Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

Az evolúciós téveszme

Elszórt próbálkozásokat követően a darwini ideológia egyik védelmezője végül arra a felismerésre jutott, hogy természetes szelekció és a véletlen valóban nem férnek meg együtt, vagyis gyakorlatilag kizárják egymást.

A most következő írásban egy példával fogom illusztrálni az evolucionisták által követett megismerési folyamat legfőbb hibáit. Kritikámhoz egy 2006-ban megjelent könyv szolgál illusztrációul (1). A megismerési módszerek hiányosságaira és a kutatói mentalitás félresiklására keresve sem találhatnék jobb demonstrációs anyagot Richard Dawkins ateista szöveggyűjteményénél.

1. Tévelygések a Valószínűtlenség Hegyén

Az evolucionista világképben a természetes szelekció jelenti azt a „mindenható” folyamatot, amelynek működését minden faj eredetének hátterében ott sejtik. Már Darwin idején is nagy fejtörést okozott azonban ezzel kapcsolatban a következő, újra és újra leküzdhetetlennek bizonyuló probléma: Hogyha az egyes apró változások véletlenül következnek be, akkor miképpen indulhatott volna el és haladhatna tovább az evolúciós folyamat? A tiszta logika és a fizikai törvények szerint a véletlen és irányítatlan folyamatok nem vezethetnének a nagyon is rendezett makromolekulák, sejtek, komplex élőlények kialakulásához és fejlődéséhez. Ez ugyanis a lehetetlenségig valószínűtlen (ami az empirikus természettudományban a véletlen szinonimájának tekinthető) (2).

„Evolúciós” stratégiájuk akkoriban leginkább a hallgatás volt, s e problémát leginkább Darwin kritikusai emlegették, ők viszont annál gyakrabban. Elszórt próbálkozásokat követően a darwini ideológia egyik markáns védelmezője végül arra a felismerésre jutott, hogy természetes szelekció és a véletlen valóban nem férnek meg együtt (ahogyan azt a kritikusok mindig is tudták), vagyis gyakorlatilag kizárják egymást: „Ez a hiedelem, ami szerint a darwini evolúció »véletlenszerű«, több mint téves: pontosan ellentéte az igazságnak. A véletlen igen csekély szerepet játszik a darwini receptben, amelynek fontosabb tétele a leglényegét tekintve a nem véletlenszerű halmozódó szelekció.” (kiemelés az eredeti szövegben) (3) Az általa a valóság egyedüli modelljének tekintett evolúciós elméletrendszerben tehát a természetes szelekció a fajok és a változatosság kialakulása tekintetében nem hagy helyet a véletlennek.

Tovább tallózva fejtegetései között, az is kiderül, hogy a véletlen kizárását valójában mégsem gondolta ennyire kategorikusan. Az „evolúciósan megszelídített” véletlen szerinte így fest: „Miért kínálhat a természetes kiválasztódás sikeres megoldást a valószínűtlenség problémájára, miközben a véletlen és a megtervezés már a kezdet kezdetén csődöt mond? A válasz az, hogy a természetes szelekció felhalmozódó folyamat, így apró részekre tudja bontani a valószínűtlenség problémáját. Minden lépés kissé, de nem elképzelhetetlenül valószínűtlen. Ha ezek a kissé valószínűtlen események láncolatba fűződnek, a felhalmozódó végeredmény tényleg nagyon valószínűtlen lesz, messze meghaladja a véletlen lehetőségeit.” (4)

Vagyis végül mégis vissza kellett csempésznie valahogyan a véletlen szerepét. A lehetetlenül nagy valószínűtlenség így szerinte kisebb, és ez által „lehetségesebb valószínűtlenségecskékre” darabolódik. Ebben a gondolatban azonban nincsen semmi eredeti, csupán egy újabb csúsztatás, a jó szándékú érdeklődő, és a tudásra szomjazó diák félrevezetése. Messziről talán jól fest, de mi történik akkor, ha közelebbről is megvizsgáljuk? Kérdezem: Hogyha úgy lépünk túl a lehetetlenül nagy valószínűtlenségeken (ahogy már említettem, itt ez nagyjából a véletlen szinonimája), hogy apró darabokra osztjuk fel azokat, akkor vajon megoldottuk az eredeti problémát? Természetesen nem. Hogyha azzal a példával élnénk, amelyet ő használ, hogy bár nem tudtunk felugrani egy magas hegy (a nem kevés pátosszal Valószínűtlenség Hegyének nevezett darwinista kérdéshalmaz) tetejére, ám lépésről-lépésre mégis eljuthatunk oda, akkor hol sántítana ez a példa? (5) S ami még fontosabb, hol sántít az a teória, amelyet illusztrálni kívánt?

Egyebek mellett az a gond vele, hogy a példában emlegetett nagy ugrás lehetetlensége nem oldódik fel azáltal, hogy Dawkins most mégis inkább a sok kis lépésre szavaz. Ugyanis a sok kis lépés, sőt már a legelső is, szintén magyarázatra és részletes kifejtésre szorulna. Ilyen tudományos alapossággal végigkutatott-végigelemzett eset pedig egyetlen egy sincs, s a honlap számos cikkében bemutatott tények alapján nem is várható.

Ráadásul az evolúció vélt valósága esetében nincsen semmiféle „hegycsúcs”, vagyis nincsen végcél, ahová a folyamatnak lépésről-lépésre el kellene jutnia. Csak a konkrét eset, a konkrét faj (s az általa hordozott gének, tulajdonságok) túlélése fontos (6). Ez az evolúciós gondolatmenet - bontsa fel, bár a lehetetlent aprócska valószínűtlenségekre - körben járó, vagyis hibás: Hogyha lát egy fajt, akkor a darwinista azt mondja, hogy ez itt van, vagyis rátermett, ha talál egy kihalt fajtól származó kövületet, akkor az a faj szerinte nem volt rátermett. Eszerint a kihalt faj egykor – kihalása előtt hosszabb-rövidebb ideig - rátermett volt, hiszen kialakult és fennmaradt, később azonban nem-rátermettnek bizonyult, így ki kellett halnia. (Gyakran hivatkoznak ilyen esetekben például az őskörnyezet megváltozásaira.) A probléma ezzel az érveléssel, hangozzék bár első látásra logikusan, hogy továbbra sem szolgáltat bizonyítékot arra, amire az evolucionista használni szeretné.

Hogyha egykor léteztek olyan fajok, amelyek mára kihaltak, akkor ebből miért következne az, hogy azok evolúciósan fejlődtek ki, s a mai fajok ezektől származnak? Dawkins „kis véletlenekre” alapozott ötlete - mind a kihalt, mind a ma élő fajok esetében - még az eddig feltételezettnél is sokkal nagyobb számú köztes formát, még többféle átmeneti alak egykori és mai létét feltételezné. A kövületek tényanyaga azonban éppen ennek az ellenkezőjére utal: a fajok (de még a legnagyobb élőlénycsoportok, a törzsek is) hirtelen jelentek meg, s ugyanilyen hirtelen, mintegy átmenet nélkül haltak ki (7). Ez a magyarázat tehát megint csak a már jól ismert problémákat görgeti maga előtt. Az eddigi evolúciós magyarázatokhoz hasonlóan ezt sem támasztják alá a kutatás által feltárt tények. Továbbra sincs semmi kézzelfogható tudományos bizonyíték, csak kiagyalt és tudományosnak látszó állítások, csak egy legújabb blöff.

Dawkins feltevése ráadásul nem bír semmiféle prediktív erővel. Hogyha esetleg el is hinné valaki, hamarosan be kellene látnia tévedését, ugyanis e valószínűtlenség-darabolásból következő hipotézisek vagy nem tesztelhetők (mégis van, aki teljes komolysággal erre hivatkozik: a korábban élt fajok között létezhetett számos átmeneti alak, de ezt a kövületek alapján nem lehet kimutatni, annyira „aprók” a különbségek), vagy bizonyosan hibásak (hiszen akkor a természetben ma is látnunk kellene a fajtól-fajig vezető apró összekötő alakokat, de nem látunk ilyesmit. Vagy legalább a laboratóriumi vizsgálatokban elő kellett volna ilyeneket állítaniuk. Gondolhatjuk, hogy mindent bevetettek ez utóbbi érdekében, mégsem sikerült.)

Az evolucionista radikalizmus csupán két lehetőséget hagy a jámbor olvasónak: vagy hozomra elfogadja a darwinisták „márpedig ez így jött létre!” – típusú magyarázatait, vagy visszakérdez: Mire alapozod ezt ebben és ebben az esetben? Nevezz meg akárcsak egyetlen egy konkrét szervet, amelynek ismered a szerkezetét és működését, s összetevőinek és működési kapcsolatainak a keletkezéséről is elfogadható magyarázattal tudsz szolgálni!

Teljesen más dolog ugyanis citálni azt a példát, hogy „a hegymászók sem felugrottak a Kilimandzsáró csúcsára, hanem lépésről-lépésre másztak fel oda”, s megint más az egyes útvonalakra vonatkozó, részletekbe menő, pontosan datált úti beszámolókkal előállni. Azt hiszem, hogy a fajok létével kapcsolatban nincs vita (a hegymászó ott van a Kilimandzsáró csúcsán), viszont a kérdés éppen az, hogyan jöttek létre a fajok (a hegymászó hogyan mászott fel oda). E példánál maradva Dawkinsnak is „útvonal-leírások” sorával kellene rendelkeznie, mielőtt egy mindenre kiterjedőnek vélt generál-hipotézist terjeszt elő. Így azonban az első pillantásra talán hatásos „darabolós” ötlete épp’ ugyanannyira hamisnak bizonyul, mint a korábbi, amit javítani szándékozott vele.

S hogy miért van szükség a véletlennel és a valószínűségekkel kapcsolatos terjengős fejtegetésekre, erőletett példákra? Gondoljuk meg, hogyha a darwinista teljesen kizárná a véletlen szerepét, akkor számára sem maradna más alternatíva, mint a valóban lehetetlenségig valószínűtlen, vagyis teljesen abszurd evolúciós modell elutasítása. (Ennek következménye pedig, mondjuk az önként sarokba hátrált ateista Dawkins számára, egyenlő lenne a teljes kudarccal: el kellene fogadnia, hogy tévedett, egyúttal be kellene ismernie Isten létezését.) Azért volt szüksége a véletlen szerepének markáns átszabására a darwini színjátékban, mert a dramaturgia bukásának egyik nyilvánvaló oka éppen az irányítatlan és valószínűtlen mutációs-szelekciós folyamatsor feltételezése volt.

Tény viszont, hogy Dawkins, bár a problémát továbbra sem oldotta meg, kijelentéseivel az egész evolúciós iskolát kényszerhelyzetbe hozta: többé már nem lehet más magyarázatot keresni, mindenkinek az aprókat lépő, „tipegő, s na jó, néha meg-meglóduló természetes szelekció” mindenhatóságát kell éreznie, gondolnia és hirdetnie! Márpedig a természetes szelekció hívei között is sokan elismerik, fontosnak, sőt egyértelműen bizonyítottnak tartják a véletlen szerepét a fajok kialakulásában. Íme példaként egy idézet: „De hadd emlékeztessek ezzel kapcsolatban Raup és Gould szimulációs modelljére, amely az evolúciós események véletlen jellegének feltételezéséből kiindulva a paleontológusok által szerkesztett kladogramokhoz kísértetiesen hasonló »törzsfákat« eredményezett, s ezzel közvetve bizonyította a véletlen szerepét az evolúcióban.” (8)

Mit láttunk? Sikerült meghódítania a Valószínűtlenség Hegyét? Csodálkoznék, hogyha a fentiek olvastán erre bárki igennel felelne. Ez sokkal inkább egy rosszul sikerült, eltévedéssel és túlságosan is gyors hazatéréssel végződött hétvégi sétára emlékeztet, nem egy dicsőséges expedícióra. Nem hiszem, hogy akár egyetlen zászlót is sikerülne kitűzni azon a hegytetőn. S hogy miért nem hiszem? Azért nem, mert rossz a kiindulás, nem megfelelő a felszerelés, kevés az információ, hiányos a felkészültség, s ami a legfőbb gond: rossz az irány.

Ide másolok erre vonatkozólag még két idézetet: „A filozófusok, például Hume már Darwin előtt megértették, hogy az élet valószínűtlensége még nem jelenti azt, hogy megtervezettnek kell lennie, csak nem tudtak elképzelni más megoldást. Darwin után viszont mindannyiunknak zsigerből gyanakodnunk kellene már a megtervezés gondolatával szemben is.” (9) „Gondolják csak el! Egy bolygón, de könnyen meglehet, hogy az egész világegyetemben egyetlen bolygón azok a molekulák, amelyekből normális esetben egy darab kőnél bonyolultabb dolgok nem szoktak kialakulni, most fogják magukat és olyan kő nagyságú anyagdarabokká állnak össze, amelyek futni, ugrani, úszni repülni, látni, hallani tudnak, meg elkapni és felfalni más hasonló lelkes összetett anyagdarabokat, némely esetben pedig még gondolkozni, érezni, sőt megint más anyagdarabokba beleszeretni is képesek. Ma már lényegében értjük, mi a trükk, de ez csak 1859 óta van így. 1859 előtt tényleg nagyon-nagyon különösnek tűnhetett.” (10)

Ez az elkeseredettségig elszánt (és ahogy ő fogalmaz „zsigerből kételkedő”) turista azt kívánja eme sorokkal sugalmazni, hogy bár korábban nem láttuk, de ma már elértük a csúcsra vezető utat. Darwin előtt nem is tudtuk, hogy merre van, viszont ma már látjuk. De valóban így van ez? Alátámasztják ezt a kutatási eredmények? Létezik akár egyetlen megfigyelés, ami kétséget kizáróan igazolná a fajok, vagy akár egyetlen faj múltbeli, vagy jelenkori kialakulását? Sikerült akárcsak egyetlen egy olyan kísérletet lefolytatni, amely bebizonyította volna a mutációk szerepét a fajkeletkezésben? Nem. Ilyen adatok nem voltak, s százötven év világméretű kutatásait követően sincsenek. Eredmények helyett csak újabb és újabb nagy ívű ötleteket és valószínűség-halandzsákat olvasunk.

2. A véletlen, a természetes szelekció és az intelligens tervezés

Habár nem sikerült leszámolnia az evolucionisták örökzöldnek bizonyuló véletlen-problémájával, Dawkins győzelemittasan vonult tovább újabb csúcsok meghódítása felé. Véleménye szerint Darwin teóriája nem más, mint minden lehetséges világmagyarázatok alapja: „A természetes szelekció nemcsak az élet egész jelenségére ad magyarázatot, de tudatosítja bennünk, hogy a tudomány arra is képes magyarázatot adni, hogyan alakul ki egyszerű elemekből, mindenféle tudatos irányítás nélkül szervezett összetettség. A természetes kiválasztódás alapos megértése arra sarkall, hogy más területekre is bátran kimerészkedjünk.” (11)

Pontosan azokat a hibákat láthatjuk itt megvalósulni, amit a honlapon közölt, a védikus ismeretelméletről szóló írásokban bemutattam. Az induktív tudásszerzési módok (vagyis a közvetlen bizonyíték és a következtetésen alapuló tudás, vagyis a pratjaksa és az anumána) helyes alkalmazása addig tart, amíg a kutató nem felejti el, hogy ezek a tudásformák mire vonatkoznak. A hipotézis-ellenőrzésen alapuló empirikus természettudományos kutatás korlátai például, éppen odáig terjednek, ameddig a megfigyelések nyomán eljutni képes. Vagyis Darwin evolúciós hipotézise csak annyiban tekinthető egy természeti törvényszerűség általános modelljének, amennyire azt a vizsgálati tények általánosnak mutatják.

Dawkins és hittársai láthatólag nemigen zavartatják magukat attól, hogy e hipotézis számos előrejelzése közül mindeddig egyet sem sikerült igazolni. (12) Ettől a ponttól kezdve viszont nem az a kérdés, hogy elvetendő-e az elméletük vagy sem. Aki szeretné, kutatói szabadságával élve nyugodtan vizsgálja a darwinizmus érvényességi körét. De mindaddig, amíg nem szolgál pontos, kutatási eredményekkel is alátámasztott és a logika törvényeinek is megfelelő felvilágosítással arról, hogy az mire és milyen feltételekkel általánosítható, addig semmiképpen ne próbálja meg világmagyarázatként tálalni. (13) Mindez ugyanis értelmetlen, s csak a tudás, az alázat és az őszinteség teljes hiányáról árulkodik.

Az evolucionisták által összehordott Kudarcok Kupaca azonban láthatólag nem akadályozza Dawkinst, aki magabiztosan még tovább általánosít. S már nem is áll meg a nagy konkurens, az intelligens tervezési iskola kritikájánál, de egyenesen a Tervezőt, Istent veszi célba: „Az intelligens tervezéssel szemben pontosan ugyanaz az ellenvetés támasztható, mint a véletlennel. A statisztikai valószínűtlenség rejtélyére egész egyszerűen nem kézenfekvő megoldás. És minél nagyobb ez a valószínűtlenség, annál kevésbé kézenfekvő az intelligens tervezés. Ha tisztán látjuk a kérdést, kiderül, hogy az intelligens tervezés csak megkettőzi a problémát. Megint csak azért, mert a tervező is felvet egy még súlyosabb problémát: hogy ő maga hogyan keletkezett.” (14) S ugyanez más megfogalmazásban: „Valójában a megtervezés nem is alternatíva, mert a probléma megoldása helyett csak még nagyobbat vet fel: hogy ki tervezte a megtervezőt? A véletlen és a megtervezés egyaránt alkalmatlan a statisztikai valószínűtlenség problémájának megoldására, mert az egyik maga a probléma, a másik pedig végtelen regresszushoz vezet. A valódi megoldás a természetes szelekció. És a valaha felvetett egyetlen működőképes megoldás. Ráadásul nem csupán működőképes, hanem megdöbbentően elegáns és hatékony megoldás is.” (15)

Vajon hol van a határa a természetes szelekció lehetőségeinek? Dawkins szerint nincs neki ilyen. Valami rendkívül különös folyamatot láthatunk itt kibontakozni. Volt egyszer egy jámbor (na jó, azért egy kicsit materialista) tudós, aki felvetett egy ötletet: Talán a kerti lóhere, a poszméh, a macska, a szomszédasszony, de még az almás pite alkotórészei is spontán módon, maguktól jöttek létre. Ez kétséget kizáró módon egy hipotézis, de Darwin nem állt meg itt, hanem a téma komolyságához mérhető részletességgel kidolgozott egy hipotézisrendszert. Egész hátralévő életében (még kb. 50 évig) ehhez gyűjtötte az adatokat, vizsgált és szintetizált. Könyveiben részletesen kidolgozta elméletét, s felállította azokat a feltételeket, amelyek teljesülése érvényteleníti az egész feltevést. És eközben egy percre sem felejtette el, hogy elmélete alapján az egyes konkrét eseteket is meg kell tudnia magyarázni, különben az egész fabatkát sem ér. Ő is úgy gondolta, elvárható, hogy magyarázatot tudjon adni a kerti lóhere, a poszméh, a macska, a szomszédasszony és az almás pite alkotórészeinek kialakulására. Azt kell, hogy mondjam, ettől az öltönyös vidéki úriembertől mára eljutottunk a fehér köpenyes ámokfutókig: nincs alázat, nincs őszinteség, nincsenek konkrét példák, nincsenek korlátozó részletek. Szerintük az evolúció mindenható, az evolucionista pedig a potenciális mindentudó. Ügyet sem vetnek a tényekre, a lehetőségeikre, a szakadékokra és a sebességkorlátozásra.

S hogy az alázat és megvalósított tudás híján milyen szellemi perspektívával rendelkezik, annak talán a következő idézettel adja a legékesebb bizonyítékát: „Steve Grand szerint te meg én inkább hullám vagyunk, mintsem állandó »dolog«. Arra szólítja fel az olvasóját, gondoljon csak… »egy gyerekkori élményére. Olyasvalamire, amire tisztán emlékszik, maga előtt látja, talán még az illatát is érzi, mintha valóban ott lenne. Végül is akkor valóban ott is volt, nem igaz? Különben hogyan emlékezhetne rá? De most jön a bombameglepetés: mi nem is voltunk ott. Mai testünk egyetlen atomja sem lehetett ott, amikor az az esemény történt. … Az anyag ide-oda áramlik, és pillanatnyilag úgy alakul, hogy mi állunk össze belőle. Vagyis akármi vagyunk is, nem lehetünk azonosak azzal az anyaggal, amelyből vagyunk. És ha még ettől sem áll fel a szőr a hátunkon, olvassuk csak újra, amíg feláll, mert ez nagyon fontos kérdés.« (kiemelés az eredeti szövegben)” (16)

Igen, ez egy „másfajta” gondolat, amit Dawkins csupán azért citált a könyvében, hogy ezzel is megalapozza az ezután következő gondolatmenetét, amellyel a valóságot szerette volna relativizálni. Azzal a fizikai-filozófiai trivialitással érvel, hogy a megfigyelő, a tudat számára az objektív valóság nem csak egyféle lehet. Ebből szerinte az következik, hogy a különböző érzékelők szempontjából más-más világok léteznek. Ez pedig azért lenne így, mert az élőlények érzékszervei más-más környezetben, más-más feladatokra, és más evolúciós forgatókönyvek alapján jöttek létre. Lábjegyzetben hozzáteszi még: „Grand kijelentése lényegét tekintve biztosan igaz, még ha egyesek például a csontszövet molekuláira vonatkozóan nem is fogadnák el szó szerint. Az ember inkább hullám, mint statikus anyagi »test«.” (17)

Hogyha Dawkins megértette volna ennek az idézetnek a valós üzenetét, akkor minden bizonnyal kihagyta volna ateista kézikönyvéből, vagy legalább nem írta volna, hogy „kijelentése lényegét tekintve biztosan igaz”. Grand itt ugyanis egyáltalán nem a testről beszélt, vagyis valójában nem is az a kérdés, hogy test „statikus, vagy inkább hullám”. Grand itt ugyanazt próbálta érzékeltetni, amit az Úr Krisna egyértelműen elmagyaráz a Bhagavad-gítában: „Az igazság látnokai arra a következtetésre jutottak, hogy a nem létező [az anyagi test] számára nincsen állandóság, az örökkévaló [a lélek] pedig változatlan. Erre mindkettő természetének tanulmányozásával jöttek rá. Tudd meg, hogy az, ami áthatja az egész testet, elpusztíthatatlan! E halhatatlan lelket senki sem képes megsemmisíteni.” Majd ezzel folytatja: „A lélek nem ismer sem születést, sem halált. Soha nem keletkezett, nem most jön létre, és a jövőben sem fog megszületni. Születetlen, örökkévaló, mindig létező és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő akkor sem pusztul el.” A.C. Bhaktivédanta Szvami Prabhupáda ezzel kapcsolatban így ír: „… A test hatféle változáson megy keresztül. Megszületik az anya méhéből, egy ideig fennmarad, növekszik, utódokat hoz létre, fokozatosan sorvad, és végül a feledés homályába merül. A lelket azonban nem érik ilyen változások. Nem születik, de mivel anyagi testbe költözik, a test megszületik. A lélek nem születik és nem hal meg. Minden, ami megszületik, az el is pusztul. Mivel a léleknek nincs születése, nincs múltja, jelene és jövője sem. Örökkévaló, mindig létező és eredeti, azaz létrejöttének nincsen nyoma a történelemben. Csupán a testről szerzett tapasztalataink miatt akarunk tudni a lélek születéséről és többi változásáról. A testtel ellentétben a lélek sohasem öregszik meg. Ezért van az, hogy az öregnek nevezett ember úgy érzi magát, mint gyermekkorában vagy fiatalként. A test változásai nem befolyásolják a lelket. A lélek nem indul bomlásnak az idő hatására, mint a fa vagy bármilyen más anyag, és melléktermékei sincsenek. ... A test a lélek jelenlétének következtében fejlődik ki, de a lélek nem változik, s utódokat sem hoz létre — mentes tehát a test hatféle változásától.” (18)

A Dawkins könyvének utolsó fejezetében olvasható okoskodó-relativizáló szóbűvészkedés még a tőle megszokottnál is kevésbé átlátható, ezzel szemben elejétől a végéig tendenciózus mellébeszélés. Érvelésével arra próbál rávezetni, hogy eme bonyolult és multi-dimenzionális világban, bizony-bizony, igencsak nehéz eltájékozódni. Ebben a zavarosnak feltüntetett helyzetben megpróbálja elhitetni az olvasóval (aki, ha hitt Dawkinsnak, már kellően „megpuhult”), hogy nem kínálkozik más út, nincs más megoldás, mint az evolúciós elmélet (és a darwinista észjárás, ami nem mellékesen, persze, ugyancsak az evolúció terméke). S végül, könyvének utolsó előtti oldalán, immár végképp az abszurditás határmezsgyéin imbolyogva kijelenti: „a csillagászati tér vagy a geológiai idő hatalmas léptékében a »közepes világban« [így nevezi a világnak a mikrovilág és a makrokozmosz közötti léptéktartományát] lehetetlennek tűnő események kifejezetten elkerülhetetlennek bizonyulhatnak. (zárójeles betoldás tőlem)”(19)

Így már világos! Ezt már az elején elmondhatta volna! Végre érthető az abszurd és logikátlan elmélete, érthetők az abszurd kiegészítések, és világos, hogy miféle lelkesedés szüli a bizonyítatlan állítások tömegét! Ha már a „lehetetlennek tűnő események is kifejezetten elkerülhetetlennek bizonyulhatnak”, akkor akár az evolúció is igaz lehet! Vagy nem? Ám ezzel csupán az a gond, hogy újra csak nem tudomány, csupán szóbűvészkedés, porhintés (hogy ne mondjam: csillagporhintés). Emiatt számomra újra csak azt jelenti, mint a korábbi kijelentései. Megint nem mondott semmi olyat, ami hasonlítana egy végiggondolt, tudományos válaszhoz. Ráadásul ellenállhatatlanul merül fel bennem a kétely: lehet, hogy éppen fordítva van? Lehet, hogy a lehetetlennek tűnő események többnyire mégis inkább lehetetlennek bizonyulhatnak?

Csizmadia E. András

Jegyzetek

(1) Dawkins, R.: The God Delusion. Houghton Mifflin Comp. 2006, Magyarul: Dawkins, R: Isteni téveszme. Nyitott könyvműhely, 2007

(2) Egy mai kritikus, a világhírű biológus véleménye: „Számos tudományos szakember vonakodna elfogadni, (…) alapvetően valószínűtlen, hogy az anyag és az energia külső beavatkozás nélkül élő rendszerekké szerveződött volna” Dean H. Kenyon, In: Tasi I.: Mi van, ha nincs evolúció? Intelligens tervezés: egy életrevaló elmélet. Kornétás Kiadó, 2007, 22. oldal

(3) Dawkins, R.: A vak órásmester. Akadémiai Kiadó, Mezőgazda Kiadó, 1986, 50. oldal

(4) Dawkins, R: Isteni téveszme. Nyitott könyvműhely, 2007, 132. oldal

(5) Dawkins, R.: A Valószínűtlenség Hegyének meghódítása. Műszaki Könyvkiadó, 2001

(6) Az evolúció-hívők szerint ugyanis egy ilyen úton csak a túlélés kényszere, s az ezt szolgáló célszerűség számít. Darwin, Dawkins és a többiek szerint csak az az élőlény szaporodhat tovább, amelyik rátermett. A definíció szerint pedig az az egyed rátermett, amely szaporodik, a nem rátermett viszont utódok nélkül hal meg.

(7) „Ahelyett, hogy az élet fokozatos kibontakozására lelnének, akár a Darwin korabeli geológusokat, akár a mai geológusokat kérdeznénk, valójában rendkívül egyenetlen, szaggatott maradványanyagot találnak. Eszerint a fajok nagyon hirtelen jelennek meg, s létezésük folyamán kevés, vagy semmilyen változást nem mutatnak, majd pedig hirtelen eltűnnek a leletanyagból. Ezen kívül nem mindig egyértelmű (valójában csak nagyon ritkán az), hogy az utódok ténylegesen jobban alkalmazkodtak volna környezetükhöz, mint az elődeik.” Raup, D.M.: Conflicts Between Darwin and Paleontology. Bulletin, Museum of Natural History, Vol. 50, 1979, 23. oldal. Ez, és több hasonló idézet, valamint a téma bővebb tárgyalása Az ugráló csigabiga. Gradualista és punktualista értelmezések az evolúcióelméletben című cikkben olvasható

(8) Jermy T.: Gondolatok a koevolúcióról. Akadémiai Kiadó, 1987, 38. oldal

(9) Dawkins, R: Isteni téveszme. Nyitott könyvműhely, 2007, 124. oldal

(10) Im, 390. oldal

(11) Im, 126. oldal

(12) Az elmélet lényeges hiányosságairól a korábbi fejezetek részletesen beszámoltak

(13) A tudósok által a kutatás és a viták során követendő logikai alapszabályokat, az ezek elhanyagolásából eredő félresiklásokat részletesen mutatja be Tasi István, a Mi van, ha nincs evolúció? Intelligens tervezés: egy életrevaló elmélet. Kornétás Kiadó, 2007 című könyvében, a 225-245. oldalakon

(14) Dawkins, R: Isteni téveszme. Nyitott könyvműhely, 2007, 131. oldal

(15) Im, 132. oldal

(16) Dawkins, R: Isteni téveszme. Nyitott könyvműhely, 2007, 395. oldal

(17) Im, 395. oldal

(18) A.C. Bhaktivédanta Szvami Prabhupáda: A Bhagavad-gítá úgy, ahogy van. BBT, 2001, 2.16-17., 2.20. és magyarázat (részlet)

(19) Dawkins, R: Isteni téveszme. Nyitott könyvműhely, 2007, 398. oldal

http://kutatokozpont.hu/~395