Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

A cikket fordította : Strophariad | orichalcum workshop
Az eredeti cikk : http://www.samharris.org/blog/item/drugs-and...

Minden, amit teszünk, a tudatmódosításért van. Barátságokat kötünk, hogy adott érzelmeket (pl. szeretetet) megtapasztaljunk, míg másokat (pl. a magányosságot) elkerüljünk. Általunk szeretett ételeket eszünk, hogy múló jelenlétüket nyelvünkön érezzük. Egy másik ember gondolatai ismerésének öröméért olvasunk. Az ébrenlét minden pillanatában – sőt az áloméban is – arra törekszünk, hogy az érzések, az érzelmek és a kogníció folyamát általunk értékelt tudatállapotok felé irányítsuk.

A drogok szintén e célt szolgáló eszközök. Némelyikük illegális, némelyikük stigmatizált, némelyikük veszélyes – jóllehet, visszás módon, e halmazok csak részben metszik egymást. Vannak rendkívül hatásos és hasznos drogok, mint amilyen a pszilocibin (a „varázsgombák” hatóanyaga) vagy a lizergsav-dietilamid (LSD), melyek láthatóan nem fenyegetnek függőséggel, és fizikailag is jól tolerálhatóak, mégis, használatukért akár börtönbe is lehet kerülni – míg az olyan drogok, mint a dohány és az alkohol, melyek számtalan életet tettek tönkre, a föld szinte minden társadalmában ad libitum (tetszés szerint) hozzáférhetőek. A kontinuum egy másik pontján a 3,4-metiléndioxi-N-metil-amfetamin (MDMA vagy „Ecstasy”) áll, mely figyelemreméltó terapeutikus potenciállal rendelkezik, ám könnyen vissza is lehet élni vele, továbbá arra is van bizonyíték, hogy neurotoxikus hatásai lehetnek.[1]

Az egyik nagy felelősség, mellyel társadalomként szembe kell néznünk nem más, mint az, hogy a következő generációval együtt tájékozódjunk arról, hogy mely anyagokat éri meg fogyasztani, és milyen célból, és melyeket érdemes elkerülni. A probléma, azonban, az, hogy az összes biológiailag aktív vegyületre egyetlen szóval – „drog” – hivatkozunk, és ez szinte lehetetlenné teszi, hogy intelligens beszélgetést folytassunk a használatukat övező pszichológiai, orvosi, etikai és jogi kérdésekről. Nyelvünk szegénységén csak kicsit javított a „pszichedelikus” kifejezés bevezetése abból a célból, hogy bizonyos látomásos vegyületeket, melyek az extázis és betekintés rendkívüli állapotait képesek produkálni, meg lehessen különböztetni a „narkotikumoktól”, illetve az elkábulás és visszaélés más klasszikus ágenseitől.

A drogokkal való visszaélés és a függőség, természetesen, valós problémák – melyekre a megoldás a tájékoztatás és az orvosi kezelés, nem pedig a bebörtönzés. Ami azt illeti, ma Amerikában a visszaélésre legpotenciálisabban alkalmas drogok felírható fájdalomcsillapítók, mint amilyen az oxikodon. Illegálissá kellene tenni ezeket a gyógyszereket? Természetesen nem. Az embereknek informálódniuk kell velük kapcsolatban, a függőknek pedig kezelésben kell részesülniük. És az összes drogot – beleértve az alkoholt, a cigarettát és az aszpirint – távol kell tartani a gyermekektől.

The End of Faith (A Hit Vége) c. könyvemben többé-kevésbé részletekbe menően beszélek drogpolitikai kérdésekről, és a gondolkodásom a témát illetően azóta sem változott. A „drogok elleni háború” csúfos kudarcba fulladt, és egyáltalán soha nem lett volna szabad elindítani. Miközben az Alkotmány nem mondja ki, nem tudok alapvetőbb politikai jogot elképzelni annál, mint hogy az ember tudatának tartalmait átgondoltan szabályozhassa. A tény, hogy nem erőszakos droghasználókat börtönzünk be elképesztő árakon, életüket értelmetlenül lerombolva, korunk egyik nagy morális bukása. (Az a tény pedig, hogy börtöneinkben helyet számukra gyilkosok és nemi erőszakot elkövetők feltételes szabad lábra helyezésével biztosítunk, elgondolkodtatja az embert, hogy a civilizáció nincs-e egyszerűen halálra ítélve.)

Van egy lányom, aki egy nap majd drogokat fog használni. Természetesen, mindent el fogok követni, hogy lássam, helyesen választ-e, de egy élet drogok nélkül nem vetíthető előre, és véleményem szerint, nem is kívánatos. Remélem, egy nap úgy fog élvezni majd egy reggeli csésze teát vagy kávét, ahogyan azt én is teszem. Ha a lányom felnőttként alkoholt fog fogyasztani – ami valószínű -, arra fogom ösztönözni, hogy ezt biztonságos keretek között tegye. Ha úgy dönt majd, hogy marihuánát szív, a mértékletességet fogom szorgalmazni. [2] A dohányzást, természetesen, remélem, hogy kerülni fogja, és a szülői odafigyelés józan keretein belül mindent el fogok követni, hogy elriasszam tőle. Szükségtelen mondani, ha megtudnám, hogy a lányom a metamfetamin vagy a crack kokain kedvelőjévé válna, többé nem tudnék aludni. Ám ha legalább egyszer felnőtt életében nem próbál ki egy olyan pszichedelikumot, mint a pszilocibin vagy az LSD, aggódni fogok, hogy talán kihagyta az egyik legfontosabb beavatási rítust, melyet egy emberi lény megtapasztalhat.

Ezzel persze nem azt kívánom mondani, hogy mindenkinek kellene pszichedelikumokat fogyasztania. Ahogy lentebb ki fogom bontani, bizonyos veszélyeket ezek a drogok is jelentenek. Kétségtelen, hogy egyesek a legcsekélyebb húzást sem engedhetik meg maguknak az épelméjűség horgonyán. Sok évvel ezelőtt hagytam abba a pszichedelikumok fogyasztását, és a tartózkodásom a kapcsolatos kockázatok egészséges figyelembe vételéből született. Volt, azonban, egy olyan periódus a korai 20-as éveimben, amikor az olyan drogokat, mint a pszilocibin és az LSD, az éleslátás alapvető eszközeinek tartottam, továbbá életem néhány legfontosabb óráját éppen a hatásuk alatt éltem meg. Azt hiszem, lehetséges, hogy ha először nem lett volna ez a farmakológiai segítség, talán sose fedeztem volna fel az elme belső feltérképezésre érdemes tájképét.

Míg az emberek már évezredek óta alkalmaznak növényi alapú pszichedelikumokat, eme vegyületek tudományos kutatása az 1950-es évekig nem kezdődött el. 1965-re aztán már publikáltak vagy ezer tanulmányt, főleg a pszilocibinnel és az LSD-vel kapcsolatban, s ezek közül sok a pszichedelikumok hasznosságát erősítette meg a klinikai depresszió, a rögeszmés-kényszeres zavar, az alkoholfüggőség, illetve a terminális állapotú rákkal társuló fájdalom és szorongás kezelésében. Néhány éven belül, azonban, az egész kutatási területet lezárták, hogy megakadályozzák a drogok általános terjedését. Egy teljes generációnyi ideig tartó szünet után a pszichedelikumok terapeutikus értékének farmakológiai kutatása most csendben újra kezdetét veszi.

A legtöbbet kutatott pszichedelikumok például a pszilocibin, az LSD, a DMT és a meszkalin – melyek mindegyike erősen befolyásolja a kogníciót, az érzékelést és a hangulatot. Úgy tűnik, hogy legtöbbjük hatását az agy szerotonin-rendszerén keresztül fejti ki, elsősorban az 5-HT2A – receptorokhoz kötődve (jóllehet, néhányuk más receptorokhoz is vonzódik), mely megnövekedett neuronális aktivitást eredményez a prefrontális kéreg területén. Bár a prefrontális kéreg szabályozza a kéregalatti dopamintermelést – és eme vegyületek közül bizonyosak, mint az LSD, közvetlenül dopamin-receptorokhoz kötődnek -, a pszichedelikumok hatása, úgy tűnik, nagyrészt a dopamin-pályákon kívül lokalizálódik (ami megmagyarázhatja, hogy miért nem alakítanak ki függőséget).

A pszichedelikumok puszta létezése kétségkívül megalapozná a mentális és spirituális élet anyagi bázisát – mivel ezen anyagok agyba juttatása az ezután következő apokaliptikus numinózus okozója is egyben. Lehetséges, azonban, ha nem is feltétlenül kézenfekvő, ezt az adatot megragadni a másik vége felől, és amellett érvelni, ahogy Aldous Huxley tette Az Érzékelés Kapui c. klasszikus esszéjében, hogy az agy elsődleges funkciója talán eliminatív: célja lehet, hogy meggátolja az elme valamilyen kiterjedtebb, transzperszonális dimenziójának a tudatba való beáramlását, így lehetővé téve a hozzánk hasonló emberszabásúak mozgását a világban anélkül, hogy minden lépésnél valamilyen a túlélésük szempontjából irreleváns látomásos jelenség bűvöletébe zuhanjanak. Huxley úgy gondolta, hogy ha az agy egyfajta „fojtószelep” lenne egy „Szuperelme” számára, az megmagyarázná a pszichedelikumok hatékonyságát: Egyszerűen a dugó eltávolításának anyagi eszközei lennének.

Sajnos, Huxley, ama hibás hipotézis mentén gondolkodott, miszerint a pszichedelikumok csökkentik az agyi aktivitást. A modern képalkotó eljárások, azonban, azt mutatták meg, hogy ezek a drogok valójában növelik az aktivitást a kéreg több területén (és néhány kéregalatti struktúrában is) [Egy friss pszilocibinről szóló tanulmány (http://www.pnas.org/content/early/2012/01/17/1119598109) mégis támogatja valamelyest Huxley nézetét. – a szerző utólagos megjegyzése]. E drogok mechanizmusa mégsem zárja ki a dualizmust vagy az elme agyon túl létező birodalmait – de akkor semmi sem zárja ki. Ez az egyik probléma ezekkel a fajta elképzelésekkel: Nem tűnnek falszifikálhatónak. [3]

Természetesen az agy rendkívüli mennyiségű információt szűr meg. És, mint sokan mások, akik használták már ezeket a drogokat, én is tanúsíthatom, hogy a pszichedelikumok bizonyosan kitárják a kapukat. Szükségtelen mondani, hogy egy „Szuperelme” létezésének feltételezése csábítóbb bizonyos tudatállapotokban, mint másokban. És a kérdés, hogy a valóságnak mely nézetét lenne érdemes előnyben részesítenünk, néha megfontolandó. Ám ezek a drogok olyan állapotokat is elő tudnak idézni, melyek leginkább klinikai fogalmakkal írhatóak le, mint a pszichózis formái. Az általános megközelítésem az, hogy nem szabad túlságosan sietve konklúziókat levonnunk a kozmosz természetére vonatkozóan belső élmények alapján – tűnjenek azok bármennyire is mélynek.

Azonban, az nem képezi kétség tárgyát, hogy az elme hatalmasabb és folyékonyabb annál, mint ahogy azt a hétköznapi, ébrenléti tudatosság sejteti. Következésképpen, lehetetlen közvetíteni a pszichedelikus állapotok mélységét (vagy látszólagos mélységét) olyanoknak, akiknek sosem volt részük benne. Valójában, annak is nehéz emlékeztetnie magát ezeknek az állapotoknak a valódi erejére, aki már átélt ilyet.

Sokan felteszik a kérdést, hogy mi a különbség a meditáció (vagy más kontemplatív gyakorlatok) és a pszichedelikumok között. A drogok a csalás egy formáját képezik, vagy az autentikus felébredés nélkülözhetetlen eszközei? Nos, egyik sem. Sok ember nem ébred rá, hogy valamennyi pszichoaktív drog az agy már létező neurokémiáját módosítja – vagy bizonyos neurotranszmitterek utánzásával vagy maguknak a neurotranszmitterek az aktívabbá tételével. Nincs olyan drog által megtapasztalt élmény, mely, egy szinten, nem az agy potenciáljának kifejeződése lenne. Így, bárki bármit is tapasztalt meg egy LSD-jellegű drog hatására, azt valaki valahol már valószínűleg megtapasztalta anélkül is.

Tagadhatatlan, azonban, hogy a pszichedelikumok egyedülállóan potens eszközei a tudatmódosításnak. Ha egy személy megtanul meditálni, imádkozni, zsolozsmázni, jógázni stb., az nem jár garanciával arra nézve, hogy bármi is történni fog. A hajlamtól és az érdeklődéstől függően erőfeszítéseinek gyümölcse talán nem lesz több, mint az unalom. Ha, azonban, valaki bevesz 100 mikrogramm LSD-t, hogy mi fog történni azt követően, az számos faktortól függ, ám az egyáltalán nem kérdéses, hogy valami történni fog. És az unalom nem szerepel a lehetőségek között. Egy órán belül létezésének jelentősége lavinaként fog hősünkre zúdulni. Ahogy azt Terence McKenna [4] sosem mulasztotta el megjegyezni, az erőteljes hatás eme garanciája, jobb vagy rosszabb eredménnyel, az, ami alapvetően eltérően határozza meg a pszichedelikumokat a spirituális vizsgálódás minden más módszerétől. Ez a különbség, azonban, felelősséget von magával.

Egy nagy dózis alkalmazása valamely pszichedelikus drogból olyan, mintha egy rakétához kötnénk magunkat bármilyen vezérlőrendszer nélkül. Érdemes helyeken is felbukkanhatunk – a vegyülettől és a ’set és setting’-től függően bizonyos pályák valószínűbbek, mint mások. De bármilyen megfelelően készül is fel valaki az utazásra, továbbra is fennáll a kockázata, hogy olyan fájdalmas és összezavaró elmeállapotokba kerüljön, melyek szinte megkülönböztethetetlenek a pszichózistól. Ezért a ’pszichotomimetikus’ és ’pszichotogén’ megnevezések, melyeket időnként használnak ezekre a drogokra.

A pszichedelikus kontinuum mindkét oldalán jártam már. A pozitív élmények magasztosabbak voltak, mint ahogy valaha is képzelhettem volna vagy ahogy most tudnám rekonstruálni őket. Ezek a vegyületek a szépség olyan rétegeit tárják fel, melyek megragadásához a művészet erőtlen, s melyekhez képest maga a Természet szépsége is csak egy szimulákrum. Egy dolog csodálattal adózni egy vörös óriásfenyő látványának, és értékelni történetének és alapjául szolgáló biológiájának részleteit. Alapvetően más dolog viszont egy örökkévalóságnak tűnő ideig „éntelenül” eggyé válni vele. A pozitív pszichedelikus élmények gyakran fedik fel, hogy milyen nagy mértékű megnyugvást tud találni az ember az univerzumban – és legtöbbünk számára a hétköznapi ébrenlét nem kínálja fel ezeket a mélyebb lehetőségeket.

Az emberek általában azzal a benyomással térnek vissza ezekből az élményekből, hogy konvencionális tudatállapotunk szakrális belátásokat és érzelmeket fed el és csonkít meg. Ha a világ vallásainak patriarchái és matriarchái tapasztalták ezeket a tudatállapotokat, sok a valóságról szóló állításuk szubjektíve értelmes. Egy gyönyörű látomás nem sokat mond el a kozmosz születéséről – de azt felfedi, hogy milyen mélységesen át tud transzformálódni az elme, amikor találkozik a jelen pillanattal.

De amilyen magasak a csúcsok, olyan mélyek a völgyek. Nem kérdés, hogy rosszul sikerült utazásaim a legfájdalmasabb órákat jelentik, melyeket valaha is el kellett szenvednem – és a pokol képzetét, ha nem is állomásként, de metaforaként, teljesen alkalmassá teszik. Ezek a gyötrelmes élmények, ha mássá nem is, hát az együttérzés forrásává válhatnak. Az gondolom, hogy semmilyen mentális betegségről nem lehet képet alkotni, ha az ember maga rövid időre a partjai mellé nem hajózik.

A kontinuum mindkét végén az idő olyan mértékben tágul ki, amit nem lehet leírni – annyit mondhatunk, hogy ezek az élmények örökké tartónak tűnhetnek. Volt részem olyan ülésekben – pozitívokban és negatívakban egyaránt -, melyek során teljesen kitörlődött tudatomból a drog bevételének tudata, s vele együtt valamennyi emlékem a múltamról. Ilyen mértékig elmerülni a jelen pillanatban egyet jelent azzal az érzéssel, hogy mindig ez az állapot létezett, és mindig ez is fog. Az élmény karakterétől függően a megváltás és a kárhozat fogalmai nem tűnnek túlzóknak. Esetemben Blake sora a végtelenség egyetlen órában való meglátásáról se túl sokat nem ígér, se nem túl fenyegető.

Kezdetben annyira pozitív élmények jellemezték a pszilocibinnel és az LSD-vel való kapcsolatomat, hogy nem hittem egy rossz utazás lehetőségében. A „set és setting” fogalma, bár bevallottan homályos, elégnek tűnt. Mentális készletem pontosan olyan volt, mint amilyennek lennie kellett – önön elmém spirituálisan komoly tanulmányozója voltam -, a setting-et pedig általában vagy a természet vagy a biztonságos egyedüllét jelentette.

Arról, hogy pszichedelikus kalandjaim miért voltak egyöntetűen kellemesek az első rossz élményig, nem tudok számot adni – de amikor az ajtók végül kinyíltak a pokolra, úgy tűnik, maradandóan tárva maradtak. Azután, egy utazás akár rosszul, akár jól indult, általában gyötrelmes kerülőutakkal járt együtt a magasztosság felé vezető úton. Elutaztál már valaha, minden metaforán túlmenően, a Szégyen Hegyére, hogy vagy ezer évig ott maradj? Én nem tanácsolom.

Első utamon Nepálba, kieveztem csónakkal a Pokhara-i Phewa-tóra, mely fantasztikus kilátást kínál az Annapurna tömbjére. Kora reggel volt, én pedig egyedül voltam. Ahogy a Nap a víz fölé emelkedett, 400 mikrogramnyi LSD-t vettem be. 20 éves voltam, és előtte már legalább tízszer használtam a drogot. Mi alakulhatna rosszul?

Minden, mint kiderült. Pontosabban nem minden, mert nem fulladtam meg. Homályos emlékeim vannak arról, ahogy partra sodródom, majd arra eszmélek, hogy egy csoport nepáli katona vesz körül. Miután egy ideig néztek engem, ahogy őrült módjára fixíroztam őket a fegyvereik fölött, úgy tűnt, hogy döntésre jutottak azzal kapcsolatban, hogy mit tegyenek velem. Néhány udvarias eszperantó szó, majd néhány erős evezőcsapás, én pedig már el is hagytam a partot, és egyúttal az emlékeimet is. Azt hiszem tehát, hogy ez alakulhatott volna másképpen is.

Hamarosan, azonban, már nem volt ott se hegy, se tó, se csónak – és ha beleestem volna a vízbe, eléggé biztos vagyok benne, hogy senki nem lett volna ott, hogy ússzon. A következő néhány órára az elmém az önkínzás tökéletes eszközévé változott. Csakis a folyamatos összetördelődés és rettegés maradt, melyre nincsenek szavaim.

Az ilyen élmények elvesznek valamit belőled. Még ha az olyan drogok, mint az LSD, biológiailag biztonságosak is, a rendkívül kellemetlen és destabilizáló élményeknek így is megvan a maguk kockázata. Úgy hiszem, hogy a jó élményeim hetekig, de akár hónapokig is pozitív hatással voltak utána rám, míg a rosszak negatívval. Figyelembe véve ezeket a rulett-szerű esélyeket, ezek az élmények csak figyelmeztetés mellett ajánlhatók.

Míg a meditáció hasonló tudatállapotokra tudja rányitni az elmét, a módszere sokkal kevésbé véletlenszerű. Ha az LSD olyan, mintha egy rakétához kötnének minket, akkor a meditáció a vitorlák lágy leeresztése. Igen, még vezető mellett is ki lehet kötni szörnyűséges helyeken – és vannak emberek, akiknek valószínűleg nem kellene túl sok időt intenzív gyakorlással töltenie. A meditáció általános hatása, azonban, az, hogy egyre teljesebben visszahelyezi az egyént önmagába, ahol a gyakorlása által egyre kevésbé kell szenvednie önmagától.

Ahogy The End of Faith (A Hit Vége) c. könyvemben kifejtettem, a legtöbb pszichedelikus élményt potenciálisan félrevezetőnek tartom. A pszichedelikumok nem garantálnak bölcsességet, csupán több tartalmat. Továbbá a látomásos élmények, egészükben, számomra etikailag semlegesnek tűnnek. Így, a pszichedelikus élmények személyes és kollektív jólétünk irányába történő kormányzását valamilyen más elv kell, hogy meghatározza. Ahogy arra Daniel Pinchbeck is rámutatott Breaking Open The Head (Résnyitás a Koponyán) c. rendkívül élvezetes könyvében, a tény, hogy az aztékok és a maják egyaránt használtak pszichedelikumokat, miközben az emberáldozás lelkes gyakorlói voltak, szörnyen naivvá tesz minden idealisztikus kapcsolatot növényalapú sámánizmus és felvilágosult társadalom között.

Ahogy azt későbbi esszékben majd ki fogom fejteni, a transzcendencia ama formája, mely közvetlenül kapcsolódik az etikus viselkedéshez és az emberi jóléthez, nem más, mint az „én” meghaladása a hétköznapi éber tudatállapot közepette. Haladást azáltal érhetünk el, hogy felhagyunk a tudat tartalmaiba – gondolatainkba, hangulatainkba, vágyainkba, stb. – való kapaszkodással. Ez a projekt elviekben nem követeli meg még több tartalom megtapasztalását. [5] Az „én”-től való szabadság, mely a „spirituális” életnek mind célja, mind alapja, egybeeshet a hétköznapi érzékeléssel és kognícióval – jóllehet, bevallottan nehezen realizálható.

A pszichedelikumok ereje, azonban, abban rejlik, hogy néhány órára gyakran felfedik az ámulat és a megértés olyan mélységeit, mely amúgy egész életünkben elkerülne minket. Ahogy oly sokszor, William James, ebben az esetben is olyan megfelelően fogalmazott, amennyire a szavak csak engedték [6]:

„Az az egy konklúzió, ami akkor rákényszerítette magát az elmémre, valamint benyomásom igazságáról azóta is rendületlen maradt. Ez pedig az, hogy hétköznapi éber tudatunk, a racionális tudat, ahogy hívjuk, a tudatosságnak csak egyfajta meghatározott típusa, miközben
körülötte, a leghártyásabb vászonnal elválasztva, teljesen eltérő tudatállapotok potenciális formái bújnak meg. Átkelhetünk úgy az életen, hogy nem is sejtjük létezésüket, de a megfelelő ösztönzés alkalmazásával egy csapásra megjelennek teljességükben, meghatározott
típusú mentalitásukkal, melyeknek valahol valószínűleg megvan a maguk alkalmazási és adaptációs területe. Semmilyen leírás az univerzum egészéről nem lehet teljes, am érintetlenül hagyja a tudatosság eme más
formáit. A kérdés az, hogy hogyan kezeljük őket, - mert annyira mások, mint az ébrenléti tudatosság. Attitűdöket határozhatnak meg, bár formulákat nem tudnak biztosítani. Régiókat nyithatnak meg, de térképet
nem adnak. De akárhogy is, nem engedik meg, hogy túl korán zárjuk le elszámolásunkat a valósággal.”

Jegyzetek:

1.

Széles irodalom alapján úgy tűnik, hogy az MDMA károsíthatja a szerotonin-előálltó neuronokat, valamint csökkentheti a szerotonin-szintet az agyban. Más hiteles állítások szerint, azonban, számos tanulmány ezek közül szegényes kontrolcsoportot használt, vagy olyan mennyiségeket alkalmazott állatokon, melyek túl magasak voltak ahhoz, hogy modellezzék a drog emberek általi használatát.

2.

Mi számítson mértékletességnek? Fogalmazzunk úgy, hogy nem találkoztam olyan, marihuánát mindennap fogyasztó emberrel, akiről ne gondoltam volna, hogy csak nyerne a kevesebb fogyasztással. (Jóllehet, olyan, marihuánát soha ki nem próbált emberrel sem találkoztam, akiről ne gondoltam volna, hogy profitálna a fogyasztásából.)

3.

A fizikalizmust, ellenben, könnyen lehetne falszifikálni. Ha a tudomány valaha elfogadná a szellemek, a reinkarnáció, vagy bármilyen más a tudatot (egészben vagy részben) az agyon kívül elhelyező jelenség létét, a fizikalizmus halott lenne. A tény, hogy a dualisták nem tudják megmondani, mi számítana bizonyítékként nézetükkel szemben, eme ősi filozófiai nézetet a vallásos hittől nehezen megkülönböztethetővé teszi.

4.

Terence McKenna az egyik olyan ember, akit sajnálok, hogy nem ismerhettem meg. Sajnos 2000-ben, 53 éves korában elhunyt agydaganatban. Könyveit nagyon ajánlott elolvasni, és mindenek felett kiváló szónok volt. Való igaz, hogy ékesszólása gyakran vezette csakis „eszementként” leírható álláspontok magáévá tételére, mindazonáltal személyisége tagadhatatlanul briliáns volt, s mindig meghallgatandó.

5.

Hozzá kéne tennem, azonban, hogy vannak olyan, általam meg nem tapasztalt, pszichedelikus élmények, melyek, úgy tűnik, más üzenetet hordoznak. Ezek az élmények nem az „én” határainak feloldódásával jellemezhetőek, hanem a beszámolók szerint sokszor valamilyen más helyre transzportálják a tudatot (annak valamilyen formájában). Ez a jelenség nagyon gyakori a DMT esetében, és átélőit egészen elképesztő konklúziókra vezeti a valóság természetét illetően. Terence McKenna bárkinél többet tett a DMT fenomenológiájának általánosabb megismertetéséért.

A DMT több okból is különleges a pszichedelikumok között. Mindenki, aki próbálta, egyet ért abban, hogy ez az elérhető legpotensebb hallucinogén (nem a hatásos dózishoz szükséges mennyiség, hanem a hatás értelmében). Paradox módon, azonban, ez is hat a legrövidebb ideig. Míg az LSD hatása tíz óráig is eltarthat, a DMT-transz egy perc alatt vezetődik be, és tíz perc alatt cseng le. Eme meredek farmakokinetika egyik oka valószínűleg az, hogy ez a vegyület amúgy is jelen van az emberi agyban, és könnyen lebontásra kerül a monoaminoxidáz által. A DMT ugyanabba a kémiai osztályba tartozik, mint a pszilocibin és a neurotranszmitter szerotonin (de, azon felül, hogy vonzódik a 5-HT2A -receptorokhoz, kimutatták, hogy a sigma-1-receptorokhoz is kötődik és módosítja a Na+ csatornákat). Funkciója az emberi testben egyelőre rejtély. Azon kívül, hogy a DMT számos rejtélyt és nehézséget kínál, drogtörvényeinket is végleg nevetség tárgyává teszi: nem csak a kannabiszhoz hasonló természetes anyagokat, hanem az egyik saját neurotranszmitterünket is kriminalizáltuk.

Sok DMT-használó arról számol be, hogy egy párhuzamos világba „lökődik át”, ahol idegen lényekkel találkoznak, melyek látszólag információkat szándékoznak megosztani, és rejtélyes technológiákat demonstrálnak. A hasonló beszámolók (sokszor a drogot első ízben használók részéről, akikkel nem ismertették, hogy mire számíthatnak) százainak egybecsengése határozottan érdekes. Azt is érdemes megjegyezni, hogy ezek a beszámolók szinte teljesen mentesek a vallásos képi világtól. Sokkal valószínűbb, hogy az élmény átélője idegenekkel vagy manókkal találkozzon, mint hagyományos szentekkel vagy angyalokkal. Mivel én magam nem próbáltam a DMT-t, és így nem volt hasonló élményem, nem tudom, hogyan értelmezzem mindezt.

6.

Természetesen James élményeit dinitrogén-oxiddal élte át, ami egy érzéstelenítő. Más érzéstelenítők, mint a ketamin hidroklorid vagy a fenciklidin hidroklorid (PCP), kis dózisokban hasonló hatással vannak a hangulatra és a kognícióra. Sok különbség van, azonban, ezen drogok és a kalsszikus pszichedelikumok között – az egyik például az, hogy nagy dózisok az utóbbiakból nem vezetnek általános érzéstelenítéshez.