Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Maria Popova: Egy polip lelke: Hogyan vet fényt a tudat csodáira Földünk egyik legidegenszerűbb élőlénye

2016.04.01

A cikket forditotta : Cooper | orichalcum workshop
Az eredeti cikk:
https://www.brainpickings.org/2015/12/14/the-soul-of-an-octopus-sy-montgomery/

 

„Hiába teltek el évszázadok, természettudósok, pszichológusok és pszichiáterek, morálfilozófusok, neurológusok és filozófusok kutatásai ellenére sem alakult ki univerzális definíciónk sem az érzelemre sem a tudatra” - állítja Laurel Braitman az állatok mentális problémáit feltáró fantasztikus kutatásában. Virginia Woolf meghatározása szerint a tudat egy „hullám az elmében”, azonban még ha sikerül is elkapnunk a hullámot, aligha ismerjük az óceánt, amelyből feltörni képes.

 

polip.jpgRészt vettem az NPR Science Friday éves eseményén, amelyen az év legjobb tudományos könyveire tettünk javaslatot, egyik társam és vendégem - Deborah Blum, aki írónő és tudós egyben – egy lenyűgöző könyvet említett, amelyre azonnal lecsaptam. A dokumentumfilmes természettudós  írónő, Sy Montgomery tollából a The Soul of an Octopus: A Surprising Exploration into the Wonder of Consciousness (Egy polip lelke: Meglepő felfedezések a tudat csodálatos birodalmában) című könyv időtálló kérdéseket feszeget a maga különösen bájos és példátlanul szigorú módján.

 

Montgomery előrebocsát egy igen egyszerűnek tűnő állítást. A polip egy tőlünk káprázatosan különböző élőlény -  képes megváltoztatni alakját és színeit, bőrén keresztül ízeket érzékel, szája a hónaljában rejlik és egy alma méretű lyukon is képes teljes terjedelmével átférkőzni. Amíg mi, emberek, egyéni tudatunktól függően, egymástól alapvetően különböző módon érzékeljük a valóságot, addig a polip egészen más verzióját éli meg annak, amit mi valóságnak hívunk.

 

A komplexitások csillagzata, amelyet Montgomoery csodálatosan intelligens és elbűvölő könyvében felrajzol, megvilágítja a lélekről alkotott képzeteinket és gazdagítja a tudatról alkotott fogalmainkat.

 

Montgomery azt írja:

 

„Több, mint fél milliárd évvel ezelőtt az evolúciós vérvonal, amely a polipokhoz, illetve az emberekhez vezetett, szerteágazott. Azon tűnődöm, elképzelhető-e, hogy e korai eltérés nyomán egy másik elme fejlődött ki a túloldalon? A polipok a Másság nagyszerű misztériumát képviselik.”

 

Emberi gyarlóságaink egyike, hogy hajlamosak vagyunk a rettegés forrásaként tekinteni a másságra, holott barátságos meghívásként is üdvözölhetnénk. A polipnak, aki alapvetően Más, hosszú történelme ragyogóan összefoglalja e hajlamunkat és fellobbantja ősi félelmünket az ismeretlentől. Montgomery kiragad egy emblematikus leírást Victor Hugo regényéből, A tenger munkásaiból:

polip3.jpg„A légszivattyu maga támad ránk. Az ürességgel van dolgunk, melynek lába van. Se karmolás, se harapás; kimondhatatlan érvágás. A harapás félelmes; de nem annyira, mint a szivás. (...) Izmaid fölfujódnak, rostjaid elcsavarodnak, a bőröd meghasad a szennyes suly alatt, véred patakzik és borzalmasan keveredik a puhány nyirkosságával. Az állat rádnehezedik ezer gyalázatos szájjal; (...) bekebelezi az embert, az ember beleolvad (...) Egyek lesztek. Ezt az álmot föl nem éred. A tigris csak fölfalhat, de a polip, rettenetes! Magába sziv. Magához és magába sziv és összekötözve, összetapadva, tehetetlenül érzed, hogy beleömölsz a rettenetes zsákba, a szörnyetegbe. A szörnyüség fölött: valakit elevenen megenni, ott van a kifejezhetetlen: valakit elevenen meginni. ”

 

Montgomery harcba száll, hogy megvédje a polipot az „évszázados karaktergyilkosságtól”. Azt állítja, hogy a polipoknak magasan fejlett személyiségük van és sajátos kíváncsiság jellemzi őket – melyeket kifejezetten emberi vonásoknak vélünk. Barátságos szándékaik távol állnak a Victor Hugo által leírt alaptalan brutalitástól. (…)

 

Montgomery számos feltűnően specifikus, környezetével összhangban álló viselkedésmintázatot felmutat jelezvén, hogy a polipokat komplex, tudatos élmények mozgósítják – olyanok, amelyeket hajlamosak vagyunk „gondolatoknak” és „érzéseknek” titulálni – amelyek felszámolják kivételességünk téveszméit. Ne feledjük, hosszú ideje tápláljuk tévképzeteinket azáltal, hogy más fajokat alulminősítünk, ahogyan a piti egoisták naggyá akarnak válni azáltal, hogy másokat kisebbrendűnek éreztetnek – Jane Goodallnak is elutasítással és gúnnyal kellett szembesülnie, amikor először szóba hozta a csimpánzok én-tudatát.

 

Ezeknek a különös, gyönyörű teremtményeknek az intellektuális vonatkozásaitól függetlenül Montgomery nagy hangsúlyt helyez a polipok fizikai, testi jelenlétére, a velük való együttlét önmagában  transzcendens élményt nyújt – amely a tudatossággal kapcsolatos legalapvetőbb hipotéziseinkből kiindulva kérdések elé állít:

 

polip2.jpg„Egy polipot simogatva könnyen elmélázik az ember. Osztozni egy ilyen nyugodt, elmélyült pillanaton egy tőlünk oly’ távoli lénnyel, mint a polip, nagyszerű kiváltság. Közös, megosztott meghittség, egy szelíd csoda, összekapcsolódás az egyetemes tudattal.”

 

Valóban, a könyv legkiválóbb érdeme nem a tudományos aspektusa – bár önmagában a tudományos merevség is képes magával ragadni és feltüzelni az elmét –, inkább az irodalmár természettudós elbűvölő prózája az, aki úgy festi le az óceán mélyének csodáit, akárcsak Thoreau Új-Anglia erdeinek kincseit. Amint meglátja a tengeri világ „parádés csodáit”, mint aki „megrészegült a csillogástól”, azt írja:

 

„Egy szikla mögött fényes békahal bujkál. Eddig azt hitték, csak Cozumel szigete körül él; lapos, mint egy palacsinta; vékony, hullámos, hosszanti kék-fehér csíkok színezik; uszonyai sötétben sárgán szikráznak; szakállszerű bajuszszálakkal érzékel. Másfél méteres dajkacápa alszik a korallok takarásában, oly békésen, mint egy meghitt imádság. Egy fekete csíkos, citromsárga trombitahal hosszúkás, csőszerű fejével a tengerfenék felé tart, ágaskodó korallok közé igyekszik furakodni... Fényesen izzó, pink és sárga színű kusza halraj sodródik centikkel a szemünk előtt, majd egységbe rendeződve, mint a madarak az égen, elhaladnak.

 

Ilyen álomszerű, természetes állapotot nem ismertem eddig. Mámoros jókedvem eksztázisban csúcsosodik, bizarr érzések árasztanak el: légzésem a koponyámban rezonál, távoli hangok tompán csapódnak a mellkasomban, a tárgyak közelebbinek tűnnek, nagyobbnak, mint amekkorák valójában. Mint egy álomban, lehetetlen dolgokat élek át, mégis mindent elfogadok kérdések nélkül. Megváltozott tudatállapotban találom magam a vízben, ahol a percepcióm fókusza, távolsága és tisztasága drámaian átalakul.”

 

Villámcsapásként éri, hogy a polipoknak, amelyekkel expedíciói során találkozott és beléjük szeretett, létezésük alapvető hátulütője a zavaros túlvilági jellegük, ezt követően újragondolja észlelésünk és érzékeink korlátolt rendszerét, amelyek alapján meghatározzuk a komplett valóságot:

 

„Az óceán számomra azt jelenti, amit az LSD jelentett Timothy Learynek. Azt mondta, a hallucinogén jelentősége a valóság megismerésében akkora, mint amekkora a mikroszkóp a biológia tudománya számára, hiszen a valóság érzékelésében olyasmit nyújt, ami azelőtt nem volt lehetséges. A sámánok és a keresők gombákat esznek, főzeteket isznak, varangybőrt nyalnak, különböző növényeket szippantanak fel vagy füstölnek és szívnak el, hogy elméjüket olyan birodalmakba szállítsák, amelyeket normális körülmények között nem tapasztalhatnak meg.

 

Búvárkodás keltette módosult tudatállapotom során nem egy növényi drog hatása alá kerülök, alámerülésem kristálytisztaságában önként válok az óceán saját álmának részévé.”

 

Felfedezőútjának pálfordulásszerű elmélkedése a legmélyrehatóbb kérdésekig vezeti. Egy tahiti templomban üldögélve, amelyet a polipok lelkének szenteltek, arról ábrándozik:

 

„Mi lehet a lélek? Egyesek szerint ez önmagunk, a »self«, az »én«, amely a testet lakja; lélek nélkül a test egy elektromosság nélküli villanykörte. Mások szerint mégis több, mint az élet motorja vagy hajtóműve, ez ad célt és értelmet az életnek. A lélek Isten kézjegye.

 

Mások úgy vélik, a lélek a legbelső lényünk, ez adja számunkra érzékeinket, értelmünket, érzelmeinket, vágyainkat, akaratunkat, személyiségünket és identitásunkat. Valaki azt mondta, a lélek a »benső tudatosság, amely az elme jövés-menését figyeli, s a világ elmúlását követi figyelemmel«. A definíciók közül talán egyik sem igaz. Talán mindegyik az. Ahogy a padon ülök, egy dologban mégis biztos vagyok: ha nekem van lelkem – márpedig úgy gondolom, hogy van –, akkor egy polipnak is van.” (…) 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

.....

(ivery, 2016.04.01 20:03)

ez jó volt. köszike!