Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Carl Gustav Jung - Föld és Lélek

2011.08.11

„Föld és lélek.” A kérdésfeltevés kissé poétikusan hangzik. Önkéntelenül is - ellentétéül - a lélek égi függőségére gondolunk; mint ahogyan a kínai lélektan is sen- és gui-lelket különböztet meg. Közülük az első a mennyhez, az utóbbi pedig a földhöz tartozik. Minthogy azonban mi, nyugati emberek, a lélek szubsztanciájáról semmit sem tudunk, és ezért azt sem tudjuk eldönteni, hogy vajon a lélek egyik része égi természető, másik része pedig földi jellegő-e, azért meg kell elégednünk azzal, hogy annak a komplikált jelenségnek, amit léleknek nevezünk, két különböző szemléleti módja, illetőleg két látszólagos aspektusa lehetséges. Ahelyett, hogy égi lélekről beszélnénk, tekinthetjük a lelket a kauzalitásoktól független teremtő lénynek, és ahelyett, hogy a gui-lélek követelményét állítanánk fel, a lelket úgy is felfoghatjuk, mint okokból és hatásokból felépült valóságot. Témánk vonatkozásában minden¬esetre az utóbbi nézet volna a megfelelő, azaz a lelket úgy szemlélhetnénk, mint a föld környezeti feltételeiből származó alkalmazkodási rendszert. Nem is kell különösebben hangsúlyoznom, hogy ennek a koncepciónak kauzális szempontból egyoldalúnak kell lennie, ha céljának meg akar felelni; ezzel azonban a léleknek csak az egyik felét értelmeztük helyesen. A probléma másik felét, minthogy nem tartozik kérdésfeltevésünkhöz, hagyjuk hát figyelmen kívül.

 

Ami elmélkedésünk tárgyát, magukat a lelki jelenségeket illeti, talán nem lesz felesleges, ha meghatározzuk, hogy mit is értsünk ezen a szón: „lélek”. Vannak ugyanis nézetek, melyek azt, ami „lelki”, kizárólag a tudatra szeretnénk korlátozni.

 

Manapság azonban az ilyen korlátozással alig megyünk valamire. A modern pszichopatológia egész sereg megfigyeléssel rendelkezik olyan lelki tevékenységekről, melyek a tudatfunkciókkal teljesen analógok, és mégis tudattalanok. Képesek vagyunk tudattalanul észrevenni, gondolkodni, érezni, emlékezni, elhatározásra jutni és cselekedni. Minden, ami a tudatban történik, adott esetben tudattalanul is megtörténhet. Hogy ez miként lehetséges, a legjobban úgy világítható meg, ha a lelki mőködéseket és tartalmakat úgy képzeljük el, mint valami éji sötétségbe burkolt tájat, amelyre egy fényszóró sugárkévéje esik. Ami az észrevevésnek ebben a fényében megjelenik, az tudatos; ami azonban kívül, a sötétségben fekszik, tudattalanul ugyan, de mégis él és hatékony. Ha a sugárkéve tovább vándorol, az előbb még tudatos tartalmak a tudattalanba süllyednek, és új tartalmak lépnek a tudat fénymezejébe. A sötétségben eltőnt tartalmak tovább hatnak, és közvetve, tünetileg válnak észrevehetővé, elsősorban úgy, mint ahogyan azt Freud A mindennapi élet pszichopatológiájában leírta. A tudattalanul létező készségeket és gátlásokat az asszociációs kísérletek révén kísérletileg is kimutathatjuk.

 

Ha tehát a pszichopatológiai tapasztalatokat is számításba vesszük, akkor a lélek olybá tőnik, mint az úgynevezett pszichikai jelenségek kiterjedt tartománya, mely jelenségek részben tudatosak, részben tudattalanok. A lélek tudattalan terjedelme a megfigyelés számára közvetlenül hozzáférhetetlen - mert különben nem lenne tudattalan -, csak következtetni lehet rá azokból a hatásokból, amelyek a tudattalan folyamatokból a tudatra irányulnak. És következtetéseink sohasem mondhatnak többet ennél: „úgy áll a dolog, mintha”.

 

Itt kissé közelebbről ki kell térnem a tudattalan lényegére és szerkezetére, mert különben nem volna lehetséges, hogy a léleknek a földtől való függőségi viszonyát helyesen ítéljük meg. Ennél a kérdésnél a léleknek nyilván a kezdeteiről és alapjairól van szó, tehát olyan dolgokról, amelyek ősidők óta betemetve nyugszanak a sötétségben, nem pedig az érzeteknek és a külvilághoz való tudatos alkalmazkodásnak a banális tényeiről. Ez utóbbiak a tudat pszichológiájához tartoznak, és én - amint már mondottam - nem szeretném a lélek helyébe a tudatot iktatni. A lélek a tapasztalásnak olyan területe, amely sokkal átfogóbb és homályosabb, mint a tudat szőkre szabott fénykúpja. A lélekhez a tudattalan is hozzátartozik. 2 Más helyütt már megkíséreltem [vö. Jung: Struktur der Seele], hogy a tudattalan szerkezetéről általános képet adjak. Tartalmai, az archetípusok bizonyos mértékig a tudatos léleknek a mélyben rejtőző fundamentumai, vagy - egy másik hasonlattal - a gyökerei, amelyeket a lélek nemcsak a szőkebb értelemben vett földbe, hanem egyáltalán a világba mélyesztett bele. Az archetípusok készenléti rendszerek, amelyek egyúttal képek is és emóciók is. Az agyszerkezettel öröklődnek, sőt ennek a pszichikai aspektusát képezik. Egyrészt a legmakacsabb ösztönös előítéleteket formálják, másrészt viszont az elgondolható leghatékonyabb segítségek az ösztönös alkalmazkodás számára. Ha szabad ezzel a kifejezéssel élnünk, ők tulajdonképpen a lélek chtonikus [földi, földből eredt és föld alatti] része, az a rész, amellyel a természethez van láncolva, vagy legalábbis amelyben a földdel és a világgal való kapcsolata a legkézzelfoghatóbbnak tőnik. Ezekben az ősképekben lép fel talán a legvilágosabban az a hatás, amelyet a föld és törvényei gyakorolnak a lélekre.

 

Ez a probléma nemcsak nagyon bonyolult, hanem nagyon kifinomult is. E kérdés tárgyalásánál egészen szokatlan nehézségekkel kell számolnunk; mindenekelőtt azzal a ténnyel, hogy az archetípust és funkcióit sokkal inkább a történelem előtti irracionális pszichológia egy darabjaként, mintsem racionálisan átgondolható rendszerként kell felfognunk. Talán szabad a következő hasonlathoz folyamodnom: Egy olyan épületet kell leírnunk és meghatároznunk, melynek felső emeleteit a 19. században emelték, a földszint a 16. századból származik, és a falak közelebbi megvizsgálása azt mutatja, hogy egy 11. századbeli toronylakásból építették át. A pincében római alapfalakat fedezünk fel, és a pince alatt egy betemetett barlang búvik meg, melynek padlózatában, a felszínibb rétegben kőkorszakbeli eszközök, a mélyebbekben pedig a kőkorszak faunájának maradványai tárhatók fel. Lelki struktúránk képét valahogyan így lehetne felvázolni: a legfelső emeleten élünk és éppenhogy csak dereng bennünk az a tudat, hogy az épület alsó része kissé őskori. Ami pedig a földfelszín alatt terül el, az teljesen tudattalan a számunkra. Mint minden hasonlat, természetesen ez is sántít, mert a lélekben semmi sincs, ami holt maradvány lenne, hanem minden elevenen él benne, és legfelső emeletünkre, a tudatra az élő és hatékony fundamentumok állandó befolyással vannak. İt is ezek tartják, éppúgy, mint az épületet. És amiként az épület szabadon emelkedik a föld fölé, akként tudatunk is mintegy a föld fölé emelkedik, szabad kilátással körös-körül.

 

Ám minél mélyebbre ereszkedünk alá, annál szőkebb lesz a látóhatár, és annál inkább belekerülünk a közvetlen közeli dolgok sötétjébe, míg végül már a csupasz sziklatalajhoz közeledünk, s ezzel egyúttal azokhoz az előidőkhöz, amikor rénszarvasvadászok küzdöttek szegényes létükért a zord természet elemi hatalmaival szemben.

 

Ezek az emberek még teljesen állati ösztönökkel rendelkeztek; nélkülük életben sem maradhattak volna. Ám az ösztönök szabad uralma nem fér meg egy erős és kiterjedt tudattal. A primitív emberek tudata szórványos természető, mint a gyermeké, és világuk korlátozott, amiként a gyermeké. Igen, gyermekkorunkban, a filogenetikai alaptörvény szerint, megismétlődik bennünk a faj és egyáltalán az emberiség prehistóriájának a visszhangja. Mind filogenetikailag, mint ontogenetikailag a föld mély öléből emelkedtünk ki. Ezért lettek a legtermészetesebb tényezık archetípusokká, és ezek az ősképek befolyásolnak bennünket leginkább, azért látszanak olyan lenyőgözően hatalmasoknak. Azért hangsúlyozom, hogy „látszanak”, mert ami nekünk pszichikailag a legfontosabbnak látszik, annak nem kell szükségképpen a legfontosabbnak is lennie, vagy legalábbis nem kell olyannak maradnia. Melyek mármost a viszonylag legtermészetesebb archetípusok? Ez a kérdés egyenesen az archetípus-funkciók problémájához és ezzel a komplikáció magvához vezet bennünket. Vajon merről adjuk meg a választ erre a kérdésre? A gyermek, a primitív vagy pedig a felnőtt ember tudatának álláspontjáról? Hogyan ismerjük fel az archetípust? És egyáltalán: mikor kényszerülünk arra, hogy ennek a feltételezésére szoruljunk? 3

 

Javaslatom a következő: minden lelki reakciót, amely nincs arányban az őt kiváltó okokkal, meg kell vizsgálnunk arra vonatkozólag, hogy egyidejőleg nem áll-e valamilyen archetípus is a háttérben. Egy példával szeretném megvilágítani, hogy mit értek ezen. Egy gyermek félelmet érez anyjával szemben. Ha megbizonyosodunk arról, hogy erre nincs semmi ésszerő oka, mint például a gyermek rossz lelkiismerete, vagy az anya erőszakos bánásmódja, vagy valami ehhez hasonló, és egyébként semmi olyasmi nem történt, ami ezt a félelmet megmagyarázhatná, akkor azt javasolnám: vizsgáljuk meg a szituációt az archetípus szemszögéből is! Az ilyen szorongások éjnek idején lépnek fel, és az álmokban is jelentkezni szoktak. A gyermek mármost azt álmodja az anyjáról, hogy boszorkány, aki üldözi a gyermekeket.

 

Az ilyen álmokhoz csatlakozó tudatos anyag legtöbbször a Jancsi és Juliska meséje. Ezért gyakran úgy vélekedünk, hogy kár volt ezt a mesét a gyermeknek elmondani, mivel azt hisszük, hogy ez a szorongás oka. Ez természetesen téves racionalizálás, azonban egy szemernyi igazság mégis van benne, amennyiben a boszorkány motívum teljesen megfelelő kifejeződése a gyermek szorongásának, és kezdettől fogva is az volt. Épp miatta jönnek létre az ilyen mesék. Az infantilis éjszakai szorongás tipikus jelenség, amely mindenütt és mindig megismétlődik, és régtől fogva tipikus mesemotívumokban fejezıdik ki. A mesék azonban csak infantilis formái a primitív emberek „éjszakai világából” származó legendáknak, mondáknak és babonáknak. Amit én „éjszakai világnak” nevezek, az a mágikus vallásforma, amelynek értelme és célja: érintkezés a sötét hatalmakkal, ördögökkel, boszorkányokkal, varázslókkal és szellemekkel. Mint ahogyan a gyermekmese filogenetikai ismétlıdés a régi éjszakai hiedelmekbıl, akként a gyermek szorongása is filogenetikus maradvány, megismétlıdése a primitív pszichológiának. Ha ez a maradvány csak bizonyos mértékben jelentkezik, az egyáltalán nem abnormális, mert az éjszakai szorongás civilizált körülmények között még felnıtt embereknél sem feltétlenül rendellenes jelenség, csak fokozott mértéke tekinthetı kórosnak. A kérdés mármost az: milyen körülmények között fokozódik ez a szorongásra való hajlam? Erısödése magyarázható-e pusztán a mesékben jelentkezı boszorkány motívummal, vagy pedig más magyarázó okot is kell találnunk? Az archetípus csak bizonyos enyhe, normális mértékig felelıs a szorongásért, feltőnı és abnormálisnak érzett fokozódásának azonban szükségszerően különös oka van.

 

Amint ismeretes, Freud a szorongást a gyermek incesztuózus törekvéseinek az incesztus-tilalomba ütközésével magyarázza. Freud tehát a gyermek szemszögébıl értelmezi a szorongást. Hogy a gyermekeknek - a Freud által alkalmazott tágabb értelemben - incesztuózus törekvéseik lennének, az számomra egyáltalán nem kétséges. Azt azonban, hogy ezek a tendenciák minden további nélkül a sui generis gyermeki lélek számlájára írhatók, azt kétségbe vonom. Ugyanis nagyon nyomós okok szólnak a mellett a felfogás mellett, hogy a gyermek lelke a szülıi, különösen pedig az anyai psziché varázsa alatt áll, méghozzá olyan mértékben, hogy a gyermek lelkét a szülık lelke funkcionális függvényének kell tekintenünk. A gyermek pszichikai individualitása csak késıbb fejlıdik ki, miután tudatának megbízható folytonossága már valósággá vált. Az a körülmény, hogy a gyermek eleinte csak harmadik személyben beszél önmagáról, véleményem szerint, világos bizonyítéka lelki személytelenségének. Ezért hajlandó vagyok arra, hogy a gyermek esetleges incesztuózus törekvéseit inkább a szülık pszichológiájából magyarázzam meg, mint ahogyan minden gyermekkori neurózist elsısorban a szülık lelke tükrében kellene vizsgálni. Ezért a fokozott infantilis szorongás gyakori okául a szülık domináns komplexusát kell tekintenünk, azaz bizonyos életbe vágó problémáik elfojtását és figyelmen kívül hagyását. Mindaz, ami a tudattalanba kerül, többé-kevésbé archaikus alakot ölt. Ha például az anya 4 elfojtja egy kínos és szorongást okozó komplexusát, akkor ezt gonosz szellemnek érzi, amely üldözi ıt - skeleton in the cupboard [csontváz a szekrényben], ahogyan az angol mondja.

 

Ez a megfogalmazás arra utal, hogy a komplexus máris archetipikus alakot öltött. Szorongás nyomasztja, lidércnyomás kínozza. Akár mesél gyermekének rémmeséket, akár nem, komplexusa mégis megmételyezi gyermekét, és a saját pszichikai állapota révén kelt életre gyermeke lelkében az archetípus rémképeit. Talán erotikus fantáziái vannak egy másik férfival kapcsolatban. A gyermek látható jele házassági kötelékének. Ellenállása ezzel a kötelékkel szemben tudattalanul a gyermeke ellen irányul, akinek létezését ennek megfelelıen meg nem történtté kell tennie. Archaikus fokon ennek a gyermekgyilkosság felel meg. Ily módon válik az anya „gonosz boszorkánnyá”, aki felfalja a gyermekeket. Ahogy az anyában, éppúgy a gyermekben is archaikus képzetek lehetıségei lappanganak, és az az ok, amely az emberiség egész története folyamán az archetípust elsı ízben megalkotta, és azután újra meg újra létrehozza, még ma is ugyanaz, amely az ısidık óta meglevı archetípust életre kelti. Nem egészen véletlenül esett a választásom az archetípus gyermekkori megnyilatkozásának éppen erre a példájára.

 

A legközvetlenebb ıskép éppen az anya, mert minden vonatkozásban ı a legközelebbi és leghatásosabb élmény, amely ezenfelül éppen a legképlékenyebb életkorában válik az embernek osztályrészéül. Mivel a tudat a gyermekkorban még rendkívül gyengén fejlett, következıleg individuális élményrıl ekkor még egyáltalán szó sem lehet; ellenkezıleg, az anya egy archetipikus élmény; a gyermek többé vagy kevésbé tudattalanul érzékeli, nem mint valamilyen meghatározott, individuális személyiséget, hanem mint az anyát, mint hallatlan jelentéslehetıségekkel teli archetípust. Az élet további folyamán az ıskép elhalványul, és egy tudatos, viszonylag individuális kép kerül a helyébe, amirıl azt szokás feltételezni, hogy ez az egyeden anyakép, amivel rendelkezünk. Ám a tudattalanban az anya továbbra is megmarad hatalmas ısképnek, amely az egyéni és tudatos élet folyamán a nıhöz, a társadalomhoz, az érzéshez és az anyaghoz való viszonyunkat színezi, sıt determinálja is, de mindenesetre olyan árnyaltan, hogy tudatunk rendszerint mit sem vesz belıle észre. Van, aki azt hiszi, hogy csupán metaforáról van szó. Ámde nagyon is konkrét tény, hogy valaki csak azért vette el a feleségét, mert az anyjára hasonlít, vagy éppen azért, mert egyáltalán nem hasonlít rá. A németek számára Mutter Germania, a franciák számára viszont la douce France nem lebecsülendı háttere a politikának, amit csak a világtól elrugaszkodott intellektuel hagyhat figyelmen kívül. A mater ecclesiának, az anyaszentegyháznak mindent befogadó öle sem éppenséggel metafora, éppoly kevéssé, mint az anyaföld, a természetanyánk és maga a materia [vö. a szó gyökét: mater, anya-g].

 

A gyermeknek az anya-archetípus a legközvetlenebbül adott valóság. Tudatának fejlıdésével azonban az atya is látóterébe kerül, és megelevenít egy olyan archetípust, amelynek természete az anyáéval sok tekintetben ellentétes. Ahogy az anyaarchetípus a kínai jin definíciójának, úgy az apaarchetípus a jang definíciójának felel meg. Ez határozza meg a férfihoz, a törvényhez, az államhoz, az értelemhez, a szellemhez és a természet dinamizmusához főzıdı viszonyt. A német Vaterland határokat jelent, azaz meghatározott lokalizáltságot, a Boden viszont a nyugvó és termékeny anyaföldet jelenti. Apa a Rajna is, mint ahogyan a Nílus, a szél, a vihar, a villám, a mennydörgés is az [valamennyi hímnemő szó]. Az apa az alkotó és a tekintély, ezért ı a törvény és az állam. Átszövi a világot képzelıerejével, mint a szél, ı a láthatatlan gondolatokkal alkotó és kormányzó. İ a teremtı szellı (pneuma - spiritus - atman), a szellem. 5 Eszerint az apa is hatalmas archetípus, amely ott él a gyermek lelkében. Az apa is elsısorban az atyát jelenti, egy mindent átfogó istenképet és dinamikus elvet. Az élet folyamán a tekintélynek ez a képe is háttérbe szorul: az apa egy jellegzetes, gyakran nagyon is emberi személyiséggé válik. Viszont az apa-imágó a jelentésének valamennyi lehetısége felé kitágul. Ahogyan az ember csak utóbb talált rá a természetre, ugyanúgy csak lassanként fedezte fel az államot, a törvényt, a kötelességet, a felelısséget és a szellemet is. Amilyen mértékben a növekvı tudat képessé válik a megismerésükre, olyan mértékben zsugorodik össze a szülıi személyiség fontossága is. Így végül az apát a férfiak társasága, az anyát pedig a család helyettesíti. Véleményem szerint helytelen volna azt állítani, hogy mindaz, ami a szülık helyébe lép, nem egyéb, mint pótlék a szülıi ısképek elkerülhetetlen elvesztése miatt. Ami ugyanis helyettesíti ıket, nem csupán pótlék, hanem egy, a szülıkkel már összekapcsolt valóság, amely a szülıi ısképpel együtt és általa már kifejtette a hatását a gyermek lelkére.

 

A meleg, a védelmezı, a táplálékot nyújtó anya olyan, mint a tőzhely, a védelmezı barlang vagy kunyhó és a környezı növényzet. Az anya egyúttal a táplálékot biztosító szántóföld is, fia az isteni búza, az ember testvére és barátja. Az anya a tejet adó tehén és a nyáj. Az apa jár-kel a többi férfivel, tárgyal, vadászik, vándorútra kél, háborút visel, szabadjára engedi rosszkedvét mint valami égiháborút, láthatatlan gondolatoktól ösztökélve, mint valami hirtelen szélvihar megváltoztatja a körülményeket. İ a harc és a fegyver, ı az oka minden változásnak, ı a bika: ingerlékeny erıszakoskodásával vagy apatikus lustaságával. Minden segítésre kész vagy ártalmas, elementáris hatalomnak a képmása. Mindezekkel a dolgokkal a gyermek természetesen már korán találkozik, részben a szülık közvetítése révén, részben maguktól a szülıktıl. Minél kisebb és emberibb a szülık képe, annál erısebben lépnek elıtérbe mindazok a dolgok, amelyek eleinte csak háttérnek és mellékes hatásnak látszottak. A föld, amelyen a gyermek játszott, a tőz, amelynél melegedett, az esı és a vihar, amikor didergett, mindig is valóságos volt; a még csak derengı tudata következtében azonban eleinte olybá tőnt és úgy fogta fel, mint szülei tulajdonságait. Késıbb azonban, mint valami fátyol mögül, elılép a föld anyagszerősége és dinamikus volta, és kiderül róluk, hogy tulajdonképpen ık azok a hatalmak, amelyek azelıtt a szülık álarcában jelentek meg. Ezért hát ezek nem pótlékok, hanem a fejlettebb tudatnak megfelelı tények. Valami azonban a fejlıdés során elsısorban megy veszendıbe; ez pedig a szülıkkel való közvetlen összetartozás és egység pótolhatatlan érzése. Ez nem csupán érzelem, hanem fontos pszichológiai tényezı, amelyet Lévy Bruhl egészen más összefüggésben participation mystique-nek, misztikus részvételnek nevezett el.

 

Ezzel az eo ipso kifejezéssel jelölt tény nemcsak a primitív pszichológiában, hanem a mi analitikus pszichológiánkban is nagy szerepet játszik. Röviden a kollektív tudattalan egységét jelenti. Ezt talán valamivel alaposabban is meg kell magyaráznom. Ha két emberben ugyanaz a tudattalan komplexus egyidejőleg jön létre, akkor egy különös érzelmi hatás alakul ki, éspedig a projekcióé, a tudattalan lelki tartalom kivetítéséé, amely kettejük között vagy vonzást, vagy taszítást eredményez. Ha egy másik emberrel egyszerre ugyanarról a fontos dologról tudattalanul véleményt alkotok, akkor részben azonosulok vele, és ennek következtében olyan lesz iránta a beállítottságom, mint amilyen lenne az illetı komplexushoz akkor, ha az tudatosult volna bennem. Ilyen participation mystique van a szülık és a gyermekek között. Általánosan ismert példa erre az anyós, aki leányával azonosítja magát, és az ı révén tudattalanul mintegy nıül megy a vejéhez; vagy az apa, aki abban a hiedelemben ringatja magát, hogy a fiáról gondoskodik, valahányszor naiv módon arra kényszeríti, hogy neki - tudniillik az apának - a kívánságait teljesítse, például a pályaválasztásnál vagy a nısülésnél. Másfelıl pedig éppen olyan közismert 6 figura az a fiú, aki az apjával azonosítja magát De különösen szoros a kapcsolat anya és leánya között, ami esetenként még az asszociációs kísérlettel is kimutatható. [Vö. Jung: Diagnostische Assoziationstudien. II. Beitrag X.] Noha a participation mystique az illetı egyén számára tudattalan, azt azonban mégis megérzi, ha többé már nem áll fenn.

 

Úgyszólván mindig van bizonyos különbség annak a férfinek a pszichológiája között, akinek az apja még életben van, és az olyan férfié között, akié már meghalt. Amíg ugyanis a szülıkkel való participation mystique létezik, addig a viszonylag infantilis életstílus fenntartható. A participation mystique révén ugyanis tıle különálló élılények táplálják az egyén tudattalan motiváltságát, amiért - éppen mert tudattalan - nem is vállalja a felelısséget Az infantilis tudattalan következtében könnyebb az élet terhe, vagy legalábbis könnyebbnek tőnik. Az ember nincs egyedül, hanem tudattalanul kettesben vagy hármasban létezik. A fiú imagináriusan az anya ölében van, az apa védelme alatt. Az apa újjászületik a fiában - legalábbis az örök élet kezdete reményében. Az anya ifjú férjjé fiatalítja az apát a fiában, így hát még nem vesztette el fiatalságát. Bizonyára szükségtelen bizonyítékokat a primitív pszichológiából felsorakoztatnom; feltehetıen ezek az utalások is elegendık. A tudat bıvülésével és megerısödésével mindez odavész.

 

Ezzel bekövetkezik a szülı-imágók kiterjesztése a világra, vagy sokkal inkább a világ betörése a gyermekkor homályába. Ez felfüggeszti a szülıkkel való tudattalan egységet. Ezt a folyamatot a primitív bevezetı rítusok vagy férfivé avató szertartások tudatosan is elıidézik. Ezzel a szülık archetípusa a háttérbe szorul; már nincs „helyzetben”, ahogy mondják. Eredményül mindenesetre adódik egy bizonyos participation mystique a törzzsel, a társadalommal, az egyházzal vagy a nemzettel. Ez a participáció azonban általános és személytelen, mindenekelıtt pedig nem biztosít a tudattalannak valami túlságosan nagy lehetıségi kört. Ha valaki nagyon tájékozatlan és túl naiv módon hiszékeny, azt a törvény és a társadalom hamarosan észhez téríti. A nemi érés következtében azután felbukkan az új, személyes participation mystique lehetısége is, hogy a szülıkkel való azonosságnak a veszendıbe ment személyes része pótolható legyen. Egy új archetípus alakul ki: a férfinél az asszony archetípusa, a nınél pedig a férfié. Ez a két alak is a szülıi kép álarca mögött rejtızött, csak most már leplezetlenül lép elıtérbe, persze még jócskán, sıt sokszor túlnyomóan a szülıi képtıl befolyásoltan. Bizonyos és még megtárgyalandó okokból a férfiben levı nı-archetípusnak az anima, a nıben levı férfi-archetípusnak pedig az animus nevet adtam. Minél erısebb a szülıi kép tudattalan befolyása az egyénre, annál kifejezettebben fog a szeretett lény, akire a választás esett, a szülık pozitív vagy negatív pótlékául szolgálni. [Vö. Jung. Die Beziehungen zwischen dem Ich und dem Unbewussten.]

 

A szülői képtől való messzemenő befolyásoltság nem rendellenes, ellenkezıleg, nagyon is normális, és ezért nagyon is általános jelenség. Sıt igen fontos, hogy ez így is legyen, mert különben a szülık a gyermekeikben nem születnek újjá, azaz a szülı-imágó annyira veszendıbe megy, hogy az egyén életében minden folytonosság megszőnik. Gyermekkorát nem tudja átmenteni felnıttkori életébe, ennek következtében tudattalanul gyermek marad, ami egy késıbbi neurózis kifejlıdésének a legbiztosabb bázisa. Szenvedni fog mindazoktól a betegségektıl, amelyek az elızményeket semmibe vevı szervezıket támadják meg - legyenek ezek akár egyének, akár pedig társadalmi csoportok. Az is normális, hogy a gyermekek többé-kevésbé ismét a szüleikkel házasodnak, mert ez pszichológiailag ugyanolyan fontos, mint ahogyan egy jó rassz fejlıdése szempontjából az ısök elvesztésének (Ahnenverlust) bizonyos mértéke is biológiai szükségesség. Ez biztosítja a folytonosságot, és azt, hogy ami elmúlt, az ésszerően éljen tovább a jelenben. Ezt illetően csak a túl sok vagy a túl kevés az egészségtelen. 7

 

Ha a párválasztásnál a szülıkhöz való pozitív vagy negatív hasonlóság volt mérvadó, akkor a szülıi képtıl, s ezzel a gyermekkortól való elszakadás sem volt teljes. Bár a történeti folytonosság érdekében a gyermekkort az embernek magával kell vinnie, ez azonban nem történhet a további fejlıdés rovására. Egyszer, az élet közepe táján, a gyermekkori illúziók utolsó szikrája is kialszik - mindenesetre csakis egy ideálisnak feltételezett életben, nem is olyan kevesen örök gyermekként szállnak sírba -, és a szülık imágójából megszületik a felnıtt ember archetípusa: a férfi képe, amilyennek ıt a nı ısidık óta tapasztalta, illetve a nı képe, ahogyan ezt a férfi öröktıl fogva önmagában hordja. Sok olyan férfi van, aki egész pontosan, mégpedig egészen a részletekbe menı pontossággal meg tudja mondani, hogyan is fest ez a nıkép, ami benne kialakult. De csak kevés olyan nıre akadtam, aki képes lenne éppen olyan pontos képet rajzolni a férfiról. Mint ahogyan az anyai ıskép az elızı korok összes anyjának összesített képe, akként az anima kép is egyén fölötti kép, amely sok, egyénileg nagyon különbözı férfinél pontosan egyezı vonásokat mutat, úgyhogy ezekbıl csaknem rekonstruálni lehetne egy egészen meghatározott típusú nőt. Feltőnı körülmény, hogy ebbıl a típusból a szó szoros értelmében vett anyai vonás teljesen hiányzik. Kedvezı esetben élettársnıt és barátnıt jelent, kedvezıtlen esetben szajhát. Fantasztikus regényekben gyakran egészen tökéletes leírását találjuk ezeknek a típusoknak, összes emberi és démoni tulajdonságukkal együtt, így például Rider Haggardnak az Ayesha (Ayesha) és a Wisdom’s Daughter (A bölcsesség leánya) című regényében, Benoit L’Atlantide-jában, töredékesen a Faust II. részének Helénájá-ban, és a legrövidebben és legcsattanósabban Simon mágus gnosztikus legendájában, melynek karikatúrája az Apostolok Cselekedeteiben is elıfordul. Simon mágust utazásai során mindig egy Heléna nevő leány kíséri, akit egy tyrusi nyilvánosházban fedezett fel, s aki a trójai Helénának a reinkarnációja Nem tudom, hogy mennyire tudatosan kapcsolódik Goethe Faustjának Heléna-motívuma a Simon legendához. Hasonló összefüggésre bukkanunk a Wisdom’s Daughterben is, ahol biztosak lehetünk abban, hogy nem áll fenn semmiféle tudatos folytonosság. Rendes körülmények között a szokásos anyai vonásnak a hiánya bizonyítja egyrészt az anyaimágótól való teljes elszakadást, másrészt egy kizárólagos emberi-individuális viszony eszméjét, a fajfenntartásra irányuló természeti szándék nélkül.

 

A mai kultúrfokon a férfiak túlnyomó többsége visszahıköl a nı anyai jelentése elıl, aminek következtében az anima sohasem fejlıdik túl a szajha infantilis, primitív fokán. Ezért a prostitúció a civilizált házasság egyik legfıbb mellékterméke. A Simon-legendában és a Faust II. részében azután meg¬találhatók a teljes felnıttség állapotának szimbólumai. A felnövésnek ez az állapota túlnövés a természeten. A keresztény, illetve buddhista szerzetesi intézmény ugyanezzel a problémával viaskodik, de a hús feláldozása árán. Félistennık és istennık helyettesítik itt azt az emberi személyiséget, amelyik az anima projekcióját megszemélyesíthetné. Ezzel egy rendkívül vitás területre értünk, ahol ezúttal nem szeretnék tovább merészkedni. Sokkal jobban tesszük, ha visszatérünk az elemibb problémához, mégpedig ahhoz a kérdéshez, hogy mirıl ismerhetı fel az ilyen nıi archetípus létezése. Amíg az archetípus nem projiciálódik valamilyen tárgyra és nem válik benne kedveltté vagy ellenszenvessé, addig teljesen identikus marad az individuummal, és szükségképpen ıt fejezi ki. Ilyen körülmények között tehát egy férfi az animáját fogja leképezni. Nyelvünknek már régóta van egy szava, amelyik ezt a különleges beállítottságot jelöli: ez a szó az „animozitás”. Utóbbi megjelölést legmegfelelıbben az „anima-megszállottság” fejezheti ki. Itt ugyanis még meg nem fékezett emóciókról van szó. Az „animozitás” megjelölést mindenesetre csak kellemetlen kedélyhullámzások értelmében használják, a valóságban azonban az anima pozitív érzéseket is okozhat. 8 [Vö. Jung und Wilhelm: Das Geheimnis der Goldenen Blüte; Jung: Die Beziehungen zwischen dem Ich und dem Umbewussten.] Az önuralom tipikus férfieszmény, amit csak az érzelmi folyamatok elfojtása árán lehet megvalósítani.

 

Az érzelem jellegzetesen a nı erénye, és mivel férfiasság-eszményének elérése érdekében a férfi minden nıies vonást elfojt magában - pedig ezek éppen úgy megvannak benne, mint ahogyan a nıben is vannak férfias vonások -, ezzel bizonyos érzelmi hullámzását is elfojtja, mint nıies gyöngeséget. A tudattalanjában ezáltal feminin tulajdonságokat, vagyis szentimentalizmust halmoz fel, amely ha elıtör, éppen ennek a nıi lénynek a létezését árulja el benne. Ismert dolog, hogy a nagyon férfias férfiak azok, akik a nıies érzésnek lelkük mélyén a leginkább alá vannak vetve. Ebbıl a ténybıl lehetne megmagyarázni egyrészt a férfi öngyilkosságok jelentısen nagyobb számát, másrészt azt a gyakran rendkívüli erıt és szilárdságot, amit éppen a nagyon nıies nık szoktak tanúsítani. Ha a férfi fékezetlen emócióit gondosan megvizsgáljuk, és közben megkíséreljük rekonstruálni azt a valószínő személyiséget, akitıl ezek az emóciók származnak, akkor igen hamar egy nıi alakhoz jutunk el - éppen ahhoz, amit én animának nevezek. Ezért a régi hit is feltételezett egy nınemő lelket, vagy pszichét vagy animát, és az eksztatikus középkor nem minden pszichológiai alap nélkül tette fel a kérdést: habet mulier animam [van-e a nınek lelke]? A nınél éppen fordított a helyzet Ha nála az animus kerül elıtérbe, akkor ez nem érzelmekben nyilatkozik meg, mint a férfinél, hanem vitatkozni és okoskodni kezd. És mint ahogyan az animaérzések önkényesek és szeszélyesek, éppúgy a nıi argumentumok is logikátlanok és értelmetlenek. Kifejezetten animus-gondolkodásáról is beszélhetnénk, amikor is mindig igaza van, mindig az övé az utolsó szó, és mindig egy „éppen azért” záradékkal ér véget. Az anima irracionális érzelem, az animus irracionális nézet. Tapasztalatom szerint a férfi mindig könnyebben fogja fel, hogy mit értünk animán, sıt adott esetben egészen határozott kép él benne róla, úgyhogy nagyobb számú nı közül mindig meg tudja jelölni azokat, akik leginkább megközelítik az anima-típust; azonban rendszerint felettébb nehéznek találtam megértetni egy nıvel, hogy mi az animus, és a sok közül még sohasem találkoztam egyetlennel sem, aki az animus jellegzetességérıl határozott felvilágosítással tudott volna szolgálni.

 

Ebből arra következtettem, hogy az animus nyílván semmiféle határozott vonást nem tartalmaz, más szóval: az animus nem egység, hanem gyaníthatólag valamiféle sokaság. Ennek a ténynek összefüggésben kell lennie a férfi, illetve a nı különleges pszichológiájával. Biológiai síkon a nınek rendkívül fontos érdeke főzıdik ahhoz, hogy megtartsa az egyetlen férfit, míg a férfi legfıbb érdeke arra összpontosul, hogy hódítsa a nıket, és természeténél fogva ritkán áll meg egyetlen hódításnál. Ezért az egyetlen férfi személye döntı szerepet játszik a nı számára; a férfinek a nıhöz való viszonya ezzel szemben kevésbé határozott, azaz azt a nıt, akit meghódított, úgy is tekintheti, mint egyet a sok közül. Ezért a férfi a házasságnak mindig a törvényes és szociális karakterét hangsúlyozza, míg a nı ebben kizárólag személyes vonatkozást lát. Emiatt korlátozódik a nı tudata rendszerint az egyetlen férfira, míg a férfi tudata a személy szerinti kizárólagosság áthágására törekszik, amely bizonyos körülmények között ellentétben állhat minden egyéni vonatkozással. A tudattalanban ezért ennek az ellentétnek a kompenzációjára számíthatunk. Ez kitőnıen egybevág a férfi, viszonylag határozottan körvonalazott anima-típusával, s ugyanígy a nı animusának határozatlan polimorfizmusával. 9 Az animának és az animusnak az az ábrázolása, amire itt módom nyílik, szükségképpen hézagos. Még inkább kiélezném ezt a hiányosságot, ha úgy írnám le ıket, hogy az anima nem egyéb, mint a nı ısképe, és lényegében irracionális érzésekbıl áll, az animus pedig nem egyéb, mint a férfié, és véleményekbıl áll. Mind a két típus rendkívül problematikus, mert archaikus mintái azoknak a pszichikai jelenségeknek, amelyeket ısidıktıl fogva léleknek neveztek, és ık hozzák létre azt az emberi szükségletet is, hogy egyáltalán lelkekrıl vagy démonokról beszéljünk. Semmilyen, a tudattól független lelki jelenség sem személytelen vagy tárgyi jellegő.

 

Ezek a tudatosnak a kategóriái. Valamennyi autonóm pszichikai faktor személyiségjelleggel bír, kezdve azoktól a hangoktól, amelyeket az elmebetegek hallanak, a spiritiszta médiumok szellemekrıl történı tájékoztatásáig és a misztikusok víziójáig. Ezért az anima és az animus is a személyiség jellegével rendelkezik, amit nem jellemezhetünk másként, csakis a „lélek” szóval. Mindenesetre óva intek itt egy félreértéstıl: az a „lélek” fogalom, amit itt alkalmazok, sokkal inkább összehasonlítható a primitív szemlélettel, például az egyiptomiak ba- és ka-lelkével, mint például a „lélek” keresztény eszméjével, amely már egy metafizikai egyéni szubsztancia filozófiai foglalatának a kísérlete. Ehhez az én, csupán fenomenológiai lélekfelfogásomnak kifejezetten semmi köze. Nem pszichológiai misztikával foglalkozom, hanem egyszerően csak megkísérlem tudományosan megragadni azokat a pszichológiai ısjelenségeket, amelyek a lélekbe vetett hit alapjai. Mivel az animus és az anima tényleges komplexusa leginkább annak felel meg, amit minden kor és minden nép „léleknek” írt le, azért nincsen semmi csodálni való azon, hogy mind a kettı rendkívül misztikus atmoszférát áraszt maga körül, mihelyt kissé közelebbrıl vesszük szemügyre tartalmaikat.

 

Ahol az anima projiciálódik, ott rögtön figyelemre méltó historizáló érzelem merül fel, melyet Goethe ezekbe a szavakba öltöztet: „Oh, te a régmúlt idıkben testvérem vagy feleségem voltál.” Rider Haggard és Pierre Benoit Görögországra és Egyiptomra nyúl vissza, hogy ennek az elkerülhetetlen históriai érzésnek eleget tegyen. Az animus érdekes módon - már amennyire tapasztaltam - híjával van az effajta misztikus historizmusnak. Csaknem azt mondhatnám, hogy inkább a jelennel és a jövıvel törıdik. Hajlamai sokkal inkább nomotetikusak [törvényhozó jellegőek], szívesen fejtegeti, hogy milyennek kellene a dolgoknak lenniük, és apodiktikus nézeteket vall olyan dolgokról, amelyek éppen eléggé homályosak és vitathatók, méghozzá annyira határozott nézeteket, hogy ez felmenti a nıt minden további, talán túlságosan is gyötrı gondolkodás alól. Ezt a különbséget megint csak mint az ellentétek okozta kompenzációt tudom magyarázni.

 

A férfi tudatában elıre tervez, és megkíséreli a jövıt alakítani; míg viszont jellegzetes nıi vonás, ha valaki azon töri a fejét, vajon ki is volt X. Y. dédnagynénje. De éppen ez a nıi genealogizáló tendencia mutatkozik meg nagyon világosan, angol érzelmi síkon Rider Haggardnál; míg Benoitnál ugyanez a törekvés a chronique familiale et scandaleuse pikáns mellékízével jelentkezik. Az újjászületés eszméjére való utalás irracionális érzés alakjában az animával van nagyon erıs kapcsolatban; miközben a nı az effajta érzéseket adott esetben tudatosan is bevallja, hacsak nem áll túlságosan a férfi racionalizmusának befolyása alatt. Ez a historizáló sejtelem mindig a jelentıség és a végzetszerőség tulajdonságával bír, és ezért közvetlenül a halhatatlanság és az istenség problémájához juttat el. Még a racionalistaszkeptikus Benoitnál is a szerelem halottait egy különösen hatékony balzsamozó eljárással ırzik meg az örökkévalóság számára, nem is szólva Rider Haggard dúsan burjánzó miszticizmusáról a The Return of She-ben, amely mő egyébként elsırendő pszichológiai dokumentum. 10 Minthogy az animus önmagában véve nem érzés és nem is hajlam, ezért ennek az itt vázolt szempontnak teljesen híjával van; és mégis, velejében szintén historizál. Sajnos az animusra nincs kellı irodalmi példánk, mivel a nık ritkábban írnak, mint a férfiak, ha pedig mégis folytatnak irodalmi tevékenységet, láthatóan híjával vannak egy bizonyos naiv introspekciónak, vagy legalábbis szívesebben ırzik más fiókban ennek az eredményeit - talán éppen azért, mert semmilyen érzés sem kapcsolódik hozzájuk.

 

Csak egyetlen elfogulatlan dokumentumot ismerek: Marie Hay The Evil Vineyard (A gonosz szılıskert) címő novelláját. Ebben a rendkívül igénytelen történetben az animus történeti mozzanata az írója által bizonyára nem is szándékolt, ügyes kendızésben fordul elı. Az animus egy el nem gondolt ítélet a priori létezı tudattalan feltételezése. Ennek az ítéletnek a fennállását csak abból lehet felismerni, ahogyan a tudat bizonyos dolgokra beállítódik. Szolgáljon erre a következı kis példa! Egy anya elragadtatott igyekezettel bánt a fiával, és túlzott jelentıséget tulajdonított neki, aminek az lett az eredménye, hogy a fiú mindjárt a pubertás után neurotikussá vált. Ennek az értelmetlen beállítottságnak az oka nem volt egykönnyen felismerhetı. Csak behatóbb kutatás derítette ki azt a tudattalan dogmáját, amely így szólt „Az én fiam az eljövendı Messiás.” Ez egészen közönséges esete a hıs archetípusának, ami a nıknél általánosan szokásos, és amit vagy apjukra, vagy férjükre, vagy fiukra projiciálnak a felfogás olyan formájában, ami aztán tudattalanul irányítja a cselekvést. Bájos és közismert példa Annie Besant esete, aki szintén felfedezte a maga üdvözítıjét. Marie Hay történetében a hısnı ırületbe kergeti férjét lelki beállítottságával, mely arra a tudatta fan és soha ki nem mondott elıfeltevésre épül, hogy férje egy iszonyatos zsarnok, aki ıt fogva tartja, éppen úgy, mint... Ezt a befejezetlen „Éppen úgy, mint”-et férjére bízza, hogy ı fejtse meg, aki végül egy cinquecento-zsarnok ide illı figurájára talál, és ebbe beleırül. A historizáló jelleg tehát egyáltalán nem hiányzik az animusból, azonban az animáétól alap¬vetıen különbözı alakban nyilatkozik meg. Az ítéleti elem ugyanúgy túlteng az animus vallási problematikájában is, míg ezzel szemben a férfinél az érzelmi elem a túlnyomó. Végül még azt szeretném megemlíteni, hogy az animus és az anima nem az egyedüli autonóm alakok vagy „lelkek” a tudattalanban.

 

Gyakorlatilag azonban ők állnak hozzánk legközelebb és ık a legfontosabbak. Minthogy a lélek földi feltételezettsége problémájának egy másik oldalát is szeretném meg világítani, ezért a legárnyaltabb belsı tapasztalásnak ezt a nehéz területét elhagyom, és afelé a másik oldal felé fordulok, ahol többé már nem sötét háttereket fogunk fáradságosan felderíteni, hanem kifelé, a hétköznapi dolgok tág világára tekintünk. Mint ahogyan a fejlıdés folyamatában a földi feltételek formálták az emberi lelket, úgy ugyanez a folyamat, mintegy a szemünk láttára, még most is megismétlıdik. Telepítsük át gondolatban valamelyik európai emberfajta jelentékeny hányadát más földre és más éghajlat alá; ekkor várható, hogy ez az embercsoport idegen keveredés nélkül is, néhány emberöltı után bizonyos pszichikai és talán fizikai természető változásokon megy át. Közvetlen közelben, a különbözı európai országokban élı zsidókon észrevehetı különbségeket figyel¬hetünk meg, amit csakis a gazdanép sajátságaiból magyarázhatunk. Nem ütközik komoly nehézségbe a spanyol zsidó megkülönböztetése az észak-afrikaitól, a németé az orosztól. Sıt még a különbözı orosz zsidókat is meg lehet különbözteti meg egymástól: a lengyelt az észak-oroszországitól, illetve a kozák típusútól. A faj minden hasonlósága ellenére is észlelhetı különbségek állnak fenn, amelyek oka homályos. Az is rendkívüli nehézségbe ütköznék, hogy egzakt módon határozzuk meg ezeket a különbségeket, annak ellenére, hogy a jó emberismerı minden további nélkül megérzi ıket. 11

 

Egy faj átültetésének legnagyobb szabású kísérlete az újabb korban az észak-amerikai kontinens túlnyomóan germán lakossággal való betelepítése volt. Mivel a klimatikus viszonyok eléggé különbözıek, azért az eredeti faj típusán mindenféle változás volt várható. Az indián vérrel való keveredés elenyészıen csekély, úgyhogy nem játszik szerepet. Boas úgy véli, sikerült kimutatnia, hogy a bevándorlóknak talán már a második generációjánál anatómiai változások jelentkeznek, fıként a koponyaméreteikben. Mindenesetre a bevándorlónál kialakul a jenkitípus, amely annyira hasonlít az indiánhoz, hogy amikor a közép-nyugaton való tartózkodásom alkalmával egy gyárból kitóduló több száz munkás elvonult elıttem, kísérımhöz a következı megjegyzést intéztem: sohasem gondoltam volna, hogy az indián vérnek ilyen magas bennük a százalékaránya. İ nevetve válaszolt, bármibe hajlandó fogadni, hogy ebben a nagy tömegben, ebben a sok-sok emberben együttvéve egyetlen csepp indián vér sem folyik. Ez sok évvel ezelıtt történt, amikor még sejtelmem sem volt az amerikai lakosság érdekes elindiánosodásáról. Ennek a rejtélynek csak akkor jöttem nyitjára, amikor nagyon sok amerikait kellett analízissel kezelnem. Ekkor ugyanis az európaiakkal szemben figyelemre méltó különbségek adódtak. Elıször is feltőnt a négerek nagy befolyása, természetesen pszichológiai befolyása, vérkeveredés nélkül. Az amerikai ember emocionális megnyilatkozását, elsısorban nevetését, legjobban az amerikai lapok képes mellékletein lehet tanulmányozni; az utánozhatatlan Roosevelt nevetés ısformájában az amerikai négernél lelhetı fel. A viszonylag laza ízülettel való sajátságos járás, vagy a himbálózó csípı, ami az amerikai nıknél oly gyakran tapasztal¬ható, a négerektıl származik. Az amerikai zene legfőbb ösztönzését a négerektől kapta, ugyanígy a tánc is.

 

A vallásos érzés megnyilatkozósai, a revival meetingek [újjászületési összejövetelek], a holy rollers [„szent hempergők”] és egyéb abnormitások erısen néger befolyás alatt állnak, és a híres amerikai naivitás mind kedves formájában, mind az inkább kellemetlen megnyilatkozási módjában könnyen összehasonlítható a négerek gyerekességével. Az átlagosan rendkívül élénk temperamentum, ami nemcsak a baseball-mérkızések alkalmával mutatkozik meg, hanem egészen feltőnıen a szokatlan nyelvi expresszivitásban, amire a legékesebb példa a szüntelen és végtelen fecsegésáradat az amerikai újságokban, ami aligha származik germán elıdöktıl, sokkal inkább egy néger falu chatteringjéhez [karattyolásához] hasonlít. Az intimitásnak csaknem teljes hiánya és a mindent elnyelı tömeges társadalmi élet a nyitott kunyhókban zajló primitív életre emlékeztet, a törzs összes tagjának teljes identitásával. Az volt a benyomásom, mintha minden amerikai házban valamennyi ajtó mindig nyitva állna, mint ahogyan az amerikai vidéki városkákban kerítés sem található.

 

Úgy tűnik, mintha minden utca lenne. Természetesen nehéz részleteiben eldönteni, hogy mit kell a négerekkel való szimbiózis rovására írnunk, és mi tulajdonítható annak a körülménynek, hogy Amerika, szőz talajon, még mindig pioneering nation [pionír nemzet]. Ám nagyjából és egészben véve félre nem ismerhetı a négerek jelentıs befolyása az általános népi karakterre. A primitivitásnak ez a fertızı volta ugyanilyen jól megfigyelhetı más országokban is, azonban nem ilyen mértékben és nem ebben a formában. Afrikában például a fehér ember elenyészı kisebbségben van, és ezért a legszigorúbb társadalmi formák betartására kényszerül a négerekkel kapcsolatban, hogy az úgynevezett going black ellen védekezzen. Ha a primitív befolyásnak nem tud ellenállni, már el is veszett. Amerikában azonban a négerség, kisebb arányszáma miatt, nem degeneráló, hanem olyan sajátságos hatást fejt ki, amit nagyjában és egészben véve egyáltalán nem nevezhetünk kedvezıtlennek - feltéve, ha nem szenvedünk éppenséggel jazzfóbiában. A különös mármost az, hogy az indián jellegből keveset vagy éppen semmit sem veszünk észre. Az elıbb említett fiziognómiai hasonlóságok egyáltalán nem Afrika felé mutatnak, hanem jellegzetesen amerikaiak. Ezek szerint a test Amerikára, a lélek pedig Afrikára reagálna? Erre a 12 kérdésre úgy kell válaszolnom, hogy csak a modorukat befolyásolták a négerek; az pedig, hogy miként alakult a lelkük, még külön vizsgálat tárgya. Természetes, hogy amerikai pácienseim álmaiban a néger - mint személyiségük csökkent értékő felének kifejezıje - nem csekély szerepet játszik. Hasonló esetben az európai ember csavargóról vagy az alacsonyabb néprétegek más elemeirıl álmodna.

 

De a legeslegtöbb álom, és különösen az analitikus kezelés kezdetén fellépı álmok, meglehetısen felületesek. Csak messzemenı és mélyreható analízisek során bukkanunk olyan szimbólumokra, amelyek indiánokkal állnak vonatkozásban. A tudattalannak a progresszív tendenciája, más szavakkal a hısmotívum, az indiánt választja szimbólumául. Így az Egyesült Államok bizonyos érmeire indiánfejet verettek, ami a korábban annyira győlölt, most pedig közömbös indián megbecsülését jelenti. Egyben ez annak az elıbb említett ténynek a kifejezıdése, hogy az amerikai hısmotívum az indiánt választotta eszményi alakjául. Bizonyára egyetlenegy amerikai kormánynak sem jutna eszébe, hogy Cetewayónak vagy valamelyik másik néger hısnek a fejét vésesse ércpénzeire. Monarchikus államok szívesen látják királyuk képét érméiken, demokratikus államok pedig eszményeik másféle szimbólumát tartják ideálisnak. Egy ilyen amerikai hısfantázia részletes példáját a Wandlungen und Symbole der Libido (A libidó változásai és szimbólumai) címő könyvemben közöltem. Ehhez tucatjával sorolhatnék még hasonló példákat. A hıs mindig a legnagyobb vagy legerıteljesebb törekvést testesíti meg, vagy pedig azt, amivé ez a törekvés válhat, és ezért egyúttal azt is, amit leginkább szeretnénk megvalósítani. Ezért mindig nagyon fontos, hogy a hısmotívumot milyen fantázia kíséri. Az amerikaiak hısfantáziáiban az indián karakter játssza a fıszerepet Az amerikai sportfelfogás messze maga mögött hagyta az európai kedélyességet.

 

Egyedül az indián beavatási szertartások vehetik fel a versenyt a hajlíthatatlanul szigorú amerikai tréning kíméletlenségével és kegyetlenségével Ezért bámulatra méltó az amerikai sportnak a teljesítménye. Mindabban, amit az amerikai valóban akar, kiütközik az indián: a kitőzött célra való rendkívüli koncentrációban, a hajsza szívósságában, a legnagyobb nehézségek rendületlen elviselésében az indiánok összes legendás erényei teljes mértékben érvényesülnek. [Vö. Jung: Jung Negroid and Indian Behaviour.] A hısmotívumnak nemcsak az élethez való általános beállítottsághoz, hanem a vallási problémához is köze van. Egy abszolút beállítottság mindig vallási beállítottság, és bárhol válik is egy ember függetlenné, ott megjelenik a vallása is. Amerikai pácienseimnél azt találtam, hogy a hıs fantáziaalakja az indián vallás ismertetı jegyével is rendelkezik. Az indián vallási formák legfontosabb alakja a sámán, a doktor és a szellemidézı. Ezen a téren az elsı és Európa számára is fontossá vált amerikai lelemény a spiritizmus volt, a második a Christian Science [1866-ban alapított és imával gyógyító tevékenységet kifejezı keresztény szekta, illetve ennek tanítása] és a Mental Healing [szuggesztiós gyógykezelés] egyéb formái. A Christian Science ráolvasási rituálé: a betegségdémonokat számőzik, az engedetlen testre „ráénekelnek”, és magas kulturális nívónak megfelelı keresztény vallási varázslattal való gyógyításra használják. A szellemi tartalom sivársága elképesztı, mégis a Christian Science-nek eleven, határozottan életerıs gyökerei vannak, és létrehozza azokat a csodákat, amelyeket a hivatalos egyházakban hiába is keresnénk. Nincs a földön még egy ország, ahol a jelszó, a slogannek nevezett varázsformula átütıbb hatóerıvel rendelkeznék, mint Amerikában. Az európai csak nevet rajta, azonban megfeledkezik arról, hogy a szó varázserejébe vetett hit nemcsak hegyeket mozdít el. Hiszen Krisztus maga is ige volt, az IGE. Ez a pszichológia idegenné vált számunkra, az amerikaiakban azonban még elevenen él. Ezért nem tudhatjuk, hogy egyszer még mit tesz Amerika. 13 Az amerikai ennek megfelelıen különös látványt nyújt számunkra: európai ember egy néger modorával és egy indián lelkületével. Osztozik az idegen területek kizsákmányolóinak sorsában: egyes ausztráliai törzsek állítják, hogy az ember semmiféle idegen földet nem bitorolhat, mert ott idegen ısök szellemei élnek, és így az újszülöttekben idegen ısök szellemei öltenek testet. Ebben sok pszichológiai igazság rejlik.

 

Az idegen föld asszimilálja a hódítóit. De - eltérıen a közép- és délamerikai latin hódítóktól - az észak-amerikaiak, ha a legpuritánabb szigorral is, de fenntartották az európai nívót; azt azonban már nem tudták megakadályozni, hogy indián ellenfeleik lelkeivel ne hasonuljanak. A szőz föld mindenütt azon mesterkedik, hogy a hódítónak legalább a tudattalanját a bennszülött lakosság színvonalára süllyessze le. Ezért az amerikai emberben tudatos és tudattalan között akkora távolság tátong, amilyen az európaiakban nem található: éles feszültség uralkodik a tudatos magas kultúra és a tudattalan átmenet nélküli primitivitása között. Ez a feszültség azonban potenciális pszichikus energiát jelent, ami az amerikainak korlátlan vállalkozó szellemet és egyenesen irigylésre méltó lelkesültséget kölcsönöz, ami Európában ismeretlen. Éppen azzal a ténnyel, hogy ıseink szellemeinek még birtokában vagyunk, azaz hogy számunkra mindent a történelem hozott létre, tudattalanunkkal ugyan kontaktusban vagyunk, de éppen e kontaktus révén egyben foglyok is vagyunk, és történelmi determináltságunkban annyira elfogultak, hogy a legnagyobb katasztrófák szükségesek ahhoz, hogy megembereljük magunkat, hogy például politikai vonatkozásban többé ne úgy viselkedjünk, mint ötszáz évvel ezelıtt. A tudattalannal való kontaktus földünkhöz bilincsel és rendkívül nehézkes mozgásúvá tesz bennünket, ami a haladó jelleg és minden egyéb kívánatos mozgékonyság tekintetében nem éppen elıny. Ám nem szeretnék túl sok rosszat mondani a mi jó anyaföldünkhöz való viszonyunkról. Plurimi pertransibunt [legtöbben átutazunk csupán], aki azonban hő marad a földhöz, az maradandó. Az eltávolodás a tudattalantól és ezzel a történeti meghatározottságtól, egyértelmő a gyökértelenséggel. Ez a veszély fenyegeti azt, aki idegen földet hódít meg, de magát az egyént is, ha valamilyen „- izmus” elıidézte egyoldalúság következtében elveszíti az összefüggést lényének sötét, anyai, földszerő ősokával.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.