Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nádor Judit - A művészet mágikus dimenziója

2009.10.24
Kép Az új fizika energiából alkot világképet, miáltal a gondolkodás számára olyan új paradigmát körvonalaz, amelyben helye van a valóság láthatatlan kiterjedésének is. Az új világkép elsősorban abban különbözik a régitől, hogy a teljes valóságot kívánja szintetizálni és reprezentálni azáltal, hogy látható és láthatatlan jelenségeket, folyamatokat valamint azok összefüggéseit valóban multidiszciplinális módon kezeli. Ezzel a művészetet is kiemeli több évszázados szerepzavarából, és rámutat az archetípust alapjaiban meghatározó kultúraművelői mintákra, amelyek csak kevesekben tudatosulnak: a szellem irányából végzett, alkotó jellegű művelés mágikus természetű beavatkozás, amelynek a (mű)tárgyak - vagy az önkifejezés nyújtotta kielégülés - csupán melléktermékei.

A két valóságtartomány közötti átjárhatóság legitimációja lehetővé tette a korábban figyelmen kívül hagyott transzcendens tartomány kutatását is. Sok régi tudás aktiválódik és telítődik új értelemmel: ilyen – többek között - a művészet mágikus dimenziójának (újra) felfedezése és tudatosítása. Az alkotó folyamat energiaképletének1 tanulmányozásán keresztül lehetőség nyílik a kulturális szimbólumok morfológiai elemzésére, illetve a beléjük kódolt erők aktiválására. A megismerés intuitív módozatainak rehabilitálása, a magasabb tudatszintek elérését célzó tudatállapotok és az általuk hozzáférhetővé vált információk integrálhatóságának vizsgálata, vagy az egészség (egész-ség) és az ökologikus életvitel lényegi azonosságának (újra) felismerése, illetve a korszellem paraméterei szerinti gyakorlati alkalmazások kidolgozása lehetőséget ad az egy-egy ökoszisztémán belül ható tudatok rezgéseinek harmonizálására. (Ez ma is a sámáni módszerekkel művelt kultúrák központi eszméje, célja, egyszersmind az ökológia eredeti értelme; ehhez kapcsolódnak különféle dél-amerikai helyszíneken folytatott kutatásaim.)

A metaelmélet a jelenleg formálódó világkép rendszerező elve, egyszersmind maga is e világkép kivetülése. Az én apportációm csupán egy szempont lehet, mégpedig a művészet mágikus dimenziója felől, ahonnan az új paradigma kozmogóniája – a Teremtés/alkotás analógiáját követve – leginkább érzékelhető. Ezt a dimenziót kevesen használják, ennél is kevesebben tudatos beavatkozásra, amióta a művészet – az individuum jogaira hivatkozva, összetévesztve szabadságot szabadossággal – elfordult eredeti, kultúraművelői hivatásától, és az alkotás folyamata helyett saját, anyagban rögzített produktumaival azonosította magát. Ugyanazt az anyag-központú forgatókönyvet használta, amelyet technikai civilizációba visszaképződő kultúránk egyéb megnyilvánulásai, csakhogy ez – mivel bármely állandósulás a képlékenység elvesztésével jár –a művészet számára esszenciális vesztességet jelentett, lévén az alkotó típusú művelés - akár a Teremtés - egymást követő mikro-kiigazítások sora.

Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint az, hogy a világformálás lehetősége azonnal megszakad, mihelyt egy mű elnyeri végleges formáját, és műtárggyá válik (a lemerevedés mindenkor a halál jele, akár öröknek vélt igazságot, akár tökéletesnek látszó kulturális momentum konzerválását támogatja). De a tárgyba kódolt erő lenyomata még ekkor is elegendő lehet ahhoz, hogy közönsége tudatára hatást gyakoroljon, sőt megtörténhet, hogy kultúrája szellemiségének reprezentációjává - kulturális szimbólumává – válik. Ami nem csupán azt jelenti, hogy a megalkotásakor hozzárendelt rituálé segítségével bármikor dekódolható, hanem azt is, hogy rajta keresztül hozzáférhetővé válhat a kollektív tudattalan tartalma.

Kép Egy új világkép kialakulása paradigmaváltással jár. Ezt minden esetben egy mély megrázkódtatás idézi elő, ami az érintett kultúra minden szintjére kiterjed (egyszemélyes mikrokultúrák2esetében hirtelen megvilágosodás, halál-közeli állapot, vagy hasonló jellegű extatikus élmény formáját öltheti). A tudatállapot módosítása - a tudat fejlesztésének, magasabb szintre emelésének közvetlen módszere - a jelen paradigmaváltás egyik kulcs-témája, lévén a valóságszintek közötti átjárás biztosítása lassan, de biztosan prioritássá válik. Figyelemre méltó, hogy azok a törzsek, amelyek magától értetődő természetességgel mozognak a valóság mindkét tartományában (és ennek megfelelően a mienkétől eltérő képet alkottak maguknak az időről), egyáltalán nem ismerik a depressziót és a szorongást, így tagjaik fizikai szintjére is jóval kevesebb betegség kerül át. (Ezek között is a leggyakoribbak a „fehérember-betegségek”, amelyek azonnal megjelennek, amint egy ökoszisztémát nehezen asszimilálható idegen befolyás ér: ettől kezdve a rendszer - és a törzs - túlélése kizárólag a sámán integrációs képességétől függ).

Az egyensúly állapotának konfliktusmentes, idő-független közegében nem formálódik igény paradigmaváltásra (a rendszer flexibilitása megenged apró kiigazításokat), de minél összetettebb egy kultúra, elemei annál nehezebben harmonizálhatók, és amikor civilizálódást támogató értékei következetesen nem hagyják érvényesülni a szellemieket, művelése reménytelenné válik. Az egyoldalú fejlődés egyedi mintájú lineáris szerkezetbe szorítja az időt (egy-egy ilyen forma megszemélyesítését nevezzük „Korszellem”-nek). Csakhogy - mivel hatásuk továbbra is kiterjed a valóság transzcendens tartományára -, a Korszellemek kívánalmainak avatott szellemi vezetés híján képtelenség megfelelni, ami a kultúrán belül krízishelyzeteket idéz elő. Ezek előbb-utóbb „kritikus tömeggé” sűrűsödnek össze, és szükségessé válik a paradigmaváltás.

Globális kultúrát csak globális krízis kényszeríthet paradigmaváltásra. A globalizáció – legalábbis egyelőre - civilizációs fogalom, és a civilizáció egészére vonatkozik. A metaelmélet alkalmas arra, hogy szellemi dimenzióval lássa el, miáltal a globalizáció tartalma átkerülhet a kultúra fogalomtárába. Így ahelyett, hogy harcolnánk ellene, integrálhatjuk az általa képviselt erőket, amelyeket felhasználhatunk kríziseink feloldásához: nem kétséges, hogy még a gazdaság is kulturális attitűd függvénye. (Az integrálás gyakorlata ősrégi sámáni technika, újdonságnak csak széleskörű tudatos alkalmazása tekinthető).

Tapasztalataim szerint a (kulturális) túlélés záloga a szelektív, tudatos integrálás képessége, de tényleges integrálásra csak egész-séges kultúra képes (civilizációtól csupán a hiány felismerése várható el), és amennyiben a globalizáció eszméje nem spiritualizálódik, a nyugati kultúrát rövid időn belül saját civilizációja fogja elnyelni. Örökösei a sokféleséget megtestesítő mikrokultúrák lesznek, amelyek egyre tudatosabban készülnek feladatukra. Önálló kultúrák, és mint olyanok, nem csupán mennyiségi (anyagi), hanem minőségi (szellemi) igényekkel is fellépnek, és ezeket – saját túlélésük érdekében - feltétlenül ki akarják elégíteni: személyes kapcsolathálózatukból közvetlen útvonalakat építenek a kollektív tudat (és tudattalan) tartalmához. Kapcsolódásaik alapvetően különböznek a korábbi világképhez tartozó (közösségi) mintáktól, és erősen emlékeztet a sámáni hálózat képletére, amely leegyszerűsítve önálló erőközpontok alkalmi szerveződéseként írható le.

A fentiek ismeretében természetes, hogy az új paradigma kozmogóniája is meglehetősen eltér a korábbi elképzelésektől3: meglátásom szerint legképletesebben egy önmagába visszaforduló, ellentétes forgómozgásokat végző Gömbbel modellezhető, amit – lévén az Abszolútum reprezentációja -, valójában n dimenzióban kellene ábrázolni. Az egyszerűség kedvéért Szellemnek nevezzük végtelen kiterjedésű és rezgésszámú, anyagtalan „középpontját”, amely teljesen áthatja. Belőle indul ki a Teremtés (óramutatóval ellentétes forgásirányú) intenciója, amit - az alkotás analógiáját használva - az önmegismerés vágya indít el, két ellentétes pólusra szakítással biztosítva a folyamathoz szükséges energiát. Az egyik pólus felé haladva az idea előbb áttetsző, majd egyre sűrűsödő fehérségként materializálódik, felszínre tör, és ott szétterül; forgása észrevétlenül lassulni kezd, miközben színeire bomlik: a virtuális Gömb „egyenlítőjét” a maximális megnyilvánulás (egyszersmind egyensúlyi helyzet) pillanatában mozdulatlanná merevedett tiszta színek alkotják. A visszaszámolás az óramutató irányában, alig érzékelhető lassúsággal indít belőle; a színek lassan elszürkülnek. A másik pólushoz közeledve a forgás egyre gyorsul, majd önmagából képez örvényt, ami fekete lyukként beszippantja. Forgómozgását a Gömb tengelye mentén egyre kevésbé gátolja anyag, miáltal előbb füst-szerűen áttetszővé, majd a középpontba érve átlátszóvá, teljesen anyagtalanná (és mozdulatlanná) lesz. Mivel a Teremtés végtelenített folyamat, a program makro és mikro szinteken ugyanazon elv szerint újra indítja magát.

Kétségtelen, hogy az önmegismeréshez minél több nézőpontra van szükség; ebből következik, hogy az Abszolútum önmegismerése végtelen sok szempontot igényel. Ezt úgy valósítja meg, hogy fraktálódik. Ezáltal a Szellem minden teremtményével fraktál-viszonyban van: minden, ami materializálódik, egy-egy Szellem-fraktál körül teszi azt, többé vagy kevésbé tudatosan, hiszen az Abszolútum tudata (az Abszolút Tudat) fraktálisan szintén jelen van minden létezőben. Segítségével az életet támogató Szellem-fraktálok olyan energiatestet képeznek maguk „köré”4, amely a fizikai testet illetve a hozzá tartozó (lelki) funkciót létrehozza és működteti. Mindez az egyéni tudat minél magasabb szintre emelését szolgálja, hiszen az élet csupán egy csodálatos opció értelem és érzéki tapasztalatok szerzésére. Az információkat az energiatest adminisztrálja, és a halál pillanatában Szellem-fraktáljába integrálja (amit az érintett gyorsan lepergő élet-filmként érzékel), gazdagítva vele a Teremtés közegét képező információs mezőt. A Szellem-fraktál körül mindaddig újabb és újabb materializációk képződnek, amíg tudata el nem éri a tökéletességet, azaz Szellem-lényegűvé nem válik. Ez az élet (és a teremtettség) értelme.

Minden ellentmondás feszültséget idéz elő, a feszültségek pedig akadályozzák a (lelki) energiák szabad áramlását, azaz a test és a hozzá tartozó Szellem-fraktál között kommunikációs zavar lép fel. A fizikai és a szellemi szint kölcsönhatása kétségtelen, ezért rendkívül fontos az új paradigmát reprezentáló világkép népszerűsítése: amennyiben a kollektív tudat egyéni „termináljai” képesek befogadni az új világképet, a testi szinten megnyilvánuló betegségek (is) jelentősen lecsökkenhetnek. Ami nem csupán népjóléti szempontból fontos, hanem ontológiai jelentősége is van: csak egész-séges tudat képes Teremtésben ráosztott feladatát maradéktalanul megvalósítani.

Ebben a művészet szerepe nyilvánvaló, de feladatának csak akkor tud eleget tenni, ha művelői évszázadok tapasztalatával gazdagodott tudatukkal képesek az eredeti minta fölé helyezkedni, és az új tudomány által felszabadított mágikus dimenziót megpróbálják rendeltetésszerűen használni, vagyis: közönségük számára megmutatni, megnyitni és nyitva tartani a transzcendens dimenzió kapuját.

Irodalom:

Narby, J.: The Cosmic Serpent: DNA and the Origins of Knowledge, Tarcher-Putnam, New York, 1998.

Kandinszkij, V.: De lo espiritual en el arte (1910) Paidós, Barcelona 1996.

Hamvas Béla - Kemény Katalin: Forradalom a művészetben, Pannónia, Budapest, 1989.

Fericgla, J. M.: El sistema dinámico de la cultura y los diversos estados de la mente humana, Barcelona, 1989.

Noll, R.: Mental imagery: Cultivation as a Cultural Phenomenon, in: Current Antropology, vol.26, 1985.

Sebők Zoltán: Élősködő kultúra, Kalligram, Pozsony, 2003.

Durand, G.: Las estructuras antropologicas de lo imaginario, Taurus, Madrid, 1982.

Jegyzetek

1 Az alkotás-teremtés analógiájából kiindulva maga a teremtő folyamat is modellezhető.

2 Az individualizmus egyre összetettebb, egymástól nagyon különböző személyiségeket hoz létre, akik - e sajátosságuk miatt - egyre kisebb kulturális egységekbe tömörülnek: koherens mikrokultúra akár egyetlen személyből is állhat. A jelenség a nyugati kultúra túlélési stratégiájának tűnik; bővebben írtam róla Sámánság: a művelés művészete (Akadémiai Kiadó, 2007) című könyvemben.

3 Az archaikus kozmogóniák világszerte egymás fölé helyezett három szinttel modellezték világuk téridejét: alul az alvilág, az ősök, a múlt; felül a „felső világ”, az istenek, a jövő; a kettő között, mintegy az előbbiek választóvonalaként ábrázolták a jelen pillanatot képviselő „mi világunkat”, ami világosan tükrözi, hogy az anyagi valóságot amolyan átmeneti állapotnak tekintették. A modern kor „itt és most” eszméjében kulmináló materializmus ennek pontosan az ellentétét hirdette, és a valóság láthatatlan kiterjedéséről egyszerűen nem vett tudomást.

4 Azért használtam idézőjelet, mert a jelenség nem modellezhető téridőnk megszokott dimenzióival: az atman (Önvaló) a lény lélek-jellegű esszenciája, amely ugyanakkor az egész lényt áthatja, formálja - ami csak egy számunkra nem érzékelhető frekvenciával rendelkező dimenzióban képzelhető el.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

bor.peti@freemail.hu

(Boros Péter, 2011.04.28 22:04)

Kedves AXM!

Köszönöm az információt!

Üdv: Péter

bor.peti@freemail.hu

(Boros Péter, 2011.03.10 21:51)

Tisztelt Nádor Judit!
Budapesti gimnazista vagyok és mostanában kezdtem olvasni a "Sámánság: a művelés művészete" című könyvét, amely igen megfogott és sokhelyütt alátámasztotta és kiegészítette eddigi gondolataimat; és felmerült bennem néhány kérdés, amit szívesen feltennék önnek, de nem találtam sehol elérhetőségét. Megtenné, hogy elküldi email-címét a bor.peti@freemail.hu címre?
Előre is hálás köszönet,
Boros Péter

Re: bor.peti@freemail.hu

(AXM, 2011.03.11 12:39)

Kedves Péter!

Ez egy gyüjtö oldal, igy itt számos szerzőtől találhatsz irásokat, azonban az ide irt kommenteket a szerző valószinüleg nem fogja olvasni.

Nádor Judit "publikus" elérhetősége : ruwaq@hotmail.com

Üdv.
AXM