Orichalcum Workshop Pszichedelikus Szellemi Műhely & Archívum

A cikk forrása : http://www.valosagonline.hu/index.php?ol....

Tanulmányom végkicsengése az volt, hogy a fejlődés fogalma kizárólag a termelés technikájának területére korlátozható. Még a tudomány is olyan komplex, bonyolult dimenziója az emberi létnek, hogy nagyon sok a kérdőjel, amikor a fejlődés fogalmát itt akarjuk megragadni. A múlt korok vagy az archaikus kultúrák embere a mai civilizált emberrel összehasonlítva nem „kevesebbet”, hanem mást tudott, mert más volt a szemlélete. Amikor 1905-ben Albert Einstein kimondta, hogy a relativitáselmélet értelmében akár a Földet, akár a Napot is választhatjuk inerciarendszerünk zéruspontjaként, s ehhez viszonyíthatunk minden mozgást, akkor kiderült: a ptolemaioszi geocentrikus és a kopernikuszi heliocentrikus világkép egyenrangú egymással.

Ami az erkölcsöket illeti, Michel E. Montaigne (1533––1594) keresztény gondolkodó kimondja: „Egyetlen nép erkölcse sem alávalóbb a miénknél.” A kannibálok erkölcsét említi, s felteszi a kérdést: vajon melyik az erkölcstelenebb: embert ölni azért, hogy elfogyasszuk, vagy azért, hogy elföldeljük?

A termelés technikája terén látunk csupán fejlődést, de fel kell tennünk a kérdést: ezt a fejlődést valójában mi indukálja a történelemben? Levezethető-e a fejlődés az ember kutató-kereső ösztöneiből? Ha van ilyen ösztön, miért túrja még mindig háromszázmillió parasztcsalád a földet ugyanolyan faekével, mint a három-négyezer éves ábrázolásokon? Miért ismerünk olyan archaikus, szigetlakó népeket (Pápua Új-Guinea törzsei), amelyek felfedezésükkor (1930-ban!) nem tudták, hogy szigeten élnek, s hogy létezik óceán?

Úgy tetszik, hogy a kereső-kutató ösztön (archetípusa a görög Odüsszeusz) valójában nem is ösztön, hanem történelmileg tételezett, kifejlődött attitűd, amely az ókori görög árutermelés következménye. Ez az árutermelés persze szintén kényszer egy olyan társadalom számára, amely tartósan képtelen magát alapvető élelmiszerekkel ellátni, s ezért árutermelésre, cserére kell specializálódnia.

A fejlődés mindig inkább a kényszer szülötte, semmint az ember belső hajlamaié, csupán az téveszt meg bennünket, hogy az utóbbi két évszázadban a kapitalizmus kialakulásával és fejlődésével megjelent egy általános innovációs kényszer(ítő) erő: az árutermelés, a piac, a verseny.

Az ember eredendően lusta lény, aki igyekszik megőrizni stabil, kialakult életmódját, intézményeit, környezetét, semhogy önként fölvállalja a változás kockázatait. Magyarán: az emberi társadalom mindig csak külső kényszerek hatására lép a fejlődés, az innováció, a megújulás útjára. Példa erre az első nagy termelési forradalom és életmódváltás: a vadászó, halászó, gyűjtögető életmódról az élelemtermelésre való áttérés. Rengeteg sztereotip, meggyökeresedett tévhitet kell eloszlatni ennek kapcsán, hogy csak egy példát említsek: az állatok domesztikációjának konkrét módját illetően. A legutóbbi két-három évtized régészeti feltárásai és azok értelmezése eredményeként a kisiskolásoknak szóló összes olvasó- és történelemkönyv szükségképp átírásra szorul. Ugyanez mondható el a letelepedett életmódra való áttéréssel, az első, stabilan lakott települések kialakulásával kapcsolatban is. A következtetések túllépnek a szűkebb értelemben vett történelem — mint szaktudomány — keretein, ezért érdemes egy társadalomtudományi folyóirat hasábjain is foglalkozni velük.

(A mezolitikus agrárforradalom) Az emberi társadalomnak a gyűjtögető, halászó, vadászó életmódról az élelemtermelésre (állattartásra és növénytermesztésre) való áttérése Kr. e. mintegy 12 000 körül kezdődött a Közel-Keleten, a mai Irak, Irán, Szíria és Törökország területén, az úgynevezett „termékeny félhold”-ban, amelynek egyik szára a Tigris és az Eufrátesz összefolyásánál (ma: Satt-el-Arab), a másik szára Jerikónál (időben ezek a „prekerámiás” rétegek), a holdkáva teteje pedig az Anatóliai-fennsík keleti peremén található. A bibliai Ábrám (később Ábrahám) ezt a „holdsarló”-t járja be családjával és állatcsordájával az Úr parancsára, amikor elindul Úr-Kaszdimból Kánaán felé. Maga a mezolitikus agrárforradalom Kr. e. 12 000 és 8000 között zajlott, ez az átmeneti kőkor, vagyis a paleolit (pattintott kőkor) és a neolit (csiszolt kőkor) közötti átmenet időszaka.


(Az élelemtermelésre való áttérés) Szinte minden általános iskolai olvasókönyvben megtaláljuk a mezőgazdaságra (állattartásra és növénytermesztésre) való áttérés sztereotip magyarázataként a növekvő népesség eltartásának kényszerét, amely abból fakadt, hogy a vadászat, a halászat és a gyűjtögetés már nem nyújtott elegendő élelmet. Ugyanitt mindig megtudjuk, hogy az ősember „nyilván” a megölt, elhullott anyaállat kicsinyét vette magához, nevelte föl, s így alakult ki az állattenyésztés.

Tetszetős, „kézenfekvő” magyarázat, ám régészeti leletekkel bizonyítható, hogy nem így történt. Ha így lett volna, akkor az emberiség történelmében évtízezredekkel vagy akár -százezredekkel korábban végbement volna, végbemehetett volna ez a fejlődési ugrás. Erre azonban csak Kr. e. 12 000 körül került sor, akkor is jól meghatározható térségben, a közel-keleti „termékeny félholdban”.

A kiváltó ok az éghajlat radikális megváltozása, ugyanis ekkor ért véget egy „kis jégkorszak”, amelynek csúcspontja úgy tizennyolcezer évvel ezelőtt lehetett, amikor Európa délebbi területei is eljegesedtek, s az óceánok szintje hetven méterrel volt alacsonyabb a mainál. A legújabb kutatások szerint a Földközi-tenger ekkor teljesen kiszáradt, nagy sós sivatag volt. Tizennégyezer évvel ezelőtt a jégtakaró északabbra húzódott, részben megolvadt, megemelkedett az óceánok szintje, a Földközi-tenger medencéjébe újra betört az óceán vize. A nagy áradások, medencefeltöltődések adhatják a vízözönnek az egész Földön elterjedt legendája alapját (Várkonyi Nándor: Szíriat oszlopai). Ugyanekkor megkezdődött a mai Szahara kiszáradása, elsivatagosodása, a Közel-Keleten a dús füvű szavannákat félsivatagi területek váltották fel, s az ott élő (emberi és állati) populációk élettere az úgynevezett „termékeny félhold” területére zsugorodott. Az ilyen nagy változások, környezeti traumák az alábbi három lehetőséget kínálják az ember számára: 1. elvándorlás, 2. degenerálódás, azaz visszafejlődéssel járó alkalmazkodás, 3. innovációs alkalmazkodás. Az utóbbi, mint szerencsés eset, a fejlődést jelenti tehát, s itt, a „termékeny félhold” területén az állatok háziasítását eredményezte.

Bökönyi Sándor Vadakat terelő juhász című könyvében írja le a régészeti feltárások révén a domesztikáció valódi útját. Nem a foglyul ejtett kicsinyek jelentették a háziasítás alapját, hanem az állatcsordák szabályozott vadászatából fejlődött ki az állattartás, vagyis egészen más módon.

Ennek lényege, hogy az ember(csoport) követi a csordát, amelyet egyre inkább saját tulajdonának tekint, s mindig csak annyit öl meg az állatok közül, amennyire szüksége van. A kicsinyeket, az anyaállatokat igyekszik megőrizni, a csordát megvédi a ragadozók és más törzsek támadásaitól. Vagyis szimbiózis alakul ki, amellyel az állat is nyer, az együttélés, az „együttműködés” számára is hasznos.

A következő fázisban az ember megpróbálja gátolni a csorda mozgását, más területre való elvándorlását, eleinte természetes akadályokkal (kidöntött fák a szűk szorosokban, elmocsarasított területek stb.), majd ebből alakul ki a karámrendszer, amely már végleg helyhez köti az állati populációt. Ebben az esetben viszont az állatot már táplálni kell, hiszen ha lelegeli a füvet, nem tud továbbvonulni új legelők felé. Ez a kényszer, nem pedig közvetlen emberi táplálkozási igény szülte először a tudatos növénytermesztést.

Természetesen az első igazi domesztikált állat, a kutya esete különbözik ettől. Az észak-iraki Palegawra-barlang úgynevezett Zarzi-rétegében találták ez első, egészen bizonyosan már háziasított kutya koponyáját, úgy tizennégyezer évvel ezelőttről. A domesztikációnak vannak bizonyos egyértelmű morfológiai jegyei, ezek a kutya esetében alapvetően a fogazat megváltozásával azonosak. Az emberi hulladék, főként a csontok fogyasztására való áttérés a fogazat megerősödését eredményezte.

A közel-keleti termékeny félholdban a kis testű kérődzők (juh, kecske) kínálkoztak táplálékforrásként és a domesztikáció tárgyaként. Kr. e. 12 000 körül a kutyát követően a juh volt a következő háziasított állat, azt követte a kecske, majd Kr. e. 6000 körül a sertés. A nagy testű állatok, mint a ló és a szarvasmarha csak Kr. e. 4000 körül, a sumeroknál bukkannak fel.

Az észak-amerikai indiánok –– egészen a XIX. századig, az európaiak megjelenéséig –– megrekedtek az állatcsordák szabályozott vadászatának szintjén. Ebből is látható, hogy a domesztikáció mennyire nem magától értetődő automatizmus volt az emberi történelemben. Közép-és Dél-Amerikában a prekolombiánus magaskultúrák sem tudtak eljutni az állatok háziasításának szintjére, vagyis a civilizáció háziállatok nélkül is kialakulhat. (Igaz, a perui inkák félvad körülmények között tartottak alpakát, lámát és vikunyát. Időnként összeterelték és megnyírták őket, de nem tenyésztették, s nem tartották karámok között, valamint teherhordásra sem hasznosították őket, húsukat nem fogyasztották.)

Az aztékok és a maják –– valószínűleg –– bizonyos kutyaféléket és néhány szárnyast tartottak, egyes kutatók szerint táplálkozás céljára, noha ez az élelmezésben nem játszhatott számottevő szerepet.
Észak-Amerikában a háziállat hiánya egyben a tej fogyasztásának hiányát is jelentette. Ez fontos szerepet játszott az itteni népesedés alakulásában, a kis népsűrűség, az európainál kedvezőbb agrártermelés adottságai ellenére. Az indián anyák gyakran ötéves korukig szoptatták a gyermeket, aminek egyik célja a természetes fogamzásgátlás is lehetett. (A tejelválasztás csökkenti a fogamzás esélyét.) Vannak történészek, akik az aztékok és a maják tömeges emberáldozatait a kannibalizmus kényszerére vezetik vissza: az állati hús hiányát pótolta volna az emberi hús.

Általában véve meg kell fordítanunk az ok-okozati láncolatot: nem a népesség növekedése kényszerítette az embert az élelemtermelésre való áttérésre, hanem ellenkezőleg: az újfajta, termelékenyebb gazdálkodási mód tette lehetővé a népesség növekedését.

A mezolitikus agrárforradalom Kr. e. 8 000 körül elakadt, nem lépett túl a termékeny félhold határain. Bár van bizonyíték némi fejlődésre, kialakultak az első városszerű települések (Çatal Hüyük, Jerikó stb.), ám térbeli terjeszkedésre már nem került sor. Az új életformát a periféria nem vette át olyan automatikusan, miként azt a közhiedelem véli. Az innovációk terjedése sokkal bonyolultabb folyamat ugyanis, semhogy automatizmusokkal magyarázni lehetne.

A sumer városállam-civilizáció és öntözéses földművelés nem a mezolitikus agrárforradalom következménye és folytatása volt. Kr. e. 8000-től Kr. e. 3500-ig, vagyis a sumer városállamok megjelenéséig túl nagy az időintervallum, másrészt az öntözéses földművelés alapvetően eltér a mezolitikus agrárforradalom korának életmódjától. A nyugat-ázsiai és kelet-európai pusztákon Kr. e. 2000 körül végbemenő újabb agrárforradalom már sokkal inkább hasonlít a mezolitikus korszakra, amikor is jóval nagyobb térségekben népek egész sora tér át az állattartásra, s azt kiegészítve (!) a földművelésre. De ez sem vezethető le a termékeny félhold területén korábban (Kr. e. 12000–8000) lezajlott életmódváltásból, valószínűleg független attól. Eredménye viszont az a népességrobbanás, amely elindítja nyugat felé azt a népvándorlást, amely két és félezer év múlva a Római Birodalom bukására vezet.

A lényeg, hogy az „emberiség” mint globális egység –– vagy ha csak Eurázsiát nézzük, tehát az ókorban „ismert” emberiség –– élelemtermelésre való áttérése nem következik automatikusan az említett mezolitikus agrárforradalomból. Az új életmód egy-egy populáció általi felvétele nem eredményezte automatikusan a „többiek” áttérését. A vadászó-gyűjtögető népek és az élelemtermelők között hosszú időn át fennállt (fennállhatott) olyan kölcsönhatás, cserekapcsolat, amely inkább munkamegosztásra vezetett a kétféle gazdálkodási mód között, semmint a „fejlettebb minta” automatikus átvételére, térbeli tovaterjedésére. Ugyanezt látjuk később a nomád állattartók és a letelepedett földművelők között. E két csoport ellentétét tükrözi Káin és Ábel konfliktusa az Ószövetségből. (Itt még Ábel, a pásztor felülemelkedik a földművelő Káinon.)

(A letelepedett életforma kezdetei) A letelepedés, a helyhez kötött életmód, maga a „kötöttség” sok hátránnyal jár. A mobilitás hiánya megfosztja az emberi közösséget az alkalmazkodás, a védekezés egyik kézenfekvő módjától: az elvándorlás, „továbbállás” lehetőségétől. Ha szárazabbá, hidegebbé, zordabbá válik az éghajlat, ha elvándorolnak az állatcsordák, kimerülnek a bányászati lelőhelyek (még nem a fémek, hanem például az obszidiánkő és hasonlók), akkor nem lehet a vályog- vagy kőházat a vállunkra venni, mint egy sátrat, s odébb vinni.

Nagymértékű életformaváltás ez tehát, s nagy előnyökkel kellett járjon, ha bizonyos csoportok –– Kr. e. 7000 körül –– végrehajtották, a termékeny félhold „tetején”, a kelet-anatóliai fennsíkon (Çatal Hüyük), illetve a félhold nyugati szárának végpontján, a mai Jerikó területén. Itt megint „kézenfekvő”, sztereotip magyarázat létezik arra nézve, hogy a néhány házból álló aprócska település miként alakult várossá. Tetszetős elmélet lenne az évszázadok alatt végbement fejlődés, csakhogy nem ez történt. A régészeti leletek nem igazolják e lassú „kifejlődési” utat az első stabilan lakott települések létrejötte, vagyis a letelepedett életmódra való áttéréssel összefüggésben.

Çatal Hüyük, az első „igazi” lakott település úgy jelenik meg, akár Pallasz Athéné: teljes fegyverzetben kiugorva Zeusz fejéből. (Ugyanez áll Jerikóra és más közel-keleti településre is.) Hirtelen épül fel Çatal Hüyük, e hét-nyolcezer lakosú település, nyomban fallal körülvéve, mintegy tervszerűen megalkotva. Ennek oka igen egyszerű: kell egy „kritikus tömeg”, amely életképessé tesz egy ilyen települést, hiszen a fejlettebb életmód, a magasabb életszínvonal kiváltja a „barbár” környezet érdeklődését. Márpedig ez az „érdeklődés”, mint már említettem, nem fejlettebb kultúra megteremtésére, a hozzá vezető kemény munkára inspirálja a barbár környezet, hanem e gazdagság munkabefektetés nélküli elsajátítására, vagyis elrablására. Éppen ez jelent majd olyan innovációs kényszererőt, amely aztán a település fejlődését még inkább meggyorsítja. A különbség a civilizáció és a barbár periféria között nő és nem csökken.

Çatal Hüyükben minden negyedik ház szakrális célt szolgált, a letelepedett életmód szerfelett kedvezett a szellemi fejlődésnek, a szakrális kultúra megjelenésének. A megépített templom nagyfokú függetlenséget eredményezett a korábbi korszak „szent helyszínei”-hez képest; ott építi a közösség, ahol él, annak szenteli, akit istenének tisztel. A természeti objektum mint szent hely, tehát például szent fa, szikla, barlang stb. helyét a szent állat, mégpedig már háziállat (kos) veszi át, s innen a következő lépés az antropomorf isten(ek) felé már „magától értetődő”. Çatal Hüyükben igen „kedvelt” volt a négyszarvú kos, amely, úgy tűnik, elég gyakori genetikai hiba lehetett a közel-keleti juhállományban.

A városban nem voltak utcák, a házak közvetlenül egymás mellé épültek, nem volt ablakuk és ajtajuk, s a lakók a háztetőkön át közlekedtek. E kényelmetlenségnek stratégiai oka is lehetett, hiszen igen megnehezítette a falakon belülre jutott ellenség mozgását. Ugyancsak ez az oka a Közel-Kelet labirintusszerű városépítésének, a szűk, kanyargó kis utcácskáknak, amelyek ma is jellemzik az arab metropoliszok óvárosait (a Kasbah Algírban), de valószínű magyarázata még a krétai minószi kultúra labirintuslegendájának: Daidalosznak és Ikarosznak, a Minótaurosznak, Thészeusznak és Ariadné fonalának. Megjegyezendő, hogy Knosszosz városa és a királyi palota ugyancsak ezt az elrendezést követte.

Çatal Hüyüköt kétezer éven át lakták, Kr. e. 7000 és 5000 között, majd elnéptelenedett. Jerikó prekerámiás rétegeinek „alapfalai” Kr. e. 6000 körülre tehetők, ekkor építették azt a kőtornyot, amely ma is áll, s amelyet a régészek az elsőként létesített erődítményként tartanak számon.
Az Újszövetségben Jézus példázata, miszerint a gazdagnak nehezebb bejutni a mennyországba, mint a tevének átjutnia a tű fokán, valójában nem a varrótűre utal, hanem az ugyanezzel a megnevezéssel illetett szűk városkapukra. A városi girbe-gurba, kacskaringós utca olyan szűk (vékony), mint a tű, s kapuja is olyan, akár a tű foka.

A mezolitikus agrárforradalmat lezáró első lakott településeknek a civilizáció irányában való továbblépése nem ment „automatikus” módon, ezért a legelső városok története többnyire megszakad valahol a Kr. e. 6–5. évezredben. Jerikó kivétel, de csupán annyiban, hogy ma is lakott település, hiszen közben voltak hosszan tartó lakatlan periódusai.

A civilizációs triász (írás + város + állam, Kr. e. 3500 körül), a sumer városállamok nem a neolitikum első városainak folytatásai, függetlennek tűnnek azoktól. Az élelemtermelő forma és a letelepedett életmód nem terjedt el automatikusan a Föld „ismert” részén, azaz Eurázsiában, ez a váltás globális méretekben jóval hosszabb idő alatt és bonyolultabb módon ment végbe. Ne felejtsük el, hogy a nomád, vadászó, halászó, gyűjtögető életmód bizonyos szempontból nagyobb szabadságot ad egyénnek és közösségnek egyaránt. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy vonzóbb a letelepedéssel járó kötöttség, ellenőrzöttség (tudniillik a „hatalom” részéről) egy adott nép(csoport) vagy egyén számára, mint a nomadizáció. Nem véletlen, hogy sok nép megmaradt ezen a szinten, a vadászó életformánál, vagy a nomád állattartás magasabb szintjét képviselve, ám továbbra sem letelepedve, noha jól ismerték a várost, a letelepedett életformát. S nemcsak „Keleten”, hiszen gondoljunk Európa országútjainak cigánykaravánjaira, egészen a XX. századig! A „kalandozó” magyarok életmódja, szemlélete szintén ezzel magyarázható; nem véletlen, hogy Szent Istvánnak oly kemény kézzel kellett áttérítenie az akkori pogány társadalmat a nyugati életformára. (Megjegyzendő azonban: egyre több a bizonyíték arra, hogy e társadalom már nem volt „pogány”, rendelkezett a keresztény eszmeiséggel, az egyistenhittel, legfeljebb a nyugati kanonizált formától eltérően.)


(Összefoglalás) A vadászó, halászó, gyűjtögető életmódról az élelemtermelő gazdálkodási formára való áttérés korántsem magyarázható automatizmusokkal, például a megnövekedett népesség (népsűrűség) eltartásának kényszerével. Egyáltalán nem volt „magától értődő” ez a fordulat az emberiség történelmében. Ha az lett volna, akkor az észak-amerikai indiánok miért rekedtek meg a vadászó, halászó, gyűjtögető életformánál egészen a XIX. századig?

A letelepedésre való áttérés is bonyolultabb folyamat, mint azt sokáig gondoltuk, hiszen a nomád létforma nagyon vonzó tulajdonságait kellett feladni, az ezzel járó, az egyén és a közösség számára egyaránt előnyösebb szabadságot. Az áttérés sokkal inkább a különös, nem tipikus mozzanatok, az innovációs kényszererők eredménye volt, semmint az ember belső, újító-tökéletesítő hajlamainak az eredménye. Az éghajlat változása, kedvezőtlenné válása volt az indító impulzus a termékeny félholdban, a Közel-Keleten, Kr. e. 12 000 körül. A háziasítás nem a fiatal állatok befogásával és felnevelésével kezdődött, hanem az állatcsordák szabályozott vadászatával. De ezen a szinten is meg lehetett rekedni, példa erre az említett észak-amerikai indián populáció, amely eljutott a domesztikáció „előszobájába”, de a „küszöböt” mégis képtelen volt átlépni.
A fejlődés tehát nem törvényszerű folyamat, hanem a külső kihívásokra a körülmények által kikényszerített válaszadás.