Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Filozófiai vizsgálódások

2009.08.28
Kép Az 1937-es év nagyobbik részét Wittgenstein Norvégiában töltötte. Munkájával jól haladt: szeptember-októberben már összeállíthatta az elõzõ esztendõ végén megfogalmazott szöveg folytatását. Ezzel elkészült az az anyag, melyet - von Wright nyomán - a Filozófiai vizsgálódások úgymond elsõ változatának nevezhetünk.116 December közepén Wittgenstein Bécsbe láto- gatott, onnan 1938 januárjában utazott Cambridge-be. Az Anschluss küszöbön állt, és 1938. március 13-án bekövetkezett. Mivel a német állampolgárságot nem akarta fölvenni, Wittgenstein brit állampolgárságért folyamodott. Az események mélyen fölkavarták; úgy tûnik, csak áprilistól volt képes ismét filozófiával foglalkozni. S ekkor - megint egyszer - úgy érezte, hogy gondolatait mégiscsak publikálnia kellene. Tárgyalt a cambridge-i Egyetemi Kiadóvállalattal, az hajlandónak is mutatkozott a munka német eredetiben és párhuzamos angol fordításban történõ megjelentetésére; ám a szerzõ csakhamar visszalépett. Mindenesetre ránkmaradt - 1938. augusztusi keltezéssel - a soros elõszófogalmazvány. "Akövetkezõkben" - nyilatkozta itt Wittgenstein - "válogatást teszek közzé azokból a filozófiai megjegyzésekbõl, melyeket az utóbbi kilenc év folyamán írtam. A filozófiai spekuláció számos területére vonatkoznak: a jelentés, a megértés, a mondat, a logika fogalmára, a matematika alapjaira, az érzetadatokra, idealizmus és realizmus ellentétére és más dolgokra. Mindezeket a gondolatokat eredetileg megjegyzések, rövid szakaszok alakjában írtam le. Olykor hosszabb láncolatban ugyanarról a tárgyról, olykor egyikrõl a másikra ugorva. - Szándékom az volt, hogy mindezt egyszer könyvben foglaljam össze - melynek formájáról különbözõ idõkben különbözõ elképzeléseim voltak. De lényegesnek tûnt számomra, hogy abban a gondolatoknak egyik tárgytól a másikig jól rendezett sorban kell haladniok. - Mintegy 4 évvel ezelõtt elõször tettem kísérletet ilyen összefoglalásra.117 Az eredmény nem volt kielégítõ, és tovább próbálkoztam. Mígnem (néhány évvel késõbb) arra a meggyõzõdésre jutottam, hogy hiába; és hogy minden ilyen próbálkozással föl kell hagynom. Megmutatkozott számomra, hogy filozófiai megjegyzéseknél jobbat soha sem fogok tudni írni; hogy gondolataim csakhamar megbénultak, ha megpróbáltam, természetes hajlamukkal szemben, egyetlen vágányra kényszeríteni õket. Ez mindazonáltal a tárgy természetével magával is összefüggött. Ezen tárgy arra kényszerít bennünket, hogy a gondolatterületet keresztül-kasul, mináen irányban beutazzuk // benne a gondolatok kölcsönös viszonyai bonyolult hálót alkotnak //. ... Bár jobbak volnának ezek a megjegyzések, mint amilyenek. - Híján vannak - röviden mondva - az erõnek és pontosságnak. Azokat teszem itt közzé, amelyek nem tûnnek túl üresnek. - Hogy még életemben megjelenjenek, ennek gondolatát, röviddel ezelõttig, tulajdonképpen föladtam: ismét elevenné vált azonban, fõleg azáltal, hogy tapasztalnom kellett, hogyan kerülnek forgalomba - sokszorosan félreértve, többé-kevésbé fölvizezve, vagy megcsonkítva - munkámnak ama eredményei, melyeket elõadások és viták során szóban adtam tovább. - Ez fölpiszkálta hiúságomat, és azzal fenyegetett, hogy nyugalmamat újra meg újra elrabolja, hacsak a dolgot (legalább a magam számára) a publikációval el nem intézem. És ez tûnt, más vonatkozásban is, a leginkább kívánatosnak. - Különbözõ okai lesznek annak, ha az, amit itt közzéteszek, érintkezik azzal, amit ma mások írnak. Ha megjegyzéseim nem viselnek bélyeget, mely az enyémeknek jelöli õket, - akkor nem is formálok rájuk többé tulajdonjogot." És Wittgenstein még hozzáteszi, hogy mûvét igencsak a kétség érzésével adja át a nyilvánosságnak. "Nem merem remélni" - írja - , "hogy ennek a szerény munkának - sötét korunkban - megadatna, egyik vagy másik agyban fényt gyújtani. - Nem szeretném írásommal másoknak a gondolkodást megtakarítani; hanem, ha lehetséges volna, önálló gondolkodásra szeretnék ösztönözni."118 A korai változat 1937-ben írt második részét a Filozófiai vizsgálódások végsõ szövege nem tartalmazza. Ezt a részt Wittgenstein 1938-1939-ben átrendezte, s újra gépbe diktálta: az így elõállt anyagot ma mint a Megjegyzések a matematika alapjairól119 I. részét ismerjük. 1937 és 1944 között Wittgenstein mindenekelõtt a matematika filozófiájának területén igyekezett továbbépíteni, kikerekíteni új antropológiáját. "Itt tulajdonképpen az ember természetrajzára vonatkozó megjegyzéseket teszünk" - írja, a számlálás fogalmát elemezve - , "de nem különleges adatokról számolunk be, hanem olyan tényeket állapítunk meg, amelyekben senki sem kételkedett, és amelyeket csak azért nem vesznek észre, mert folyton szem elõtt vannak."120 Hangsúlyoznunk kell, hogy a matematika filozófiai alapjainak elemzése egyfelõl, s a pszichológia filozófiai alapjainak - a Filozófiai vizsgálódásokbanelõtérben álló - elemzése másfelõl, Wittgensteinnál egy és ugyanazon elméleti célt szolgálja, s teljesen hasonló metodológián alapul. Az ún. matematikai finitizmusról írva Wittgenstein 1938-ban megjegyzi, hogy "a finitizmus és a behaviorizmus egészen hasonló irányzatok. Mindkettõ azt mondja: hiszen itt csak... Mindkettõ tagadja valaminek a létezését, mindkettõ abból a célból, hogy a zavarból kimeneküljön."121 A wittgensteini megközelítésmód lényegét ezzel szemben, mint fentebb már jeleztük, nem valaminek a tagadása, kiiktatása képezi, hanem éppenséggel az a törekvés, hogy a pszichikai aktusokra és állapotokra vonatkozó kifejezések jelentését - a matematikai aktusokra vonatkozó kifejezések jelentését is - azokból a helyzetekbõl vezesse le, amelyekben a vonatkozó kifejezéseket valóban használjuk. Ezek társas helyzetek. Jellemzõ vonásuk nem az, hogy bizonyos személyek fejében ilyen vagy olyan események játszódnak le, de nem is csupán az, hogy ugyanezen személyek itt és most ilyen vagy olyan módon viselkednek - hanem az, hogy bizonyos kijelentések vagy események meghatározott idõbeli és társas összefüggésben hangzanak el, illetve történnek meg. Ott is, ahol a matematika alapjait firtatja, Wittgenstein döntõen szociológiai,nem pedig logikai kategóriákban gondolkozik. A matematikát normarendszernek tekinti; más társadalmi normarendszerekhez hasonlatos, közösségileg kötelezõ érvényû s közösséget-konstituáló normarendszernek. "A gondolkodás és következtetés mibenlétét (csakúgy, mint a számlálásét) számunkra természetesen nem önkényes definíciók írják körül, hanem természetes határok, amelyek annak felelnek meg, amit a gondolkodás és következtetés életünkben játszott szerepének nevezhetnénk. . . . a következtetési törvények abban az értelemben kényszerítenek minket, mint az emberi társadalom más törvényei. ... Aki másképpen következtet, konfliktusba kerül: pl. a társadalommal; de más gyakorlati következményekkel is."122 Amikor helyesen végzünk egy számítást, mintegy találkozóra sietünk a többiekkel123; aki pedig - írja Wittgenstein - mondjuk egy általunk érvényesnek tartott bizonyítást nem ismer el bizonyításnak, az elválik, elkülönül tõlünk, még mielõtt a megvitatandók szóba kerülnének.124 Wittgenstein elképzelései tehát alternatívát jelentenek nemcsak a matematikai platonizmushoz, de a konvencionalizmushoz képest is. A platonizmus útvesztõit - amint ezt már az 1930-1931-es kéziratok áttekintésekor érzékelhettük - Wittgenstein azáltal tudja elkerülni, hogy tájékozódóképességét nem zavarja meg a hagyományos jelentéselmélet: a jelentésnek megnevezésként való fölfogása. Amennyiben a szó jelentését Wittgenstein a szó használatával azonosítja, a matematikai objektumok problémája az õ számára föl sem merül. Hogy mi az a dolog, amit az "1", a "0" vagy akár a "-1" és még inkább a "négyzetgyök alatt mínusz egy"úgymond megnevez, ezt a kérdést Wittgenstein nem kényszerül fóltenni. A matematika, Wittgenstein fölfogásában, nem eleve-adott - ideális - matematikai objektumok lajstromba vételén fáradozik, hanem a mindennapi nyelv és élet alrendszerét képezõ elemi matematikai résznyelv - "nyelvjáték" - bõvítésén. Ez a bõvítés - mely, Wittgenstein szerint, alapvetõen nem az új definíciókban, hanem az új bizonyításokban történik125 - a mindennapi nyelv adottságaitól meghatározott. "Ennyiben igaz az" - írja Wittgenstein - , "hogy a matematika: logika. Nyelvünk szabályait követi. És ez adja különleges mozdíthatatlanságát, különálló és megtámadhatatlan helyzetét."126 A mindennapi nyelv bõvítése mindazonáltal nemcsak egyféle irányban képzelhetõ el. A matematika "mindig újabb és újabb szabályokat teremt: mindig új közlekedési utakat épít; amennyiben a régi hálózatot tovább építi. - Dehát nincs ehhez valami szankcióra szüksége? Tetszése szerint építheti tovább a hálózatot? Nos, ezt így mondhatnám: A matematikus új meg új ábrázolási formákat talál fel. Némelyiket gyakorlati szükségletek által indítva, másokat esztétikai szükségletekbõl - és még jó néhány egyéb szükségletbõl. ... A matematikus feltaláló, nem pedig felfedezõ."127

Wittgenstein matematika-ftilfogásával meglepõ és váratlan - ám kétségkívül jól értelmezhetõ - párhuzamot mutatnak az esztétikai magyarázat természetére vonatkozó nézetei. Esztétikai vitákban" - mondotta Wittgenstein már 1932-1933-as elõadásai során - "ahhoz hasonlóan járunk el, mint amikor valamilyen matematikai problémát oldunk meg."128 Hiszen "az esztétikai vitákban a »szép« szó szinte soha nem szerepel. Másfajta szavak adódnak: »helyes«, »helytelen«, »jól«, »rosszul«."129Megfelel-e a vitatott mûalkotás valamilyen adott esztétikai eszménynek - ez a kérdés; az eszmény mibenlétének magyarázata viszont már átfogó-összetett társadalmi leírásokhoz vezet. "Mi tette az eszményi görög profilt eszménnyé, milyen minõség? Valójában azért mondottuk eszménynek, mert egyfajta meghatározott, nagyon bonyolult szerepet játszott az emberek életében. Például a legnagyobb szobrászok ezt a formát használták, az embereket tanították rá, Arisztotelész írt róla."130 Rudolf Haller institucionálisnak nevezi Wittgenstein esztétika-fölfogását131, ezzel is kiemelve, hogy annak programja szerint az esztétikum a vonatkozó kultúra teljes intézményrendszerének, a vonatkozó kor egész kultúrájának és életstílusának, hagyományainak háttere elõtt nyer értelmezést.

Ez az esztétika-elméleti program különösen jól tanulmányozható azoknak az elõadásoknak a jegyzetei alapján, melyeket Wittgenstein 1938-ban tartott132, éppen abban az idõben tehát, midõn a Filozófiai vizsgálódások elsõ változatát összeállította. "Ez a tárgy, az esztétika" - vezeti be ehelyütt a problémát Wittgenstein - , "igen terjedelmes, s amennyire meg tudom ítélni, tökéletesen félreértett. Az olyan szó használatát, mint a »szép«, óhatatlanul félreértjük, ha a mondatok nyelvi formájára figyelünk, melyekben ez a szó elõfordul. A »szép« -jelzõ; így azután hajlasz arra, hogy így szólj: Ez itt egyfajta meghatározott minõséggel bír, ti. szép."133 Nem a nyelvi felszínre, hanem a mögöttes társas összefüggésrendszerre kell összpontosítanunk: "a roppant bonyolult helyzetre, melyben az esztétikai kifejezés szerepet játszik"134. Ilyen, elõször is, a tanulás helyzete: amikor szabályokat nevelnek belénk, a zeneoktatásban pl. az összhangzat és az ellenpont szabályait.135 És Wittgenstein aláhúzza, hogy ezeknek a szabályoknak nemcsak a tucatzenész engedelmeskedik, hanem a kreatív, úgymond a nagy zeneszerzõ is : "Mondhatod, hogy minden komponista változtatott a szabályokon, de a változtatás igen csekély volt; nem minden szabályt változtatott meg."136 Perszea zenetanulás és -szerzés csupán egyetlen vetülete az átfogóbb egésznek. "Azok a szavak" - mondja Wittgenstein - , "amelyeket esztétikai ítélet kifejezésének nevezünk, nagyon bonyolult szerepet, de jól meghatározott szerepet, játszanak valamely kor kultúrájában. Ahhoz, hogy használatukat leírd, vagy leírd azt, hogy mit értesz kulturált ízlésen, a kultúrát kell leírnod. Amit ma kulturált ízlésnek nevezünk, a középkorban talán nem létezett. Egészen különbözõ játék az, melyet különbözõ korokban játszanak. - Ami a nyelvjátékhoz tartozik, az az egész kultúra. Ha a zenei ízlést írod le, le kell írnod, hogy a gyermekek adnak-e hangversenyeket, a nõk adnak-e, vagy csak a férfiak stb., stb. Bécsben, arisztokrata körökben, az embereknek [meghatározott] ízlésük volt, amely azután bejutott polgári körökbe ... Ez példa a zenei tradícióra. ... Ha tisztába akarsz jönni az esztétikai szavakkal, életmódokat kell leírnod."137

Wittgenstein 1939 õszén vette át a nyugalomba vonuló Moore katedráját. Nagy megkönnyebbülésére, egyetemi tanári pályája nem volt zavartalan; 1941-ben a háború ahhoz már elegendõen közelre került, hogy Wittgensteinnak ürügyet szolgáltasson professzori kötelmeinek elhanyagolására. Novembertõl egy londoni kórházban - mintegy háborús szolgálatként - laboránsi állást vállal; a következõ év folyamán mindazonáltal hetente Cambridge-be utazik és elõadást tart. Hasonlóan telik az 1943-as év is. 1944 õszétõl már állandóan Cambridge-ben tartózkodik, és újra dolgozni kezd azon az anyagon, melybõl a Filozófiai vizsgálódások végleges változata nõ majd ki. Egyelõre az a verzió készül el, melyet von Wright közbensõ változatnak nevez138; ehhez írja Wittgenstein azt az - 1945. januári keltezésû - elõszót, melyet a mûvel azután, 1953-ban, ténylegesen ki is nyomtattak. Ez az elõszó egyébként nem különbözik lényegesen az 1938-ban gépbe diktálttól. 1945-1946-ban ismét átírja és kibõvíti a szöveget, és akkor végül elkészíti azt a gépiratot (TS 227), melyet ma a Filozófiai vizsgálódások ún. I. részeként ismerünk. A gépirat borítóján ez a cím áll: "Megjegyzések a pszichológia filozófiájáról". A "Filozófiai vizsgálódások" megjelölés persze nem volt, ebben az idõben, idegen Wittgensteintól; tény mindazonáltal, hogy mind késõi fõmûvének címéért, mind a 227-es számú gépiratnak a 144-es számú kézirattal való kiegészítéséért ("Filozófiai vizsgálódások, II. rész" címen) irodalmi hagyatékának örökösei felelõsek.139

A 227-es számú gépiratot - emlegessük, az egyszerûség kedvéért, magunk is Filozófiai vizsgálódások, I. rész-ként - Wittgenstein nagyjából végleges, nyomdakész szövegnek tekintette. Valóban: kiérlelt, sok-sok éven át roppant mûgonddal csiszolt és szerkesztett írásról van itt szó, melynek finom, száz szálból font gondolatmenetét a könnyed stílus csak annál nehezebben megközelíthetõvé teszi. A megelõzõ esztendõk följegyzéseinek, érveinek, elméleti törekvéseinek és programatikus nyilatkozatainak ismeretében ugyanakkor meglehetõs világossággal állhatnak elõttünk az argumentáció alapösszefüggései. Az érvelés kezdetét megnevezés és szójelentés hagyományos azonosításának kritikája, majd a szójelentés fogalmának a nyelvhasználat fogalmában való feloldása alkotja. Megszabadulván a hagyományos jelentésfelfogástól, Wittgensteinnak ezután módja nyílik bírálatot gyakorolni mindazon filozófiai próbálkozásokon - így saját ifjúkori próbálkozásain is - , amelyek voltaképpen a szójelentés természetének félreértésébõl erednek. A szavak használatának elõtérbe állítása ugyanakkor fölveti a kérdést, hogy magát a használatot mármost mi irányítja, szabályozza:mi szolgál a helyes vagy helytelen szóhasználat kritériumául? Wittgensteinnak érvelnie kell ama fölfogás ellen, hogy a szavakhoz óhatatlanul tudati-lelki képek társulnak, s hogy éppen e képek logikája irányítaná úgymond a szóhasználat logikáját. Deérvelnie kell ama elképzelés ellen is, mely szerint a szabályos szóhasználat mögött mindig - vagy akár általában - valamiféle tudatos szabálykövetés állna: hiszen - teszi világossá Wittgenstein - a szabálykövetésnek is vannak szabályai, s ezen elképzelés szerint akkor minden nyelvi - általánosabban: viselkedésbeli - szabályosság mögött szabályok és szabálykövetések végtelen hierarchiájának kellene sorakoznia. A helyes nyelvhasználat kritériumait mindenesetre nyilvános, interszubjektív kritériumokként kell elképzelnünk - a szubjektív kritérium, mutat rá Wittgenstein, nem kritérium; a privát nyelv nem nyelv - , s a gondolatmenet annak beláttatásával zárul, hogy az intézményes viselkedésbeli egyöntetûség, a szokások egyformasága, az életformák közössége képezi azon alapot, melyet végsõ adottságként - kritériumként, vonatkoztatási keretként - lehet és kell elfogadnunk.

Illusztráljuk most ezt a gondolatmenetet a Filozófiai vizsgálódások I. része néhány passzusával. Az elsõ oldalakon Wittgenstein különbözõ egyszerû, kezdetleges nyelvhasználati módokat, helyzeteket ír le - pl. azt a helyzetet, midõn valakit az "öt piros alma" szövegû cédulával vásárolni küldünk. "A cédulát a kereskedõhöz viszi; az kihúzza a fiókot, melyen az »alma« jel áll; akkor egy táblázatban megkeresi a »piros« szót, és mellette színmintát talál; most sorolni kezdi a természetes számokat - föltételezem, kívülrõl tudja õket - egészen az »öt« szóig, és minden számszónál a fiókból kivesz egy almát, melynek színe a mintával megegyezik. - »De honnan tudja, hogy hol és hogyan nézzen utána a 'piros' szónak, és hogy mit kezdjen az 'öt' szóval?« - Nos, fölteszem, úgy cselekszik, ahogyan leírtam. Amagyarázatoknak valahol véget kell érniök. - De mi az »öt« szó jelentése? - Ilyesmirõl itt nem is beszéltünk; csak arról, hogy hogyan használjuk az »öt« szót."140 Az imígyen bevezetett mintanyelveket nevezi Wittgenstein nyelvjátékoknak- ahol az elnevezés azt van hivatva kiemelni, hogy a gyerekek ilyen és ehhez hasonló játékokat játszva tanulják meg anyanyelvüket. De Wittgenstein nyelvjátéknak hívja a nyelv egészét s a tevékenységeket is, melyekbe a nyelv bele van szõve.141 "Az a szó, hogy: »nyelvjáték«, szándékom szerint" - írja - "azt emeli ki, hogy a nyelvet beszélni, ez részét képezi valamely tevékenységnek, valamely életformának. ... Valamely nyelvet elképzelnünk annyit tesz, mint egy életformát elképzelnünk."142 S az imént leírt nyelvjáték máris számos tanulsággal szolgál. Mutatja elõször is, hogy szavak használatáról könnyûszerrel beszélhetünk anélkül, hogy a "jelentés" kategóriáját alkalmaznunk kellene; mutatja, másodszor, hogy a különbözõ szavak használati módja roppant különféle lehet - mennyire eltérõ szerepe volt az "alma" és az "öt" szónak! - , vagyis lehetetlen a szójelentést egyetlen funkcióval, a megnevezés funkciójával azonosítani; s elõlegezi, harmadszor, azt a fölismerést, hogy a szavak használata nem jár szükségképpen értelmezésükkel:cselekvéseink, ezen belül nyelvi cselekvéseink, általában nem élõföltételeznek interpretációt, magyarázatot.

Ám ha a jelentés nem valami, amit a szó megnevez - akkor a megnevezésbeli párhuzamosságnak korántsem kell lényegi azonosságra utalnia. "Társasjátékok, kártyajátékok, labdajátékok, harci játékok stb. Mi az, ami mindezekben közös?" - kérdezi Wittgenstein. - "Ne mondjad : »Valami közösnek kell bennük lennie, különben nem hívnánk valamennyit játéknak« - hanem nézd, hogy van-e mindegyikükben valami közös. - Mert ha megnézed õket, nem fogsz ugyan olyat látni, ami mindegyikükben közös volna, de hasonlóságokat, rokonságokat fogsz látni, éspedig egy egész sort."143 Hasonlóképpen, az a körülmény például, hogy ennek a szónak: "összetett" - vagy ennek : "egyszerû" - jelentése van nyelvünkben, nem vonja maga után, hogy az összetettségnek vagy az egyszerûségnek van valami végsõ, abszolút szintje, formája, s ilymódon föltehetõ, sõt elkerülhetetlen volna a kérdés: ho1 van tehát a határ egyszerûség és összetettség között, melyek az egyszerû tárgyak, s egyáltalán vannak-e ilyenek? "Azt a szót" - írja Wittgenstein - , "hogy »összetett« (és így azt a szót is, hogy »egyszerû«), számtalan, egymással különbözõképp rokonságban lévõ módon használjuk."144 Hogy egy tárgyat összetettnek vagy egyszerûnek fogunk-e minõsíteni, ez a logikai környezettõl függ, attól, hogy az adott összefüggésben milyen a szokásos, az elfogadott szóhasználat. Másrészt ha - például - minden testrõl tudjuk: kiterjedése van, és minden felületrõl tudjuk: nem lehet egyszerre két különbözõ színe - ezen igen általános ismereteink, ebben a formában, nem a világ eleve-adott vonásait, hanem nyelvünk grammatikáját tükrözik. "A dolgokról állítjuk" - írja Wittgenstein - , "ami az ábrázolási mód sajátja."145

S éppen ebben a fölcserélésben pillantja meg Wittgenstein a filozofálás voltaképpeni éltetõ elemét. Éltetõ elemét, s nem okát: hiszen - ki kell ezt emelnünk - Wittgenstein egyáltalán nem volt érzéketlen a filozófia szociálpatológiai forrásai iránt. Az emberek" - írta még a Nagy Gépiratban - "mélyen beágyazódnak a filozófiai, azaz grammatikai konfúziókba. És hogy ezekbõl kiszabaduljanak, ennek elõfeltétele,hogy kiszakítsuk õket azokból a roppant sokrétû kapcsolatokból, amelyekben fogva vannak. Úgyszólván egész nyelvüket át kell csoportosítani. - De hiszen ez a nyelv azért lett ilyen, mert az embereknek hajlamuk volt - és van - így gondolkodni. Ezért a kiszakítás csak azoknál megy, akik ösztönös lázadásban élnek a nyelvvel szemben. Azoknál nem, akik minden ösztönükkel abban a hordában élnek, mely ezt a nyelvet sajátlagos kifejezésként teremtette meg."146 Mindez azonban, Wittgenstein szerint, nem változtat azon, hogy a filozófia anyaga:a rendellenesen használt nyelv. "A filozófiai problémák akkor keletkeznek" - írja - , "ha a nyelv szabadságra megy."147 S ezeket a problémákat "nem új tapasztalatok segítségül hívása révén oldjuk meg, hanem régóta ismert dolgok megfelelõ elrendezésével. A filozófia küzdelem értelmünknek a nyelv eszközei által történt megbabonázása ellen."148 Afilozófia: terápia.149 "A filozófus kérdéseket kezel; mint betegségeket."150


Ha a szó jelentése nem más, mint használati módja a nyelvben - honnan tudjuk akkor, hogy hogyan kell a szavakat használnunk? Nem szükséges-e valamilyen lelki tartalom meglétét elõfeltételeznünk, tartalomét, mely mintegy életet ad a halott jeleknek151, irányítja alkalmazásukat? "Hiszen megértjük a szó jelentését, amikor halljuk vagy kimondjuk; egy csapásra megragadjuk; és amit így megragadunk, az mégiscsak valami más, mint az idõben kiterjedt »használat«! - Ha pl. valaki a »kocka« szót mondja nekem, tudom, hogy mit jelent. Dehát valóban elõttem lebeghet a szó minden alkalmazása, amikor így megértem? - ... Mi az tulajdonképpen, ami elõttünk lebeg, ha valamely szót megértünk? - Nem valami olyasmi, mint egy kép? Nem lehet, hogy valamilyen kép?...»Azt hiszem, a megfelelõ szó ebben az esetben...«. Nem azt mutatja ez, hogy a szó jelentése valami,ami elõttünk lebeg, és ami mintegy a pontos képe annak, amit itt használni akarunk? Képzeld el, hogy választok a »tekintélyes«, »méltóságteljes«, »büszke«, »tiszteletet parancsoló« szavak között; nem olyan ez, mintha valamilyen album különbözõ képei között válogatnék? - Nem; hogy a találó szóról beszélünk, nem mutatja valaminek a létezését, ami... stb. Sokkal inkább azért hajlunk arra, hogy ama képszerû valamit emlegessük, mert szavakat olykor találónak érzünk; mert szavak között gyakran választunk úgy, mintha hasonló, de mégsem azonos képek között választanánk; mert gyakran használunk képeket szavak helyett, vagy szavak illusztrálására; stb."152 Ahogy a Yizsgátódások egyik sokat idézett formulája kifejezi: "Ha a nyelvben gondolkodom, úgy a nyelvi kifejezés mellett nem lebegnek még »jelentések« is elõttem; hanem a nyelv maga a gondolkodás közege."153 Az a többlet,ami a "gondolkodó beszédet" a "gondolattalan beszédtõl" megkülönbözteti, nem valami külön "lelki" folyamat, ti. a gondolkodás,mely a gondolattalan beszéd folyamatát mintegy kísérve, azt értelmessé teszi.l54 "A gondolkodás" - írja Wittgenstein - "nem testetlen folyamat, amely a beszédnek életet és értelmet kölcsönöz, és amelyet a beszédrõl le lehetne választani, mint ahogyan, mondjuk, a Gonosz elveszi Schlemiehl árnyékát a földrõl. - De hogyan: »nem testetlen folyamat«? Ismerek tehát testetlen folyamatokat, a gondolkodás azonban nem közülük való? Nem; a »testetlen folyamat« szót zavaromban vettem segítségül, mivel a »gondolkodás« szó jelentését primitív módon akartam megmagyarázni."155 A "gondolkodás" nem primitív magyarázata pedig - a gondolkodás jelenségének az emberi életteljesség összefüggésében való leírása lesz.

S ehhez a leíráshoz a szabálykövetõ viselkedés elemzése vezet el. Ha mondjuk a "kocka" szó használatát nem a kocka lelki képe, elképzelése, eszméje irányítja - honnan adódik akkor a szóhasználat állandósága, szabályossága? Midõn a szót használjuk, valamilyen értelemben szükségképpen a használatára vonatkozó szabályokat követjük - de mitjelent voltaképpen, kérdezi Wittgenstein, valamely szabályt követni? Nos, a szabály úgy vezet bennünket, ahogyan például a parancs. Ám ezzel még semmit sem mondtunk. Hiszen a parancs és végrehajtása között is, úgy látszik, szakadék van. "Amikor parancsot adunk, úgy tûnhet, hogy a végsõ, amit a parancs kíván, kifejezetlen marad, hogy még mindig szakadék van a parancs és követése között. Azt kívánom, hogy valaki tegyen valamilyen mozdulatot, mondjuk emelje fel a karját. Hogy egészen világos legyen, a mozdulatot mutatom is. Ez a kép egyértelmûnek látszik; de felmerül a kérdés: honnan tudja, hogy ezt a mozdulatot kell tennie? - Honnan tudja egyáltalán, miképpen használja a jeleket, melyeket adok? - Most megpróbálom a parancsot további jelekkel kiegészíteni: magamról a másikra mutatok, biztató gesztusokat teszek stb. Itt már úgy tûnik, mintha a parancs dadogni kezdene."156 Egyszerû szabálynak fogható föl pl. az útjelzõ - mondjuk egy nyíl. De az útjelzõ is dadogni kezd, ha feszült figyelemmel azt kérdezgetjük magunktól: melyik irányba menjek tehát - hogyan értelmezzem az útjelzõt? Hiszen mindig különbözõ értelmezések között választhatunk.157 "»Ígytehát bármit teszek is, az mindig összeegyeztethetõ a szabállyal?« - Hadd kérdezzem így: Mi köze van a szabály kifejezésének - teszem azt, az útjelzõnek - cselekedeteimhez? Miféle kapcsolat áll itt fenn? - Nos, mondjuk ez: úgy szoktattak, hogy erre a jelre meghatározott módon reagáljak, és most így reagálok. - De hát ezzel csak egy oksági összefüggést adtál meg, csak azt magyaráztad meg, hogyan került sor arra, hogy most az útjelzõ után igazodunk; nem pedig azt, hogy miben áll voltaképpen ez a jelkövetés. Nem; arra is utaltam, hogy valaki csak annyiban igazodik az útjelzõhöz, amennyiben állandó használatmód, szokás létezik. ... Lehetetlen, hogy csupán egyetlen ember, és csak egyszer, követett volna valamilyen szabályt. Lehetetlen, hogy csak egyszer került volna sor közlés megtételére, parancs adására vagy megértésére stb. Szabályt követni, közlést tenni, parancsot adni, sakkpartit játszani, ezek szokások (hagyományok, intézmények). - Egy mondatot megérteni annyit tesz, mint valamely nyelvet megérteni. Valamely nyelvet megérteni annyit tesz, mint bizonyos technikával bírni."158 És: "Szabályt követni, az hasonló ehhez: parancsnak engedelmeskedni. Erre szoktatnak, és meghatározott módon reagálok rá. De mi van akkor, ha az egyik így,a másik máshogy reagál parancsra és szoktatásra? Kinek van akkor igaza? - Képzeld azt, hogy kutatóként ismeretlen országba érkezel, ahol számodra teljesen idegen nyelvet beszélnek. Milyen körülmények között mondanád, hogy az emberek ott parancsokat adnak, parancsokat értenek meg, követnek, parancsokkal szembeszegülnek, stb. ? - A közös emberi cselekvési mód az a vonatkoztatási rendszer, melynek segítségével valamely idegen nyelvet értelmezünk."159

Kövessük végig még egy példán, megjegyzéssoron, ezt az elméleti mozgást; ezen elmozdulást ismeretfilozófiai kérdéstõl szociológiai - visszautasításig. "Honnan tudja, melyik színt válassza" - hangzik a már jól ismert kérdés - , "ha ezt hallja : »piros«? - Nagyon egyszerû: azt a színt kell választania, melynek képe a szó hallatakor eszébe jut. - De honnan tudja, melyik az a szín, »melynek képe eszébe jut«? További kritériumra van szüksége?" Nyilván nincs, mint ahogyan - többnyire, szokásosan - a viselkedés szabályosságának megítéléséhez másutt sincsen szükség explicit kritériumokra. "Nem tör ki vita afölött (mondjuk matematikusok körében), hogy a szabálynak megfelelõen jártak-e el vagy sem. Nem kerül sor pl. tettlegességre." Nézeteltérés egyáltalán csak ott jöhet létre, ahol az emberek a helyes gondolkodás és viselkedés megítélésében alapvetõen egyetértenek. "»Azt mondod tehát, hogy az emberek megegyezése dönti el, mi helyes és mi hamis?« - Helyes és hamis az, amit az emberek mondanak;és a nyelvben egyeznek meg egymással. Ez nem vélemények megegyezése, hanem az életformáé. - Ahhoz, hogy a nyelven keresztül megértsük egymást, nemcsak a definíciókban kell megegyeznünk, hanem (bármily különösen hangzik ez) ítéleteinkben is." Még rövidebben: "Hogyan ismerem föl, hogy ez a szín piros? - A válasz lehetne: »Tanultam németül.«"160 A Filozófiai vizsgálódások I. része késõbbi lapjain ez a megközelítésmód azután egyre szélesebb alkalmazást nyer. "A bizakodás érzése. Hogyan nyilvánul meg viselkedésünkben?" - kérdezi Wittgenstein.161 S azt válaszolja, hogy a bizakodás, várakozás stb. abba a "szituációba van beágyazva, melybõl fakad. Ha robbanásra számítunk, ez pl. olyan szituációból fakadhat, amelyben számítani lehet robbanásra."162 Vagy ahhoz, hogy valakirõl pl. elmondhassuk: pénzre számít - olyan társadalmi környezetet kell feltételeznünk, melyben a pénz intézménye szerepet játszik.163 És ha valaki például németül felolvas, vagy matematikai képleteket sorol, akkor a kérdést: vajon érti-e,amit olvas? tudja-e,hogy mit jelentenek ezek a képletek? - nem pusztán aszerint fogjuk megválaszolni, hogy az illetõ ott és akkor hogyan viselkedik (bár az összképhez ez is hozzátartozik), hanem aszerint, hogy - mondjuk - hallottuk-e már németül társalogni, vagy tudjuk-e róla, hogy német iskolába járt; illetve tanult-e, mûvel-e matematikát.164


Mint fentebb említettük, a 227-es számú gépiratot Wittgenstein nagyjából végleges szövegnek tekintette.1946 és 1949 között mindazonáltal további megjegyzéseket vetett papírra azokra a kérdésekre vonatkozóan, melyek a Filozófiai vizsgálódások I. részének végefelé - mintegy az utolsó 160 paragrafus során - kerültek tárgyalásra. 1947 nyarán - a háború után elõször - Wittgenstein Ausztriába látogatott; az év végével pedig, minden erejét az írásnak szentelendõ, lemondott katedrájáról. A magányt kereste, azt ezúttal Írországban találván meg: a decembert már Wicklow környékén, valami fogadófélében tölti, ahonnan a következõ év májusában költözik át a Galwayi öbölhöz. Itt egészen egyedül él, egy kunyhóban, az óceán közvetlen közelében; de már beteg, ereje cserbenhagyja. Nyáron ismét Ausztriába utazik, õsszel két héten át Cambridge-ben kézirataiból diktál; novembertõl egy dublini szálló lakója - volt tanítványa, Drury, Dublinban orvos - , és úgy érzi, ismét munkaképes. 1949 tavaszának nagyobb részét is Dublin-ben tölti, s midõn júliusban Norman Malcolmot Amerikában meglátogatja, már magával viszi azt a füzetet - ma az MS 144 jelet viseli - , melynek szövegét mint a Filozófiai vizsgálódások II. részét ismerjük. Igen valószínû, hogy Wittgenstein ezt az anyagot ötvözni szándékozott a TS 227 befejezõ részeivel - ám szándékát már nem valósíthatta meg.

A 144-es számú kézirat nagyobbrészt két nevezetes gépiratra támaszkodik, TS 229-re és TS 232-re. Voltaképpen ezek jelentik Wittgenstein 1946 és 1948 közötti munkájának tükrét - a Zettel anyaga is fõleg innen származik. S mivel a közelmúltban kiadásra kerültek - Bemerkungen über die Philosophie der Psychologie címmel - , a Filozófiai vizsgálódások II. részérõl szólva helyénvalónak látszik a bõvebb tartalmú gépiratokat ismertetnünk. Bocsássuk elõre, hogy Wittgenstein gondolkodásában, ezen szövegek tanúsága szerint, az 1946 és 1948 közötti idõszakban sem zajlott már le alapvetõ fordulat - vagyis a "Filozófiai vizsgálódások" ún. "elsõ" és ún. "második" része között az elõmunkálatok ismeretében sincs okunk lényeges elméleti diszkrepanciát föltételezni. - A két gépirat persze nem képez zárt gondolatmenetet - alig beszélhetünk itt fokozatos elõrehaladásról kérdéstõl válaszig, problémától megoldásig. S az egyes problématartományok közötti összefüggések korántsem elsõ pillantásra észrevehetõk. Hiszen ezek a gépiratok, végül is, Wittgenstein egyéni használatára diktált szövegek, segédanyagok, melyek átmeneti stádiumot testesítenek meg gondolatai eredeti megfogalmazása és az anyag valamilyen elsõ elrendezése között. - Ami a két gépirat kölcsönös tematikus viszonyát illeti, itt a számos közösség, ismétlés és átfedés dacára viszonylagos különbözõségrõl beszélhetünk. A TS 229 közvetlenebbül kapcsolódik a TS 227 utolsó lapjain nyitvahagyott kérdésekhez, s koncentráltabb és egyértelmûbb módon vezet az MS 144-ben tartalmazott megoldáskísérletekhez, vagyis viszonylag egyértelmû összekötõ láneszem a "Philosophische Untersuchungen" "elsõ" és "második" része között; miközben a TS 232 egyfelõl meglehetõsen messzire téved egy - Wittgenstein által késõbb láthatólag már nem követett - zsákutcába, másrészt azonban olyan gondolatmeneteket nyit meg, melyek immár egyes 1950/51-ben írt - ma az Über Gewissheit címû kötetbõl ismert - megjegyzések irányába mutatnak.

Azt a problémát, mely a TS 229 okfejtéseinek súlypontját alkotja, Wittgenstein a következõ kérdéssel vezeti be: "miben áll az, valamilyen alakzatot" - mondjuk a nyúl-kacsa-alakzatot, vagy a kockasémát - "egyszer így, egyszer másként látni?"165, és mindjárt a következõképpen magyarázza: "Tényleg minden alkalommal valami mást látok; avagy csak másként értelmezem azt, amit látok? - Hajlok arra, hogy az elõbbit mondjam. De miért? Nos, az értelmezés: cselekvés. . . . A látás nem cselekvés, hanem állapot."166 Az "így vagy másként látás meglehetõsen különös jelenségére", folytatja Wittgenstein, csak akkor figyelünk föl, ha észrevesszük, "hogy a látvány bizonyos értelemben változatlan marad, és valami más, amit »fölfogásnak« szeretnénk nevezni, megváltozik"167. A rajzon, a jelen, semmi sem változik, és mégis máshogy látjuk. "Úgy látszik, mintha itt megváltozna valami az alakzat képén; és ugyanakkor semmi sem változik. És nem mondhatom azt: »mindig újabb meg újabb értelmezés jut eszembe«. Pedig errõl lehet szó; de ez az értelmezés mindjárt meg is testesül a látványban. Mindig új meg új aspektusa áll össze a rajznak - melyet változatlannak látok."168 Az egésznek "valami okkult, valami megfoghatatlan"169 jellege van - még a TS 232-ben is visszatér, ezen jelenség érzékeltetésekor, a "megfoghatatlan" jelzõ170. Hiszen majdnem úgy néz ki, kénytelen Wittgenstein mondani, "mintha »a jelet ebben az összefüggésben látni« valamilyen gondolat továbbcsengése volna"171. A továbbcsengés élmény, melynek tartama, kezdete és vége van, állapot tehát, mely a jelek szerint nem oldható föl a mindenkori "környezet" logikájában - amint az megtehetõ mondjuk az "értelmezés" és "megértés" esetében. Olyan problémáról van tehát itt szó, ahol a szubjektivista-mentalista kísértés megint egyszer különösen erõssé válhat. Wittgensteinnak joggal lehetett az a benyomása, hogy az itt föllépõ sajátos nehézségeket eddigelé csak érintette172, de nem oldotta meg. Ama stratégia mindazonáltal, melyet késõi munkássága során általánosan alkalmaz, végsõ soron itt is beválik. Jó okkal mondhatta Wittgenstein 1949-ben, midõn Drury-nak, a nyúl-kacsa-alakzatza mutatva, akkori munkájáról mesélt, hogy jóllehet a probléma, mellyel most foglalkozik, "gránitkeménységû, mégis tudja, hogyan birkózzon meg vele"173.

Wittgenstein stratégiája elõször is abban áll, hogy a sajátos tudatállapotok vélt élményét a mindenkori állapot fogalmára vezeti vissza; másodszor azonban ezen fogalmak olyan analízisében, mely elsajátításuk körülményeire összpontosít, s alkalmazásukra és helyükre az adott életformában. Így ahhoz az állításhoz, hogy a látás nem cselekvés, hanem állapot, mindjárt hozzáfûzi, hogy ez grammatikai megjegyzés, és megkérdezi: "Hogyan jutottunk egyáltalán a »valamit mint valamit látni« fogalmához? Milyen alkalmakkor képezzük, mikor van rá szükség?"174 Ha valakirõl azt mondjuk, hogy az adott alakzatot hol így, hol úgy látja, azt is föltételezzük, hogy ezen alakzatra vonatkozóan "magyarázatokat stb. tudna adni"175. "Az aspektus kifejezése" - foglalja össze Wittgenstein - "valamilyen fölfogás (tehát kezelési mód, technika) kifejezését jelenti; ám állapot leírásaként használva."176 Hírt adni arról, hogy valamit mint valamit látunk, annyit tesz, mint sajátos nyelvi technikát alkalmazni, olyant azonban, mely korántsem alapvetõ. "Hogy tanítod meg a gyereket, mondjuk számolásnál, arra, hogy »Most ezeket a pontokat foglald egybe!« vagy »Most ezek tartoznak együvé«? Nyilvánvaló, hogy az »egybefoglalás« és »együvétartozás« eredetileg mást jelentett számára, mint azt, hogy valamit így vagy úgy lásson."177 Annak illusztrálására, hogy mily kevéssé elengedhetetlen a mondott technika, Wittgenstein az "aspektusvak" vagy "alakzatvak" fogalmát vezeti be,178 azaz olyan emberek fikcióját, akik sohasem látnának valamit mint valamit. Ez a fogalom szoros rokonságban áll egy másikkal, nevezetesen a "jelentésvak" fogalmával. Jelentésvak az, aki valamely szót tud ugyan használni, jelentését azonban, mint Wittgenstein fogalmaz, sohasem éli át.179 Az tehát, aki nem tudja alkalmazni a "Midõn a szót hallottam, azt jelentette számomra, hogy..." formulátl80, vagy aki sohasem használ olyan fordulatokat, mint "Az egész gondolatmenet egycsapásra elõttem állt"181, az tehát, aki elõtt sohasem lebeg valaminek a jelentése, aki mintegy mindig "álom nélkül" beszélne182. Azok az emberek például, akik csak hangosan tudnának gondolkozni, a fenti értelemben jelentésvakok volnának183. És Wittgenstein mármost megmutatja, hogy a jelentésvak valójában figyelemre méltóan keveset veszítene - hogy éppenséggel számos olyan nyelvjátékunkban részt tudna venni, mely a mindennapi gyakorlatban alapvetõ184. "Aki nem volna képes arra, hogy azt mondja: a »vár« szó ige is és fõnév is lehet, vagy olyan mondatokat képezni, amelyekben igeként vagy fõnévként szerepel, egyszerû iskolai gyakorlatokkal sem tudna megbirkózni. Ám azt már senki sem kívánja egy tanulótól" - hangsúlyozza Wittgenstein - , "hogy valamely szót összefüggésébõl kiragadva így vagy úgy fogjon föl, vagy számot adjon arról, hogy hogyan fogta föl."185 Aföltételezés viszont, hogy a jelentésvakot társadalmunkban mindazonáltal nyilván gyengeelméjûnek tekintenék, Wittgensteinnak alkalmat kínál némely érdekes megjegyzéshez egyfelõl az elmebetegség fogalmának relatív voltára vonatkozóan (ezen megjegyzésekre a következõ fejezetben röviden még kitérünk), másfelõl azonban arra a tényre vonatkozóan is, hogy az individuálpszichológiai - s ezzel együtt az individuálpatológiai - fogalmak szociológiai hátterüktõl végsõ soron abszolút elválaszthatatlanok. Fájdalom, remény, hit, gyász, vonzalom és ugyanakkor bizonyosság, kétely és megfontolás valamennyien "bele vannak ágyazva az emberi életbe, mindazokba a helyzetekbe és reakciókba, amelyek az emberi életet képezik"186.






JEGYZETEK



116 Ld. G. H. von Wright, "The Origin and Composition of Wittgenstein's Investigations". A C. G. Luckhardt által szerkesztett Wittgenstein: Sources and Perspectives c. kötetben, Ithaca, N. Y.: Cornell University Press, 1979. 139. o.

117 Wittgenstein nyilván a Big Typescriptracéloz.

118 TS 225:i-iv.

119 A Bemerkungen über die Grundlagen der Mathematik c. összeállítást Wittgenstein irodalmi hagyatékának örökösei - G. H. von Wright, R. Rhees és G. E. M. Anscombe - 1956-ban jelentették meg, német-angol kétnyelvû kiadásban. A Suhrkamp-féle Schriften 6.köteteként 1974-ben megjelent kiadás a korábbihoz képest lényeges javításokat és bõvítéseket tartalmaz. A továbbiakban ebbõl a kiadásból idézünk.

120 Bemerkungen ûber die Grundlagen der Mathematik, 92.o.

121 Uo., 142. o.

122 Uo., 80. sk. o.

123 Uo., 195. o.

124 Uo., 60. o.

125 "A gondolatot, mely szerint a bizonyítás új fogalmat teremt, körülbelül így fejezhetnénk ki: A bizonyítást nem alapjai plusz a következtetési szabályok teszik ki; hanem a bizonyítás valamilyen új ház - jóllehet ennek és ennek a stílusnak példája. A bizonyítás új paradigma. - A fogalom, melyet a bizonyltás teremt, új következtetésfogalom is lehet például, a helyes következtetés új fogalma. Hogy azonban ezt miért ismerem el helyes következtetésnek, annak okai a bizonyításon kívül esnek. - A bizonyítás új fogalmat teremt - amennyiben új jelet teremt, vagy õ maga az új jel. Vagy - amennyiben a tételnek, melyet bizonyít, új helyet jelöl ki. (Hiszen a bizonyítás nem utazás, hanem maga az út.) ... Nem valami a bizonyítás mögött levõ, hanem a bizonyítás bizonyít." Uo., 172. sk. o.

126 Uo., 99. o.

127 Uo. - Hogy a "matematikai felfedezéseket" helyénvalóbb volna találmányoknak nevezni, erre a gondolatra Wittgenstein gyakran visszatért, így 1939-es matematikai-filozófiai elõadásaiban is. Ld. Ludwig Wittgenstein, Vorlesungen über die Grundlagen der Mathematik: Cambridge, 1939. G. Bosanquet, N. Malcolm, R. Rhees és Y. Smythies jegyzeteibõl sajtó alá rendezte C. Diamond. Németre fordította Joachim Schulte. A Suhrkamp-féle Schriften 7. kötete, Frankfurt/M.: 1978. 96. o. (Az elõadások eredetileg angolul jelentek meg, 1976-ban, a Cornell University Press-nél.)

128 Wittgenstein's Lectures: Cambridge, 1932-1935,38. o.

129 Uo., 36. o.

130 Uo.

131 R. Haller, "Tradition und die ästhetische Theorie bei Ludwig Wittgenstein". Elõadás, elhangzott a Toru-i Egyetemen, 1982 októberében.

132 Ld. Wittgenstein, Lectures and Conversations on Aesthetics, Psychology and Religious Belief. Yorick Smythies, Rush Rhees és James Taylor jegyzetei alapján sajtó alá rendezte Cyril Barrett. Berkeley: University of California Press, 1967.

133 Jelzett hely, 1. o.

134 Uo., 2. o.

135 Uo., 5. o.

136 Uo., 6. o.

137 Uo., 8. és 11. o.

138 Ld. a 116-os jegyzetben megadott tanulmányát.

139 A Philosophische Untersuchungen I. és II. része, egy kötetben, két évvel Wittgenstein halála után - tehát 1953-ban - jelent meg elõször, német-angol kétnyelvü kiadásban, az oxfordi Basil Blackwell vállalatnál. Az elsõ rész 693 számozott paragrafusból áll, a második rész hosszabb alfejezetekre tagolódik. Az elsõ részt, a szokásos módon, paragrafus-számok szerint idézem.

140 Philosophische Untersuchungen, 1. §.

141 Ld. uo., 7. §.

142 Uo,, 23. és 19. §.

143 Uo., 66. §.

144 Uo., 47. §.

145 Uo., 104. §.

146 TS 213:423.

147 Philosophische Untersuchungen, 38. §.

148 Uo., 109. §.

149 Uo., 133. §.

150 Uo., 255. §.

151 Vö. uo. 432. §.

152 Uo., 138. sk. §.

153 Uo., 329. §.

154 Vö. uo. 330. §.

155 Uo., 339. §.

156 Uo., 433. §.

157 Uo., 85. §.

158 Uo., 198. sk. §. - Vö. még: "Paradoxonunk ez volt: a szabály a cselekvési módot nem tudja meghatározni, mivel minden cselekvési mód összhangba hozható a szabállyal. A válasz így szólt: ha összhangba hozható, akkor ellentmondásba is. Ezért nincsen itt sem összhang, sem ellentmondás. - Hogy itt félreértésrõl kell beszélnünk, megmutatkozik már abban, hogy a gondolatmenet során értelmezést értelmezés mögé helyezünk; mintha mindegyikük legalább egyetlen pillanatra megnyugtatna minket, addig, amíg az újabb értelmezésre nem gondolunk, mely emez mögött fekszik. Megmutatkozik itt ti., hogy létezik a szabály olyan fölfogása, mely nem értelmezés; hanem esetrõl esetre az alkalmazásban fejezõdik ki, abban, amit »a szabály szerinti« és »a szabállyal szembeni« cselekvésnek nevezünk. - Ezért hajlunk arra, hogy mondjuk: a szabályok alapján történõ viselkedés voltaképpen mindig értelmezés. »Értelmezés«-nek azonban csak azt szabadna neveznünk, amikor a szabály valamely kifejezését másikkal helyettesítjük. - S ezért: »a szabályt követni« nem más, mint egyfajta gyakorlat. S azt hinni, hogy a szabályt követjük, nem annyi, mint: a szabályt követni. És ezért nem lehet a szabályt »privátim« követni, mert hiszen akkor az, amikor a szabályt követni véljük, ugyanaz volna, mint amikor a szabályt követjük." Uo., 201. sk. §.

157 Uo., 206. §.

160 Uo., 239-242. és 381. §.

161 Uo., 579. §.

162 Uo., 581. §.

163 Vö. uo. 584. §.

164 Vö. pl. uo. 156. és 692. §.

165 Ludwig Wittgenstein, Bemerkungen über die Philosophie der Psychologie / Remarks on the Philosophy of Psychology. Kétnyelvû kiadás. Oxford: Basil Blackwell, 1980. I. köt., 1. §.

166 Uo.

167 Uo., 27. §.

168 Uo., 33. §.

169 Uo., 966. §.

170 Uo., II. köt. 474. §.

171 Uo., I. köt. 531. §.

172 Vö. pl. Philosophische Untersuchungen, 534-539. §.

173 Personal Recollections, id. kiad., 173. o.

174 Bemerkungen über die Philosophie der Psychologie, I. köt., 1. §.

175 Uo., 872. §.

176 Uo., 125. §., vö. még 1128. sk. §.

177 Uo., II. köt. 538. §.

178 Uo., 478. §.

179 Vö. uo. I. köt. 344. és 1064. §.

180 Uo., 175. §.

181 Uo., 206. §.

182 Uo., 232. §.

183 Vö. uo. 192. §.

184 Vö. uo. 242. §.

185 Uo., 239. §.

186 Uo. II. köt. 150. sk., 16., 341. skk. és 632. §
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.