Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Chris Carter : Az agytól függ-e a tudat?

2017.07.30

 

A cikket forditotta : Strophariad | orichalcum workshop

 

alex_grey-praying.jpg

Ebben a materialista korban a dualistákat gyakran vádolják azzal, hogy idejétmúlt vallásos hitet próbálnak visszacsempészni a tudományba, hogy természetfeletti spirituális erőket kívánnak beépíteni a biológiába, valamint, hogy tisztelnek egyfajta „szellemet a gépben”. Tökéletes tudatlanságunk azonban az emberi tudat eredetét illetően inkább azt mutatja, hogy ezek a kritikák csak egyfajta ízlést tükröznek, nem pedig logikus gondolkodást. Az elmetudomány eme lépcsőjén a dualizmus nem irracionális tehát, pusztán valahogy nem divatos. – Nick Herbert, fizikus. Elemental Mind (Alapvető Elme)

 

 
1987 márciusában Dawn Gillott nagyon súlyos tüdőgyulladással került a northamptoni kórházba. Miután intenzív kezelésben részesítették, az orvosok úgy döntöttek, hogy tracheostomiát alkalmaznak, mert Dawn nem tudott már lélegezni.
 
 
Aztán magam fölött lebegtem a plafonhoz közel. Hallottam, ahogy az egyik nővér kétségbeesett hangon kiáltja, hogy „Lélegezz, Dawn, lélegezz!” Egy orvos a mellkasomat nyomta, s mindenki ide-oda sürgött. Nem értettem a pánikot, hiszen semmilyen fájdalmam nem volt. Aztán kitolták a testem a műtőbe. Én még kikísértem a testemet a szobából, majd elindultam egy életet átfogó – csak így tudnám leírni – utazásra.
 
 
ndetunnel.jpgEgy henger alakú alagúton haladtam végig, melynek végén meleg fény várt invitálóan. Úgy tűnt, hogy nagy sebességgel utazok, mégis boldog voltam, semmilyen fájdalmat nem éreztem, csupán megnyugvást. A végén egy gyönyörű tág mező várt virágok varázslatos nyári illatával. A jobbom egy padon a nagyapám ült (aki akkor már hét éve halott volt). Leültem mellé, ő pedig a hogylétünk felől érdeklődött. Azt feleltem neki, hogy boldog vagyok és elégedett, és hogy a családom is jól van.
 
 
Azt mondta, aggódik a fiam miatt; szüksége van az anyjára, hiszen túl fiatal még ahhoz, hogy egyedül maradjon. Először nem akartam visszamenni, inkább vele maradtam volna, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy térjek vissza a gyerekeim miatt. Megkérdeztem tőle, hogy eljön-e ismét majd, amikor lejár az időm. Biztosított arról, hogy így lesz, mire hirtelen mintha az egész testem megugrott volna. Körülnéztem, és láttam, hogy ugyanabban a szobában vagyok, ahonnan elindultam.
 
 
Őszintén hiszem, hogy amit átéltem, valóságos volt, és hogy van élet a halál után. Ezután az élmény után már nem félek úgy a haláltól, mint ahogy a betegségem előtt féltem tőle.
 
 
 
 
A fentebb leírt halálközeli élmény nem ritka. Hasonló esetek százait – melyekben a beteg vagy sérült alany elhagyta a testét, kívülről látta a környezetét, belépett egy alagútba, majd egy olyan világba érkezett, ahol halott barátaival és rokonaival találkozott, mielőtt visszatért volna a testébe – dokumentálták számos különböző országban. A fentebb leírt eset még nem is annyira rendkívüli. Első látásra az ilyen esetek azt sugallják, hogy bizonyos az életünket komolyan veszélyeztető körülmények között a tudatos részünk képes elválni a fizikai testünktől, hogy egy másik világba utazzon. A halálközeli élményeket átéltek elsöprő többsége meg van győződve valamilyen túlvilág létezéséről.
 
 
Ott van azonban az ellentábor, akik szilárdan hisznek abban, hogy ezek a jelenségek nem lehetnek azok, aminek először tűnnek, a tudat ugyanis nem létezhet a testtől függetlenül.
 
 
A görög atomisták határozták meg először a lelket anyagi atomok értelmében. Epikurosz (Kr. e. 342-270) úgy határozta meg a lelket, mint „finom részecskékből összeálló közeg… a lélegzethez hasonlatos némi hővel elegyítve:” Előterjesztette tehát a lélek maximális testtől való függését, melynek értelmében, ha a test elveszíti lélegzetét és hőjét, a lélek szétoszlik és megsemmisül. A római költő, Lukréciusz (Kr. e. 99-55) továbbvitte az epikuroszi hagyományt, s annak értelmében írta le ő is úgy az elmét, mint ami rendkívül finom részecskékből áll. Lukréciusz írta le a legnyomósabb érveket amellett, hogy az elme és a test annyira össze vannak fűzve, hogy az elme egyenesen a testtől függ, és anélkül nem is létezhet. Először is azt hozta fel, hogy az elme a test növekedésével és hanyatlásával együtt érik és öregszik; másodszor a bor és a test betegsége hatnak az elmére; harmadszor, ha a testet  ütés éri, az az elmét is megzavarja; negyedszer pedig azt, hogy ha a lélek halhatatlan, akkor hogyhogy nem emlékezik korábbi létezésére? Hasonló érvek bukkantak fel amellett a 19. században, hogy a tudat az agy egy funkciója, az olyan emberek munkáiban, mint Thomas Huxley.
 
 
Újabban Corliss Lamont, az Amerikai Humanista Társaság korábbi elnöke, írta le átfogóan a materialista álláspontot The Illusion of Immortality (A Halhatatlanság Illúziója) c. könyvében, melynek már címe is önmagáért beszél. Az előszóban számot ad róla, hogy korábban ő is hitt az örök életben, azt azonban nem tudjuk meg, hogy miért is hitt valami olyanban, ami ellen most megkétszerezett erővel ágáll.
 
 
Lamont helyesen mutat rá, hogy a fő téma a személyiség testhez való kapcsolata, majd a különböző elképzeléseket két tág kategória alá sorolja be: az egyik a monizmus, mely azt állítja, hogy test és a személyiség szigorúan össze vannak kötve, és külön nem létezhetnek; a másik a dualizmus, mely viszont azt mondja ki, hogy a test és a személyiség külön entitások, és elválhatnak egymástól. Lamont megvan róla győződve, hogy a modern tudomány fényében sokkal valószínűbb a monizmus, majd a következőket tárja elénk tudományos bizonyítékként arra nézve, hogy az elme a testtől függ:
 
 
◦ az evolúciós folyamatban az élő organizmusok változékonysága idegrendszerük fejlődésével és komplexitásával jár együtt
◦ az elme a test növekedésével és hanyatlásával együtt érik és öregszik
◦ az alkohol, a koffein és a többi drog mind befolyásolják az elmét
◦ az agyszövetek károsodása, betegség vagy egy fejre mért ütés által, leépíti a normális mentális tevékenységeket; a látás, a hallás és a beszéd funkciói meghatározott agyi területekhez kapcsolódnak
◦ a gondolkodás és az emlékezet az agykéregtől függenek, így „nehéz elképzelni, hogyan lennének képesek túlélni az élő agy halálát, mely tartalmazta eredeti helyüket."
 
 
Ezek a tényezők arra a következtetésre vezették tehát Lamontot, hogy az elme és a test kapcsolata „annyira erős, hogy nem hihető, hogy az egyik képes lenne működni a másik nélkül…az ember elme és test, vagy személyiség és test olyan szoros egysége, hogy felosztása két különálló és többé-kevésbé független részre teljesen megengedhetetlen és érthetetlen.."
 
 
Lamont röviden megemlíti a pszihikai kutatást, de arra jut, hogy nem változtatják meg jelentősen a képet, hiszen vannak más lehetséges értelmezések is, mint a csalás vagy a telepátia.
 
 
Összefoglalva tehát, a lehetséges túlélés elleni érvek a következők: a kor, a betegség és a drogok hatása az elmére; az agykárosodás hatása a mentális képességekre, sőt bizonyos agyterületek károsítása kiiktatja a hozzárendelhető képességeket; az elképzelés, miszerint az emlékek az agyban tárolódnak, így nem is élhetik túl annak halálát. Az ezekből a tényezőkből levont következtetés az, hogy a mentális és a fizikai folyamatok korrelációja annyira összefüggenek, hogy képtelenség feltételezni, hogy az elme létezhetne a testtől függetlenül is. Az idegtudomány terminológiájának használatától eltekintve a modern írók lényegében még mindig ugyanazokat az érveket hozzák fel a mentális fizikaitól való függése mellett, mint annak idején Lukréciusz.
 
 
A lényeges szempontok
 
 
Két külön szempontról beszélhetünk ehelyütt: az egyik a túlélés logikai lehetősége, a másik pedig az empirikus lehetősége. Az epifenomenalisták, az azonosság elméleti teoretikusok és a behavioristák érvei nem összeegyeztethetőek a túlélés eszméjével: ha a tudat pusztán az agyműködés hasztalan mellékterméke, vagy megegyezik magával az agytevékenységgel, netán nem is létezik, csak mint vizsgált viselkedés, akkor amit mi tudatnak hívunk, nyilvánvalóan nem élheti túl az agy halálát. Azonban, mint ahogy korábban már láthattuk, jó okunk van arra, hogy visszautasítsuk az első elméletet, az utóbbi kettő esetében pedig az is megkérdőjelezendő, hogy konzisztensek-e egyáltalán a vizsgálatokkal és a megfigyelésekkel, illetve, hogy többek-e puszta ostoba feltevésnél.
 
 
Ha azonban hajlandóak vagyunk elfogadni a tudat létezését, és nem csak, mint hasztalan mellékterméket, akkor halál utáni létezésének feltétele legalább logikai lehetőség – azaz, hogy nincs önellentmondás annak feltételezésében, hogy a tudat az agytól függetlenül is létezhet. Ezek után a kérdés az, hogy lehet-e empirikus lehetőség a túlélés – azaz, hogy a túlélés eszméje összeegyeztethető-e a tényekkel és a természeti törvényekkel, ahogy jelenleg ismerjük őket.
 
 
Hallgatólagos feltevés a túlélés lehetősége ellen felhozott empirikus érvek mögött
 
 
A fentebb említett érvek a túlélés empirikus lehetőségét tagadva az elme és a test kapcsolatának egy bizonyos kimondatlan feltevésén alapulnak. Például az egyik fentebb említett érv értelmében, ha egy kemény ütés éri a fejet, az akár a tudat megszűnését is maga után vonhatja; ebből azt a következtetést vonták le, hogy a tudatot az agy tevékenysége termeli ki, így annak hiányában nem is létezhet.
 
 
Azonban, ez a következtetés nem bizonyítékokon alapszik. Egy hallgatólagos, kimondatlan feltevés bújik meg az érv mögött, mely gyakran tudattalanul működik. Az érv mögötti rejtett premisszát a rádión való zenehallgatás analógiájával lehetne illusztrálni. Olyan, mintha működésképtelenné tennénk a rádió antennáját, majd azt a következtetést vonnánk le, hogy a rádió produkálta a zenét. A fentebb említett érvek hallgatólagos feltevése értelmében az agytevékenység és a tudat kapcsolatát mindig ok-okozati láncolatként értelmezték. Ezt a feltevést azonban semmilyen bizonyíték nem támogatja, és még csak nem is az egyetlen, mely összeegyeztethető a korábban bemutatott vizsgált tényekkel. Legalább ennyire elképzelhető, hogy az agy funkciója egyfajta közvetítés test és agy között, hogy az agy voltaképpen egy adó-vevő – mely néha a testtől közvetít információt a tudatnak, néha pedig fordítva. 
 
 
Az elképzelés, miszerint az agy közvetítőként funkcionál elme és test között, nem új. Hippokratész az agyat úgy írta le, mint „a tudat hírnöke” vagy „a tudat értelmező szerve”. Azonban, csak úgy, mint a materialista elméletnek, ennek a régi érvnek is megtalálhatók a modern kori megfelelői – legmarkánsabban Schiller, Bergson és James munkáiban.
 
 
Ferdinand Schiller oxfordi filozófus volt 1891-ben, amikor megjelent egy Riddles of the Sphinx (A Szfinx Találós Kérdései) c. könyv, melynek írója a borító szerint „Troglodyte” (Barlanglakó) volt, Később kiderült, hogy Troglodyte valójában maga Schiller volt, aki könyvében a késői 19. században domináló materializmust támadta. Nevét, azonban, nem akarta közzétenni, mert el akarta kerülni „az értelmetlen mártíromság meddő díszét.” Schiller ahhoz az emberhez hasonlította magát, akit Platón írt meg Köztársaság c. munkájában. Ez az ember rálel az igazságra, ugyanakkor azzal is szembesülnie kell, hogy barlanglakó társai nem hajlandóak elhinni mondanivalóját, sót nevetség tárgyává teszik.
 
 
Könyvében Schiller azt írja, hogy „az anyag precízen tervezett gép a rajta keresztül megjelenő tudat korlátozására és féken tartására.” Úgy gondolja, hogy az „alacsonyabb rendű” lények egyszerűbb fizikai felépítése jobban korlátozza a tudatukat, míg az ember magasabb szervezettségi komplexitása magasabb szintű tudatosságot biztosít.
 
 
Más szavakkal, az anyag nem produkálja a tudatot, hanem korlátozza, illetve bizonyos határok közé szorítja intenzitását…Ez a magyarázat megengedi a tudat és a anyag kapcsolatát, de azt állítja, hogy az interpretációnak a másik irányba kell mutatnia. Így illeni fog azok közé a tények közé, melyeket a materializmus, mint „természetfelettit” utasítja vissza, s így egy olyan magyarázatot biztosít, mely abszolút védhető, ahelyett, hogy teljesen abszurd lenne. Ez tehát a lehetségesség egy olyan magyarázata, melyet nem lehet materialista szájíz szerint csak úgy megtámadni.
 
 
Az agykárosodás hatásaira reflektálva, Schiller egy szerinte ugyanannyira jó megoldást vázolt fel, melynek értelmében a sérülés csak korlátozza a tudat manifesztációját, ahelyett, hogy eltörölné azt. A memóriával kapcsolatban arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem azt, hanem a feledékenységet kell fizikailag magyaráznunk: rámutatott a hipnózis közbeni teljes előhívásra és a halálközeli élmények során megjelenő intenzív emlékezésre. Végkövetkeztetése tehát az lett, hogy valójában semmit sem felejtünk el, pusztán az agy limitáló funkciója nem enged hozzáférést bizonyos emlékekhez.
 
 
A francia filozófus, Henri Bergson hasonló nézeteket vallott, mint Schiller, bár azt nem tudjuk, hogy olvasta-e valaha A Szfinx Találós Kérdéseit. Bergson megkísérelte összeegyeztetni a fizikai determinizmust a az emberi viselkedés szabadságával az evolúció egy olyan elméletét előterjesztve, melyben az anyagot keresztezi a kreatív tudat: anyag és tudat kölcsönhatnak, mindegyik alapvető eleme az univerzumnak, és egyik sem redukálható le a másikra.
 
 
Bergson is úgy gondolta, hogy az agy szabályozza a tudatot, fókuszban tartja a figyelmet, és kiszűri az olyan tényezőket, melyek irrelevánsak az organizmus túlélése és támogatottsága szempontjából. Úgy gondolta, hogy az emlékeknek extracerebrális forrása van, azonban a legtöbb gyakorlati okokból rostálásra kerül, és ennek alátámasztása képpen utal a halálközeli élményekre, mely során az alany egész élete pereg le a szeme előtt. Az agy tehát az „életre figyelés szerve”, illetve a tudat kitágulásának akadálya is egyúttal. Feltette továbbá, hogy ha az agy valóban egy korlátozó szerkezet, mely kiszűri az organizmus biológiai szükségletei szempontjából nem létfontosságú tudatformákat, akkor a testtől való szabadság egyre nagyobb mértéket ölthet egy kreatív evolúciós fejlődés keretei között.
 
 
1898-ban az ismert pszichológus és filozófus, William James így nyitott meg egy előadást: „Mindenki tudja, hogy az agy fejlődésének leállása gyengeelméjűséget okoz, hogy egy fejre mért ütés kiiktatja az emlékeket vagy magát a tudatot, és azt is, hogy az agystimulánsok és a mérgek megváltoztatják gondolkodásunk minőségét.” Ezután rámutatott, hogy „a modern fiziológusok is csak mostanában derítették fel részletesen és aprólékosan eme függés általánosan elfogadott tényét,” melyből következik, hogy „a gondolkodás különböző formái tehát az agy különböző részeinek funkciói.”
 
 
James kiértékelte az agy és a tudat közötti függőség egzakt típusának különböző lehetőségeit. Általában erre a viszonyra úgy tekintenek, mint valamire, ami produktív, mint ahogyan a gőz is az üst funkciójának egy terméke. Ez azonban nem a funckió egyetlen formája a természetben: a funkcionális függés legalább két másik formájáról tudunk: a permisszív funkcióról, melyre példát a nyílpuska ravasza szolgáltathat, illetve a transzmisszív funkcióról, melyre pedig a prizma lencséje lenne jó példa. A prizma lencséje nem előállítja a fényt, hanem pusztán egy másik formában továbbítja. James szavaival:
 
 
Hasonlóképpen, egy szerv kulcsainak csak transzmisszív funkciói vannak. Sikeresen megnyitják a különböző csöveket, hogy a szél szabadon áramolhasson bármerre a légszerkrényben. A pipák hangját a levegőrezgés oszlopai okozzák. A szél azonban nem a szervben idéződik elő. A szél különbözik a légszekrénytől, mely pusztán egy apparátus, mely a szelet ezekben a meghatározott formákban ereszti ki a világba.
 
 
Amikor arra a törvényre gondolunk tehát, hogy a gondolat az agy egy funkciója, nem csak produktív, de permisszív és transzmisszív funkcióra is gondolhatunk. Erről azonban a hétköznapi pszichofiziológus valahogy elfeledkezik.
 
 
James ezután egy ellenvetéssel is előállt az elme/test kapcsolat transzmisszív elméletét illetően: igen, a transzmisszió elmélete egy logikus lehetőség, de valójában nem csak egy fékevesztett spekuláció? Nem egyszerűbb a produkció elmélete? Tudományos értelemben nem szigorúbb produktív kapcsolatot feltételezni az agy és a tudat között?
 
 
Azonban, ahogy James is kimutatta, a szigorúan empirikus tudomány szempontjából ezeknek az ellenvetéseknek nincs súlya. Szigorúan szólva tehát, a legtöbb, amit vizsgálhatunk, az a velejáró variációk halmaza az agyállapotok és a tudatállapotok között – amikor az agyi aktivitás megváltozik valamilyen irányba, a tudatállapot is megváltozik. A produkció és a transzmisszió hipotézise mindig valami olyasmi, melyet hozzátoldunk a velejáró variációkhoz, hogy megmagyarázzuk azokat. Egy tudós soha nem vizsgál tudatállapotokat előidéző agyi állapotokat. Valójában az sem tiszta, hogy mit érthetnénk az alatt, hogy egy ilyen jelenséget vizsgál.
 
 
Ami pedig azt az ellenvetést illeti, hogy a transzmisszív hipotézis valahogy fantasztikusan hangzik, nos, ugyanez pont ugyanennyire felhozható a produktív hipotézissel szemben is. A gőz üst általi keletkezése esetében egy könnyen érthető modellel van dolgunk – molekuláris mozgások változó mintázataival -, mert az alkotóelemek, melyek megváltoznak valamilyen értelemben, homogén elegyet alkotnak egymással. De annak, hogy a test és az elme kapcsolata oly sokakat ejtett zavarba, részben az az oka, hogy a mentális és a fizikai események teljesen különböző jellegűnek tűnnek. Éppen természetük radikális eltérősége teszi tehát rendkívül nehézzé, hogy ezt a kapcsolatot általunk ismert kifejezésekkel konceptualizáljuk. Részben ennek is köszönhető, hogy bár már több, mint egy évszázada, hogy James kifejtette ezzel kapcsolatos nézeteit, sem a fiziológia, sem pedig a pszichológia nem volt képes azóta sem megalkotni egy olyan megalapozott modellt, mely magyarázná, hogy a biokémiai folyamatok hogyan alakíthatóak át tudatos tapasztalattá.
 
 
Már több alkalommal is rámutattak, hogy nincs olyan logikai kikötés, melynek értelmében „csak természetileg egymáshoz hasonlatos dolgok okozhatnák egymást.” Ez a tényező nem rántja le a misztérium leplét a test és az elme kapcsolatáról. Ahogy James írta, az, hogy az agy teremti a tudatot, ha valóban így van, „jelenlegi tudásunk tükrében épp akkora csoda, mintha azt állítanánk, hogy a gondolat a semmiből keletkezik.”
 
 
A produkció teóriája önmagában tehát egy jottányit sem egyszerűbb vagy hitelesebb, mint bármely más szóba jöhető elmélet. Csupán némileg népszerűbb. Ezért ha egy megrögzött materialista megkérdez minket, hogy hogyan lehet az agy egy valahol máshol keletkezett tudat formailag limitáló szerve, érdemes ezzel a kérdéssel válaszolnunk: hogyan lehet ennek a tudatnak a létrehozó szerve? Polémiailag a két elmélet tökéletesen egyenrangú.
 
 
Röviden, James gondosan kidolgozta az érveléssorozatot, melynek alapjait előzőleg Schiller fektette le, és bizonyította, hogy az, hogy a tudat fizikai világban való megjelenése függ az agytól, nem jelenti szükségszerűen azt, hogy léte is az agytól függ. The Varieties of Religious Experience (A Vallásos Élmény Változatai) c. munkájának végén James leírja, hogy nagy hatással voltak rá Myers és a Pszichikai Kutatások Társasága más tagjainak kutatásai, majd végkövetkeztetésként levonja, hogy a túlélés kérdésében a tények tanúsága a döntő.
 
 
James a 19. század végén írta e szavakat, és azóta ezeket az érveket adoptálta és továbbfejlesztette több olyan filozófus, neurológus és pszichológus, mint Curt Ducasse és David Lund, filozófusok, Gary Schwarz, neurológus és Cyril Burt, pszichológus. Utóbbi elegánsan fogalmazta meg azt az álláspontot, melyet korábban Schiller, Bergson és James terjesztettek elő:
 
 
Az agy nem egy olyan szerv, mely generálja a tudatot, hanem sokkal inkább egy olyan eszköz, mely azért fejlődött ki, hogy közvetítse és korlátozza a tudat folyamatait, a tudatos figyelem tekintetében pedig azért, hogy a materiális környezet azon aspektusaira irányítsa őket, melyek az egyén „evilági” boldogulásához létfontosságúak. Ebben az esetben, az olyan jelenségek, mint a telepátia vagy a tisztánlátás pusztán a határok eltávolítására szolgálnának példaként.
 
 
Az érvelés lényege, hogy a transzmisszív teória és a produktív teória egyaránt kompatibilisek azokkal a tényekkel, melyeket a materializmus próbál magyarázni – mint a szenilitás, a drogok vagy az agysérülés tudatra gyakorolt hatásai -, a transzmisszió elméletének azonban megvan az az előnye, hogy szerkezetet biztosít egy olyan dolog megértésére, melyet a materializmus nem képes megmagyarázni.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.