Aldous Huxley : A meszkalin és a „másik világ" (1955)
Részlet "Aldous Huxley : MOKSHA a tudat határai " cimű könyből
A pszichedelikus anyagokról tartott első amerikai szimpózium résztvevői közül Huxley volt az egyetlen nem egészségügyi szakember,az elektrosokkosfiúk, a klórpromazinosok és az S7-féle pszichoterapcuta" között - ahogy a helyzetet Humphry Osmondnak jellemezte. Nem véletlenül volt az övé az egyetlen előadás, amely főleg a „viszonylag épelméjüek", nem pedig a zavarodottak drogtapasztalatairól szól. Azokat az elgondolásait tárgyalta, amelyeket később a Menny és pokol című munkájában fejtett ki alaposabban: annak az értékét, hogy eljuthatunk ua tudat antipódusához", a hipnózissal elért látomásos élményeket, a hallucinogéneket, a drágakövek és hasonló tárgyak,átvitelét", ennek a kábult állapotnak mágikus sajátságát — s mindennek elsősorban irodalmi és művészeti vonatkozásait - világította meg, Előadásomban a meszkalin hatásáról akarok beszámolni. Nem arról, hogy mit váltott ki a neurotikusokból, hanem arról, hogy mit eredményezett azoknál, akik, mint jómagam is, viszonylag épelméjűek. Több évvel ezelőtt Weir Mitchell és Ellis Havelock közölte e kísérlet klasszikus leírását. Beszámolójuk erősen egybevág azzal, amiről magam és azok a kísérletezők, akiket személyesen ismerek, számot tudunk adni. A klasszikus meszkalinélmények sok szempontból különböznek azoktól, amelyekről itt ma hallottunk, és amelyekre szinte egybehangzóan a félelem és a rémület jellemző, amelyek tele vannak az illető személyes élményeire és gyermekkorának traumatikus élményeire való utalásokkal.
A klasszikus meszkalinélmény teljesen más! Ennek, ahogy nyomatékosan hangsúlyozza mindenki, aki átélte, a mélységes személytelenség a legmegragadóbb vonása. A klaszszikus meszkalinélmények nem kapcsolódnak a tudatosan vagy tudat alatt megőrzött eseményekhez, nem vonatkoznak korai traumákra, és általában nem zavarja őket fölelem vagy rémület. Az egész olyan, mintha azokat; akik részesei, az elme valamilyen távoli, személytelen vidékére röpítették volna. Vegyünk segítségül egy földrajzi metaforát, és hasonlítsuk az ego egyéni életét az Ovilághoz. Elhagyjuk az Ó világot, átvágunk az elválasztó tengeren, és az egyén tudatalattijában találjuk magunkat, melynek flóráját és faunáját az elfojtások, a konfliktusok, a rraumatikus emlékek és hasonlók adják. Ha tovább utazunk, elérünk egyfajta vadnyugathoz, ahol ott vannak az emberiség mitológiájának nyersanyagai és Jung archetípusai. E mögött a régió mögött egy széles Csendes-óceán terül el. Ha a meszkalin vagy a lizergsav-dietilamid szárnyain átszállunk fölötte, megérkezünk ahhoz, amit az elme antipódusának nevezhetünk. Ausztrália pszichológiai ekvivalensében felfedezhetjük a kenguruk, a törpe kenguruk, a kacsacsőrű emlősök ekvivalenseit, a teljesen valószerűden állatok csapatát, amelyek mégis léteznek olyannyira, hogy akár meg is lehet figyelni őket.
Nos, a kérdés az, hogyan juthatunk el az elmének e távoli vidékeire ahol ezek a teremtmények honosakí Tudott dolog, hogy vannak, akik spontán módon vagy többé-kevésbé akaratlagosan eljutnak oda. Néhányan közülük, például a nagy művészek, nemcsak szabadon jártak-keltek az antipódusokon, de szavakban vagy képekben be is számoltak mindarról, amit ott láttak. Sokkal többen vannak azok, akik jártak ott, látták a különös bennszülötteket, de nem képesek adekvát módon visszaadni a látottakat. Napjainkban még inadekvát módon sem számolnak be szívesen arról, amir tapasztaltak. Korunk szellemi klímája nem kedvez a látóembereknek. Akinek volt efféle élménye, és nem elég bölcs, hogy hallgasson róla, azt gyanakvás övezi, és azt tanácsolják neki, forduljon pszichiáterhez. A régi időkben ezeket a tapaszt alato- 88 kat értékesnek tartották, tisztelet övezte azt, akinek ilyen élménye volt. Ez az egyik oka (habár talán nem az egyetlen), amiért évszázadokkal ezelőtt több volt a látóember, mint napjainkban. Aki nem képes eljutni az elme antipódusaira spontán módon vagy akaratlagosan (az emberek többsége ilyen), az kénytelen mesterséges úton elszállni. Az esetek egy részében ezt a hipnózis eszközével lehet elérni. Vannak, akik mérsékelten mély hipnózis hatására látomásos állapotba kerülnek.
Az úgynevezett hallucinogének, a meszkalin és az LSD hatása sokkal biztosabb. Mivel sohasem szedtem LSD-t, saját tapasztalataim alapján csak a meszkalinról beszélhetek. A meszkalin gyöttelem nélkül visz el az elme antipódusaira. Alig valami érezhető abból az iszonyatos hányingerből, ami a peyote kaktusz fogyasztását általában követi, az eseményt nem követi macskajaj. Elszállunk, és olyan faunával és flórával találkozunk, amely éles ellentétben áll mindazzal, amit egyéni tudatunk Óvilágából ismerünk. A törpekenguruk, bármilyen valószerűtlenek is, semmilyen értelemben sem tekinthetők esetleges vagy rendszertelen jelenségnek — ugyanígy az elme antipódusainak szülöttei sem azok. Megfelelnek saját létük törvényeinek, osztályozhatóak, és különösségükben a sémák meghatározott rendszerességével bírnak. Ahogy Heinrich Klüver a peyote-róí szóló könyvében1 kifejtette, a látomások egy és ugyanazon családhoz tartoznak, ha egyénenként változóak is. A klasszikus meszkalinélmények bizonyos, jól meghatározható jellegzetességeket mutatnak* A közös jellegzetességek legszembetűnőbbje a fény élménye, A fény rendkívüli mértékben erősödik. Ez az intenzívebbé válás lehunyt és nyitott szemmel is érzékelhető. Természetfölötti intenzitással van jelen mindenben, amit belső szemével lát az ember, és természetfölöttien erősnek látszik a külső világban is* A fény felerősödésével együtt jár a színek elképesztően intenzívebbé válása. Ez érvényes mind a külső, mind a belső világra.
1 Mescal: The „Divine" Plant and Its Psychological Effects (Meszkalin: az „isteni" növény és pszichológiai hatásai), London, 1 9 2 8 ; Chicago, 1 9 6 6 .
Végül felerősödik valami, amit valódi jelentőségnek neveznék. Az ember úgy érzi, mélységes értelme van mindannak, amit behunyt vagy nyitott szemmel lát. Egy jelkép valami más helyett van jelen, és pontosan az az értelme, a rendeltetése, hogy más helyett legyen jelen. A jelentős dolgok azonban, amelyeket az ember a meszkalin hatása alatt lát, nem jelképek* Ezek nem valami más helyett vannak jelen, ezek nem szimbolizálnak semmi mást; csak önmagukat. Minden egyes dolog jelentősége azonos a létével. A lényege az, hogy van. Paradox, de azok számára, akik megtapasztalták e valódi jelentőség felerősödését, a viszonylagos teljesen magától értetődő módon válik abszolúttá, az ideiglenes univerzálissá és örökkévalóvá.
A felerősödött fény, a felerősödött színek, a felerősödött jelentőség nem önmagukban léteznek. Tárgyakban lakoznak. Itt megint az a helyzet, hogy azoknak a tapasztalatai, akik jó testi és szellemi erőben, megfelelő filozófiai előkészítés után vették magukhoz a hallucinogént, látszólag meglehetősen szabályos rendet követnek. Lehunyt szemmel a látomások kezdetén élő, mozgó geometrikus ábrák jelennek meg a látótérben. Ezeknek az absztrakt, háromdimenziós alakzatoknak nagyon erős a fényük, és ragyogóak a színeik. Egy idő Után hajlamosak konkrét tárgyakká válni, például gazdag mintázatú szőnyegekké vagy mozaikokká, faragásokká, amelyek azután gyönyörű környezetben álló, díszes és bonyolult épületekké változnak. Sem az épületek, sem a tájak nem állandók, hanem folyamatosan változnak. Egyetlen változatukban sem emlékeztetnek azonban egyeden olyan épületre vagy tájra sem, amelyet az alany köznap állapotában látott, és amelyre közeli vagy régebbi múltjából emlékezete Ezek a dolgok mind újak számára. Az alany nem emlékezik rájuk, nem kitalálja, hanem felfedezi őket „ott kínt" egy eddig ismeretlen földrajzi régió pszichológiai ekvivalensében.
Ezeken a tájakon, az élő épületek között különös alakok mozognak, néha emberi (vagy inkább emberfelettinek látszó) lények, néha állatok vagy mesebeli szörnyek. William Blake egyik lényegre törő prózai írásában beszámolt arról, miket lát spontán vízióiban. Leírja, hogy rendszeresen lár általa keruboknak nevezett 120 láb (kb. 36-40 m) magas lényeket, akik azzal vannak elfoglalva, hogy nem tesznek semmit, amit szimbolikusnak vagy drámainak lehetne érzékelni (ez jellemző a látomásokban feltűnő személyiségekre). Ebből a szempontból az elme antipódusának teremtményei különböznek Jung őstípusú világának szülötteitől: semmi közük sincs a vizionáló egyéni történetéhez, sem az emberi faj ősrégi problémáihoz. A szó szoros értelmében egy másik világ lakói.
Ezzel egy nagyon érdekes és szerintem lényeges ponthoz ér* keztünk. A látomás, akár spontán módon, akár drog vagy hipnózis útján értük el, szembetűnően hasonlít ahhoz a másvilághoz, amellyel a vallások és a folklór különböző hagyományaiban találkozhatunk. Az istenek és az üdvözült lelkek hona minden vallásban felülmúlhatatlan szépségű, csupa fény, és ragyogó színekben fürdik. Az épületek pompája leírhatatlan, lakói csodás teremtmények, például mint a zsidó hagyományok hatszárnyú szeráfjai vagy az egyiptomi, babilóniai, indiai mitológiák karvaly fejű emberei, szárnyas bikái, embetfejű oroszlánjai és sokkarú vagy elefántfejű alakjai. Ezek között a csodás teremtmények között emberfeletti angyalok és szellemek közlekednek, akik sohasem cselekszenek, csak élvezik az üdvösséget.
E lények ruházata, az épületek, de még a másvilági táj egyes részletei is drágakövekkel díszített. Figyelemre méltó, hogy ugyanez a helyzet abban a belső világban, amellyel a meszkalin hatására, vagy teljesen spontán módon kerülünk kapcsolatba. Weir Mitchell és sokan mások, akik kísérleteket végeztek és beszámoltak meszkalinélményeikről, temérdek élő drágakőről tudósítanak. Ezek az ékkövek, amelyek — Mitchell szóhasználatával — belső ragyogástól izzó, adatszó gyümölcsfuttöknek látszanak, beborítják az épületeket, a hegyeket, a folyók partját, a fákat. Ha az ember olvassa a meszkalinélmények efíajta leírásait, felidéződnek benne, miképp írja le a világ különböző vallásainak irodalma a másvilágot. Ezékiel próféta a Paradicsom „tüzes köveiről" beszél. A Jelenések Könyvében az Üj Jeruzsálem drágakövek- bői és üvegből épült fel - az üveg őseink számára éppoly csodás lehetett, mint az ékkövek. Uj Jeruzsálem falai „üveghez hasonló aranyból" voltak, vagyis egy átlátszó, belső ragyogású, aranyszínű anyagból. Az üveg visszatér Nyugat-Európa keltáinak és teutonjainak mitológiájában is. A teutonoknál a halottak otthona egy üveghegy, a keltáknál egy üvegsziget üveglugasokkal. Akárcsak az Üj Jeruzsálem, a buddhista és a hindu paradicsomok is tele vannak ékkövekkel, nemkülönben a bűvös sziget, amely a japán mitológiában Avaionnak vagy a Boldogok Szigetének a megfelelője, A primitív népeknél, ahol nem ismerik az üveget, és nincs kapcsolatuk ékkövekkel sem, a Paradicsom ragyogóan fénylő virágokkal van tele. A bűvös virágoknak a fejlettebb népek másvüágában is fontos szerepük van. Gondoljunk csak a buddhista és hindu mitológia lótuszára vagy a keresztény hagyományban a rózsa és a liliom jelentőségére.
Ezzel szemben fel lehet hozni, hogy a Paradicsom mennyei állapot csupán, és hogy éppen azért ékít mindent gyémánt, mert itt, e földön ezek a kövek a legértékesebbek. De miért tekintették az ilyen köveket mindig nagy értékű drágaságoknak:? Mi vitte rá az embereket, hogy annyi időt, fáradságot, pénzt áldozzanak színes kavicsok fellelésére és csiszolására? A dolog semelyik haszonelvű filozófia meghatározásaival sem magyarázható. Véleményem szerint a drágakövek értékes mivoltának magyarázatáért a látomásos tényekhez kell fordulnunk. Ékkövekhez hasonló, fényes, önmagukban ragyogó, természetfölötti színekben és jelentőséggel izzó tárgyak az elme antipódusain léteznek, víziókban láthatók, és mindenki, aki látta őket, érezte rendkívüli jelentőségüket. A drágakövek azok a tárgyak, amelyek a köznapi vüágban leginkább hasonlítanak a látomások belső ragyogású jelenségeire. A drágaköveket azért tartják értékesnek és fontosnak, mert emlékeztetik az emberi lényeket az elme antipódusain lévő másik világra - arra a másik világra, amelynek a látóemberek teljesen, a köznapi emberek csak homályosan, és mondhatni, a mélyben vannak tudatában. Van a szépségnek egy varázsos fajtája, amely ahogy mondjuk, „elragad" A szó kifejező. Van látvány, amely szó szerint magával ragadja a szemlélőt, kiragadja a mindennapok megszokott, szavakba foglalt tapasztalatai közül a bűvös másik világ nemverbális, látomásos tudatosságába.
A virágok majdnem olyan elragadóak, mint a drágakövek. Azt a tényt, hogy szinte mindenütt szenvedélyesen szeretik, szinte minden vallás szertartásaihoz használják a virágokat, hajlamos volnék annak tulajdonítani, hogy arra emlékeztetik a férfiakat és a nőket, ami mindig ott rejtőzik, természetfölötti ragyogással, színesen és jelentőségteljesen a tudatuk mélyén. Nincs időm arra, hogy a látomásos élmények és a művészet bizonyos formái közötti összefüggésről is beszéljek. Most csak anynyit, hogy az összefüggés" valóságos, és egyes műalkotások szinte mágikus erejű hatása abból a tényből ered, hogy tudatosan, vagy - ami ennél gyakoribb - öntudatlanul arra a másik világra emlékeztetnek, amelybe a természet jóvoltából „látók" kedvük szerint beléphetnek, mi többiek azonban csak hipnózis vagy olyan drogok segítségével juthatunk el, mint a meszkalin vagy az LSD.