Intencionalitás
Intencionalitás
Az intencionalitás az intenció kifejezéssel áll szoros rokonságban, melynek kétféle értelme lehetséges. Egyrészt jelenthet szándékot, másrészt jelenthet valamire irányultságot. Az első értelemben leginkább a mindennapi életben és az analitikus cselekvéselméletben illetőleg szemantikában, míg az utóbbi értelemben a filozófia fenomenológiai irányzatában használatos. A középkori latin szó eredeti értelme: (az íj) „megfeszítése során”. A lélek a gondolatokkal, a szavakkal úgy utal a tárgyakra, mint ahogy a megfeszített íj céloz a tárgyakra.
Értelmezése (ISZKSZ 1989)
(Intenció) 1. Szándék, törekvés, célzat. 2. Fil A tudatnak valamely tárgyra irányulása (élményben).
Az intencionalitás és az intenció különbsége
Az intencionalitást megkülönböztethetjük az intenciótól. Az utóbbit kétféleképpen is érthetjük: egyrészt osztályozhatunk vele cselekvéseket, másrészt kategorizálhatunk vele elméket. Az előbbi azt jelenti, hogy egy cselekvést intencionálisnak minősítünk, vagyis megmagyarázhatónak tartjuk, az utóbbi esetben pedig egy kifejezett intenciót (cselekvésre való szándékot) feltételezünk valaki részéről. Az intencionalitásnak igazából az első értelemhez van köze, hiszen intencionalitáson az elme egy tulajdonságát értjük, mégpedig azt, hogy valamire irányul, valamiről szól. Az intencionalitás ilyen meghatározása szerint nem csak az intenciót (cselekvésre való szándékot) foglalja magában, hanem a hiteket, a vágyakat, az észleleteket és az érzelmeket is. (Guttenplan 1995)
Az intencionalitás története
A középkorban a skolasztikus filozófusok az intencionalitás fogalmát azért vezették be a filozófiai diskurzusba, hogy megnevezzék azt az emberi képességet, amely lehetővé teszi, hogy jelen nem lévő vagy nem létező tárgyakat nevezzünk meg. Brentano erre alapozva húzza meg a választóvonalat a világban és az elmében található tárgyak között, melyeket intencionális tárgyaknak nevez. Márpedig minden tapasztalatnak, gondolatnak van intencionális tárgya. Nem lehet csak ülni és gondolkodni, pusztán valamire gondolni lehet. Ezt a gondolatot kétféleképp lehet értelmezni, mely kétféle értelmezés a 20. század két jelentős filozófiai iskolájának különbségére is utal. Brentano tanítványai és az ő tanítványaik, nevezzük őket az egyszerűség kedvéért fenomenológusoknak (Husserl és követői), arra jutottak, hogy mivel minden tapasztalat konstituens része az intencionális tárgy, és nincs hozzáférésünk közvetlenül a fizikai tárgyakhoz, azok létezését függesszük fel. Emiatt csak és kizárólag a jelentések és a lényegek lesznek azok a dolgok, amelyekből a világ felépül, legalábbis a világnak az a felfogása, amiről egyáltalán érdemes beszélni, a számunkra való világ. Az analitikusok ezzel szemben egy olyan intencionalitás-fogalom kidolgozását tűzték ki, amely kompatibilis a természettudományokéval, vagyis a fizikailag létező világgal. Eszerint a nézet szerint az intencionalitás nem immanens, hanem származtatott. Vagyis nem csak az elme, hanem a könyvek, a képek és bizonyos értelemben a termosztát is rendelkezik intencionalitással, amennyiben jelentést, célt, stb. fejez ki és közvetít (Dennett 1998). Márpedig ha az intencionalitás jelentés, cél, stb. tulajdonítás, akkor a fent említett dolgoknak jogosan tulajdonítjuk (a könyv elmond valamit, a térkép megmutat valamit, a termosztát érzékenyen reagál a környezeti hatásokra, stb.).
Intencionalitás a fenomenológiában
A fenomenológiában a tudat/tudatosság jellemzője abban az értelemben, hogy a tudat mindig valaminek a tudata – vagyis mindig egy tárgyra irányul.
Az intencionalitás fogalma lehetővé teszi a fenomenológus számára, hogy az immanencia-transzcendencia problémát – a tudaton belüli és az azon túlnyúló viszonyának problémáját – egy a reprezentacionalista módtól különböző megközelítésben tárgyalhassa. Mivel a transzcendens, azaz a valódi tárgy megkérdőjelezhető, szemben a tudattal magával, ezért azt zárójelbe kell tenni a fenomenológiai redukció segítségével, és csak a tudattal, illetve annak közvetlenül adott evidenciáival szabad foglalkozni. Ezen a szinten immanens az, amit adekvátan megadhatunk (például, hogy valaki egy fa elölnézeti képét látja), és transzcendens az, amit célzunk, szándékozunk, amire tudatunk irányul (például a fa). Az immanensről a transzcendensre való áttérés problémája annak elemzésével oldható meg, hogy a tárgy hogyan nyer jelentést a tudat számára, és hogy a tudat hogyan viszonyul a tárgyhoz. Ezt az elemzést nevezzük intencionális elemzésnek.
Brentano a Pszichológia egy empirikus nézőpontból című munkájában a következőket írta: „Minden mentális jelenség jellemezhető azzal, amit a Középkor skolasztikusai a tárgy intencionális (és egyben mentális) inegzisztenciájának hívtak, és amit mi, talán nem a legegyértelműbb kifejezéssel, egy tartalommal való viszonynak, egy tárgy (amit itt nem mint valóságost kell értenünk) felé irányulásnak vagy immanens objektivitásnak neveznénk.” (Brentano 1973, 88.) A fentebbi idézetben az inegzisztencia nem azt jelenti, hogy a tárgynak nem kell léteznie, hanem azt, hogy egy dolog – a gondolat tárgya – egy másikban létezik, mint egy mentális állapot tárgya. Brentano az intencionalitást olyan tulajdonságnak gondolta, mely megkülönbözteti a fizikai jelenségeket a mentálisaktól abban az értelemben, hogy a mentális jelenségekkel együtt jár az intencionalitás. „Az intencionális inegzisztencia kizárólag a mentális jelenségek jellemzője. Egyetlen fizikai jelenség sem mutat semmi hasonlót. Következésképpen a mentális jelenségeket meghatározhatjuk azáltal, hogy azt mondjuk: olyan jelenségek, amelyek önmagukon belül foglalnak egy tárgyat intencionálisan.” (Brentano 1973, 89.)
Husserl Brentano tanítványa volt, és át is vette a brentanoi fogalmat, bár a hangsúlyt sokkal inkább az „irányultságra” fektette. „Intencionalitáson a tapasztalat azon sajátosságát értjük, hogy az ’valaminek a tudata’”.(Husserl 1980) Ám Husserl számára az intencionalitás nem pusztán egy meglévő tárgy felé való irányultság, a tudat (tudatosság) bizonyos értelemben létrehozza a tárgyakat. A tudat konstituálja a tárgyakat, azonban nem abban az értelemben, hogy a tárgyak máskülönben nem lennének. Husserl egyes helyeken egyenesen azt mondja, hogy „egy tárgy konstituálja magát” (Husserl 1982, 313.). A struktúrát, mely a tudat irányultságát teszi, Husserl noémának nevezi. A noémata nem a tárgy, melyre az intencionális állapot irányul, hanem a noémával való viszonyban levés alapján mondhatjuk azt, hogy egy intencionális állapot egyáltalán egy tárgyra irányul
.
Intencionalitás az analitikus filozófiában
Az analitikusok ezzel szemben egy olyan intencionalitás-fogalom kidolgozását tűzték ki, mely kompatibilis a természettudományokkal, vagyis a fizikailag létező világgal. Eszerint a nézet szerint az intencionalitás nem immanens, hanem származtatott. Vagyis nem csak az elme, hanem a könyvek, a képek és bizonyos értelemben a termosztát is rendelkezik intencionalitással, amennyiben jelentést, célt, stb. fejez ki és közvetít. Márpedig ha az intencionalitás jelentés, cél, stb. tulajdonítás, akkor a fent említett dolgoknak jogosan tulajdonítjuk (a könyv elmond valamit, a térkép megmutat valamit, a termosztát érzékenyen ragál a környezeti hatásokra, stb.) (Dennett). „Első megközelítésben az intencionális stratégia abban áll, hogy a tárgyat, amelynek viselkedését be akarjuk jósolni, racionális ágensként kezeljük, mely hiedelmekkel, vágyakkal és más mentális állapotokkal rendelkezik, vagyis azzal a jellemzővel, amelyet Brentano és mások intencionalitásnak neveznek. ... [A]mellett fogok érvelni, hogy bármely tárgy – vagy ahogy ezután nevezni fogom, bármely rendszer -, amelynek a viselkedését jól bejósolja ez a stratégia, a szó legteljesebb értelmében hívő. Igazhívővé az teszi, hogy intencionális rendszer, olyan rendszer, amelynek a viselkedése megbízhatóan és nagymértékben bejósolható az intencionális stratégia segítségével. ... Nem arról van szó, hogy csak olyan dolgoknak tulajdonítunk (vagy kellene tulajdonítanunk) hiedelmeket (vélekedéseket) és vágyakat, amelyekben belső reprezentációkat találunk, hanem inkább arról, hogy amikor felfedezünk valamilyen tárgyat, amelyre az intencionális stratégia működik, hajlunk arra, hogy bizonyos belső állapotait vagy folyamatait úgy értelmezzük, mint belső reprezentációkat. Egy dolog valamilyen belső jellegzetességét csak egy intencionális rendszer viselkedését szabályozó szerepe teheti reprezentációvá.” (Dennett 1998, 268., 291.)
A fentebb tárgyalt esetek azon a feltevésen alapulnak, hogy az egyes csoportok által szándékozott cselekvések vagy az egyes csoportok intencionalitása (a kollektív intencionalitás) mindig visszavezethető a csoportban foglalt személyek intencionalitására (individuális intencionalitás). Searle szerint ez a redukció csak úgy hajtható végre, ha a saját individuális intencióm mellé hozzáteszem mindig azt is, hogy „úgy hiszem, neked ugyanez a szándékod”. Ám ekkor már a másik intenciójának is tartalmaznia kell ezt a kitételt, hogy ugyanazzal az intencióval rendelkezzék, de ekkor az eredetei intenciónak is követnie kell ez utóbbi intenciót, és így „egy hiszem, hogy hiszed, hogy hiszem, hogy hiszed.....” intenció jön létre, amit nyilvánvaló képtelenség ténylegesen hinni. Searle a következő véleményen van ez ügyben:
„Nos mivel nem hiszem, hogy elég nagy volna a fejem, hogy oly sok hiedelmnek szállást nyújtson, ajánlok egy sokkal egyszerűbb megoldást. Vegyük csak a fejemben lévő kollektív intencionalitást, mint primitívumot. Ez ’mi szándékozunk’ formájú, még ha az én teljesen egyéni fejemről van is szó. És ha ténylegesen sikerül együttműködnöm veled, akkor a te fejedben ugyancsak ’mi szándékozunk’ formájú lesz az intencionalitás. Lesznek következményei arra vonatkozóan, amit hiszek és amit szándékozom, mert az egyéni intencionalitásom a kollektív intencionalitásból ered. De azért, mert nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy valamennyi intencionalitás az egyes egyének fejében jelentkezik, nem kell feltételeznünk, hogy valamennyi intencionalitás ’szándékozom’, ’hiszem’, ’remélem’ formájú. Egyéneknek igenis lehet az egyéni fejükben ’szándékozzuk’, ’reméljük’ stb. formában megnyilvánuló intencionalitásuk. Összefoglalva: az az olykor ’metodológiai individualizmusnak’ nevezett követelmény, hogy minden intencionalitás egyéni cselekvő személyek egyéni agyában legyen, nem követeli meg, hogy valamennyi intencionalitás egyes szám első személyben jusson kifejezésre. Semmi sem gátol meg minket abban, hogy az egyéni fejünkben legyen például ’hisszük’, ’szándékozzuk’ és így tovább formában megjelenő intencionalitásunk.” (Searle 2000, 121.)
Intencionalitás az elmefilozófiában
Az intencionalitás, amennyiben mentális állapotok tulajdonításaként értjük, szoros rokonságot mutat a népi pszichológiával is. A népi pszichológia szerint úgy tudunk együtt élni másokkal, hogy viselkedéseik alapján következtetünk szándékaikra, vágyaikra, hiteikre, s ezen értelmezés alapján tudjuk kiválasztani a legmegfelelőbb reakciót az adott magatartásra. Mint a neve is mutatja a népi pszichológia a mi mindennapi pszichológiánk. Tulajdonképpen, mint fentebb említettem, egy módszerről van szó, mely arra szolgál, hogy autonóm, pro-aktív ágensek viselkedését értelmezni tudjuk, hiteket, vágyakat tulajdonítva nekik. Azonban a népi pszichológiának kényszerítő ereje van. Nem tudunk nélküle lenni, nincsenek kifejezéseink arra, hogy mások viselkedését más terminusokban végre tudjuk hajtani. Még a tudományos kutatások sem lehetnek meg nélküle. Ez például a behaviorizmus esetében, mely a jelentésteli terminusok mellőzését, az előzetes intencionalitás kiküszöbölését tűzte zászlajára, azt jelenti, hogy mihelyst köznyelvi kifejezéssekkel írják le az adott kísérleti jelenségeket, ezek a kifejezések visszacsempészik beléjük a gondosan kizárni kívánt jelentéseket. Ha pedig teljesen el kívánnák hagyni a népi pszichológiai terminusokat, olyan bonyolult rendszerbe és nyelvbe kellene belehelyezniük magukat, amellyel nem, vagy csak nagyon nehezen boldogulnának.
Vannak azonban problémák is a népi pszichológiával. Például igen nehéz megmondani, hogy a népi pszichológia milyen státusszal rendelkezik. Egy mindenki által ismert és alkalmazott elmélet, vagy módszer, mely viselkedéseink mögött meghúzódik? A mentális állapotok tulajdonításának gyakorlata? Vagy esetleg tudományosan is kiaknázható elmélet? A különböző intencionalitást illető pozíciók különböző válaszokat adnak e kérdésekre.
Az eliminativisták (például a Churchland házaspár) szerint a népi pszichológia egy empirikus elmélet, ám egy rossz elmélet. Az eliminativisták szerint mindenféle elméről, szándékokról való beszéd tudományellenes. Lehet, hogy hasznos bizonyos célok érdekében, illetve bizonyos szituációkban, de nem visz közelebb a dolog megértéséhez. Egyfajta áltudományos dolog, olyan, mint a flogisztonelmélet, amely ugyan akkoriban kielégítő magyarázatnak tűnt az égésre, ma viszont már elfogadhatatlannak tartjuk.
A kevert pragmatista pozíció képviselői szerint a népi pszichológia ugyan empirikus általánosításokon alapszik, de ezek nem tudományos természetűek. Vagyis az olyan kifejezések, mint a szomjas, vagy a gondolkodik ugyan empirikusan előállítottak – hiszen a másik empirikusan megfigyelhető viselkedése az alapjuk -, mégsem tarthatnak számot a tudományos státuszra. Rendkívül sok hasznos szavunk van, amik azonban egy tudományos diskurzusban nem engedhetők meg.
A naturalisták szerint az intencionalitás egy adaptív, evolúciós stratégia, mellyel az adott organizmus más organizmusok viselkedését a saját hitei és vágyai segítségével írja le. E szerint a tudományos-behaviorista leírások ugyan jogosak lehetnek egy bizonyos értelemben, evolúciósan azonban biztosan nem túl hasznosak. De azzal, hogy a másiknak szándékokat, hiteket tulajdonítva fel tudom vázolni az ő saját valószínű cselekvési tervét, képes vagyok a túlélésemet elősegítő predikciókat tenni. A hatékony túlélési előrejelzések leggyakrabban mentális állapotok tulajdonításán alapulnak. Dennettet gyakran instrumentalistának bélyegzik. Az instrumentalista álláspont szerint minden egyes világértelmezési modellünk bizonyos célokat szolgál, olyan leírás, mely az adott célhoz a legjobban illik. Ebből a nézőpontból nem igazán értelmes, vagy érdemes megkérdezni, hogy immanens intencionális tárgyak valóban léteznek-e. Ám ugyanezen okból azt sem feltétlenül értelmes megkérdezni, hogy fizikai tárgyak léteznek-e. A döntő, hogy mi motivál minket, mikor ezeket kérdezzük. E szerint, mondja Dennett, teljesen jogosan tulajdonítunk intencionalitást például számítógépünknek, mikor valamely parancs teljesítése közben nem úgy jár el, ahogyan az mi várnánk, ám teljességgel értelmetlen lenne a számítógép-szerelő részéről ugyanez a hozzáállás, mikor egy adott hibát akar kijavítani számítógépünkben.
PETE KRISZTIÁN (Módosította: Kéri Rita)
Hivatkozások
Brentano, F., 1973. Psychology from an Empirical Standpoint. London: Routledge & Keagan Paul
Dennett, D. C., 1998. Az intencionalitás filozófiája. Budapest: Osiris
Guttenplan, S. (szerk.), 1995. A Companion to the Philosophy of Mind. Oxford: Blackwell
Husserl, E., 1980. Ideas. 3. vol., Dordrecht: Kluwer
Husserl, E., 1982. Ideas. 1. vol., The Hague: Nijhoff
Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest: Akadémiai, 1989.
Searle, J., 2000. Elme, nyelv és társadalom. Budapest: Vincze