg szeretne szabadulni a biológia által létrehozott kötöttségektől. Így bár a biológia a tudatosság okozója, egyben be is határolja azt. (...)
Alan Harrington úgy fogalmaz: "miután megteremtettük az isteneket, azokká kezdünk válni". Érdekesnek tartom ezt az elképzelést az istenekről, mint vázlatokról, hogy olyanokká alakulunk át, amilyenek ezek az elképzelt, mindenható istenségek, akiket imádunk. Mi vagyunk a feltalálóik, ezért kézenfekvő, hogy az istenekről alkotott elképzeléseink remek virtuális modellekként szolgálnak, nagyszerű kontúrjai annak, amivé változni szeretnénk. Alan Harrington egy másik kiváló idézete így szól: "sose feledjük, hogy kozmikus forradalmárok vagyunk, nem pedig besorozott, bólogató katonák, akiket a természet arra hívatott, hogy gondolkodás nélkül mindent elpusztítsanak". Az ő esetében jele sem volt annak a kozmikus kisebbségi komplexusnak, amely az emberiség nagy részét gyötri - épp ellenkezőleg: megépítjük a Bábel tornyát és létezünk. A barlanglakók odáig jutottak, hogy a Holdra szállnak, és ha belegondolsz, nem nagy merészség azt állítani, hogy túllépjük a biológia és az entrópia határait.
Mikor találkoztál először a szingularitással, azon elképzeléssel, mely szerint a jövő technológiája egy ponton olyan sebességgel fog változni, hogy az emberi tapasztalat felfoghatatlan lesz a ma élők számára?
Silva: Körülbelül 2004-ben vagy 2005-ben. Mindig vonzottak az olyan filozófiai elképzelések, amelyek zavaros, ismeretlen vizekre engedtek csónakázni. A gimnáziumban újságot szerkesztettem, amiben rendszerint a számomra érdekfeszítő cikkeket gyűjtöttem össze, mint például a marihuána kedvező hatásai az egészségre, vagy az ivás jótékony hatásai - folyton kíváncsi voltam arra, miként használják a művészek az intoxikánsokat kreativitásuk megkaparintása érdekében, és megállás nélkül foglalkoztatott a hétköznapitól való eltérés szükségessége, abból a célból, hogy ismételten megfigyeljük a dolgokat. Az a tudat, hogy ki kell söpörnünk magunkat valóság csatornáinkból és mindenáron le kell vetkőznünk prekoncepcióinkat, akár meditációval, jógával, vagy bármi mással. Mindig is lenyűgözőnek találtam ezt a rövidebb utat, mint egyszerűsített megoldást, amit a marihuána, vagy akár az alkohol nyújt az olyan emberekneknél, mint például Charles Baudelaire, vagy Freud - ez a különös képesség, amellyel a la carte kizökkenhetünk környezetünkből. (...)
Életünk értékes pillanatainak elillanása, az idő múlásának kísérteties gondolata a halandóságról való nézeteim katalizátora lett. Ez az érzés, hogy a pillanat véget ér, az éjszaka elmúlik, és hogy mindannyian a halálhoz vezető ösvényen járunk; ez a valóság egy terelőút keresésére sarkallt. Ernest Becker könyvében, a The Denial of Death-ben (A halál tagadása) arról beszél, hogy a neurotikus emberi állapot nem a szexuális elfojtás terméke, hanem a halállal szemben érzett aggodalmaink elnyomásának tudható be. Ott van a gyomrunk mélyén ez a sürgető görcs, metszően tudatosítva bennünk, hogy halandók vagyunk, és kiutat keresvén belőle nem gondolunk rá - ez megnyilvánul a vallásos impulzusban, a romantikus - és a kreatív impulzusban.
Minekután jelentősen szofisztikálódtunk, kozmopolitákká váltunk, a vallásos impulzus most kevésbé releváns. A romantikus impulzus remekül működik, különösen a közkedvelt kultúra terén, ugyanis ez az a sugallat, amelynek következtében istenné formáljuk szerelmünket; olyasmiket mondunk, hogy: "olyan, mint egy angyal", vagy "olyan, mint a napfény", míg végül imádatot táplálunk a szerelmünk iránt. Befektetünk ebbe az eszmébe, hogy ha valaki szeret, akkor megment minket. Azonban semmilyen kapcsolat sem tudja kialakítani az isteniség kereteit; szeretőink poros lábaikkal és törékenységükkel visszatérnek a biológia és az entrópia világába.
Ezután a kreatív impulzusban keresünk üdvösséget, ez a hajtóerő ahhoz, hogy transzcendentális művészetet hozzunk létre, vagy hogy művészi elfoglaltságot találjunk magunknak. Gyönyörű épületeket alkotunk, csodás filmeket készítünk, amelyek menedéket nyújtanak nekünk ott, ahol mintha időn kívül álló istenek lennénk. Ez viszont csak ideiglenes. A művészetek valóban elérik ezt a hatást, úgy gondolom, akárcsak a technológiák, amelyek az emberi elme kibővítései, emberi vágyódásaink kiterjesztései. Bizonyos fokig ez az első lépés afelé, hogy halhatatlan istenekké váljunk. Különösen az olyan technológiák birtokában, mint az űrhajó, ami istenekké tesz minket abban az értelemben, hogy a Föld körül keringve visszatekinthetünk róla. Ám ettől még nem leszünk istenek, hiszen továbbra is öregszünk és meghalunk.
Ha csak metaforának tekintjük is a szingularitást, el kell ismerni, hogy egy igazán csodálatos metafora, mert az emberi természet, ha más nem is, abból a vágyból táplálkozik, hogy kiterjesszük határainkat - az ember egész történelme, a vadászó-gyűjtögetőtől kezdve a műszerészig és az asztronautáig a határaink kiterjesztésének és meghaladásának kísérlete eszközeink által. Függetlenül attól, hogy metaforának látod-e, vagy sem, ez egy gyönyörű elképzelés az életről, hogy minden nap, amikor felébredsz, azt mondod: "még ha tudom is, hogy egy napon meg fogok halni, meg fogom haladni emberi korlátaimat". Ha pedig szó szerint veszed, és elveted sz átvitt értelmezést, akkor észreveszed, hogy tulajdonképpen megdupláztuk az élettartamunkat, világszerte jelentősen megemeltük életszínvonalunkat, igazán varázslatos eszközöket teremtettünk, amelyek segítségével gondolatainkat a fénysebességet megközelítve küldözgetjük az űrbe. Biológiánk újraprogramozásának fordulópontjához érkeztünk, mintha számítógépeket programoznánk.
A szingularitás metaforája hirtelen a lehetséges mezejére lépett, sokkal részegítőbbé téve azt; mintha két dimenzióból hárommá alakulna, vagy mintha feketéből fehérré változna. Csak halad és halad, és más elméletekkel ellentétben sosem ütközik falnak, amelytől ráébrednénk, hogy: "vége az álmodozásnak". Itt bizony lehet álmodozni, Moore törvényének extrapolációit végezve azt mondhatjuk: "igen, a házméretű szuperkomputerektől az iPhoneig jutottunk, és negyven éven belül akkorák lesznek, mint a vörösvérsejtek". Ez történik, és nincs okunk úgy gondolni, hogy meg fog állni.
Figyelemmel követve a videóidat, észrevettem, hogy a szingularitás egyik víziójához rendszerint visszatérsz, jelesül az "anyagfüggetlen elmék" gondolatához. Kifejetenéd, milyen egy anyagfüggetlen elme, és mitől nyújt olyan impozáns jövőképet?
Silva: Kapcsolatban áll a STEM sűrűsödés fogalmával, amely szerint az öszzes technológia összetömörült, ami kimutatható az űr (Space), az idő (Time), az energia (Energy) és az anyag (Matter) fejlődésében egyaránt. Az agyunk például remekül szemlélteti szédítő mértékű komplexitásával, ami egy ilyen apró helyen tárolódik, de az agy még nem is optimális. Az optimális forgatókönyv egy agyi szintű komplexitással rukkolna elő, vagy egy még magasabb komplexitással, ami egy sejt méretében bújik meg. Ha biotechnológiával radikálisan továbbfejlesztjük a testünket, azt találhatjuk, hogy azon felül, hogy biológiai adottságainkat megtoldjuk, egyúttal biológiánk egyre nagyobb részét nem biológiai komponensekkel cseréljük fel, annak érdekében, hogy támogatva, decentralizálva legyen, és ne legyen az entrópiának alávetve. A tudatunk felépítésében részt vevő adatok egyre nagyobb része válik nem biológiaivá, végül egy az egyben képesek lehetünk lemondani a biológiáról, mert végső soron kiépítjük az emberi elmét tápláló, számítógépes táptalajt.
Ezen a ponton, ha számításokat eszközölünk a nano szinten, vagy a femto szinten, ami még annál is kisebb, rendkívüli dolgoknak lehetünk szemtanúi. Mi lenne, ha a világ számítógépes hálózatának teljes kapacitását elraktároznánk valamibe, ami a femto szinten operál? Mi történne, ha gondolkodó, álmodó, tudatos elméink lennének a femto szinten? Ez lenne az anyagfüggetlen elme.
Még ennél is tovább mehetünk. John Smart előállt egy igen érdekes ötlettel. Szerinte minden civilizáció elér egy technológiai szingularitást, miután már nem terjeszkednek kifelé, hanem a STEM sűrűsödésnek kitéve egyre mélyebben és mélyebben befelé törnek a számítástechnika világában, mígnem a látható világegyetemből eltűnünk, és egy fekete lyuk-szerű állapotba lépünk. Tehát digitális elmékről beszélünk, a mainál hatványozottan erősebbekről, a számítástechnika talaján, femto szinten működő elmékről, amelyek egy fekete lyuk-szerű állapotban tovább és tovább sűrűsödnek, mert a fekete lyuk a leghatékonyabb számítási talaj, amelyet a fizika valaha is leírt. Nem vagyok fizikus, de olvastam fizikusoktól, akik szerint a fekete lyukak a végső komputerek, és pontosan ezért olyan érdekes a STEM sűrűsödés gondolata, különösen az anyagfüggetlen elmék társaságában; elmék, amelyek ide-oda képesek szökkenni az anyag különböző szervezettségű struktúrái között.
Számomra az egyik legérdekesebb képet az adja a szingularitásról, ha úgy tekintek rá, mint egy "történelmet lezáró" fogalomra. Igazság szerint, ebből a szempontból sok közös vonása van a vallással. Mit mondasz azoknak, akik szerint szimplán az elragadtatás továbbfejlesztett híreszteléséről van szó?
Silva: Ez egy jó érv. Amikor a technológiai szingularitás mellett felsorakoztatott elemeket hallod, amelyeket egy civilizáció számára fel tud ajánlani - "nem fogunk meghalni!", "igazán boldogok leszünk!", vagy "varázslatos lényekké alakulunk!" - kicsit úgy hangzik, mint az elragadtatás stréber verziója. Azonban mindig visszatérek a tényhez, hogy az emberiség virágzásáért mindig is a lehető legtökéletesebb világot próbáltuk kiügyeskedni a rendelkezésünkre álló eszközökkel. A vallás például, ennek a pszichológiai technológiája volt, mellyel lefestettünk, leképeztünk és idealizáltunk egy utópiát, és ez egy remek hasonlat is volt, de az emberek sajnos túlságosan szó szerint értelmezték. Az elragadtatás elképzelése egy eszménykép megfestése volt a részünkről, egy dal, amit elénekeltünk arról, ahogyan a dolgokat szeretnénk, hogy történjenek. A mennyország csak egy metafora, amely azt modja: "milyen szép lenne, ha", "milyen csodálatos lenne, ha nem veszítenénk el mindenkit, akit szeretünk", "milyen jó lenne, ha egyszerűen csak fejlődnénk tovább és tanulnánk, ahelyett hogy elsorvadunk és haldoklunk". E helyett azonban intézményesítették és korrupttá tették és túlzottan szó szerint vették. A technológiával ugyanazt tettük, mint a vallással, ami arról szól, hogy élhetőbbé alakítsuk az életünket, ám a technológia valódi módszerekkel szolgál a gondolataid és a víziód kibővítéséhez.
Az egyik filmedben van egy idézet Alan Harringtontól, aki azt mondja: "Az a filozófia, amelyik elfogadja a halált, önmagában halálra ítéltetett, kérdései lényegtelenek, vigasztaló alternatíváiban kimerült". Szerinted ez igaz? Azért kérdezem, mert szkeptikus vagyok, részben afelől, hogy a filozófia feladata a vigasznyújtás volna, részben pedig azért, mert el tudok képzelni olyan filozófiákat, amelyek következetesek és összeférnek a halállal, valamint értelmes kérdéseket vetnek fel. Emellett, ha billió évekig is várunk, az univerzum továbbra is eleget kell, hogy tegyen forró haldoklásának.
Silva: Ó igen, ez abszolút igaz - a könyvében beszél az általános értelemben vett halálról, a hetven-nyolcvan év körül beköszöntő testi halálról. Harrington könyve vádirat volt azon filozófiával szemben, amelynek értelmében a szenvedés Isten akarata. Arról a helyzetről beszél, amikor egy gyermek meghal rákban, és a pap azt mondja a szülőknek, hogy: "Isten akarata volt", hogy ettől jobban érezzék magukat. Bármely vigasztaló magyarázatot, amely a szenvedés elfogadása mellett érvel, ahogy ő mondja, egyszerűen ki kéne dobni az ablakon, mert ezek az üres vigaszok csak passzívvá tesznek az igazságtalansággal szemben. Ha valakinek meghal a kishúga rákban, az nem igazságos; a tény, hogy emberek még mindig éheznek a Földön, szintén nem igazságos. Továbbá azt mondja, ha eljön egyszer az idő, hogy közösen lépjünk, hogy túlhaladjunk biológiai határainkon, el kell vetnünk azokat a filozófiákat, amelyek vigasztalásra és elfogadásra tanítanak. Az emberek tiltakoznak és azt mondják, hogy bemocskoljuk a természetet, de ez a kettősség a természet és a technológia között a képzeletbeli mítoszok legnagyobbika. Buckminster Fuller azt szokta mondani: "vess egy pillantást a Földre - a bioszféra, amely kihajtotta a virágokat ugyanaz a bioszféra, amely kivirágoztatta a mikroprocesszort". A technológia az élővilágból emelkedett fel, és épp ugyanannyira része a technológiai világ, mint a szerves anyag, vagy a növények, vagy bármi más. (...)
Freeman Dysonnak van egy sora, amit már milliószor idéztem a videóimban, annyira hangsúlyosan, hogy az emberek felhívták rá a figyelmemet, de az oka annak, hogy folyton rátérek az, hogy embémájává vált az áhítatnak, amely az efféle dolgokkal kapcsolatos nézeteim mögött megbújik - azt mondja, hogy: "a jövőben művészek egy új generációja olyan folyékonyan fog géneket írni, mint ahogy Blake és Byron verseket írt". Ez egy remekül beültetett analógia, mert az ábécé egy technológia; irodalommal és költészettel alfabetikus mámort idézhetünk elő. Az olyan fickók, mint Shakespeare, Blake, valamint Byron technológusok voltak, akik elbűvölő dolgokat konstruáltak a világban. A biológia eszközeivel művészek új nemzedékei lesznek képesek azokat a csodákat előidézni, amelyeket Shakespeare és mások szavakból alkottak, csakhogy ők génekkel fogják kivitelezni. Nem úgy tekintek erre, mintha egy kizárólag nem biológiai elhatárolódás szolgasorba akarna állítani. Úgy tekintek rá, mint valami olyasmire, ami egy digitális neocortexet (új agykérget) kreál, a biológiai neocortexünk egyfajta ráadását. (...)
Olyannak látom az egészet, mint egy nagy kontinuumot; vannak a fák, a mókusok, aztán ott vagyunk mi. Nem hiszem, hogy a fákat aggasztaná, hogy így előreléptünk. Ha elkülönítjük szubjektivitásunkat az egész elbeszéléstől, mind részei vagyunk eme integrált rendszernek: a Földnek, és a Föld egyre inkább be lesz hálózva. A Föld önszabályozó rendszerei között cserélődő információk összetettsége gyors tempóban fokozódik. (...)
A világhálón kísérletet teszek kontextust teremteni és olyan cikkekre és munkákra nyíló linkeket előterjeszteni, amelyek az általam tárgyalt elgondolásokkal kapcsolatban állnak, ezzel opciót nyújtva az embereknek, hogy amennyiben szeretnének, hiperhivatkozások révén zavarosabb, mélyebb vizekre evezhessenek.