Látomások növényei
Manapság a hallucinogén növényeket leginkább a kábítószerekkel azonosítjuk, s emiatt a fogalomhoz némi pejoratív felhang is társul. Gyakran elfeledkezünk ugyanakkor az egyetemes emberi kultúrában és fejlődésben betöltött több évezredes szerepükről, mindazokról a beavatási és áldozati szertartásokról, melyek számos vallás alapélményét jelentették.
Fellebben a fátyol
A hindu hagyomány egyik klasszikus alapművének, Patandzsali Jóga-szút-rájának a beteljesedésről (a megvilágosodásról) szóló részében a következőket olvashatjuk: "A beteljesedést születés, növényi szer, ige, kiégetés és révület szüli." Vagyis a hallucinogén növényeket a régi hinduk éppúgy a magasabb emberi fejlődés egyik eszközének tekintették, mint a görögök, vagy az amerikai indiánok.
A használatukhoz kapcsolódó metafizikai háttér a következő:a világ jóval több az érzékszerveinkkel begyűjthető információk összességénél, sőt, a valós világot ezen képek és benyomások sokkal inkább elfedik, mint megmutatják. Ezért is hívják képletesen e rétegeket maya fátylainak, melyeket a fejlődés során sorra fel kell hajtania annak, aki a valóságra kíváncsi. Mindenkit kisgyermekkorától fogva szisztematikusan megtanítanak, "beidomítanak" arra, hogy milyennek is kell látnia a világot. Mindenki megkapja azt az adott kultúra által meghatározott szűrőt, amin keresztül észlelheti és értékelheti mindazt, ami körülveszi.
E szűrőn önerőből túllátni rendkívül nehéz, s legalább ugyanennyire veszélyes dolog is. Aki azonban nem próbálkozik meg vele, az akár egész életét a kiskorában betanult sémák ismételgetésével töltheti. Nos, e túlemelkedésnek, a magasabb látásmód elérésének eszközei voltak többek között a hallucinogén növények is, melyeket minden régi kultúrában teljes titoktartás övezett, az uralkodón és a papi rétegen kívül senki sem ismerte őket. Olyannyira, hogy számos mágikus ital összetevőinek rekonstruálása ma már lehetetlen feladat.
Titkos italok
E szerek hordozó anyaga legtöbbször a bor, vagy (mint például a Dionüszosz-kultuszban) a borostyánsör volt; ezek önmagukban is bírnak némi hallucinogén hatással. Talán ide vezethető vissza a bor és a borivás kultusza, mint a régi termékenységi ünnepek és beavatási szertartások késői visszfénye. Kevéssé ismert, hogy sok kultúrában (többek között Egyiptomban és Perzsiában) általános szokás volt az erjedő sörbe különféle hallucinogén növényi magvakat, legtöbbször beléndekmagot (Hyoscyamus niger) keverni. A germánok híres-hírhedett lakodalmi és áldozati itala, a mézsör is tartalmazott beléndeket, a Pilseni típusú sörök neve egyenesen e növénytől származtatható (a beléndek német neve Bilsenkraut), s Németországban csak 1516-ban tiltották be a beléndekes sör készítését.
Híres szent ital volt az árja népek szómája, vagy a perzsák haomája, melyeket kizárólag főpapok használtak a szertartások alkalmával, s szerepük a szellemvilággal való kapcsolatteremtés megkönnyítése volt. Ezen italok, vagy például a titokzatos molü fő hatóanyagait feltételezhetően a légyölő galóca (Amanita muscaria) vagy a mandragóra (Mandragora officinarum) szolgáltatta. Ez annál is valószínűbb, mivel a szibériai és az észak-amerikai sámánkultúrák hasonló célra készült, a sámánok földöntúli utazását elősegítő szere szintén a légyölő galócából, vagy más, hallucinogén gombafajokból készült.
Némileg részletesebb adatokkal rendelkezünk a híres eleusziszi misztériumok során használt italról: ez csombormenta (Mentha pulegium), anyarozs (Claviceps purpurea,mák (Papaver somniferum) kivonatából állhatott, híg borban oldva. Szintén gombákból (valószínűleg légyölő galócából, illetve egyes trágyagombákból) készült a Dionüszosz-ünnepeken használatos ambrószia is. A későbbi időkben az olümpiai versenyek győztesei is kaptak ambrósziát, ám ez már csak az eredeti trükkös pótléka volt: alkotóelemeinek kezdőbetűi - utalván az eredetire - a "gomba" szót adják ki, hasonlóan az eleusziszi keküón ránk maradt receptjeihez. Ezen italok már csak nevükben őrizték azt a titkot, amit a beavatottakon kívül senkinek nem volt szabad tudnia. A gombákat - ezek szerint nem elsősorban kellemes ízük miatt - egyébként számos kultúrában az istenek eledelének tartották, amit közönséges halandó meg sem ízlelhetett.
A későbbiekben - a kereszténység térnyerésével párhuzamosan - az efféle pogány babonák és szertartások üldözendővé, "az ördög praktikájává" váltak, s nem is teljesen alap nélkül. A legtöbb hallucinogén növény hatása ugyanis erősen függ attól, hogy ki és milyen célból él vele: egyformán jól használhatók misztikus élmények megszerzésére, szexuális ajzószerként, vagy éppen boszorkányszertartások kellékeként. További fontos tényezője volt e szerek mellőzésének erősen mérgező voltuk is: a legtöbb hallucinogén növény kisebb adagban csak kellemes, feldobott közérzetet biztosít, nagyobb adagban víziókat, látomásokat eredményez, túladagolva pedig akár halálos mérgezést is okozhat.
Hallucinogének
Természetesen nem csak gombák tartoznak a hallucinogén növények népes családjába: a germán népek egyik legfontosabb jós- és kultusznövénye a szintén mérgező hatású tiszafa (Taxus baccata) volt, melyről Dioszko-ridész így emlékezett meg: "... és akik esznek belőle, hasmenést kapnak. Amelyek Langendockenben és Saphoyában nőnek, olyan erejük vagyon, hogy azok, akik alattuk alszanak, vagy az árnyékukban ülnek, megkárosodnak, hogy gyakran meg is halnak bele." Mindez nem tartozik a babonák közé: szélcsendes napokon a tiszafa által kibocsátott illóolaj valóban okozhat hallucinációkat, szélsőséges esetben talán halált is.
Szintén hallucinogén növényre, valószínűleg a babérfa (Laurus nobilis) levelére vezethetők vissza a híres delphoi-i jóslatok is: a papnők valószínűleg nem elsősorban a szakadékból felszálló kénes gőzöktől, hanem a folyamatosan rágcsált babérlevelektől kerültek kábulatba, s ebben az állapotban fogalmazták meg híresen kétértelmű jóslataikat.
S nem lenne teljes a felsorolás, ha megfeledkeznénk a híres amerikai kaktuszról, a peyot-ról (Lophophora williamsii), mely a mai napig sokféle misztikus és mágikus szertartás alapvető eleme.
A növényvilágban két olyan növénycsalád van, amelynek szinte minden tagja bír kisebb-nagyobb hallucinogén hatással: a mákfélék (Papaveraceae) és a csucsorfélék (burgonyafélék, Solanaceae). Maga a közönséges mák a legrégebbi időktől fogva az álom, a víziók és a termékenység szimbóluma volt. Hüpnosz, az álom görög istene, a "gondok megoldója" éppúgy mákgubót tart a kezében, mint Tanatosz, a halál istene, vagy Nüx, az éjszaka istennője.
A legtöbb hallucinogén növényhez hasonlóan a mák megfelelő adagban erős nyugtató és fájdalomcsillapító hatással is bír, így már a legrégebbi orvosi emlékek is hatásos fájdalomcsillapító-szerként említik.
A boszorkányok füvei
Míg a mákot manapság és a középkor folyamán is elsősorban orvosi növényként tartották számon, a burgonyafélék családjának képviselői annál hírhedtebbek voltak: a bolondító beléndek, a csattanó maszlag (Datura stramonium) vagy éppen a nadragulya (Atropa bella-donna) a valódi boszorkánynövények közé tartoztak, veszélyességük miatt az orvosi gyakorlatban inkább csak külsőleg, fájdalomcsillapítóként és görcsoldóként voltak használatban. Kevéssé ismert, hogy az e családba tartozó haszonnövények, mint például a névadó burgonya, vagy a paradicsom és a paprika egyes részei is hallucinogén, illetőleg mérgező hatásúak.
Hieronymus Bock a következőképpen írt a beléndekről: "A beléndekfű, virágai és magvai, hideg természetűek, ritkán használatosak a testben, mivel e fű a testben használva nem egyedül az embernek, de minden állatoknak is káros. Ha az ember a halak vizébe teszi, ahogyan a csavargók csinálják, a halak megdöglenek. Kiugranak a vízből, majd végül fehérjükkel felfelé fordulnak, úgyhogy kézzel is meg lehet őket fogni. A tyúkok a kertben öszveesnek, ha a beléndek füstjét belélegzik. Efféle mesterkedéseket űznek a csavargók és társaik."
Dioszkoridész azt írja, hogy a beléndek veszetté, majd álmossá tesz. Emiatt nem egykönnyen használható.
"...Nagyon hideg természetű, álmossá tesz és csillapítja a lüktető főfájást."
A középkori közfürdőkben gyakorta szórtak egy-egy maréknyit a beléndek magvaiból parázsra, így is elősegítve a "jó hangulat" kialakulását, s az erős gátlásoldó és felszabadító hatásnak megfelelően az ilyen fürdőzések gyakran fajultak tömeges orgiákká.
A régi idők titkos, kizárólag építő célokra használható italai így lettek lassan egyszerű afrodiziákumok és boszorkányszerek, még később pedig (s ez már a XX. század!) kábítószerek, a monotóniától és a mindennapi unalomtól való menekülés eszközei.