Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

 „Valahol az igazság hatalmas óceánjában válaszok rejtőznek az univerzum életének nagy kérdéseire… ezen kérdéseken túl ott vannak azok, melyeket fel sem tudunk tenni, kérdések a világegyetemről, melyeket jövőbeli elmék ismernek majd fel, kiknek gondolatai és érzései jelenleg olyannyira megközelíthetetlenek számunkra, mint a földigilisztáké a mi gondolatainkhoz és érzéseinkhez képest.” – Freeman Dyson

Álmodozás a valóság peremén

Nem hiszek az asztrológiában. Nem hiszem, hogy az idegenek alászállnak, hogy gabonaköröket alkossanak, vagy teheneket csonkítsanak. Nem hiszek a személyes Istenben, aki lesújt a gonoszra, vagy a telejósokban, akik gondolatokban fürkésznek és a halott nagynénivel beszélgetnek. Nem hiszem, hogy Mózes kettéválasztotta a Vörös-tengert, mint Charlton Heston a Tízparancsolat című filmben. Nem hiszem, hogy a Föld üreges, és hogy az Agartha néven ismert emberfeletti civilizáció lakik benne. Másfelől pedig, ellentétben néhány szkeptikussal, akiket ismerek, engem mélyen lenyűgöz a vallás, a halál közeli élmények, a pszichoaktív vegyületek, a spiritualitás, sőt még a Biblia is. Ötleteim zömét a könyveimhez hosszabb séták alkalmával, illetve éjjelente álmaimban hívom elő, ami elég elterjedt szokás szerzők és tudósok körében. Például Srínivásza Rámanudzsan előszeretettel merített álmaiból matematikai betekintéseket, élénkebb rálátást a szakmájára. Különböző hindu istenségek buzgó követője volt. Éjjelente, miután cseppenként fogadta vízióit ezektől az istenektől, Rámanudzsan kézirattekercseket látott, melyeken rendkívül összetett matematikai ábrázolások voltak. Mikor felébredt, már csak a töredékét tudta leírni annak, amit az istenek mutattak neki. Robert Kanigel, a The Man Who Knew Infinity (A végtelenség ismerője) című könyvében úgy fogalmaz, hogy a spiritualitás és a matematika ötvözete Rámanudzsan részéről „egy sajátosan flexibilis elme és a fogalmi kapcsolatokra, illetve a ritka és bizonytalan asszociációk meglazítására való különös érzékenység tanúsítása”. Valóban, Rámanudzsan nyitottsága a misztikus látomásokra csakugyan „az ok és okozat kapcsán egy kényes, rugalmas és elasztikus hajlandóságokkal, elképzelésekkel felruházott elmét sugall, amely befogadóvá tette őt arra, amit a pusztán logikai adottságokkal megajándékozottak nem látnak”.

 „Az alvás egy hatvanad részben halál. Az álom egy hatvanad részben prófécia.” - Talmud, Berakhoth 57b

A történelem folyamán a kreatív emberek nyitottak voltak az álmodásra, mint inspirációs forrásra. Paul McCartney a közismert Beatles dalról, a Yesterday-ről, minden idők egyik legnépszerűbb szerzeményéről azt mondta, hogy a dallamát egy álom idézte elő. Kétségkívül olyan csodálatosnak és fülbemászónak tűnt, hogy egy ideig nem is volt biztos benne, hogy eredeti. A dán fizikus, Niels Bohr egy atom modelljét látta álmában. Elias Howe egyik álmában egy tű működési elvét fedezte fel a huroköltéses varrógéphez. René Descartes álmaiban felvillanó képei haladást jelentettek geometriai eljárásaiban. Dmitrij Mengyelejev, Friedrich August Kekulé és Otto Loewi álmai tudományos áttörésekhez vezettek. Nem túlzás azt állítani, hogy számos tudományos és matematikai előrelépés az álmok nyersanyagából építkezett. Évtizedekkel Rámanudzsan után, a modern világ legnagyobb elméi közül sokakat inspirált a marihuána és a pszichedelikumok. Erre egy példa Ralph Abraham, a káoszelmélet egyik úttörője, a Kaliforniai Egyetem matematikus professzora, aki egy alkalommal kifejtette, miként hatnak a pszichedelikus meglátások a matematikai elméletekre:

„Az 1960-as években a matematika határterületeiről sokan tettek felfedezéseket pszichedelikus anyagokkal. Rendkívül kreatív és szilárd viszonyban álltak egymással a hippi kommunák és a top matematikusok. Onnan tudom ezt biztosan, hogy én magam szállítottam a pszichedelikumokat a matematikus közösségekbe. Ha kreatív szeretnél lenni a matematikában, a teljes feledés pontjáról kell kiindulnod. Alapvetően, a matek egy teljesen tudattalan folyamatban nyílik meg, amelyben az ember teljesen tudatlan a szociális hangulatot illetően. Továbbá, mindig is a matematikai fejlődés volt a tudatosság előrelépésének mozgatója.”

Játék a valóság peremén

Ebben a könyvben túllépünk a hagyományos technológián és tudományon, és párhuzamos valóságokkal, vallással, kulturális érdekességekkel és fura szerzetekkel foglalkozunk. Bármit is hiszünk az ilyen fura, hátborzongató és természetfeletti dolgokról, el kell ismernünk, hogy a történelem során az emberek gyakran éltek meg olyan érzéseket, gondolatokat, amelyek túlléptek hétköznapjaik határain. Ezeket az élményeket nem tartják minden esetben isteninek, hasznosnak, vagy igaznak. A pszichiáterek könnyen lealacsonyíthatják ezeket az agy temporális lebenyének fokozott aktivitásaivá, noha a víziók és az élmények érvényességén ezzel nem változtatnak.

 Alkalmanként a témakörök és a talányok némelyike egyszerűnek, lényegtelennek tűnhet, beleértve a pénzérmék leejtését az Empire State Building tetejéről, vagy, hogy Jézus ki tudta-e számolni, mennyi 43 x 31? Mégis olyan kérdések ezek, amelyeket az olvasók gyakran felvetettek, és épp az ilyen csípősek a kedvenceim. Egyetértek az osztrák fizikussal, Paul Ehrenfesttel, aki azt mondta: „Tegyünk fel kérdéseket! Ne féljünk attól, hogy hülyének néznek minket! Rendszerint a buta kérdések bizonyulnak a legjobbaknak és azokat a legnehezebb megválaszolni. Arra sarkallják a beszélőt, hogy az alapvető problémán gondolkozzon.” – Osztom Ehrenfest véleményét, és különösen a gyermekek kérdéseit kedvelem. Néha viszont azon tűnődöm, vajon meg tudják-e a tudósok valaha is válaszolni az emberiség legmélyebb kérdéseit? Talán az agyunk, melynek fejlődése eredményeként elfutottunk az oroszlánok elől az afrikai szavannákon, nem úgy épült fel, hogy áthatoljon az univerzum szövetén. Képzeljünk el egy földönkívülit, aki a mi IQ értékünk százszorosával rendelkezik! Milyen beható, mélységes elképzelések, fogalmak válhatnak elérhetővé egy ilyen teremtmény számára, amelyektől mi jelenleg teljesen el vagyunk zárva? Egy átlagos pudli képtelen felfogni a Fourier-transzformációt, a Sapir-Whorf-hipotézist, vagy a gravitációs hullám-elméletet. Az emberi előagy néhányszor nagyobb, mint egy pudlié, és sokkal több kérdést tudunk megfogalmazni, mint ők. Van-e olyan oldala az univerzumnak, melyet sosem vehetünk észre? Vannak-e olyan kérdések, melyeket sosem tehetünk fel? Ide kapcsolódik Michael Murphy fejtegetése a Future of the body (A test jövője) című könyvéből:

 „Egy béka egyszerű szemei számára a világ egy szürkés, feketés, bizonytalan, tompa rendnek látszik. Lehet, hogy beszűkült érzékelésünkben olyanok vagyunk, mint a békák, a benépesített világnak csupán egy töredékét felfogva? Lehetséges, hogy fajunk éppen olyan multidimenzionális világok valószerűségére kezd ráébredni, melyekben az anyag finom újjászerveződéseken megy keresztül valamiféle hipertérben?”

Einstein minden bizonnyal a peremvidéken játszadozott, amikor olyan elgondolásokon merengett, mint az időutazás, a meghajlított téridő és a magasabb dimenziók. Egy 1929-es interjúval érzékelteti a Szex, drogok, Einstein és manók hangulatát:

„Egy kisgyermek helyében vagyunk, aki belép egy hatalmas könyvtárba, ami tele van különböző nyelvű könyvekkel. A gyermek nem érti a nyelveket, amelyeken azokat megírták. Elrendezésükkel kapcsolatban egy meghatározott tervszerűséget jegyez fel, egy rejtélyes rendszert, de nem érti azt, csupán halványan sejti.”

A fugu szusiról és a transzdimenzionális realitás férgeiről

A fugu gömbhal halálos a petezsákjában és májában található neurotoxin, a tetrodotoxin miatt. A hal húsának jóval alacsonyabb a méregtartalma, ezért elfogyasztásakor enyhe bizsergést, eufórikus érzést nyújthat. Talán ez az egyik oka annak, hogy kedvelik az emberek. Egyéb állatok szervezetéből is kivontak már tetrodotoxint: tengeri csillagokból, a kaliforniai gőtéből, a varangyfélék atelopus neméből, a kékgyűrűs polipból, a rövidfarkú rákok xanthidae családjából. Wade Davis, antropológus feltételezi, hogy a tetrodotoxin az egyik fő összetevője a vudu „zombi pornak”. Haitin élő boszorkánydoktorok tetrodotoxint használhatnak áldozataik megmérgezéséhez, hogy élőhalottá tegyék őket. Testük megbénul, szívverésük alig érzékelhető. Miután a tetrodotoxin elenyészik, a páciens felébred, mintha a halálból támadna fel.

Rovarevés és transzcendencia

Az egykoron Brazília keleti részén élő malalis őslakosok a bicho de tacuara-t (bambusz férget) kulináris élvezetnek tartották, amely édeskés krémhez volt fogható. A kis teremtmények bambusztörzsekben bújnak meg. Mielőtt még a férgek hallucinogén hatásait tárgyalnák, ne feledjük, hogy a rovarevés (entomofágia) elég elterjedt az olyan országokban, mint Thaiföld és Mexikó, ahol fajok százait fogyasztják rendszeresen. Arisztotelész rajongott a kabócák zamatáért. Európát és Észak-Amerikát kivéve a legtöbb ember eszik valamennyi rovart. Afrika egyes részein az étrendi fehérje 60%-át rovarokból szerzik. A hernyók és lárvák egészséges, telítetlen zsírsavakat tartalmaznak.

Nos, igen, rengeteg ember fogyaszt rovarokat, de mégis ki gondolta volna, hogy a bogarak pszichedelikus portálok lehetnek más univerzumokba? Az 1800-as években a portugálok, akik a malalis indiánok közé szegődtek, szintén az entomofágia élvezői voltak, és a bambuszférgeket tűzön „olvasztották meg”, hogy végül egy olajos halomban álljanak össze. Sütés közben azonban óvatosnak kellett lenniük! Az indiánok ugyanis figyelmeztették őket, hogy a férgek feje erősen mérgező. Mindamellett, a kiszárított és porrá őrölt test hatékony volt a sebek gyógyítására. Amikor a malalis tagok álmatlanok voltak, nyeltek egy kevés féregőrleményt, ami egy egyed fejének kivételével a bélcsatornáját is tartalmazta, majd eksztatikus álomállapotba léptek, melynek során csodálatos álmaik voltak. A „férgek álma” néha egy egész napig is elhúzódott. Későbbi kísérletek során úgy vélték, hogy a férgek pszichedelikus tulajdonságai a bélcsatornában és feltételezhetően a nyálmirigyekben rejlenek. Sajnálatos módon a malalis törzs régóta kihalt a nyugati civilizáció betolakodása következtében, ezért már nem kérdezhetjük meg őket, hogy pontosan melyik fajt fogyasztották, és hogy a férgek milyen mértékben voltak új valóságokba, ősi álmokba nyíló kapuk.

Ezek a féregbelsőségek a rovarokból származó hallucinogének egyik legkorábbi példái. Napjainkban, bizonyos kaliforniai bennszülött törzsek tagjai élő hangyákat nyelnek le, hogy látomásokat idézzenek elő. A hangyák a gyomorfalba harapnak, belefecskendezik mérgüket, majd a felöklendezés során élve kijutnak.

Sok egyéb természetes pszichedelikum létezik. Például a San Pedro meszkalint tartalmaz, és ezek a kaktuszok számos kertészetben fellelhetők, és gyakran a helyi háztartási boltokban és szupermarketekben is megtalálhatók. Számos faj a kereskedelmileg forgalmazott dísznövények közül DMT-t tartalmaz. A rododendron egyik fajtája, a levendulaszínű pontusi havasszépe mérgező, ám emellett arról is ismert, hogy belélegzett füstje víziókat ébreszt. Mindezen növények legálisan tarthatóak, fogyasztásuk mégsem az. A botanikai pszichedelikus iboga egy afrikai bokorból származik, amely olíva méretű, ehető narancs gyümölcsöt terem.

Norfolk-szigeti álomhal

Az álomhal valódi munkája abból áll, hogy új tengerekre szállítson minket, s közben mélyítse a vizeket, elnyújtsa a horizontokat.

Még a tudattágító férgeknél is érdekesebbnek bizonyul a Norfolk-szigeti „álomhal”. Ha az álomhalból eszel – a Kyphosus bizonyos fajai közül (Kyphosus fuscus, vagy Kyphosus vaigiensis) -, akkor különös és felejthetetlen álmaid lesznek tőle. Egy német antropológus, Christian Ratsch, aki a természetes pszichedelikumok egyik szakértője, feltételezi, hogy a hal nagy mennyiségben DMT-t, vagy ahhoz hasonló hallucinogén molekulákat tartalmaz. Bármi lehet is a pontos hatóanyag, a CIA egykoron attól félt, hogy az oroszok halálos idegmérget készítenek belőle.

Néhány riporter evett az álomhalból és jellemezte különös hatásait. Leghíresebb fogyasztója Joe Roberts, a National Geographic magazin fotósa. Roston sütve készítette el 1960-ban. Az ínyenc falatok elfogyasztását követően science-fiction jellegű intenzív hallucinációk árasztották el: futurisztikus járművek, űrutazásszerű képek és az emberiség első űrbéli felfedezéseit megörökítő szobrok látomásai.

Ösztönös tudatmódosítás

Az ethnobotanikus és gombaszakértő Giorgio Samorni évtizedek óta tanulmányozza a pszichoaktív anyagokat és úgy hiszi, a drogfogyasztás iránti vágy egy univerzális, biológiai alapú belső kényszerből ered, hogy tudatunkat kitágítsuk. Animals and Psychedelics (Állatok és pszichedelikumok) című könyvében kifejti, hogy minden teremtmény keresi a transzcendenciát és a módosult tudatállapotokat – beleértve a koffeinfüggő kecskéket, a nektárfüggő hangyákat, a gombakedvelő rénszarvasokat, a részeg elefántokat és az ittas madarakat. A tudatmódosítók újfajta viselkedésmintázatokat kreálnak és változtatnak az egyéni evolúción. Samorni felvetése például az, hogy rengeteg élőlény szándékosan keresi a mámort. A pszichoaktív növények által létrehozott módosult tudatállapotok „merev ösztönöket elkerülő utakat szabadítanak fel, lehetővé téve újfajta magatartások és technikák megtanulását, elsajátítását a felfedező faj számára”. Bármely párosodási esélyeket növelő viselkedés, mint például a szexuális vágyserkentők fogyasztása, az efféle stimulánsok felkutatásával karöltve az utódok létrehozása felé tendál. Még a gorillák és a csimpánzok is használnak növényeket rekreációs célzattal. A gorillák például megtanulták a pszichedelikus hatású iboga bokor gyökerét kiásni, hogy betépjenek tőle. Egyes bogárfajok olyan hasi váladékokat termelnek, hogy a bűvkörükbe került hangyák a védelmükbe állnak, még saját lárváik elhagyása árán is. A rénszarvasok rendszerint kutatnak fel és fogyasztanak pszichoaktív zuzmókat. Ha az állatvilág egyéb része is keresi a módosult tudatállapotokat, lehetséges lenne, hogy ez a keresés az emberek részéről is egy teljesen természetes dolog?

„Lelki szemeim előtt egy szimpla nap lebeg a közeljövőből, amelyen tegyük fel, öt millió ember világszerte egy jókora, egészséges mennyiségű MDMA-t fogyasztana el (vagy hasist, gombát…) és kitárnák a szívüket és elméjüket egymásnak, és a világmindenségnek. A tiszta dionüszoszi báj rítusa, a közösségi dal és tánc bevonásával, imádságok felszólalásával a létrehívott globális tudatháló húrjait pendítené meg, egy harmonikus akkordot zendítve Chicagotól Bangkokig, Sydeneytől Sao Pauloig, Londontól Delhiig, Durbantól Teheránig.” - Charles Hayes

A kutató, Carl Sagan alkalmanként marihuánát használt, és széles körben terjesztette tudományos írásait. Sagan így ír:

„Az elrugaszkodott állapotban elért intuitív meglátások elsöprő képei valódi betekintések… A kannabisz illegalitása botrányos - egy olyan drog kiaknázásának útjába állított akadály, amely a nyugalom, a derültség és a helyes meglátás eléréséhez segít ebben az egyre őrültebbé és veszélyesebbé váló világban.”

Nyelv, szín és a Guugu Yimithirr

Szavaink a kalapácsok, amelyek feltörik tudattalanunk jegét.

Nyelvünkről elmélkedve, kezdjük az egyik személyes hősöm, a látnok fizikus, Freeman Dyson szavaival, aki arra hívja fel figyelmünket, hogy mi, emberek „egy olyan majomszerű faj vagyunk, amely éppen csak lemászott a fáról”. Dyson így ír:

„A természet mindennemű megértése az emberi nyelv alapján történik; és az emberi nyelv fajunk egyéni történelmének véletlen eszköze. Meglepő lenne, ha az emberi nyelv képes lenne magában foglalni és megérteni a világegyetem azon aspektusait, melyeket ember még nem látott, vagy tapasztalt. Ha léteznek nálunk is nagyobb elmék az univerzumban, valószínűtlen, hogy nyelvünk körül tudná ölelni és bekeríteni a gondolkodásukat. Valószínűtlen, hogy tudományunk meg tudná magyarázni fogalmaikat, elképzeléseiket.”

A kutatók álláspontja arról, hogy létezhet-e gondolat nyelv nélkül, a mai napig megosztott. Például Clive Wynne Do Animals Think? (Gondolkodnak-e az állatok?) és Euan McPhail The Evolution of Consciousness (A tudat evolúciója) című könyvek szerzői szerint a gondolatnak szüksége van a nyelvre és ily módon sem az állatok, sem a preverbális gyermekek nem képesek gondolatteremtésre. Velük ellentétben Jerry Fodor a The Language of Thought (A gondolat nyelve) szerzője szerint a nyelv nem szükséges a gondolathoz, inkább csak a gondolatok kifejezésének egy eszköze. A Cambridge-i Egyetemnél dolgozó Nicola Clayton egyetért azzal, hogy a gondolat nem követeli meg a nyelv jelenlétét és felhívta a figyelmemet a jól funkcionáló autistákra, más néven az Asperger-szindrómásokra, akik képekben gondolkodnak, nem pedig szavakban. Például szolgáljon Dr. Temple Grandin, egy autista, aki úgy érzi, képes „egy tehén szemein keresztül látni”, és vágóhidak, haszonállatokat tartó üzemek befolyásos tervezője is egyben.

Más kultúráknak természetszerűen rengeteg szavuk van környezetük azon elemeire, amelyek fontosak számukra. Például a brazíliai Tariana törzs számos egyezményes kifejezést használ a hangyákra - ilyenek az ehető hangyák, harapó hangyák, szúró hangyák, és így tovább – olyan szavakat, amelyek egy „átlagos” angolul beszélő szótárából valószínűleg hiányoznak. Azonban a Tariana lingvisztikájában az angollal ellentétben nem tesz különbséget kék és zöld között. Nyelveink hatással vannak arra, hogyan kategorizáljuk a világot és miként csoportosítunk objektumokat. A legtöbb ember nagyon hasonló színkategóriákat használ, mert mindannyian hasonló vizuális rendszerrel rendelkezünk, és mert élőhelyünk a látható hullámhosszok azonos felosztásában leledzik. Másfelől, az új-guineai Dani törzs csupán két szót használ a színekre! Az egyik szolgál a meleg színekre, mint például a fehér, a vörös és a sárga. A másik pedig a hideg színek skáláját fedi le, olyanokat, mint például a fekete, a zöld és a kék. Lingvisztikai szempontból még a Dani törzsnél is korlátozottabb helyzetben van az amazonasi Piraha törzs. Daniel Everett, amerikai nyelvtudós, antropológus szerint ők az egyetlen ismert törzs, amelynek nincsenek különálló szavai a színekre. Ráadásul, ez a vadászó-gyűjtögető embercsoport az egyetlen a Földön, amelynek a számokról és a számolásról sincs fogalma. Kétségkívül úgy tűnik, hogy felnőtt tagjaik képtelenek megérteni a számolást és a számok fogalmát, még annak ellenére is, hogy kérésükre a kutatók heteken át alapszintű matek órákat tartottak nekik. A számok koncepciójának eme komplett hiánya vezette a kutatókat odáig, hogy úgy jellemezzék őket, mint akik „egyenesen a Marsról jöttek”.

A piraháknak nincsen írott nyelvük, kollektív emlékezetük visszamenőleg maximum két generációig terjed. Egyhuzamban nem alszanak többet két óránál, se éjszaka, se nappal. Gyakran megváltoztatják a nevüket, mert úgy hiszik, rendszerint lelkek szállják meg őket és átformálják személyiségüket. Még teremtésmítoszaik sincsenek. A Columbia Egyetem kognitív pszichológusa, Peter Gordon azt találta, hogy egyetlen matematikai műveletet sem tudtak kivitelezni. Gordon úgy véli, a probléma nagyrészt a számokban szegényes szókincsükkel magyarázható. A csimpánzok el tudnak számolni kilencig, míg velük szemben a pirahák egy kezükön számolva is pontatlanok.

Hasonlóképpen, Albert Einsteinnek sem kellett mindig a szavakhoz folyamodnia, amikor az anyagi világról gondolkodott. Az Önéletrajzi jegyzetekben említi, hogy gyakran képekben gondolkodott, és hogy a verbális gondolkodás néha csak egy nonverbális folyamat végén tűnt fel. „Aligha gondolkodom szavakban” - mondta.

A nyelv egy bizonyos világlátás örökösévé és alkalmazójává formálja a gyermeket. Természetesen létezik egy kétirányú memetikus áramlat, amelyben a kultúra tükröződik nyelvében, és a nyelvet a kultúra alakítja. Lássuk mindezt Sapir saját szavaival! 1928-ban ezt írta:

„Naiv dolog azt hinni, hogy az emberek a valósághoz a nyelv nélkül viszonyulnak, s hogy a nyelv csupán a kommunikáció és a reflexió alkalmi eszköze. A „való világ” nagymértékben tudattalanul épül a csoport nyelvi habitusaira… Azért látunk, hallunk és tapasztalunk úgy, ahogy, mert közösségünk nyelvi szokásai az értelmezés bizonyos alternatíváira prediszponálnak.”

Benjamin Whorf a következőt írta:

„A természetet az anyanyelvünk által lefektetett vonalak mentén tagoljuk. A kategóriákat és típusokat, melyeket a jelenségek világából elkülönítünk, nem készen találjuk, nem azért jönnek létre, mert mintegy kiszúrják a szemünket. Ellenkezőleg, a világ a benyomások kaleidoszkopikus áramlataként jelenik meg, amit pszichikumunknak kell elrendeznie. Ezt a munkát a pszichikum nagyrészt a nyelvi rendszer segítségével teljesíti. A természetet úgy szabdaljuk föl, úgy szervezzük fogalmakba, úgy tulajdonítunk jelentéseket neki, ahogy azt egy megegyezés előírja számunkra. Egy olyan megegyezés, amely beszédközösségünkben mindenütt érvényes, és nyelvünk mintáiban kodifikálódott.”

Whorf javaslata, hogy szem előtt tartsuk az érzékelés nyelvi megformálásának elképzelését, mert „egyetlen individuum sem jellemezheti akadálytalanul, abszolút pártatlansággal a természetet, helyette az értelmezés bizonyos eljárásaira kényszerül, még akkor is, ha teljesen szabadnak hiszi magát”. Röviden, a Sapir-Whorf-hipotézis javaslata, hogy a nyelvi struktúra kihat a beszélő magatartására és gondolkodására; ez egy olyan hipotézis, melyet sok kognitív tudós, köztük Noam Chomsky és Steven Pinker elutasít. Ha nincsenek meg a szavaid, amelyekkel gondolataidat leírhatnád, jellemezhetnéd, akkor nem fogod tudni másoknak átadni azokat.

Paul Kay nyelvész, aki a szín és a nyelv témája iránt érdeklődik, egyetért velem abban, hogy a nyelv alakítja annak módját, ahogyan a valóságot kategóriákra tagoljuk: „a bizonyítékok gazdagon ábrázolják, hogy amit az emberek azonos, vagy másféle módon kezelnek, az attól függ, milyen nyelvet beszélnek”. Valóban, a Guugu Yimithirr, egy ausztrál nyelv beszélőinek egészen eltérő elképzelésük van a „balról” és a „jobbról”, mint a nyugati nyelv beszélőinek, és ez által úgy tűnik, gondolat- és viselkedésmintázataiknak elragadó formákat szab. A Guugu Yimithirrnek például nincsenek szavai a „balra” és a „jobbra”. Beszélői a területeket és az irányokat mindig az észak, dél, kelet és nyugat szavak Guugu Yimithirr megfelelőivel írják le. Így tehát sosem mondják azt, hogy ez a fa balra van tőlük, hanem hogy tőlük nyugatra helyezkedik el.

A valósággal kapcsolatban álló nyelvről és szókincsről folytatott fejtegetésünk saját elmém „módosulására” emlékeztet, amikor entomológiát tanultam, és amikor a rovaroknak az összes rendjeit (úgy, mint Odonata, Coleoptera és Hymenoptera) meg kellett tanulnom, akárcsak a testrészeket (mint például tracheola, stigmák, spirákulum, tympanum és pronotum). Amikor mindenre voltak neveim, egészen másképp fogtam fel a rovarokat, annyira másképp emlékeztem rájuk és annyira másképp beszéltem is róluk. A nevek segítettek fókuszálni és meglepően újszerűen konszolidálták, állandósították figyelmemet. Nyilvánvalóan, mielőtt még tudtam volna a neveket, észrevettem, hogy egy bogárnak nagy szárnyai vannak, míg a másiknak nincsenek, vagy, hogy az egyiknek alsó állkapcsa van, és a másiknak nincs, de kétlem, hogy az elmém arra lett volna hangolva, hogy kezelje, igazgassa, kategorizálja és megjegyezze ezt az új információt.

Ha kihalnak ezek az egzotikus nyelvek, az emberiség kevesebb világnézettel, a valóság befogadásának és rendszerezésének kevesebb módjával marad fenn. Napjainkban 438 nyelvnek kevesebb, mint 50 beszélője maradt. Egy nyelv eltűnése során elveszíthetjük mindazt a tudásanyagot és történelmet, amelyet mítoszaiban és elbeszéléseiben elzárva tartalmazott, a nyelvtani felépítettségbe és szókincsbe ágyazott emberi tudatossággal egyetemben.

 A látnoki író, Terence McKenna (1946-2000), aki a DMT-hez hasonló pszichedelikumokkal kísérelte meg a valóság tanulmányozását, szintén úgy gondolta, hogy a betűk, a szavak és a nyelv közvetlenül kapcsolódnak a valóságoz. Tehát úgy vélte, hogy a valóság nem az olyan részecskékből áll, mint a protonok, neutronok és kvarkok, hanem főnevekből, igékből és melléknevekből. Úgy hitte, a DMT láthatóvá teszi a szintaxist és felfedi előttünk a nyelv és a gondolat mögötti logikát, a „valóság gépi kódját”. Szerinte „az univerzum nyelvből épül fel”. Szerintem McKenna azt sugallja, hogy a nyelv önmagát replikálja az idők folyamán társadalmakat létrehozva, melyek mind az emberek és a gépek a nyelv ilyen vagy olyan formájától függnek. Az Archaic Revival (Ősi Ébredés) című könyvében így ír: „a Föld egy olyan hely, ahol a nyelv szó szerint életre kelt. A nyelv megfertőzte az anyagot. Másolja, meghatározza és építi önmagát.”

A valóság bizonyos értelemben mesékből és mítoszokból formálódott és jött létre.

Az alábbi írók, William S. Burroughs és Mark Pesce szerint a nyelv tulajdonképpen egy vírus. Pesce a következőt írja:

„Nyelvünk nem születésünkkor jött világra. Nincs a DNS-ünkbe kódolva. Inkább olyan, mint az E. coli, a kommenzalista baktérium a beleinkben, amely az étel megemésztésében is szerepet játszik. A nyelv segít a jelenségeket megemészteni, lehetővé téve, hogy a világ természetén rágódhassunk.”

Pesce úgy hiszi, az állatok közvetlenül fogadják be a valóságot, ám az embereket „elködösíti” a nyelvük, amely egy évezreddel ezelőtt megszállta és „kolonizálta agyvelőnket” egy réteget ékelve közénk és a valóság közé.

„Míg a nyelv mestereiként tekintünk magunkra, ennek pontosan az ellenkezője igaz. A nyelv a mi mesterünk, egy zsarnok, kinek rabságából elképzelhetetlennek tűnik a menekvés.”

 A valósággal közös interakcióinkat összekötő nyelven túl, a tudósok mára tudják, hogy szándékos mozdulataink nem a tudatos elménk által indulnak el! Cselekvésünkkel kapcsolatos agyi jelek észlelhetőek mielőtt megfontolt célunk lenne bármit is tenni, akárcsak egy gombot megnyomni. Ha elhelyeznék egy elektródát az agyadban, előbb tudnám, hogy mikor készülsz valamit csinálni, mint te magad. Pesce hasonlóképp gondolkodik, amikor azt mondja, hogy a döntésig érzelmi benyomásokon, érzeteken át vezet az utunk, és hogy minden esetben a „beleink szabják az irányt”. „Okunk” csupán akkor lép a folyamatba, miután a döntés már megszületett.

A hopik kvantummechanikája

 Napjainkban a nyelv és a matematika szimbólumait arra használjuk, hogy kifejezésre juttassuk az emberek, a világegyetem és a végtelen közti kapcsolatokat. A matematikusok és a papok az „eszményi”, immateriális, nem változó igazságokat kutatják, melyeket aztán megkísérelnek érvényességre juttatni a való világban.

A legtöbb nyelv grammatikája tartalmaz múlt- és jövő időt, és kialakít olyan határvonalakat, mint másodperc és perc, illetve tegnap és holnap. Egyelőre nem tudjuk pontosan, mi az idő. A hopik úgy tekintenek az időegységekre, mint a nyakláncra fűzött gyöngyszemekre: ahelyett, hogy a percek elmúlnának, szem előtt tartják a kifeszített perceket, hogy minden jelen pillanat a már letűnt percek sora legyen.

Whorf meg volt győződve arról, hogy a hopik nyelve - ennél fogva kultúrájuk, gondolkodásmódjuk – lehetővé teszi számukra, hogy a kvantumfizika, vagy Einstein téridő elméleteinek bizonyos aspektusairól hatékonyabban elmélkedhessenek, mint az európai nyelveken beszélő emberek.

Habár a hopik nyelvtanában általában nem találhatók utalások a múltra, a jelenre és a jövőre, két másik igeidőt mégis megtalálunk: a megnyilvánult (fizikailag testet öltött) és a megnyilvánulni

készülő (érzékekkel nem felfogott) időt. A megnyilvánulni készülő (vagy szimplán: megnyilvánuló) igeidő olyan gondolati struktúrákat, a valóság olyan aspektusait foglalja magában, melyeket érzékszerveinkkel nem tudunk észlelni.

Mi az idő?

„A világ teremtése nem az idők kezdetén történt, megtörténik minden nap.” – Marcel Proust

Einsteinnek köszönhetően a modern fizika extra dimenziónak véli az időt, így tehát három hatalmas térbeli-, és egy időbeli dimenzióval felvértezett univerzumban foglalunk helyet. Álljunk meg egy pillanatra, és vessünk pillantást néhány téridővel kapcsolatos misztikus implikációra!

 Aquinói Szent Tamás Istent téridőn kívülinek hitte, és így képesnek látta a világegyetem minden történésének, a múltnak és a jövőnek megfigyelésére egyetlen káprázatos pillanat keretében. Egy időn kívüli régióban, úgynevezett „hiperidőben” létező megfigyelő egyszerre láthatja a múltat és a jövőt. Néhány misztikus a téridőt egy regényhez hasonlította, melyet a lélek olvas; a lélek, amely a téridőn kívül állva lassan végigtekint az idő hosszirányú tengelyén.

Az időutazás a mindentudó, jelenvaló, mindenható irányába való előrelépést jelentené, olyan tulajdonságok megszerzése felé, melyeket mi, emberek isteninek vélünk. Bizonyos szempontból tehát az időutazás mindannyiunk számára az istenivé válás lehetőségével kecsegtet.

Néhány fizikus szerint, ha az időt komolyan a negyedik dimenzióként tartjuk számon, akkor a múlt és a jövő mindig is létezett, és az emberi tudat valamilyen ismeretlen okból az univerzumnak egyszerre csak egy pillanatát fogja fel, egy folytonosan változó jelen sodró illúzióját. Ahogyan egyszer a matematikus, fizikus Herman Weyl mondta:

„Az objektív világ pusztán van, nem pedig történik. Csakis a tudatom merev tekintete számára válik valóra a testem életvonala mentén felkúszó szegmense eme világnak, mely, mint egy elröppenő képzet, folyton folyvást változik.”

Talán az univerzum más lényei számára nem áll fenn a mi múlttal és jövővel kapcsolatos érzékszervi korlátoltságunk, mint például Kurt Vonnegut teremtményei esetében, az Ötös számú vágóhídban. Ebben a könyvben az idegenek egyszerre látják a múltat és a jövőt, és úgy tekintenek az emberi lényekre, mint egy „ezerlábúra, egyik végén újszülöttek lábaival, a másikon idősekével”. Vajon az újszülött csecsemők érzékelik-e az idő múlását? A Kanthoz hasonló filozófusok úgy gondolták igen, és úgy hitték, az idő valami olyasmi, amit születésünktől fogva érzékelünk és rajtunk kívül is létezik. Más gondolkodók úgy vélekedtek, hogy az idő az emberi elme konstrukciója. Henri Bergson például teljes egészében a szubjektív tapasztalatból származtatta. Szerinte egy csecsemő még nem érzékeli közvetlenül az időt, mert el kell sajátítania annak megtapasztalásának módját. Ha az idő valami megtanulható dolog, akkor el is tudjuk felejteni? Bergson azt is felvetette, hogy az idő nem fix, megváltozhatatlan pillanatok lineáris, óraműszerű mértékeiből áll.

Egyszer, amikor Einsteint a pszichológiai időről kérdezték, megjegyezte: „amikor két órát töltesz el egy kedves lánnyal, azt hiszed az egész csak egy perc volt, de amikor egy forró kályhán ülsz egy percig, úgy érzed, mintha két óra telne el”. Einstein halála óta megszaporodtak az időkitolódás pszichológiáját vizsgáló kutatások. Jelesül, az alvás tanulmányozásakor kimutatták, hogy az álmodás ideje alatt az idő kitágul; a külvilág rövid terjedelmű periódusai közben a belső világ hosszú képsorai lehetnek jelen. Ha már öt perce álmodnál és én felkeltenélek, olyan hosszú történéseket tudnál nekem elmesélni, amik jóval többnek tűnnének öt percnél. Pszichológiai időészlelésedet olyan dolgok is befolyásolják, mint a beszedett gyógyszerek, az adott napszak, a hangulatod, a külső befolyásoló tényezők, még a hőmérséklet is. A hipnózis szintén okozhat időeltolódást, akárcsak a kannabisz vagy az LSD. Továbbá a hő felgyorsítja az agy időmérőjének tevékenységét. A láz például egyénenként eltérően felgyorsíthatja az időérzékelést, részben talán azért, mert feltüzeli a kémiai folyamatokat.

Az ópium közismert az időérzékelésben betöltött szerepéről. Az angol író, Thomas De Quincey feljegyezte, hogy ópium hatása alatt úgy tűnt számára, mintha száz évet élt volna egyetlen éjszaka alatt. Egy másik angol, J. Redwood Anderson hasissal előidézett állapotára úgy utalt, hogy „az idő oly mérhetetlenül meghosszabbodott, hogy gyakorlatilag megszűnt létezni”.

Még drogok nélkül is, az ember el tudja sajátítani annak érzékelését, hogy az óra nagymutatója akadozik, lelassul, és egy helyben lebeg. Ezt gyakorolni kell, mégis vannak, akik képesek úgy látni, hogy a mutató egy időre megáll. Egyes pszichológusok felvetése szerint a megfigyelő elme, az entitás, amely az agy által felkínált információkkal kapcsolatban áll és értelmezi azokat, ideiglenesen kívülálló lesz az ilyen időben megragadt fázisokban. Az agyi hardver őrizetlenül marad, míg az elme valahol máshol jár. Egy hipnózis alatt álló személy pontosabban méri az időt, mint általában, megszokott állapotban. Például ha megkérnek egy hipnotizált személyt arra, hogy öt perc múlva ébredjen fel, sokkal pontosabban tudja megítélni ezt az időintervallumot, mint normális állapotban. Így hát azt gondolom, hogy a tudattalan időérzék pontosabb, mint a tudatos. Ez alatt pedig azt értem, hogy az agy olyan szinten megtanítható bizonyos időszakok mérésére, hogy azon a szinten a tudatos elme számítása már megbízhatatlan.

“Azt hiszem, tudattalan szinten sokkal inkább összhangban vagyunk létünk valós tényeivel, mint tudatos szinten… Kultúránk beszűkíti látásunkat. Általa bizonyos szemszögből látjuk a dolgokat, mégis megóv attól, hogy más oldalát lássuk a dolgoknak. Talán megvan a képességünk, hogy 360 fokban lássunk, alapvetően mégis csak egy szűk tartományát látjuk a világnak. Bárcsak előítéletek nélkül látnánk, a befogadásért cserében tágra nyitott érzékeinkkel, talán mindent egészen máshogy látnánk…” - Dean Koontz

A pszichoaktív ketamin alapos időeltéréseket okozhat. Az író, James Kent meglátása szerint, amikor a fogyasztó egy disszociált, „függetlenedett” állapotba lép, az idő egy „vibráló, vánszorgó rezgéssé lassul – egyetlen pillanata a végtelenség tengerévé terpeszkedik, és renyhén sodródik a következőbe. Másodpercek lesznek percekké, percek lesznek órákká, míg a csúcson végül az idő megszűnik bármit is jelenteni. A lineáris idő minden ága meghajlik, összecsavarodik, és egy időtlen, örökös, szimultán létállapotba zuhan.”

A különös relativitáselmélet

Einstein első jelentős hozzájárulása az idő tanulmányozásához akkor történt meg, amikor a fizikát forradalmasító relativitáselméletével a mozgással változó időt szemléltette. A mai tudósoknak az idő vagy a mozgás, mint „abszolút” nem okoz problémát. Mivel az idő a mozgásban lévő sebességének függvénye, óráinkat sosem állíthatjuk közösen egy, az univerzum közepén elhelyezett időmérőhöz. Az egész életed csupán egy szempillantás egy fénysebesség közelében utazó földönkívüli szempontjából. A mozgásban lévő órák nem maradnak szinkronban az egy helyben álló órákkal, és a mozgó tested kevésbé lassan öregszik, mint a mozdulatlan párodé.

„Einstein árnyékában élünk. Míg robbanásszerű hasznot húztunk meglátásaiból, még nem néztünk szembe a természetről felállított paradigmájának ellentmondásaival.” – Pierre Ramond

Össze tudott-e szorozni két számot Jézus?

 Miféle írott számokat használt Jézus, vagy egy korabeli ember? Kezdjük először Jézus és a negatív számok viszonyával! Jézus sosem számolt olyan negatív számokkal, mint például -3. A negatív számok fogalma az időszámításunk utáni hetedik századig nyúlik vissza. Ebben az időben először könyvelésekben találkozunk a negatív számokkal India területén. Legkorábbi bizonyíték az európai használatukra az Ars Magnaban bukkan fel, az olasz matematikus, Girolamo Cardano által publikálva 1545-ben. A bagdadi születésű Al-Khwarizmi volt az algebra törvényeinek felfedezője körülbelül i.u.

800-ban. Nyilvánvalóan, nem kevés meglepően alap szintű matek példát tudunk, ami nem volt még ismert Jézus idejében. Akkor vajon milyen számokat használhatott Jézus? Tudós munkatársam, Daniel Dockery szerint Jézus arámiul beszélt, és véleménye szerint Jézus az arámi/héber számrendszert használta, amelyben az ábécé karakterei egyben számokként is funkcionáltak. Mivel néhány Jézus gyermekkoráról szóló apokrif és álírás olyan történeteket ismertet, melyekben feltűnik a görög jelképrendszer és a vele kapcsolatos ábécék, az ember arra következtethet, hogy írásában a görög számrendszert is alkalmazhatta, melynek betűi szintén számokként is szolgáltak. Végezetül elég valószínű, hogy Jézus össze tudott szorozni két számot. Máté 18:22-nél azt találjuk: „legei auto ho Iesous Ou lego soi eos heptakis all’ eos hebdomekontakis epta.” Illetve Szent Jeromos Vulgatájában: „dicit illi Iesus non dico tibi usque septies sed usque septuagies septies.” Mai nyelven ez úgy szól: „Mire Jézus: Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer”. Mivel a 7 és a 70 szimbolikus ábrázolás lehet, nem szó szerinti értelmezés, amellett példaként szolgál a szorzásra. Továbbá az olyan pénznemek, mint a római szeszterciusz, a zsidó sékel, és a perzsa darik közötti átváltás érdekében valószínűleg szükséges volt a szorzás és osztás ismerete. Könnyen lehet, hogy Jézus tudatában volt a tartozás fogalmának, és érdeklődött is az adósságok iránt.

Félirena Raomh Nerennachm és Philip K. Dick

 Az idő torzulásával kapcsolatos ősi legendák elég gyakoriak. A Chronicle of Irish Saints –ben (Ír szentek krónikáiban) található Félirena Naomh Nerennachm-ban Mochaoi legendáját olvashatjuk, aki az Uladhban (Észak-Írország) található n’Aondruim apátja volt. Míg Mochaoi az erdőben járkált, egy csodásan daloló madárra lett figyelmes a fák között. Amikor megkérdezte a madarat, hogy miért énekel, azt mondta, hogy egy angyalnak szól. Valamivel később a madár elaludt, de Mochaoi továbbra is hallotta az angyali dalt még évszázadokon keresztül. Megszűnt öregedni, és az idő megállt körülötte az erdőben. Csak miután visszatért erdejébe vette észre, hogy évszázadok teltek el. Egy szentélyt építettek Mochaoi erdejében, ahol angyalok gyülekeznek és „remegő testük szüntelen várakozik, szárnyaik verdesésével imába foglalt hírét adják az Örökkévalóság Királyának.”

Sok modern kori író, filozófus, őrült és provokátor mélyen meggyőződött arról, hogy az idő nem az, aminek gondoljuk. Az író, Philip K. Dick példának okáért felvetette, hogy a Földön i. u. 50-ben megállt az idő, és elméletének konkrét okait is felsorakoztatja egyik lélegzetelállító művében, a Hogyan építsünk olyan univerzumot, ami nem esik szét két nap múlva című esszéjében. Röviden, szerinte a világ napjainkban nem a 21. században zajlik, tévedésben élünk, egy „téridő zsákutcában” ragadva, Kr. u. 50-ben. Így ír:

„Az elméletem a következő. Valamilyen fontos értelemben az idő nem valóságos. Vagy mégiscsak valóságos, de nem úgy, ahogy érzékeljük, vagy, ahogyan elképzeljük az időt. Az volt a kínzó és egyben nyomasztó meggyőződésem – és még mindig az -, hogy minden általunk is látott változás ellenére, egy sajátos, mindig jelenlevő táj állandóan ott van a változás világa mögött, a hátterében: és ez a sajátos háttér nem más, mint a Biblia világa, mégpedig a közvetlenül Krisztus halálát követő időszak, más szavakkal az Apostolok cselekedeteinek ideje. (…) Legalább az egyik regényemben belső bizonyíték van, hogy létezik egy másik valóság, egy változatlan, pontosan úgy, ahogy Parmenidész és Platón gyanította, és ez a valóság meghúzódik a változások látható jelenségvilága mögött, ráadásul talán a legnagyobb meglepetésünkre valahogyan képessé is válhatunk áthatolni hozzá. Vagy inkább a titokzatos Lélek tud minket összekapcsolni vele, ha úgy kívánja, hogy lássuk ezt az állandó tájat. Az idő múlik, ezer évek szállnak el, de ugyanakkor, amikor látjuk a jelen világát, az ősi világ, a Biblia világa ott rejtőzik mögötte, még mindig ott van, és még mindig valóságos.”

Dick számára a Biblia szó szerint valóságos, mégis elfedett, sosem változik, ennek ellenére folytonosan rejtve van érzékeink elől. Számos egybeesést említ, amikor visszakerült az Apostolok Cselekedeteinek idejébe. Túl sok volt a szinkronicitás.

„Mi van, ha a mi világunk nem volt igazán valódi eredetileg – egyfajta illúzió lett volna, mint ahogy a hindu vallás tanítja, és Isten, az irántunk érzett szeretetéből és kedvességéből következőleg, lassan átváltoztatná számunkra, lassan és titokban, valami valóságossá?”

Habár Dick tisztában van azzal, hogy a tudósok gúny tárgyává tennék kijelentését, mégis, szokatlan világnézetét elmélyíti, mint az emberekben a világ megértésének küzdelmeiben támadó nehézségek metaforáját. A preszókratikus filozófus, Hérakleitosz írta: „a természet rejtekezni szeret”. Dick szerint Isten is és a világegyetem is az, ami elgondolt, és amit elgondolt; az elgondoló és a gondolat is egyben. „Így az univerzum gondoló és gondolat, mi pedig, mivel a részei vagyunk, mint emberek, mindent számba véve, a gondolatai és elgondolói vagyunk e gondolatoknak.”