Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


László András : Az élet és a halál benső lényege

2014.06.20

1012383_591706954207622_1142772717_n.jpgA keletkezést, a létesülést végül is megszűnés és elmúlás követi. Csak az romolhatatlan és elmúlhatatlan, aminek nincs sem időbeli, sem elvi kezdete – és aminek nincs kezdete, annak vége sem lesz. A különböző örökkévalósági és időbevetettségi formák tisztázásához néhány fogalmat elemeznünk kell. Az abszolút örökkévalóság, az időtlen örökkévalóság neve: ‚aeternum’ vagy ‚aeternitās’. Az idővel együtt keletkezés és az idővel együtt való elmúlás sajátos és relatív örökkévalóságának a neve ‚sempiternitās’, ez olykor ‚aevum’ néven is megjelenik. Az időben való (quāsi) „örökkévalóság”, az időbeni megnyújtottság: a ‚perpetualitās’. Az ‚aevum’ kifejezés az utóbbiaknak együttesét is jelenthette. Az ‚aeternum’ időtlen, időfeletti abszolút örökkévalóság; a ‚sempiternitās’ egy relatív örökkévalóság, az idővel együtt kezdődés és befejeződés; a ‚perpetualitās’ az időben való teljes megnyújtottság. Végül a ‚perennitās’ az ‚aeternum’-nak, az örök időtlenségnek az időben való lenyomatát, megjelenítését fejezi ki. Amikor pl. religiō perennis-ről, sophia perennis-ről, (örök vallásról, örök bölcsességről) philosophia perennis-ről, (örök filozófiáról) beszélünk, akkor ez nem abban az értelemben örök, hogy teljesen időtlen, vagy az idővel együtt jön létre és szűnik meg, és nem abban az értelemben örök, hogy nincs vége a tartalombeliségének. A ‚perennitás’ ugyanis azt jelenti, hogy az időben jelenik meg, de a mulandóság körében az időtlen örökkévalóságot reprezentálja.

 

Az emberi létforma a ‚perpetualitās’ ellentétével áll közvetlen összefüggésben, az ‚imperpetualitās’-szal, vagyis azzal, hogy az embernek az időben való létesülése az ember természeti létformájához hozzátartozik, és ehhez időn belüli elmúlás kapcsolódik. Az ember azonban nem egyszerűen csak ember. Az ember személy és Alany. Az emberben a halandón kívül jelen van az a lelki-szellemi lény, aki a ‚sempiternitās’-hoz kapcsolódik, vagyis a ‚cum tempore’ (idővel való) létesüléshez, és a ‚cum tempore’ (idővel való) megszűnéshez. Ugyanekkor a saját alanyiságában, saját Auton-voltában teljesen halhatatlan, teljesen örök. Az ember az ‚aeternum’-nak a reprezentánsa minden körülmények között. Ilyen értelemben az ember megnyilvánulása a perennitās jegyében áll – ez az emberi Alanyiság.

 

Az ember tényleges állapotát mindig az határozza meg, hogy önmagát mivel azonosítja (identifikálja). Az ember az identifikációja szerint saját halandó vagy halhatatlan lét-tagozataihoz kapcsolódhat; pl. olyan lét-tagozataihoz, amelyek teljesen alá vannak vetve az időben végbemenő keletkezésnek és elmúlásnak. Az embernek ilyen a testi lénye: nemcsak a legszorosabban vett testisége, hanem általában mindazok a szubtilisabb testi szintek, amelyeket az ember szintén a maga körében él meg, és amelyek a jelenlegi (szoros értelemben a fizikai testben való) létformájának mintegy feltételeit is jelentik. Ha az ember önmagát az önmagában hordott halandóságával azonosítja, akkor a test sorsában kell osztoznia. Ha önmagát a magában hordott magasabb lét-tagozatokkal azonosítja, akkor ezeknek a sajátos függő helyzetét (a halandóság és a halhatatlanság között) veszi magára sorsként, és ezek szintjeinek megfelelően lép át egy másik világba, a fizikai test halálát követően. Végül, ha önmagát teljesen önmagával azonosítja, akkor az abszolúte időfeletti örökkévalóság értelmében halhatatlan. Az indiai hindu és buddhista hagyomány két alapvető lehetőségéről beszél az emberrel kapcsolatban.

 

Olyan lehetőségről, amely ‚post-mortem’ következik be. A két lehetőség közül az egyik a pitŗ-yāna. A pitŗ-yāna szóösszetétel első tagja szigorú szószerintiségben apát, atyát jelent, kitágított értelemben őst, így az egész kifejezés magyarra fordítva az ősök útját jelenti. A másik lehetőség a dēva-yāna. A dēva istent jelent, a dēva-yāna: az istenek útja, az isteni út. A pitŗ-yānához két al-lehetőség tartozik. Az egyik a tudatnak a halálban való (vagy közvetlenül a halál után való) kioltódása. Ez az a lehetőség, amely a jelenkorban a legáltalánosabb. Ez egy rendkívül súlyos helyzetet jelent, ugyanis ez a kioltódás az átélés szempontjából az átélés megszűnése, vagyis a megsemmisülés. Olyan, mint egy állati egyednek a megszűnése.

 

A pitŗ-yānának a korábbi – ma már lényegesen ritkább – változata az, amit a szó szoros értelmében a pitŗ-yāna jelent; a tudatnak a halált követő derengő fennmaradása. Egy larvális derengés ez, amelyben különböző karakterű élményeken megy keresztül az emberi tudat (Hādēs birodalma), majd ez a derengés lassan lecsökken, elenyészik. Önmagát azonban egy olyan túlvilági törzsbe (eredetbe) tagozódva éli át (ez Ábrahám kebele), amelyben mintegy visszatérve őseihez fokozatosan elenyészik a tudata. Ebből az állapotból további generálódások indulnak meg. Azok, amiket egy ember átvitt a túlvilági állapotba, regenerálódnak és különböző emberi megtestesülésekhez kapcsolódnak. Nemcsak az ősökhöz tér vissza, hanem maga is őssé válik. Nem úgy válik őssé, hogy ő maga reinkarnálódik, hanem úgy, hogy belőle regenerációs folyamatok indulnak meg az ősi törzsön keresztül: ez a pitŗ-yāna. A dēva-yānához ismét lehetőségek kapcsolódnak. Az egyik lehetőség az, hogy sokkal később oltódik ki a tudat az átmeneti állapotban, s ez visszahullást jelent a pitŗ-yāna irányába.

 

A másik lehetőség az, hogy egy túlvilági utazás veszi kezdetét: különböző létállapotokon keresztül halad az a lelki-szellemi instancia, ami fennmarad a halál után. Bekövetkezhet az, hogy ezen világok egyikébe (szanszkrit szóval: lōka) belép és hozzákötődik (a szanszkrit kifejezés összefüggésben áll a latin locus-szal). Olyan létállapothoz rögzül, amely a ‚sempiternitās’ örökkévalóságának felel meg, amelynél saját létének nincs időbeli kezdete. Tehát nem olyan, hogy akkor kezdődik, amikor belép, hanem ez akkor kezdődik, amikor maga a lōka az idővel együtt létesül, és addig tart, amíg az az idővel együtt megszűnik. Ezt azonban időben nem lehet mérni, nincs tartalma, nem lehet azt mondani, hogy 10 év vagy 2 trillió év vagy egy ezredmásodperc, ennek nincs ilyen értelemben vett tartama, hiszen ezt nem lehet külön mérni egy olyan rendben, amely nem a ‚perpetualitás’ és ‚imperpetualitás’ körébe esik. Ez az állapot a relatív ‚cum tempore’ meglévőség örökkévalósága. Ilyen állapotokba (világokba) kapcsolódhat a lelki-szellemi instancia, vagy bekövetkezhet az, hogy eljut az emberi létformához, és ebbe is bekapcsolódhat ‚cum tempore’ értelemben, mert az emberi létforma sokkal átfogóbb, mint az általában ismerik és feltételezik. Az is lehet, hogy egy inkarnációhoz közeledik, s az inkarnációba belép a lényének egy olyan extraktuma, amely egy démonnak (gandharvasnak, kentaurosnak) felel meg. Az az Alany-hordozó tudatiság, amely idáig eljutott, az inkarnáció bekövetkeztekor feloszlik. Az az alanyi sugár, ami ideért, visszavonul, és egy más alanyi sugár fogja létesíteni az új embert.

 

A dēva-yāna körébe tartozik (annak a határán van) a halálban való Metafizikai Felébredés. A Felébredés lehet testhez kötött, tehát még az életben bekövetkező. Ezt jīvan-mukti-nak vagy jīvan-māksā-nak nevezik, ami az életben való felszabadulást jelenti. Lehetséges azonban a jīva-vidēhamukti (mōksa) – ami a halál pillanatában történő Felébredés, az élő állapot és a testetlenség határpontján való Felébredés. Van egy lehetőség a ‚post-mortem’ (halál utáni) felébredésre, ezt vidēha-muktinak, mōksának, nevezik. Ezek már a határon vannak, hiszen a dēva-yānát felülmúló állapotok. Az emberi generálódások elsősorban a pitŗ-yānából töltekeznek, másodsorban és kivételesen a dēva-yánából is.

 

Ezek voltak az ember halállal kapcsolatos lehetőségei: de az életben vagy a halál pillanatában, vagy a halált követően való teljes Metafizikai Felébredés a legkivételesebb. A dēva-yānához beavatottság szükséges, olyannyira, hogy még egy pokolbeli állapotba való tudatos betagozódás is bizonyos iniciáltságot feltételez. Az iniciálatlan ember egyértelműen a pitŗ-yānában részesül, a legmagasabbrendűek ezek közül a pitŗ-yānában való tudat-elenyészéssel kerülnek kapcsolatba; az alacsonyabbrendűeknél a halálban, vagy közvetlenül a halál után kialszik a tudat. A klinikai halál állapota nem halál.

 

Ezzel nem azt akarjuk mondani – mintegy orvosi nyelven –, hogy a halál a biológiai halál, hanem azt mondjuk, hogy a halál az „a” halál. Semmiképpen nem az, amiből az embert „felébresztik”. Az az ember, akit „felébresztettek”, (vagyis visszahoztak a halálból) az nem halt meg. Ennek ellenére a R. A. Moody és mások könyvei, kutatásai által leírt állapotok nem érdektelenek ebből a szempontból, és rávilágítanak arra, hogy még a közönséges ember is (akinek a testiséggel meglazult a kapcsolata) sokkal jelentékenyebb tudati átélésekre képes, mint azt közönségesen feltételezni lehetne. A testtel meglazult kapcsolat sajátos átéléseket tehet lehetővé, ha annak egyéb feltételei is megvannak. Ezek a kutatások, az evvel kapcsolatos vélekedések mindaddig érvényesek, amíg ebből túlságosan messzemenő következtetéseket nem vonnak le.

 

Az, hogy a klinikai halál állapotában ilyen átélések vannak, azt jelenti, hogy az embernek a halál-közeli állapotban egész rendkívüli átélései lehetnek. Ezen állapotokban a halál voltaképpen nem következik be és ez az élményekben sem következik be, hiszen valami fényhez, vagy valamilyen lényszerűséghez, vagy kapuhoz jut el általában az átélő, és azon az, aki visszatér, nem megy keresztül. Bizonyos hatásnak kitéve úgy dönt, hogy nem megy keresztül, vagy nem akar keresztülmenni. A halál bekövetkezte utáni állapot ezen átlépést követő állapot lenne, de erre ezek a kutatások nem térnek és térhetnek, terjedhetnek ki. A halállal összefüggésben, ha az ember alapvető átalakuláson nem megy keresztül, akkor a halált tudatosan nem éli át, vagy csak egészen minimális mértékben és értelemben. Különböző feltételezések vannak a halálra vonatkozóan. A magyar származású Ladislaus Boros (Boros László) katholikus theológus könyvében, a „Mysterium Mortis”-ban kifejti, hogy a halálban mindenki (a halál pillanatában) kap egy olyan kegyelmi illuminációt, amely alapján dönteni tud a ‚port-mortem’ létéről. Ő természetesen katholikus theológiai formában veti föl ezt a problémát: ami itt azt jelenti, hogy vagy az üdv, vagy a kárhozat felé vezető utat választja az ember. Az illuminációban a végső döntés (az optiō finālis) végbemegy, azt sem zárva ki, hogy esetleg mindenki az üdv felé vezető utat választja. Arra vonatkozóan, hogy az illumináció és az optiō finālis végbemegy-e vagy sem, a tradíció nem ad útbaigazítást.

 

Arról viszont beszél a hagyomány, hogy a tudat circum-mortālis pillanataiban esetleg egész rövid időre – olyan rövid időre, hogy ennek semmi külső megnyilvánulása nincs – lehetséges valamiféle fény-fellobbanás, amit valamilyen akarati aktus követhet. A tradíció viszont nem tanítja azt, hogy ez a fellobbanás szükségszerűen mindig bekövetkezik. Ennek megfelelően – mivel ez kontrollálhatatlan – nem lehet végérvényes állásfoglalást tenni az illumináció és az optiō finālis megvalósulásáról. A tradicionális létszemlélet híveinek körében nem az üdvözülés és a kárhozat a lét legnagyobb poláris feszültség, ami a halállal kapcsolatban felmerül, hanem a megsemmisülés az egyik oldalon, és a Felébredésben való abszolúció a másik oldalon adja a legmagasabb feszültséget. A legkisebb feszültség a tudati kioltódás és a tudati fennmaradás között áll fenn. A salūs (salūtio, salvātiō) jelenti az üdvöt és a gyógyulást is egyben. Ahogyan a németben a Heil az üdvöt és a gyógyulást, valamint az üdvözlés szavát is jelenti, abban az értelemben kell a salūs-t is felfogni. A salūs vagy a salve köszönés volt valamikor.

 

A teljes „gyógyulás”: az üdv, ami több, mint egy mennyei állapot egyszerű megvalósítása. A salūs a Felébredésnek, vagyis a végső megvalósításnak az előfeltétele. Nem biztosítéka, csak előfeltétele, és főképp nem azonos azzal. A nagy hisztorikus keresztény felekezeteknél a legmagasabb eredmény (fokozat) az üdv, aminek különböző alfokozatai lehetnek. Beteljesedése a test feltámadásával együttes üdv, de ez még mindig nem azonos az abszolúcióval. Az üdvnek valóban ellentéte a kárhozat, a ‚post-mortem’ átéléseknek a dēva-yāna rendjén belül. A dēva-yāna adta lehetőségeken belül az üdv és a kárhozat (mint a pokolbeli állapot legszélsőségesebbje) között valóban extremális különbség és feszültség áll fönn. Ez ahhoz a metafizikai feszültséghez képest mégis jelentéktelen, amely feszültségben a teljes megsemmisülés (szanszkrit nevén: nirguņa-mūla-prakŗti-laya, – a kvalitástalan gyökértermészetben való feloldódás) áll az egyik oldalon, míg a Metafizikai Felébredés a másik oldalon. A teljes megsemmisülés, a teljes potencialitásba való süllyedés és az abban való feloldódás szintén egészen kivételes és szélsőséges megvalósításbeli hibákból következhet csak be. Az ember általános és közönséges – pozitívum nélküli – lehetősége az, hogy a tényleges halál pillanatában (vagy azt követően) kioltódik a személyes tudata, és ez nem jelenti azt, hogy fennmaradna személytelen, személy-alatti vagy személy-feletti tudata. A személy-feletti tudata csak annak maradna fenn, akinek nem oltódik ki a tudata a halálban. Nincs olyan, hogy itt is, ott is, amott is azonos intenzitással identifikálva lenne az alanyiság; bár valójában némileg még ez is igaz, de ezen, ezeken belül van egy kitüntetett identifikáció. Ez a meghatározó erejű a postmortālis lehetőségekkel kapcsolatban. Ahol főként és elsőrendűen azonosításban vagyok (hogy egyes szám első személyben fogalmazzunk), az a kritikus pillanatban (praktikusan) kizárólagossá válik, és ez lesz a meghatározó. Azt, hogy az ember ‚post mortem’ lehetőségeivel valójában mi történik, azt egyrészt az élet egésze dönti el, másrészt a halált megelőző időszak. Erre vonatkozóan nincs pontos mérték: lehet ez egy év, egy hónap stb. – ami jellemző erre az időszakra, és végül a halál körüli pillanatok a leginkább döntőek. Nem morális szempontból döntőek, tehát nem az játszik szerepet, hogy az illető „jó” volt-e vagy sem, hanem hogy milyen tudati intenzitást képes fenntartani.

 

A halál utáni lét nem morális, nem ethikai vonzatú, hanem a tudati erők jelenlététől függ. Ez sokkal inkább intenzitásbeli, mint moralitásbeli valóság. Magasabb szempontból megítélve az ember nem jutalomképpen vagy büntetésképpen kerül a halálát követően valamilyen állapotba. Az alacsonyabb szinten érvényes vallási beállítódás szerint valaki jutalomként vagy büntetésként részesül halála utáni sorsában. Ha valakinek metafizikai realizációs céljai vannak, akkor ez az álláspont nem tartható fenn, mert csak a tudati erőknek lesz szerepük, s nem oda kerül az ember (az emberi tudat), amit egy ítéletnek megfelelően megérdemel, hanem oda, ami megfelel az állapotának. Ezzel kapcsolatban az „igazságosság” vagy „igazságtalanság” fel sem merülhet. Míg alacsonyabb szempontból ennek a felvetésnek határozott szemléletbeli létjogosultsága van, addig magasabb szempontból ez fel sem vethető. A megfelelések érvényesülnek; tehát mindenki egy olyan állapotnak megfelelő további állapothoz kapcsolódik, amely az önazonosításával tökéletes korrespondenciában van. Általában nincsenek a halál után transzmutációs lehetőségek, de egészen kivételes esetekben mégis lehetnek. A yōga legmagasabb formája, a rāja-tantra-yōga ismer bizonyos aszkézist, amely még a halál után is folytatható. Ez a legtöbb yōga-methodika és általában az emberi lehetőségek köréből teljesen kiesik. Ez azt jelenti, hogy identifikációk és deidentifikációk, transzmutációk hajthatók végre kivételesen a halált követően – természetesen csak abban az esetben, ha az életben való identifikáció magasan meghaladja a testi szférát. Csak a szellemmel való magas fokú identifikáció esetén vethetők fel ezek a lehetőségek.

 

Az ember létformájára a halál többféleképpen jellemző: a halálnak nemcsak kioltó-jellege van, hanem lehetőség-jellege is. A halálnak van pozitív arculata, de ahhoz, hogy ez feltárulhasson, egész kivételes feltételek szükségesek. A megvalósítással kapcsolatban meg kell említeni a tantrikus irányzatok egy sajátos formáját, amely Belső- és Kelet-Ázsiában volt ismeretes. Maga a methodika összefügg a buddhizmus tantrikus verzióival, de összefügg bizonyos értelemben a taoizmus szintén tantrikusnak nevezhető verzióival is. Ez a Tigrislovaglás. A távol-keleti és belső-ázsiai szimbolikában a tigris egy sajátos erőnek a jelképe. Ez az erő egy létben működő (teremtő, fenntartó, megszüntető) mágikus hatalom, aminek a neve: śakti. Ennek nem minden formáját, megnyilvánulását jellemzik, jelképezik tigrissel, hanem elsősorban ennek a féktelen megnyilvánulásait szimbolizálják egy nőstény tigrissel. A szimbolikus és tanító jellegű szituáció a következő: az ember, aki az úton halad, még nem szerezte meg azokat az erőket, amelyekkel a tigrist legyőzhetné. Nincs abban a helyzetben sem, hogy a tigris elől elmenekülhessen, sem abban a helyzetben, hogy a tigrissel való találkozást elkerülhesse, mert olyan alacsony vagy éppen magas fokon áll. Találkozik a tigrissel, nem tudja legyőzni, és nem tud elmenekülni előle. Ekkor a tigris hátára ül. A vágtató tigrist még vadabb vágtatásra sarkallja, majd elkezdi irányítani. Végül a tigris mintegy hordozójává, hátasállatává válik.

 

A történetnek különböző elágazásai vannak: a tigris végül összeroskad, és az ember megöli, vagy pedig továbbra is hátasállata marad. A lényeg az, hogy az ember önmaga számára a megvalósítás methodusát teremti meg olyan erő felhasználásával, amely ellene – mint realizáló ellen – tör. Ahogy a világ „előrehalad”, általában nem felismerten, de felismerhetően szinte minden tigrissé válik. A harc, a szexus és sok egyéb terület, amely közönségesen egyáltalán nem a realizáció vonalába esik, kivételesen mégis azzá tehető, ezeknél azonban a tigris-természet általánosan ismert. De például a gondolkozás egyáltalán nem volt tigris-természetű valamikor, vagyis nem volt egy féktelen, megzavarodott erő által való mozgatottsága. A jelenkorban azonban – főként a legutóbbi időkben – egyre inkább megjelenik a tigris-természet a gondolkozásban is amellett, hogy minden tigris-természetűvé válik. Ugyanakkor ez a tigris-természet csak egészen kivételes elmélyültségben felébredő intuíció mellett ismerhető fel. Ugyanis, ha ezt valakinek theoretikusan elmondják, és ezt belátja, ezzel még nem jár együtt a tigris-felismerési képesség. Minden tigris-természetűvé válik, és ugyanakkor a felismertség is egyre inkább háttérbe szorul. Lehetséges, hogy eljön az az idő, amikor az ember csak egyetlen tigrissel találhatja szemben magát, és ez a tigris a legnagyobb, a halál tigrise lesz. A halál a Legnagyobb Tigris, amivel az élet folyamán és végén találkozni lehet. Lehetséges, hogy a halál lesz az egyetlen meglovagolható lehetőség. Ez végletesen szélsőséges helyzet lesz, mert itt nincs korrekcióra mód. Ezt vagy végre tudja hajtani valaki, vagy nem. Egyéb methodusoknál természetesen megkísérelhet valamit. Próbákon megy át, itt azonban a próba betetőzést is jelent egyszersmind, és korrigálhatatlan helyzetet. Az ember ‚par excellence’ halandó lény, ami azt jelenti, hogy a halandósága az időbe van helyezve. A halálra az ember reflektálni képes.

 

Az állati egyedek – bár megérzik a halál bekövetkezését, sokkal előbb és sokkal élesebben, mint az ember – nincsenek olyan tudati reflexiós viszonyban a halállal, mint az ember. Az állatoknál minden az érzések szintjén megy végbe, míg az embernél végbemehet a tudati reflexiók szintjén is. A legtöbb esetben azonban nem megy végbe, és az ember a saját halálát csak kivételes pillanatokban tudatosítja. Rendkívül tragikus helyzetben van az ember – ilyen szempontból – mert egyfelől önmagát teljesen halandónak tartja, mégis úgy él, mintha teljesen „halhatatlan” lenne, miután a halál krízisére általában nem reflektál. Ha valaki egy súlyos, rövid lejáratú betegségben megbetegszik, akkor előtte feltárul az, hogy neki meg kell halnia. Ez esetleg olyan súlyosan nehezedik rá, mint a gondolat, hogy összeroppan, nem bírja elviselni, öngyilkos lehet stb. Ugyanakkor azonban még egy ennél is sokkal biztosabb alapszituációt nem fog fel igazán, mégpedig azt, hogy neki egyáltalán meg kell halnia. Ezek között nincs olyan szélsőséges különbség, mint ahogyan az emocionálisan fel szokott merülni. Az alap-probléma az, hogy egyáltalán meg kell halnia, és ez minden betegséggel kapcsolatos halál-prognosztizálhatóságnál erősebb validitással prognosztizálható. Bár önmagát általában igazán nem halhatatlanként éli meg az ember, hanem teljesen halandóként, a viselkedése önmagával kapcsolatban – a reflexió lehetősége mellett meglévő reflexió-hiány következtében – teljesen olyan, mintha sohasem kellene megszűnnie. Minden magasrendű szellemi irányzat egyik alaptanítása, hogy: „életed minden napjára tekints úgy, mint az utolsóra”. Minden pesszimisztikus felhang nélkül. Mindez avval az emberrel összefüggésben, akinek nincsenek önmagával kapcsolatos, magasabbrendűség felé irányuló transzmutációs szándékai, szinte teljesen érdektelen. Ez az ember – kissé nyersen fogalmazva – teljesen „leírható”. Szellemi szempontból csak az az ember érdekes, aki önmagát magasabb állapotba akarja transzformálni. Sok más szempontból persze bárki érdekes lehet, de e tekintetben csak ez az ember jön számításba.

 

A történelmi Buddha azt mondta, „azok számára beszélek, akiknek a szemét csak kevés por fedi”, tehát nem azok számára, „kiknek szemét nem fedi por”, és nem is azoknak, „akiknek a szemét teljesen beborította a por”. A Buddhánál – összehasonlíthatatlanul – sokkal kisebb szellemi tanítók, útmutatók sem mondhatnak mást. Az, akinek a „szemét csak kevés por fedi”, olyan ember, akinek önnön eredete, lényege, útja, célja dereng. Ez a derengés metafizikai perspektívákban nevezhető derengésnek, egyébként hallatlanul éles tudatosságot jelent. Ilyen emberek számára szól minden teoretikus és praktikus célzatú tanítás. Erről az emberről lehet azt mondani, hogy pl. önmagával kapcsolatban felelősségteljes, vagy – ellenkezőleg – felelőtlen. A teljes delíriumban tévelygőkkel kapcsolatban ezt felesleges kimondani, mert náluk szubsztanciális, mindent átható és betöltő jelentősége éppen a delíriumnak és a tévelygésnek van. A felelősség fel sem merül velük kapcsolatban, tehát felelőtlenségről sem lehet beszélni. Minden sötét és világos prognózis, minden (szinte) fenyegető figyelmeztetés és minden buzdító, serkentő megjegyzés csak a felé az ember felé szól, aki önnön állapotát magasabb állapottá akarja átalakítani. Elsősorban a hindu és a buddhista tantrizmus hagyománya beszél egy embertípusról, amelyet paśunak nevez. A paśu azt jelenti, hogy „áldozati állat”, amely csak háziállat lehet, főként bivaly vagy kecske. Paśunak nevezik az áldozati állattal analóg embert is, azt, aki feláldozva az emberi regeneráció részesévé válik, de ennél több nem válik belőle. A jelenlegi paśu még csak nem is igazi paśu, mert a paśuban legalább ez az áldozati állattudat vagy ezzel analóg emberi tudat valamilyen értelemben felébred. A paśu az az ember, akinek a tudata a halálban (vagy azt követően) kioltódik. A paśunak is van méltósága és van jelentősége, de nem a realizáció vetületében, mert ebben a vetületben mint realizáció-képtelen ember jelenik meg. A paśu az, amely a legmélyebb értelemben viseli az anārya megjelölést. Az āryák ugyanis rendszerint a három felső kasztot jelentették, az anāryák pedig az ezek alatt állókat. A paśu az, aki nem transzmutálja önmagát, és aki, ha magas kasztba születik, elővételezettségi lehetőségeivel nem él, és a kaszt-beavatáson nem halad át, és nem lép az igazi yōga útjára sem.

 

Ha alacsony kasztba születik, akkor sem lép az igazi yōga útjára. Az igazi yōgának semmiféle vonatkozása nincs azzal a „yōgázással” – már a kifejezés is szörnyű és ostoba –, amely napjainkban dívik. A yōga ugyanis a szellemi transzmutáció aszkézise. A mi szóhasználatunkban ennek a kifejezésnek is súlya van. Ma, bizonyos sötét szellemi irányzatok, akár az export-import buddhizmus, akár a „transzcendentális meditáció” nevében működnek, dobálóznak a „beavatás” szóval – „átmentem egy beavatáson” – mondják, pedig semmi sem változott meg alapvetően benne, ugyanolyan marad az illető, mint annak előtte volt. Holott a beavatott olyan mértékben különbözik a beavatatlantól, mint amennyire egy ember különbözik egy állattól: a maga benső, internális világában. Ezek nem puszta szavak, mert ez komoly és valóságos tudati disztinkciót jelent. Egy beavatott annyival áll egy közönséges, intelligens ember felett, mint amennyire egy intelligens ember felülmúl pl. egy gorillát – mentális kvalitásait illetően. Ez nem látványos dolog, de nem azért, mert titokban van tartva, s főként nem azért, mert az átélője nem tud róla, hanem azért, mert az emberi kommunikáció közönséges szintjén nincs értelme annak a megnyilvánulásnak, amely az emberi létfokozatot oly mértékben felülmúlja, mint az emberi az állatit. A beavatottság nem egyszerűen okosságot jelent (azt is természetesen), hanem azt, hogy valami alapvetően emberfeletti van az emberben, amely eredet- és létátélésével van összefüggésben.

 

Az emberek döntő többsége (10.000-ből 9.999) paśu, hacsak szándékosan nem olyan gremiumot állítanak össze, amelyben senki sem paśu. A realizáló ember egy megvalósítási úton halad, amelyen a paśutól eltávolodik. Ugyanis a paśu felső ellenpólusa a paśu-pati, ami vagy aki a paśuk ura. A paśu-pati-t, az indiai hagyomány Śivával azonosítja. Vannak olyan emberek, akik különböző módon, de a paśu és a paśu-pati között állnak, és a paśu-pati megvalósításának az útját járják. Ezek közül az egyiket úgy nevezték, hogy divya – isteni; Európában, a görög megalapozottságú tradíciókban theos volt a neve: ami Isten-t, istenekhez tartozót jelent, valamint az istenséget reprezentáló embert is. A másik változat a vīra volt, ami a hemitheos, vagy hēros megfelelője. Az ősgörögben (vēros), ezért van a vīrával és virrel összefüggésben. A vīra alacsonyabb fokon áll (jelentése: igazi férfi és hős), mint a divya, de esetleg intenzívebb posszibilitások, erők birtokában van, vagyis nagyobb virya, heroikus erő birtokában. A divya esetében magát a fokozatot, kvalitást is divyá-nak nevezik, itt pedig vīra-virya-nak: Ez a két alaptípus, amely a paśu-tól eltávolodva a paśu-pati felé halad. Ma már szinte minden ember anārya-ként és paśu-ként jelenik meg a világon (az egészen szélsőséges kivételektől eltekintve). A ma születő, élő emberek egy része lénye szerint is paśu. Vannak olyanok, akik lényük és lehetőségeik szerint mégsem paśu-k, ezek egy része képes rá, hogy kiemelkedjék a paśu-anāryaságból és önmagát transzmutálva – metafizikailag megvalósítsa önmagát. A paśu-pati – mint állapot – az Alannyal azonosult tudatállapotot; s a paśu – állapotként – a közönséges tudatállapottal identifikált embert jelenti. A megvalósítandó mégis jelen van, itt van, annak ellenére, hogy Kosmos-ok választják el a személytől. Más igazi cél a metafizikai perspektívában nem lehet, csak ez a megvalósítás és ez elsősorban a halandó ember számára adott lehetőség. A halandó ember számára adott, aki a halhatatlanság potencialitásával (posszibilitásával, virtualitásával) rendelkezik. Az embernél magasabbrendű létállapotok képviselői (angyalok, félistenek, istenek, arkangyalok) jóval nagyobb realizációs lehetőségekkel rendelkeznek, jóval magasabb állapotban vannak, azonban állapotuknak a boldog, fényteljes, szabad természete miatt a realizációs igényük kisebb, mint az emberé. A lehetőségük tehát mégsem nagyobb, mert az igényük kisebb. Itt a transzmutációs igénnyel rendelkező emberről van szó (vagyis nem a paśu-ról), arról, aki ezt az állapotot (paśu) már elhagyta, felülmúlta. A kis mértékben való felülmúlás is nagyon magas szellemi teljesítmény, hiszen az embernek nem kell mást tennie, csak figyelnie kell saját lelkiállapotát, és az abban közvetlenül megnyilvánuló (vagy meg nem nyilvánuló) változásokat, és azokban megtalálhatja legnagyobb önnön ellenségét is, főképpen önnön megvalósító természetének legnagyobb ellenségét. Az ember főképpen saját lelkiállapotai miatt képtelen általában realizálni önmagát, vagyis önmaga által eljuttatni önmagát önmagához. Itt valóban belső harcról, nem pedig egyszerű támadásról (vagy ellentámadásról, védekezésről) van szó, hanem a sokrétű, árnyalt, benső műveletek egész szériájáról, amiket mozgósítani kell a lélekben megnyilvánuló sötét, alsóbbrendű erők ellen.

 

A halálnak abban a fajtájában, amely tudatkioltódással jár, az alsó erők győzelme megy végbe, a halálban ezek felszabadulnak, és a tudatot kioltják. A halálban a hordozó nélküli tudat nem tud fennmaradni, s nemcsak a hordozó elvesztése miatt, hanem a tudat ellen forduló erők lerohanó támadása miatt sem. Az Embernek, aki az Auton reprezentánsa, le kell győznie az önmagában hordott heteront, amely voltaképpen szintén Auton, de fel nem ismert Auton. Ennek az útja egyrészt gnósztikus természetű (megismerésen, felismerésen, tudáson alapul), másrészt a heteron természetnek (mint heteronnak) a megsemmisítése révén érhető el. A kettő nem mond egymásnak ellent, mert a heteronnak, mint Auton-nak, a felismerése nem mond ellent a heteron megszüntetésének, akár elpusztításának sem. A halál tényéből, benső természetéből a túlélés és a nem-túlélés feszültségéből, az ezzel kapcsolatos konsziderációkból az embernek éppen a megvalósítás tekintetében kell erőt merítenie és szempontokat találnia. Ez általában is, de különösen ebben a korban a szellemi embernek a lényegi feladata.

* * *

Huang-po mester mondta egyik szentbeszédében:

– Az összes Buddha és érző lény csak az elmében létezik. Ez az elme sohasem eredt és sohasem szűnt meg. Nem kék, de nem is sárga. Nincs formája vagy alakja. Nem létező, sem nem nem-létező. Nem régi és nem új. Nem hosszú és nem rövid. Nem nagy és nem kicsi. Túl van minden korlátozáson és mértéken, minden szón és néven, meghalad minden útvonalat és viszonylagosságot. Éppen itt van! De amint bármiféle gondolat keletkezik, azonnal elvéted. Olyan, mint a tér, nincsenek szélei, mérhetetlen és gondolhatatlan. Buddha nem más, mint az igazi elméd.

* * *

A második Patriarka megkérdezte Bodhidharmát:

– Hogyan lehet a Tao-ba jutni?

Bodhidharma így válaszolt:

„Mikor kifelé minden aktivitás megszűnik

És befelé az elme leállítja zihálását,

Mikor az elme fallá válik,

Akkor lehet bejutni a Tao-ba.”


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.