Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

Dr. Clifford Alan Pickover egyike a legnépszerűbb és legtermékenyebb íróknak az amerikai kutatók körében. Dr. Pickover Ph.D. fokozatát a molekuláris biofizika és biokémia területén szerezte. Több mint harminc tudományos mű és sci-fi regény szerzője, melyek általában a fekete lyukak, az időutazás, a matematika, a kreativitás és a számítógépek témáit járják körül. Saját szavaival: „Elsődleges érdeklődési köröm az újszerű módszerek keresése a kreativitás szabadon engedésére, mely a művészet, a tudomány, a matematika és az emberi törekvés egymástól eltérőnek tűnő területeinek egybeolvasztásával érhető el. Az elmét nem csupán kitágítani kívánom, hanem darabjaira bontani is.”

Julian Jaynes, a Kolumbia Egyetem pszichológiaprofesszora az egyik könyvében azzal az elképzeléssel lepte meg a nagyérdeműt, hogy a történelem előtti időkben, tehát több mint hétezer évvel ezelőtt, az emberek a valóságban is hallották az istenek hangját (1). Mialatt a természetet járták, tündéreket, manókat, szellemeket és más lényeket láttak. Jaynes szerint ez azért lehetett így, mert abban az időben az emberi agy két féltekéje még szorosabb kapcsolatban állt egymással, tehát a bal félteke hallásért felelős területei közeli összeköttetésben álltak a jobb félteke hallucinációért felelős részeivel (ezek a Wernicke és Broca területek). Ilyen szoros kapcsolat korunk emberében csak alvás közben vagy skizofréniában szenvedők esetében figyelhető meg. Mivel fennállt egy ilyen közvetlen kapcsolat, régen a mindennapi élet természetes velejárói voltak azok a jelenségek, amelyeket ma hallucinációnak hívunk – veti fel Jaynes.

Az utóbbi huszonöt évben új nyelv fejlődött ki a tudomány élvonalában, amely elősegíti az élő rendszerek (szervezetek, társadalmak, ökoszisztéma) összetett voltának a megértését. A tudat, anyag és élet egyesített elméletét kínáló összefüggő tudományos fölfogás van kibontakozóban. Az ipari társadalomban háromszáz éve uralkodik a tudat és anyag karteziánus szétválasztása, egy mechanikus gondolkodás; ezt az új látásmód legyőzheti. Ennek tudományos, bölcseleti következményei és mélyreható gyakorlati alkalmazásai is lehetnek. Az új fölfogás képes megváltoztatni a többi emberhez és az élő természethez való viszonyunkat, az egészséggel, az üzleti szervezetekkel, az oktatási rendszerrel és sok egyéb társadalmi és politikai intézménnyel kapcsolatos magatartásunkat.

Akit eleve nem rettent vissza a címben szereplő spiritualitás kifejezés, azt már bizonyára foglalkoztatta az a gondolat, hogy miért cseng vissza olyan sok kultúrából, régi korok tanításaiból az, hogy: lélek, szellem, újjászületés. XXI. század eleji természettudományos gondolkodásunk – ha egyáltalán foglalkozik ezzel – úgy nyilatkozik, hogy ezek babonás hiedelmekkel kapcsolatos képzetek és halálfélelemből eredő, a megsemmisüléstől való szorongásból fakadó, vágyteljesítő fantáziák szüleményei. Az, hogy ezek a fogalmak, jelenségek, vélekedések jelentős transz kulturális azonosságot mutatnak, azaz szinte minden kor és kultúra tanításaiban  felmerülnek, egy gyors váll- és tollvonással elintézhető annak deklarálásával, hogy minden emberben közös lélektani struktúrák kivetüléséról, pl. álomélmények (Tyler 1987) projekciójáról van szó.

Aki megfigyelt már frissen kipattant levelet tavasz elején, az tudja, hogy színe még annyira transzparens, világos zöld, hogy akár sárgászöldnek is vélhetjük. Nem érte még igazán eső, nap, por, vihar, nincs még tapasztalások mély erezete rávésve. Egy új ciklus kezdete, a megelőző tél sötétsége, feketesége (nigredo) után, az év valódi kezdete, az évé, ami kis körében mindent tartalmaz, ami az egészre vonatkozik: a világra éppúgy, mint az emberre; az időre éppúgy, mint a térre. Körök ezek is, egyetlen nagy ciklus derivátumai, csak az emberi tudat köre szabdalja szét aspektusai szerint különböző ritmusú, kiterjedésű és befolyású körökké. Az ember is ilyen zöld-sárga, „nedves lelkű”, ahogy Herakleitos nevezi, éretlen valami, mikor elindul útján, az alkímia hermetikus operációin át, hogy beérjen azzá, aki elindította az ösvényen, a beteljesült Emberré, a Bölcsek kövévé, a gyémánt tudattá, személlyé váljon. Az alkímia így tekinti az Ouroboros-kígyót e körök, persze főként azért a világ körének, de az év körforgása szimbólumának is; zöld és vörös gyűrűi a Magnum Opus kezdetét és végét jelölik, de egyetlen struktúrán belül, tehát e kettősség és a közöttük húzódó út is egy. Más leírásban a zöld oroszlán a kezdet, ahogy a vörös oroszlán, a rubedo, a munka vége: „Minden dolgok gyökere zöld” – mondja Haly, az arab filozófus. Az Ouroboros a magát transzmutáló hyle, az emelkedés és süllyedés köre is, a nordikus mítoszok világot körülölelő Midgard kígyója.

A kérdésre: hol van a Grál? annyiféleképpen válaszolhatunk, ahány vetülete van a misztériumnak. Legalább tizenkettő. De minden lehetséges válaszban a mélyebb szinthez tartozik az a megoldás, mely szerint a válasz maga a Grál utáni kutakodás, keresés, a Quest. Mert mint a tradíciókban oly sok minden, a Grál is egyszerre önnönmagához vezető folyamat, e folyamat során egy adott stádium és csak utolsósorban “dolog" vagy szubsztancia. Mint ahogy például az alkímiában ilyen a Mercurius. Kiinduló szubsztancia, a hetes rendű alkímiai opuszban egy fázis, de mint pszicha-és misztagógus végigvezet az egész folyamaton az Opus Magnumig, ami megint ő maga, noha transzmutálva. De a numinózus misztérium mindig összefonódik azzal a hellyel is, ahol található, s egyes válaszokban — így pl. a mezokozmikus vetületben és a legalsó világban, ezek metszetében: tehát a Földön — azonosulnak. Ilyen a mundus umbilicus, a világhegy, az axis mundi, a földi fókuszpont, a szuprémális spirituális központ. És mert ennek mikrokozmikus vetülete is van, ezért a kérdés úgy is megfogalmazható, hol van hát bennünk és a világban Lúz és lúz, Agartha, Mont Salvage? Hol van hát az Üdvösség Hegye és a rajta emelkedő Grál kastély?

Mondják, a pokolba vezetõ út is jószándékkal van kikövezve. Márpedig jószándékban mainapság azután nincs hiány. Megélénkült, zsibong a vallási-okkult, sõt misztikus (misztifikált) piac A fásult materializmus gyermekistállójában felnevelkedett, spirituálisan analfabéta új nemzedékek bociszemét újra és újra elfutja a könny, a jóság, a szeretet, közösség és a humanista moslék láttán, melyet a double bind apostolai most feltálalnak még kétségesebb eledelek - mint a nemzeti zamatok - mellé, és amit végül is a vallási lények (a numinózum, a mysterium tremendum) helyébe idólumnak állítanak. Így azután az amatõr mûvészkedés, táncházas soha-nem-létezett-nép mentése után itt az amatõr kegyeskedés, most felfedezik a frusztrált ego sebeinek újtípusú nyalogatását: a dilettáns vallásoskodás betû szerinti "szellemét". Persze, hogy ezt is csak szõrmentén, lehetõleg úgy, hogy az élethez ne kelljen hozzáérni: csak semmi lényeges változást.

Megítélésem szerint a többé-kevésbé ismert utóbbi párezer éves időszak és a történelemelőttinek is nevezett több millió éves időszak határán zajlott le az emberiség történelmének legnagyobb katasztrófája, amelynek pszichikai, szellemi, fizikai következményeit mindmáig viseljük. Az emberiség írásos emlékezete mintegy 5-7000 évre terjed vissza a múltba. A történelem előtti idők, átölelve az ember megjelenésétől az írásos feljegyzések koráig, több mint 3 millió éves korszakot jelentenek. Ebben az időszakban az ismeretek szóban, szájhagyomány útján terjedtek és őriződtek meg, a társadalmi élet központi elemeként ünnepeken, szertartásokon hangzottak el. A népek történelme, az emberiség közös múltjának emlékei téltett kincsként adódtak át az évezredek beláthatatlan során.

"Ha valaki elhagyja a Teremtést egy napra, akkor a Teremtés két napra hagyja el őt." Ez az axióma ebben a formában csak féligazság, és kiegészítésre szorul. Miért? Mert abból az alapfeltételezésből indul ki, hogy a Teremtés állapota a helyreállítandó eredet-állapot: Mivel az ember maga is részese (volt) a teremtésnek azzal, hogy nevet adott az állatoknak, vagyis hatalmat nyert felettük, ezért tehát célja az Édenbe való visszatérés. A hagyomány ezzel szemben a teremtés előttibe való visszatérést jelöli meg az ember céljaként. Erre utal a Biblia, amikor azt mondja, hogy a Teremtő a hetedik napon megszűnik az ő munkájában ("…megszűnék a hetedik napon minden munkájától." – Ter. 2,2). Ez nem azt jelenti, hogy pihen – ahogy azt előszeretettel félreértelmezik –, hanem hogy visszatér önmagába.