Daniel Pinchbeck - Második figyelem
A cikk részlet " Daniel Pinchbeck : 2012 - A Tollaskígyó visszatérése " cimű könyvből
Ffosé Argüelles látnoki hevülete ragályosnak bizonyult. Az utolsó Oregonban töltött éjszakámon, miután letett a szállodámnál, az ágyban fekve a „harmadik szemem' heves működésbe kezdett, villódzó képeket és hipnagógikus közleményeket vetítve higgadt-józan elmémbe. Nem maja fejedelmeket láttam uralkodói palástban, akik jósi jelszavakkal jutalmaztak az idő valamely új csigamenetű csalagútjához. Ehelyett Buddhát láttam a Marson. A derűs „felébredett" a béke légies gömböceként, keresztbe vetett lábbal meditálva ereszkedett alá lassan a tomboló szellemek remegő, vöröses birodalmába, melyek acsargó amőbaként áradtak keresztül rajta, mintha csak valamiféle hologram volna. Miközben figyeltem őket, a háborgásuk lassan kezdett lecsillapulni, amint magukba szívták Buddha nyugtató hatású rezgéseit. Ezt a képet Rudolf Steiner vad asztrális szárnyalásainak lapjairól szakítottam ki. Az ő kozmológiájában a bolygók és csillagok anyagi golyóbisai csupán jelképei voltak belső valóságuknak - érzékfeletti hullámformájuk érzékelhető részecskéi.
A Mars - mely Steiner kozmológiájában a vérben lévő vasért, az egoalapú vadságért, a materialista tudomány terjedéséért és az „értelem bilincseiért" volt felelős, melyek a közvéleményhez láncolnak minket - spirituális szférája egyenletes átalakuláson megy keresztül, jelentette ki Steiner egy előadásában, Buddha munkálkodása révén, aki ott „öltött testet", miután elhagyta a Földet. „Jóllehet korábbi korszakokban a Marsot a harcias tulajdonságok bolygójának mondták, most Buddha feladata fokozatosan átformálni ezeket a harcias vonásokat oly módon, hogy a szabadság és függetlenség iránti érzék alapjává válhassanak, melyre a jelen korszakban szükség van." Buddha Steiner szerint egyfajta okkult előléptetést kapott bódhiszattvából Krisztushoz hasonló megváltóvá, aki egy másik szinten működik. „Abban a pillanatban, amikor valamely Lény felemelkedik az egyik állapotból vagy rangról a másikra - írja Steiner -, új feladatot tűznek ki elé. Az ember pedig, akinek végig kell járnia földi életútját, a Földön töltött ideje során kapcsolatba kerül olyan Lényekkel, akiknek Krisztushoz hasonlóan a kezdetektől fogva kozmikus feladatuk volt, és olyan Lényekkel is, akik felfelé irányuló fejlődésük folyamán elhagyják a Földet és felnőnek egy kozmikus feladathoz, mint Buddha esetében is történt."
Hát persze, hogy elvetettem a nyugati, keleti, fejlődéselvű és misztikus elképzelések e kusza kotyvalékát, amikor olvastam - mégis ott pörgött a koponyámban a végtelenített filmtekercs, mintha Steiner fátyolos felsejlései a pszichém szövedékének mélyére is beszivárogtak volna. Ezt a látomást telepatikus csevegés követte egy idegen intelligenciával - aki az imádkozó sáskák felvilágosult rajtudatának képviselőjeként mutatkozott be. Az Égő Ember fesztiválon - az útkereső káosz eme okkult hajtásán - sorozatban több éven át találkoztam ennek a smaragdzöld ízeltlábúnak a magányos példányaival odakinn a sivatagban, és rövid ideig farkasszemet is néztem velük, míg tova nem röppentek, vagy ki nem adták a párájukat. Mivel a Black Rock sivatag szikkadt pusztaságában semmiféle rovar nem őshonos, ezek a példányok az „égetőkön" stoppolnak ide, hogy részt vegyenek a fesztiválon, ahol végül elpusztulnak. E különös pszichoaktív pillanatokban az az előérzetem támadt, hogy az imádkozó sáska valamiféle diplomataként vagy ügynökként jelent meg, mely végignézi és megörökíti, ahogyan az emberi tudat sebességbe kapcsol. - Igen - közölte velem a sáskatudat -, mi valóban egy békés és fejlett galaktikus civilizáció küldöttei vagyunk. E ritka alkalmat megragadva kiböktem a kérdést, mely mindig is izgatott: Miért falja fel a nőstény imádkozó sáska a hímet közösülés után? - Mi ezt az áldozatot gyönyörűnek és egyben gyönyörteljesnek találjuk az egész rajtudat számára, valahányszor sor kerül rá - felelte a sáska. Azután elmondta nekem, már alig várják, hogy megnyissák a hivatalos kommunikációs csatornákat az emberi fajjal, mihelyt sikeresen átjutunk a dimenziókapun.
Mivel a megbeszélésnek vége szakadt, és több üzenetre vagy érzékcsalódásra nem került sor, álomba zuhantam. Oregonból Oaklandbe repültem, hogy találkozzam egy új barátommal, Stevennel, a tévéműsor-rendezővel, aki a könyvem elolvasása után küldött nekem egy e-mailt. Mivel több, mint egy évtized óta heroinfüggő volt, tudni szerette volna, vajon az iboga, ez a nyugat-afrikai tudattágító szer kigyógyíthatná-e. Az ibogain néven ismert tudattágító szer, mely illegális az Egyesült Államokban, azóta földalatti legendává nőtt függőségmegszüntető tulajdonságai miatt. E-mail váltásunkat követően Steven bevette az ibogát egy Rosarito Beach-i klinikán, a mexikói Tijuana közelében, és a szer bevált nála - Steven úgy érezte, hogy egyenesen az életét mentette meg, amikor eltérítette az önpusztítástól és az öngyilkosság szűnni nem akaró gondolatától, s az újonnan megtértek buzgalmával elhatározta, hogy az iboga ügyének szenteli magát. Dokumentációt akart készíteni az ibogáról, melynek én írtam volna meg a vázlatát, de először újra be akarta venni velem együtt a rosaritói klinikán. Ebbe hosszasabb fontolgatás nélkül beleegyeztem.
Öt év telt el az elzárkózó Gabon párás dzsungelében lezajlott bwiti beavatásom brutális, ám átformáló megvilágosodása óta, és elméleti síkon jó ötletnek tűnt ismét beköszönni az ősökhöz és a karót nyelt ibogaszellemhez. Ráadásul a kiruccanást még meg is fizették. Steven fehér Lincoln Mark VIII-asával - „egy vérbeli fehér bádoghintóval", ahogyan tulajdonosa büszkén harsogta - utaztunk Rosaritóba, mely tele volt dobálva félig üres sörösdobozokkal, hamutálnak használt kávéscsészékkel, borítójukat vesztett Velvet Underground CD-kkel és egyéb maradványokkal, és úgy bűzlött, mint egy gyanús külvárosi söntés. Steven az egyik legcsapongóbb társalgó volt, akivel életemben találkoztam; viharosan ide-oda cikázva gyengéd leírást adott a lovakról, melyek a családi tanyán éltek a Yosemite-völgyben, majd a drogos kicsapongásaival hencegett, a kaliforniai bozóttüzek ellen vívott küzdelemről sztorizott, azután az Épphogy Törvényes magazin iránti előszeretetéről beszélt. Csak úgy sugárzott belőle az élet iránti elfojthatatlan és mániákus lelkesedés, de a kókadt kétségbeesés is - jól ismertem ezt a többi olyan barátom esetéből, akik számára a drogok és a pia jelentik az eszközt, hogy elbújjanak a valóság elől, miközben a legtántoríthatatlanabb tivornyázás közben is megőrzik magukban a gyermekkori ártatlanság csíráját. Steven szakadozott szexmesékkel és sikersztorikkal szórakoztatott a hollywoodi éveiből. - Tudod, nem csak szőke cicababákról és cumizásról szól az egész - ismételte el többször is a láncdohányzástól reszelős hangon.
Megkedveltem a fickót. Leginkább Rob barátomra, az irodalmi magazinom kiadójára emlékeztetett - Stevenhez hasonlóan ő is régi és vagyonos amerikai család sarja volt - aki túladagolással oltotta ki a saját életét. „Amerika tiszta termékei megőrülnek" - írja a költő William Carlos Williams. Robhoz hasonlóan Steven is áldozatnak tűnt, aki annak a szakadéknak a peremén áll, mely az ősapák puritán feddhetetlenséggel és „a jég hátán is megélek" hozzáállással felvértezett régi amerikai úttörő- szellemisége, valamint a feloldott tabuk és menő nihilizmus, áporodott rock and roll, kábelcsatorna-szörfözés és másodosztályú kultuszfilmek posztartiskolájának tespedése között tátong. Ki tudna összerakni egy világot ebből a káoszból? Az is egy megoldást jelentett, ha az ember a heroin démonának pusztító halálfutamába, a lelki rettegés e csalhatatlan, minden igényt kielégítő gyógymódjához menekült - és számos barátom vevő volt erre a megoldásra. Rosarito egy szelíd, szigorúan őrzött közösség volt, mely a Csendesóceán robajló hullámverésének nekiszorítva terült el egy sziklapárkányon a strand felett, ahonnan szélesvásznú naplementék tárultak az ember elé.
Egy spanyolos kialakítású öntöttbeton házban szálltunk meg, melyet ízlésesen díszítettek huichol indián fonálfestményekkel és buddhista szobrokkal. Az Ibogain-egyesület igazgatója dr. Martin Polanco, egy kedves arcú és félénk modorú fiatalember volt, aki azután alapította meg a klinikát, miután egy rokonát megmentették a kokain-függőségtől egy illegális kezelésen Floridában. Az Egyesült Államoktól eltérően Mexikóban nem mondtak ki tilalmat az anyagra. Elvégeztek rajtam egy orvosi vizsgálatot, és kaptam egy tesztadagot a drogból, zselés kapszulába zárt tápiókaszínű gyökérkéreg-kivonat formájában. Amikor a többi tablettát is bevettem, nyugtalannak, borzongónak és meggondolatlannak éreztem magam - rádöbbentem, milyen elhamarkodottan, szinte hetykén vágtam bele ebbe a kalandba, elnyomva az iboga által előidézett erőteljes gondolkodásmód-váltás emlékét, mely megváltoztatta az életem pályaívét. A nővér - dr. Polanco szintúgy kedves arcú és félénk felesége - az ágyamhoz vezetett, ahol rákötött egy EKG-berendezésre és fülhallgatót tett rám, melyből könnyed, jellegtelen zene áradt. Mint egy felszállásra készülő repülőgép, mély morajlást éreztem a bensőmben, mely bömböléssé erősödött. Pszichikus receptoraim megnyíltak a Carlos Castaneda által „második figyelemnek" nevezett állapotra, melyben az intuíciók és a halvány sejtelmek képek és határozott útmutatások alakját öltik.
Lehunytam a szemem, hogy megfigyelhessem a benyomásokat, melyek úgy bukkantak elő, mint a mintázatok a havas tévéképernyőből - az ibogalátomásaim leginkább a szürke árnyalataiban és villódzva jelentek meg, cseppet sem emlékeztetve az LSD és a pszilocibin prizmája által vetett szivárványhologramokra. A látomások terében egy fekete férfit láttam, aki az ötvenes éveket idéző sötét öltönyt és vékony nyakkendőt viselt, és a színész Sidney Poitier- ra hasonlított. A férfi egy ötéves, virágmintás ruhába öltözött kislányt vezetett kézen fogva felfelé egy lépcsőházban. Rádöbbentem, hogy a látomásban szereplő kislány én magam vagyok. Már korábban is találkoztam e kislány-énnel különleges álmokban, melyek egyike a zsúfolt tehervagonból a koncentrációs tábor gázkamrájába vezetett, egy olyan sötét és mély seb helyére tapintva, hogy felriadván azon tűnődtem, nem egy múltbeli életet göngyölítettem-e ki. Úgy tűnt nekem, hogy a fekete férfi az iboga szellemét képviselte, és ő vezetett engem befelé ebbe az asztrális kastélyba.
A belső bömbölés hangos és szünet nélküli, tárcsahangra emlékeztető búgássá változott a fülemben, mely mintha összekapcsolt volna a gyökér frekvenciájával, egy olyan rezgési szinttel, ahonnan a gyökér képes kommunikálni velem, miközben átszervezi a pszichém alapját képező mintázatokat. Eltűnődtem rajta, mi is lehet valójában az iboga - és már meg is érkezett a válasz, megtáviratozva-belekiáltva az elmémbe - „AZ EMBERISÉG ŐSEREDETI BÖLCSESSÉGTANÍTÓJA". Ez nem az én rendes mondatszerkesztésem volt - és egyáltalán nem az én szavaim. Olybá tűnt a dolog, mint egy közvetlen letöltés a növény logoszban gyökerező tudatából, mely alátámasztott valamit, amit a bwiti- beavatásom után csak futólag vettem fontolóra - hogy az iboga akár az eredeti szentség őspéldánya is lehet, a „jó és gonosz tudás fájának" nem gyümölcse, hanem gyökere, melyet a Teremtés könyvének tanúsága szerint a kíváncsi Éva és a reszkető Ádám megkóstoltak. Az iboga az egyenlítői Nyugat-Afrikában nő, amit az emberiség szülőföldjének tartanak, és egy mélységesen személyes, az egyén jellemében gyökerező „jót és gonoszt" tár fel, kemény és felnőtteknek szóló leckékkel szolgálva azok számára, akik képesek elviselni a fejlődést. Ha az iboga az eredeti növénytanító, mely felrázta a primitív emberiséget vadállati létéből a világot átalakító tudás és hatalom nyughatatlan utazására, és ha a maja naptár pontosan menetrend szerint működik, akkor milyen csodálatos szimmetria tükröződik abban, hogy a cserje az idő e pont- ján bukkant fel a modern tudatban, visszaterelve bennünket létünk elveszett gyökereihez (a jelentések mily sűrű és kusza szövevénye rejlik ebben a szóban). Ibogautazásom újságírói jellegű közjátékokkal folytatódott. Amint megfogalmaztam a kérdéseimet, máris megkaptam rájuk a nyomatékos választ, melyet reszketeg betűkkel firkáltam le keresztben az ágyam mellett álló sárga, vonalas jegyzetblokkra.
Gyötrelmes részletességgel végig kellett néznem a régi filmbevágások szaggatottságával megörökített jeleneteket a saját személyes hibáimról és tunya, dekadens szokásaimról. Megkérdeztem, mitévő legyek mindezekkel a hanyagságokkal. „HOZD ŐKET EGYENESBE NYOMBAN" - felelte kerek-perec az iboga. Az egyenesség fogalma sajátságos jelentést hordozott számomra - ugyanis gyerekkorom óta mérsékelt scoliosisban, gerincferdülésben szenvedek. A tartásom hibás, és teljesen kiegyenesedni nehéz fegyvertény számomra. Azon kezdtem tűnődni, miért vagyok ilyen borzalmasan allergiás a macskákra és a kutyákra. „FÉLELEM AZ ÁLLATI TERMÉSZETTŐL" - kurrogta a gyökérkéreg. Ezt a választ ösztönösen ésszerűnek találtam, mivel felfigyeltem rá, hogy a hozzám hasonlatos intellektuális típusok, akik elszakadnak a testiségüktől, gyakran szenvednek légzőszervi nyavalyákban, mintegy büntetésként a fizikai világ szórakozott elhanyagolásáért. Apránként kezdtem kipakolni a bűntudat terhét, amit a két évvel ezelőtti DPT-utazásom óta hordoztam, mely okkult látomásokhoz, poltergeistjelenségekhez és ahhoz a különösképp állandósult tudathoz vezetett, hogy az utazás baljós utóhatásaként összekötöttem a sorsom valami szökevény démonnal vagy luciferi erővel.
Még tiszta fejjel is gyanítottam, hogy ennek az epizódnak a traumatikus igézete szörnyű eseményeket szabadított el, melyek következményei továbbra is éreztetik hatásukat mindennapi életemben - most pedig, mélyen a második figyelem állapotában, ahol a lelkem rejtett hieroglifái fénybe borultak, úgy tűnt, a gyanúm megerősítést nyert. E 2001 tavaszán lejátszódott epizód után, miközben a párom állapotos volt a gyermekünkkel, egyfolytában úgy éreztem, mintha a valóság hullámai új alakba rendeződtek volna. A halálesetek megszaporodtak az esemény körül - az apám előtte, a párom apja utána hunyt el. Most pedig annak felidézésére kényszerültem, hogy a DPT beszedését megelőző hónapokban az iboga bizonyos álmokban megpróbált megóvni engem, figyelmeztetéseket küldve - az egyik ilyen álomban, mely élénk, kísérteties és hangulatában baljósan afrikaias volt, egy bepólyázott csecsemő egyre csak pörgött körbe-körbe, mint egy villogó rendőrsziréna, miközben egy álombeli hang azt zsolozsmázta: - Baba! Baba! Baba! A sámánizmusról írott tanulmányokban még korábban olvastam, hogy a beavatás löketei, melyek a pszichofizikai energia áramlatait szabadítják fel, veszélyesek, sőt végzetesek lehetnek a rajtuk keresztülmenő személy családja és barátai számára - olvastam ugyan a dologról, de még túlságosan „közömbös szkeptikus" voltam, hogy elhiggyem, vagy elégséges oknak tekintsem a kutatásom félbehagyására.
Csak jóval az esemény után fogadtam el maradéktalanul, hogy léteznek okkult birodalmak, s hogy a bennük elkövetett hibáknak súlyos következményei lehetnek ebben a valóságban. Több hónappal a DPT-élmény után, azon az éjjelen, melyet követően a párom a második ultrahangjára ment, egész életem legelevenebb és legijesztőbb álmában volt részem. Nyomozó voltam, aki egy ügyön dolgozva véletlenül belebotlott egy szertartásba - egy rituális emberáldozatba - egy körszínházban az East Side egyik üveg irodatoronyházának a legfelső emeletén. A színpadra felugorva megpróbáltam megakadályozni a gyilkosságot, és ezzel megzavartam a bíborszín kámzsás köntöst viselő közönséget. Ekkor az álom hirtelen átváltott a Times Square- re verőfényes délidőben, ahol is két bérgyilkos üldözött; az egyikük haja narancsszínűre festve, a másik egy ormótlan és sanda pillantású vadbarom. Egy régimódi borbélyüzletbe menekültem be, ám az orgyilkosok a nyomomban voltak. A filmek gazfickóira emlékeztető vigyorral répafej azt mondta nekem, hogy lelepleztem egy okkult összeesküvést, ők pedig bosszút fognak állni rajtam. - Holnap megölünk téged, a feleségeddel és a babával együtt - mondta csúfondárosan. Amint ez a sötét álomkrimi - mely oly vadul lobogó, oly valóságon túli volt, hogy beleégett az agyamba - véget ért, felriadtam. Nem pusztán álom volt ez, hanem nyílt üzenet az asztrálsíkon lakozó ellenségektől. Bármennyire megrendültem, igyekeztem szorongásomat elrejteni a párom elől. Amikor a nap folyamán később találkoztunk, ő leült és zokogni kezdett. A vizsgálatot végző orvosok felfedeztek egy problémát: egy fizikai rendellenesség részlegesen kihatott a babánk mozgásképességére. Ez a maradandó rendellenesség akár életveszélyes is lehetett volna, de lányunk esetében „enyhe" volt, és így nem okozott bénulást.
Az elkövetkező hónapokban két újabb haláleset történt körülöttünk - a takarítónőnk egészséges öthónapos magzata hirtelen meghalt a méhben; a szerkesztőm asszisztensének nővére pedig odaveszett egy lakástűzben. Én persze nem hittem, hogy ezek az események összefüggnek - mégis, akkoriban a dolog különös jelképes párhuzamnak tűnt. Úgy éreztem, mintha óvatlanul kitártam volna a pokol kapuját. Világi posztmodern kultúránkban ugyan ki tudná akár csak felfogni is, micsoda pszichikus sötét anyag robbant körülöttem a jelek szerint? Az ismerőseim mind elintéznék a kérdést azzal, hogy narcisztikus téveszméről van szó részemről - csupán túl sokáig kényszerültem egyedül tépelődni ezeken a dolgokon. Kislányunk, aki nem sokkal múlt egy éves, már tudatában volt a másságának. Miért tették ezt velünk? - kérdeztem az ibogát haraggal és értetlen szomorúsággal. - ISTEN IGAZSÁGOS. Nem tudtam szembeszegülni e válasszal; a lényem legmélyéig visszhangzott. Megváltozott tudatállapotomban láthatatlan muzsikaként érzékeltem a karmikus mintázatot azon fájdalmas dolgok hátterében, melyek a saját életemben velem, valamint az ismerőseimmel és szeretteimmel történtek. Megértettem és elfogadtam, hogy az okok és állapotok visszavezethetőek a korábbi megtestesülésekre - és egyben előkészületek lehetnek arra a jövőre, mely felé haladunk.
Én úgy döntöttem, hogy a tudás ösvényét követem, és szigorú iskolám volt. Ugyanakkor a történtek okai kibogozhatatlanul beleszövődtek nagyobb mintázatokba, melyek messze túlmutattak rajtunk, ahogyan az esőcseppek által vetett körök fodrozódnak és futnak egymásba, amint egyenként belehullanak a tócsákba. A hibák némelyike, melyekkel az iboga szembenéznem kényszerített, nevetségesen aprónak tűnt - mások már kevésbé. Berlinben a párom és én tanultunk egy gyógymódot a lányunk állapotára: addig tartottuk különböző testhelyzetekben, míg sírni és rúgkapálni kezdett, reflexpontokat nyomogattunk a bokáin és a hátán, arra késztetve, hogy mozgatni kezdje az eddig kevéssé használt izomnyalábokat, abban a reményben, hogy új idegi összeköttetések alakulhatnak ki bennük. Ezt naponta többször is megismételtük több mint egy éven keresztül, lányunk alig néhány hónapos korától kezdődően. Egyre elviselhetetlenebbnek találtuk, hogy napról napra így megkínozzuk őt, így hát idővel csökkentettem a kezelések gyakoriságát.
Az iboga megbírált a kihagyott alkalmak miatt - én pedig vitatkozni kezdtem a növényszellemmel, mondván, még csak abban sem voltunk biztosak, hogy segítünk rajta, és olyan nehéz volt megtenni, és az egész nem is számít igazán. - MINDEN SZÁMÍT - erősködött az iboga, és én ismét képtelen voltam vitába szállni egyszerű, ám hajthatatlan szemléletmódjával. Mindössze annyit tehettem, hogy megígértem, a jövőben keményebben próbálkozom - mindennel. Közönséges emberi hajlandóságaink közé tartozik a figyelmünk elkalandozása és szétforgácsolódása. Belekezdünk egy feladatba, azután elcsábít egy másik lehetőség, és máris ellankad az összpontosításunk. Visszakozunk a nehézségekkel járó dolgoktól, hiába tudjuk róluk, hogy helyénvalóak, a kényelmes és társadalmilag jóváhagyott szokások kedvéért. José Argüelles annak a célratörő erőfeszítésnek és életen át tartó odaadásnak a példájaként jelent meg a látomásomban, melyet nem nélkülözhetünk, ha meg akarjuk tenni, amit meg kell tennünk. Amikor az emberek ügyet sem vetettek a mondandójára, amikor az elképzeléseit elvetették és kigúnyolták, ő nem adta fel szívből átérzett küldetését. Ő és a felesége keresztülvándoroltak a világon, szegényen, mint a templom egere, hogy átadják üzenetüket egy új időről és egy új látomásról - majdnem elsírtam magam az alázat e képén. Az ilyen szellem elfogadja, sőt szívesen látja a látszólag áthághatatlan akadályokat, mint útjának velejáróit. Argüelles követte belső hangjának hívását, nem tántorodott el a céljától. - NE TÁNTORODJ EL - hagyta jóvá erélyesen az iboga.
Eltökéltem, hogy a jövőben bármire vállalkozok is, ha egyszer magam előtt látom a helyes utat, legyen bármilyen rögös, a végéig követem. A családom iránt érzett szeretetemre, az utazásokra és felfedezésekre gondoltam, melyek kiváltságában részem lehetett, és boldognak és szerencsésnek éreztem magam. - SZERENCSÉS VAGY - erősítette meg az iboga. Felidéztem az örömöt, melyben a párommal osztoztunk a lányunk születése utáni első hónapokban. Elsöprő erejű hálát éreztem, amiért megkaptam az esélyt, hogy éljek és szeressek, hogy felkutassam a magam igazságát, és megpróbálhassak megérteni egy seregnyi dolgot. Éreztem továbbá, milyen jó, hogy az emberi történelem e jelentőségteljes szakaszában - egy világkorszak végén és egy másik kezdetén élek. Eltöprengtem a világ civilizációjának küszöbönálló pusztulásán - a robotháborúkon, az éhínségeken, a járványokon, a torz rémuralmi rendszereken, melyek társadalmunk és bioszféránk teljes összeomlásának valószínű következményeinek tűntek. Féltettem a magam és a családom életét New York Cityben, mely védtelen a tömegpusztító fegyverekkel felszerelt mániákusok és fundamentalisták gyűlölettel telt rögeszméivel szemben. A két szememmel láttam, ahogyan radioaktív tűzszőnyegek emésztik fel a városokat, hamuvá változtatva a kárhozott lelkek hatalmas tömegeit. Megkérdeztem az ibogát, hogy ez lesz-e az emberiség tragikus, szörnyű végzete. - MINDEN BIZTONSÁGBAN VAN ISTEN KEZÉBEN. Ez a távirati úton küldött válasz meghökkentő volt - de egyben megnyugtató is. Az üzenet megmaradt bennem, és idővel egészen belém ivódott. Megszabadított a félelemtől és a szorongástól. Miközben hagytam, hogy eltöltsön, ráhangolódtam és elfogadtam igazságát.
Az iboga nekem a megvilágosodott elme egy típusának tűnt, amilyen Buddha volt, mely történetesen egy másik formát választott - testet öltött tanítómester helyett a növényszellemét -, hogy együttműködjön az emberiséggel. Az iboga átadta nekem a „kitartó szeretet" kozmikus üzenetét. Az utazás egy pontján úgy tűnt, mintha keresztülrepülnék a naprendszeren, átvágva a Nap szívén, ahol szárnyas lények pörögtek a mag körül szédítő sebességgel. Közelről úgy festettek, mint az elegáns, aranyos árnyalatú angyalok Giotto vagy Piero della Francesca freskóin. Ebben a látomásban a Nap teljes egészében tudatból állt, melyet ezeknek a kérlelhetetlenül bölcs és halványan mosolygó alakoknak a harmonikus együttmozgása fejezett ki - gondosan koreografált fénysebességű táncuk szőtte helyi csillagunk rezgéseinek mezejét.
Hasonlóképpen az emberiséget is úgy képzeltem el, mint a Föld „Gaia-elméjének" megnyilvánulását - mint érzékszerveit és önelemző eszközeit jelenlegi fejlődési szakaszában. Ha pillanatnyilag gyors változáson megyünk keresztül, ez azért van - ébredtem rá -, mert a Föld finom frekvenciaváltásokat végez, és ezzel fejlődésre kényszeríti az emberiséget. Egyes pillanatokban éreztem, hogy a DMT elsöprő erejű dimenziója is ott lebeg az ibogautazás keretein túl; úgy tűnt, hogy az iboga egyfajta érintkezőfelületet képez a DMT hipersebességű szövődése-fonódása felett - mint a függöny az Óz, a nagy varázslóban, mely elrejtette a színfalak mögötti gépezeteket. Miközben a DMT-n gondolkodtam, azt az erőteljes üzenetet vagy bepillantást kaptam, hogy jelenlegi fejlődési szakaszunkban az iboga és az ayahuasca a legjobb módszerek az emberi lények számára e birodalmak elérésére. A DMT villámcsapása sokkot okozó túlterhelés - az iboga és az ayahuasca közvetítenek a lét síkjai között, átalakítva a kozmikus bölcsesség magasfeszültségét, hogy mi is képesek legyünk elnyelni a lassúbb üzeneteket jelenlegi szellemi szintünkön.
Meghökkentett, hogy ezek a letöltött irányelvek - melyek mintha csak a szuperelme világegyetemének alsóbb évfolyamos tananyagából származtak volna - ilyen közvetlenül, szinte a régi monoteista értelemben szóltak Istenről. Én mégsem hittem, hogy egy olyan istenre utalnak, amilyen az a bizonyos egyetlen, hosszú fehér szakállú egyén, aki kitárja vén kezét az ívelt téren keresztül Michelangelo Sixtus-kápolnájában - a féltékeny pátriárka, akit alkalmasint emberöltőkön keresztül próbáltunk kijátszani. Inkább úgy tűnt, mintha Isten annak a kozmológiai rendszernek a gyorsírásos formája lenne, mely fejlődésre késztet minket. William Blake így írt: „Isten csak létező lényekben vagy Emberekben él és működik."" Ám e lények soraiba talán magasabb intelligenciák fennkölt hierarchiái is tartoznak - amelyeket Argüelles az „Intelligens Segítségnyújtás Tanácsának Egyetemes Népe" névvel illetett". Késő éjjel öklendezni kezdtem, és keserű gyökérkéreg-üledéket hánytam. Feltettem egy CD-t, melyen afrikai dobok szóltak. A szememet lehunyva figyeltem a bwiti törzs mosolygó asszonyait, amint egy dzsungelbeli örömtűz körül táncolnak. A látomások és a hangok tovaröppentek a fejemből és szertefoszlottak - bár már ekkor is kimerült voltam, még több mint huszonnégy órának kellett eltelnie, mire aludni tudtam. Steven utazása kevésbé volt látomásos, mint az enyém. Előtte is elvonultak a hibái végtelennek tűnő ismétlődő hurkokban - sötét éjszakánk egy pontján hallottam, amint azt kiáltja: - Nem! Nem! Nem! Ő a saját potenciális jövőjét látta - ha nem áll le a heroinnal - mint egy kávézó edénymosogatója, aki fájós háttal és kibuggyanó pocakkal süpped a züllött öregkorba. A groteszk jelenet újra meg újra felvillant az elméjében, és csúfondáros, verklinyekergésnek hangzó vurstlizene kísérte. Egy másik ponton Steven megkérdezte az ibogát, mit tehetne, hogy segítsen a világon. - SÖPÖRD KI A SAJÁT PORTÁDAT! - válaszolta az iboga. Steven utólag meghunyászkodva így élcelődött: - Az iboga Isten kisded módszere, hogy azt mondja, „a kezemben vagy, kurafi!"