A metaprogramozó kiáltványa
"Minden emberi lény, minden személy, aki ma eléri a felnőttkort, programozott bioszámítógép. Egyikünk sem menekülhet a saját természete elől, mint programozott entitás. A szó szoros értelmében mindannyian a saját programjaink lehetünk, nem többek, nem kevesebbek." - John C. Lilly
"Kutyából nem lesz szalonna", "a vér nem válik vízzé", "nincs új a nap alatt" -- a nyelv tele van szólásokkal, amelyek arra utalnak, hogy az emberek sohasem változnak. Úgy tűnik, a teljes társadalmunk úgy van szervezve, hogy megakadályozzon bárkit is ebben. De a történelem során az emberek egy csoportja kereste az eszközöket, amelyekkel komoly változást tudunk elérni. Ennek a cikknek a célja, hogy adjon számodra egy áttekintést a jelenlegi pozíciónkról és iránymutatókat a saját kísérleteidhez.
John Lilly, akit általában a delfinekkel folytatott kommunikációjáról ismernek, az első kutatók egyike volt azon a területen, amit Tim Leary "neuropszichológiának" hívott: az agy működését használni az emberi viselkedés helyett, hogy megismerjük a határokat, amelyek között az emberek tevékenykedhetnek. Lilly kísérletei megmutatták, hogy az agyat kezelhetjük úgy, mint egy digitális számítógéphez hasonlóan programozható entitást, de ez egy olyan számítógép, ami képes önmagát programozni.
Lilly úgy utalt a saját ön-programozására, mint metaprogramozás, és kutatásai eredményét a "Programozás és metaprogramozás az emberi bioszámítógépben" című könyvében tette közzé. Leary és Robert Anton Wilson kiterjesztette a metaprogramozó elméletet az agy nyolc körös modelljével, amivel később foglalkozunk.
Az utóbbi néhány évtizedben a neurofiziológia és a számítógéptudomány egyre inkább összekapcsolódott. A neurofiziológia megmutatja, hogy az emberi agy összekapcsolódó neuronok milliárdjaiból áll, mindegyik lényegében egy komplikált kapcsoló sok bemenettel és kimenettel. (Egy neuron csak egy kimenő axonnal rendelkezik. - A ford.) A bemenő jelek néhány kombinációja bekapcsolja a neuront, és a kimenet más neuronokból is kapcsolást válthat ki, amíg ez valamiféle agyból kimenő jelet nem hoz létre vízesésszerűen. A neuronokat számítógépen szimulálhatjuk, és a mai számítógépes neuronhálókat olyan dolgokra alkalmazzák, mint pl. a számítógépes látás vagy egy kísérleti repülőgép árának a megjósolása. A kutatók vizsgálták az eljárásokat, amelyekkel ezek a neurális hálózatok tanulni tudnak, és felfedezték, hogy egy ilyen eljárás, amely hasonlatos az emberi álmodáshoz, lehetőséget nyújt nekik, hogy önmaguktól tanuljanak. Mások kóros hálózati viselkedéseket tanulmányoztak, amelyek mániához, képzelgéshez és hallucinációkhoz hasonlatosak az emberi agyban.
Ez nem perdöntő bizonyíték arra, hogy "csak" neuronhálózatok vagyunk, sem nem bizonyítja azt, hogy nincs "lelkünk" - kvantummechanikai hatások a neuronokban még mindig eredményezhetnek egy rést, amin ezek átsurranhatnak - de ez meglehetősen körülményes dolog. Tehát hogyan következik be ez a programozás?
Egy újszülött baba agya egy üres papírlap olyan régebbi részek sokezeréves genetikai programozásának a felszínén, mint amilyen az agytörzs. Programozás nélkül egy összetett környezetben találja magát, modell nélkül arra, hogy mi történik. (Kutatások szerint az alapvető fogalmak már az anyaméhben kialakulnak a magzatban. - a ford.) Minden amit lát az fotonok, atomok és szubatomi részecskék kavargó káosza, amikről a fizika azt állítja, hogy ez a valóság "igazi" természete. Az agynak a Leary/Wilson-féle nyolckörös modelljében a baba a biotúlélési körben működik, főleg azzal törődve, hogy életben maradjon az ismeretlen környezetben.
Ahogy az adat bejön, a neuronhálózat feldolgozza és néhány kimenet jelenik meg. Ezen kimenetek néhányának (pl. a láb mozgatásának) lehetnek jó eredményei (pl. járás), másoknak pedig rossz eredményei (pl. leesés). Amikor folyamatosan rossz eredmények következnek be, a neurális programozás úgy változik meg, hogy ezt a fajta kimenetet korlátozza, és amikor jó eredmények következnek be a programozás úgy változik meg, hogy megerősítse. Ily módon pl. a járást úgy tanuljuk meg, hogy egy neurális programozást hozunk létre a helyes járó mozdulatokhoz próbálkozásokon és hibákon keresztül.
Ez a programozás még jócskán messze van a tökéletestől. Mondjuk ha a baba leesik egy székről és megüti magát, egy magas helyektől való neurotikus félelmet építhet ki a programozásában és megtagadhatja, hogy a közelükbe menjen még akkor is, ha biztonságosan megtehetné. Mivel ez a programozás ilyen alacsony szinten működik, és akkor jön létre, amikor a baba keményen harcol, hogy életben maradjon egy idegen környezetben, a későbbiek folyamán nagyon nehézzé válhat a megváltoztatása.
Ezen a ponton a baba körbemehet és áttérhet a második, territoriális körre, amint felfedez más entitásokat is a világegyetemben, amikkel kölcsönhatásba kell lépnie, és beillesztenie őket a valóságról alkotott modelljébe. A baba programozásának ezen része elsődlegesen a falka hierarchiával, a nyers érzelmességgel és az alárendeltséggel/dominanciával foglalkozik.
Ahogy a baba beszélni tanul, áttér a harmadik, jelentéstani körre. Most már képes kommunikálni és tud verbálisan manipulálni más entitásokat a világegyetemben, ez pedig tág utat nyit meg a szülők és testvérek számára, hogy a saját valóságmodelljeiket átadják a gyermeknek. A nyelv emellett lehetőséget ad a gyermeknek, hogy egyre összetettebb és elvontabb modellt építsen a valóságról, közvetlenül olyan tevékenységekhez vezetve, mint a filozófia és a tudomány.
A tudatosság most már megalapozódott a gyermek valóságmodelljében, mivel képes önmagát úgy látni, mintha a külső valóság színésze volna. Akárhogy is, ez a modell önmagáról távoli lehet a valódi természetétől. Ez főleg akkor lesz igaz, amikor a gyermek elkezdi megpróbálni kifejezni a természetét más entitásoknak; sok ember arról beszél, hogy meg akar tenni különböző dolgokat, amiket soha nem tesz meg, mert a vágyaikról alkotott modelljeik nagyban különböznek a valódi vágyaiktól.
Így a nyelv egyben áldás és átok. Használhatjuk arra, hogy kifejezzük valóságmodelljeinket másoknak, de azok, akik elsődlegesen a harmadik kör gondolataira koncentrálnak, gyakran szívesebben beszélnek, mint cselekednek. Egy további probléma, hogy a nyelv használata hajlamos szűnni nem akaró belső gondolati monológhoz vezetni, folyamatosan elemezve a valóságot és gyakran időt pocsékolva arra, hogy újra és újra múltbéli hibáinkat keresse, vagy megkísérelje megjósolni a jövőt. Egy ilyen elemzés bizonyosan hasznos, de sok embernek szenvedélyévé válik a gondolkodás, pedig néha jobban tennék, ha csak egyszerűen hátradőlnének és élveznék az életet. Innen származik a misztikusok vágya a "belső csend" megteremtésére.
Ahogy a gyermek növekszik és kamasszá válik, az idősekkel és kortársaival való kommunikáció egyre inkább a saját kultúrájában betöltött szerepére programozza. Például egy keresztény kultúrában arra programozódik, hogy a keresztény Istenben higgyen és ne folytasson szexuális viszonyt egy pap engedélye nélkül, - egy programra, ami az egyház kezébe nagy hatalmat ad. A külső valóságról és az önmagukról alkotott modell mellett megszereznek egy másik modellt az ideális énről, amire a társadalom vágyik, és a különbségek az önmagukról alkotott modell és e között az ideális modell között bűnként jelennek meg. Ez az amire erkölcsként hivatkozunk, vagy a negyedik, a szocio-szexuális körként.
Sok kemény munka árán a baba alkotott egy modellt a valóságról, ami működik, és sok ember annyira fél újratervezni ezt a modellt, hogy inkább harcol a változás ellen és megpróbálja ráerőltetni a modelljét mindenkire, annak érdekében, hogy irányíthassa a valóságot. Innen az erős befolyása a kormányoknak, vallásoknak és a többi olyan ágensnek, amik úgy tevékenykednek, hogy lassítsák a változás sebességét. Amint egy új eszme feltűnik, betiltják, mert különben az embereknek fel kellene ébredniük a programozott alvajárásukból annak érdekében, hogy foglalkozzanak vele.
De mi van azokkal, akik többet akarnak az élettől, mint kivenni a részüket a születések, házasságok és halálok örök körforgásából? Vagy azokkal, akik tapasztalati úton felfedezték, hogy a negyedik-köri programozás hamis? Az első alkalom, amikor felfogjuk, hogy a valóságról alkotott legalapvetőbb feltételezéseink hibásak lehetnek, sokként érhetnek minket, amibe örökre belezavarodhatunk.
Történelmileg a misztikusok ezt az élményt a "Veszély Kápolnájának" vagy a "Mélységnek" nevezték. Egy újabb metafóra "A Falu" Patrick McGoohan's TV sójában, a "Fogolyban". Ez egy olyan hely, ahol minden esemény irányíthatatlannak tűnik, semmi sem az, aminek látszik, és az egyetlen kiút a menekülés és visszatérés a régi világodhoz, vagy az eszed elvesztése (egy véletlenszerűen kiválasztott rossz valóságmodellbe való zuhanás). Ráadásul gyakran gondolod, hogy megmenekültél, hogy aztán felfedezd, hogy maga a menekülés is egyszerűen csak egy újabb illúzió volt.
A probléma az, hogy a valóságmodell, amit felépítettünk, és amire az egész életünket alapoztuk, helytelennek bizonyult és egy új, személyes modellt kell találnunk a helyettesítésére. Hatékonyan visszatértünk a gyermekkori állapotunkba, kivéve azt, hogy most már nincsenek körülöttünk "felnőttek", hogy segítsenek nekünk. Két kiút van; vagy engedni egy másik személynek, hogy újraprogramozzon, vagy megtanulni újraprogramozni önmagadat.
Egy tradicionális módszer egy másik modell találására a csatlakozás egy alapított valláshoz vagy misztikus csoporthoz, amin keresztül 'újjászülethetsz" egy másik készregyártott valóságba (pl. "újjászületett" keresztények). Egy másik módszer az, hogy egy másik személyhez kötődsz, és hagyod, hogy ő mondja meg, hogy mit tegyél, befogadva az ő valóságmodelljét, eredményesen létrehozva egy nevelőszülőt. Megtalálni a saját kiutadat sokkal nehezebb.
Mind az "igaz szerelem" és az "igaz" vallások átvihetnek a tradicionális reprodukciós hurkon túl az ötödik, neuroszomatikus körbe, ami elsődlegesen az extatikus állapotokat érinti. Az elérésére törekvő egyéb utak magukba foglalják kábítószerek (pl. fű és extasy), tantra, t'ai chi, gestalt terápia használatát, vagy végkimerülésig tartó edzést (pl. maratoni táncolás), hogy előmozdítsa az endorfinok képződését az agyban. Mivel az extatikus állapot annyira addiktív, emberek és csoportok, akik képesek ezt az állapotot előidézni másokban, könnyedén irányíthatják őket.
Sok embernek az új valóságmodell elég lesz, de néhányan tovább akarnak menni. Ahelyett, hogy másvalaki valóságmodelljét fogadnák örökbe, igazi metaprogramozókká kívánnak válni és megtanulni saját programozásuk és modelljeik irányítását. Számos metaprogramozó módszert fedeztek fel a történelem során, de legtöbbjük meditációval és önmegfigyeléssel töltött éveket igényelt. Az olyan egyre erősebb hallucinogének felfedezésével, mint pl. az LSD, a tapasztalat lehetősége megnyílt bárki előtt, aki vágyik rá.
Az LSD lehet a "bölcsek köve", amit az alkimisták kerestek, képes arra, hogy a tipikus ólom személyiséget arannyá változtassa. Leary leírja az archetípusos nagydózisú LSD metaprogramozó utazását a "Pszichedelikus élmény" c. könyvében, ami a tibeti Holtak Könyvén alapul; a legmagasabb LSD élmény kitörli az agy képességét arra, hogy modellezze a valóságot, magára hagyva a felhasználót annak a valaminek a jelenlétében, amit a buddhisták "Tiszta Fénynek" hívtak, vagy amire úgy tekintünk, mint külső szenzoros bemenet szűrés nélkül, egy vakító fehér fény, amit valami módon értelmeznünk kell (ugyanaz a fény, ami halálközeli élmények és erős orgazmusok során lép fel). Egy ilyen élmény rendkívül nyugtalanító lehet azok számára, akik túlzottan kötődnek a programjaikhoz és modelljeikhez.
Ahogy a felhasználó jön le a csúcspontról, játszhat a programjaival és valóságmodelljeivel, ahogy látja őket illeszkedni. Kísérletezhet a külső valóság modellezésének új módjaival és új programokkal a kölcsönhatáshoz, és láthatja, hogy ez hogyan változtatja meg az érzékelését. Ami a legfontosabb, kiválaszthatja, hogy ezek közül a modellek és programok közül melyeket kellene megtartania, amikor visszatér az úgynevezett "konszenzusos valóságba".
Mivel nagy vonalakban a programjainkból és modelljeinkből épülünk fel, egy nagyobb metaprogramozó élmény megtapasztalása nagyon hasonlít egy halálhoz és újjászületéshez. Szó szerint úgy érezhetjük, mintha egy új személy lennénk ugyanabban a testben. Ez már magában jelentős problémákat okozhat, amikor mások megpróbálnak a régi, programozott módjukon kapcsolatba lépni velünk. Akár olyan messzire is mehetnek, hogy blokkolnak és átugranak minden olyan új jelzést tőlünk, ami az új személyiségünket mutatja be, és így megtarthatják azt a biztonságos érzést, ami a velünk való régi bánásmódhoz kapcsolódik, még akkor is, ha tényleg megváltoztunk. Ez bizonyos esetekben olyan szélsőségekhez is vezethet, hogy kénytelenek vagyunk új barátokat szerezni, ahelyett, hogy megpróbáljuk meggyőzni őket, hogy a valóság tényleg helyes.
Persze vannak más metaprogramozási módszerek is, amik nem annyira veszélyesek az egyénre, mert a programozás bizonyos területeire koncentrálnak, és megvan az az előnyük, hogy évszázadok során fejlesztették őket. Néhány példa a jóga és a t'ai chi, ami megpróbálja az izmokat megszabadítani a feszültségtől, és ennek következtében feloldja a mentális torlaszokat is, amik eredetileg okozták őket, vagy a harcművészetek, amik megszabadítanak minket a legalacsonyabb szintű bizonytalanság-programjainktól. Míg ezek a módszerek azoknál is hatásosak, akik nem is értik, hogy hogyan működnek, sokkal hatásosabbak tudatos metaprogramozókon.
Az LSD metaprogramozó élményt tradicionális módon is meg lehet szerezni alapos gyakorlás és meditáció segítségével. Richard Alpert az Itt és most-ban arról számol be, hogy néhány indiai mester, akinél látogatást tett, azt állította, hogy az LSD nagy dózisban hasonló, de kevésbé erőteljes hatásokat produkált, mint a meditáció. Egy másik lehetőség a mágia tanulmányozása, ahol a tanulók addig tanulják a valóságmodellek cserélését, amíg természetessé nem válik.
Ezek a módszerek a tanulónak a metaprogramozási kör egy lassú és kontrollált megközelítését teszik lehetővé egy kábítószeres élmény őrült hullámvasútja helyett. Egy másik lehetőség, és talán a leghatásosabb, a szertartások és a hallucinogének kombinációja. Tapasztaltabb metaprogramozók rítusokat tervezhetnek, amiket levezethetnek a kábítószeres utazás előtt, alatt és után, és egy bizonyos irányba terelhetik azt. A sámánok már évezredek óta használnak ilyen szertartásokat.
Ez biztosítja az utazó biztonságát, amíg nem elég gyakorlott ahhoz, hogy egyedül tevékenykedjen, de a metaprogramozókat programozókká változtatja; a szertartás programozni fogja az utazót és egy rosszul választott rítus rossz programozást eredményezhet. Például Manson a nőnemű követőit teljes engedelmességre programozta azáltal, hogy orális szexet folytatott velük, miután kábítószert adagolt nekik. Egy folyamatos vád az extasy ellen, hogy képes "helytelen" érzelmi kötődést létrehozni a használói között (bár természetesen kevesen érvelhetnek azzal, hogy szeretni az ellenségeidet extasy hatása alatt rosszabb, mint péppé verni őket alkoholos befolyásoltság alatt), és a könnyelmű kábítószerhasználat sokkal nagyobb problémákat okozhat.
Ennek a folyamatnak a célja az, hogy szembeállítson minket a programozásunkkal és megmutassa, hogy milyen kevés irányításunk van csak az életünk felett. Amíg nem fogjuk fel, hogy cselekedeteink legtöbbje valóban olyan programok eredménye, amelyeket nem mi irányítunk, nem lehetünk képesek arra, hogy valóban irányítsuk őket és nem lehet igazán "szabad" akaratunk.
Természetesen ez a "szabad akarat" pusztán egy másik program, amit az alacsonyszintű szoftverünk tetejére töltünk, egy "meta-tudatosság" a hagyományos tudatosság programunk tetejére töltve. Továbbra is számítógépek vagyunk, de olyan számítógépek, akik tudják, hogy számítógépek, és tudják, hogy hogyan kell újraprogramozni a működésüket vagy megváltoztatni a valóságról alkotott modelljeiket. Gyakorlással meg tudjuk tanulni tudatosan elemezni a bejövő szenzoros érzeteket és kiválaszthatjuk, hogy hogyan reagáljunk ahelyett, hogy egy mereven beprogramozott módon cselekednénk.
Lényegében ez az, amit a különböző misztikus utak "megvilágosodásnak" hívnak - magával a valósággal foglalkozni ahelyett, hogy megpróbálnánk ráerőltetni a térképeinket, és a szociális játékokon kívül élni - valamint hívták metatudatos "akaratnak", vagy ahogy Crowley nevezte "igaz akaratnak". Elveszítjük az egónkat (olyan értelemben, hogy nem teszünk úgy, mintha a valóságról alkotott modellünk volna a valóság) és bár továbbra is játsszuk a szociális játékokat, inkább választás útján tesszük, mint megszokásból. Mivel mi megértjük a játék szabályait, jobban is tudjuk játszani azoknál, akik fel sem fogják, hogy a társas érintkezés milyen nagy része játék.
Leary modelljének további két köre is van a metaprogramozó szakaszon túl; azonban én elég kétkedve tekintek rájuk közelebbi vizsgálódások nélkül. A DMT nevű szer úgy tűnik, hogy megidézi ezeket a köröket, létrehozva kommunikációt más entitásokkal, akik feltehetőleg a mi valóságunkon kívül léteznek. De tényleg léteznek, vagy csak részei a saját programozásunknak? Elég munkánk van még ahhoz, hogy a teljes emberi fajt a "megvilágosodott" állapotra hozzuk, mielőtt azon kezdenénk aggódni, hogy mi lesz utána.
Tehát ennyi; modern pszichológia, számítógép programozás és neurofiziológia találkozik az ősi miszticizmussal. Ahogy a 20. század végére értünk, láthatjuk, hogy hogyan szerezzük meg a tudatosság új módozatait, ami lehetőséget ad az embereknek olyan szinteken tevékenykedni, amelyek olyan távol vannak egy tipikus felnőttől, mint amennyire egy felnőtt van egy gyermektől. Világ metaprogramozói egyesüljetek... Semmit sem veszíthettek, csak a hibáitokat!
Mark Grant
http://www.quiddity.extra.hu/metaprogrammer_light.html