Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bad tripek, azaz a pszichedelikus élmény sötét oldala

2017.06.28

Részlet : Szummer Csaba - PSZICHEDELIKUMOK ÉS SPIRITUALITÁS című könyvéből

 

13700096_1215488558484419_1813517811181607659_n.jpg

 

 

Mint említettük, biztonságos körülmények és megfelelő egyéni felkészültség mellett a pszichedelikus élmény az alanyok többségénél megtisztító, magasztos, felemelő élmény. Figyelembe kell vennünk ugyanakkor, hogy a pszichedelikumok nem mindig és nem mindenkit vezetnek pozitív kvázi misztikus egységélményhez. Lidércnyomásos víziókat is kiválthatnak; igaz, többnyire akkor, ha valaki óvatlanul, nem a megfelelő – tehát minden szempontból (fizikailag, érzelmileg, szociálisan) biztonságos – helyen és nem a megfelelő lelkiállapotban találkozik a szerrel. „[…] megvilágosodás helyett egyesek a mély elidegenedés és paranoia iszonyatába, az én és a másik meghaladása helyett az én és a másik elkülönülésének és elidegenedésének legextrémebb formáiba ütköztek.

 

”A bad tripek negatív érzelmektől átitatott pszichedelikus utazások, amelyeket félelem, szorongás, rettegés, paranoia, esetleg enyhébb rossz érzések, például szomorúság, lehangoltság, kiábrándultság, csalódottság és elkeseredettség jellemez. A pszichedelikus élmények irodalmát áttekintve az a benyomásunk támadhat, hogy a bad tripek az egyedi elme szerepéhez hasonlóan elhanyagolt területet alkotnak. A következő oldalakon három nevezetes „pszichonauta” – James, Huxley és a múlt századbeli egzisztencialista filozófia vezéralakja, Jean-Paul Sartre – bad tripjéről adott beszámolók következnek.

 

3.3.1. „Diabolikus miszticizmus” Jamesnél, „plasztikkacatok és bádogvilág” Huxleynál

 

A tudatmódosító szerek révén elérhető spirituális élménytartományt már James is dichotóm jellegűnek ábrázolja. A felemelő transzcendens élmények mellett beszámol a „diabolikus miszticizmus” állapotáról is, amelyben „vigasztalás helyett kétségbeesésben van részünk […] a jelentések borzalmasak; a megjelenő hatalmak az élet ellenségeinek tűnnek”. A mennyország mellett időnként felbukkan a pokol, ahogyan ez a vallásos képzeletre a kiváltó ágenstől függetlenül mindig is jellemző volt. Ami Huxleyt illeti, első meszkalinélménye elbűvöli, Az észlelés kapui elsősorban erről tanúskodik. Azonban már itt is felbukkan az utazás során egy bad trip szakasz: […] elfordultam Cézanne portréjától, és elkezdtem foglalkozni a fejemben lejátszódó folyamattal, mikor lehunytam a szemem. Ezúttal a befelé fordulás meglepően tűnt.

 

A látómezőmet fényes, színes, folyamatosan változó alakzatok töltötték meg, amelyek mintha plasztikból vagy zománcréteggel bevont bádogból készültek volna. – Olcsó – jegyeztem meg. Triviális. Mint a vásári játékárusok standja. És ez az egész hitvány kacatság egy zárt, gyűrött univerzumban létezett. – Mintha egy vásárvilágba kerültem volna – mondtam. Ócska és hitvány minden. Ahogy figyelni kezdtem, egyre világosabbá vált, hogy ez a kacathalom valamilyen módon kapcsolatban van az emberi önáltatással […] Ez a kopott vásárvilág valójában az én személyes énem volt; a plasztikkacatok és bádogholmik az én személyes cselekvéseim voltak, melyekkel hozzátettem a világmindenséghez. Két évvel később, Menny és pokol című esszéjében Huxley még élesebben világít rá a pszichedelikus élmény dichotóm voltára: Dante Pokla „lélektanilag helytálló alkotás. A benne ábrázolt fájdalmakhoz hasonlót tapasztalnak meg a tudathasadásos betegek és az olyanok, akik kedvezőtlen körülmények között veszik magukhoz a meszkalint vagy a lizergsavat [LSD-t – Sz. Cs.] […] Hogyan és miért lesz a mennyországból pokol? […] a negatív látomásos élmény puszta lélektani okokkal is előidézhető. […] Azok esetében, akik bármely okból megijednek, a menny pokollá, a gyönyör borzalommá, a Tiszta Fény a beragyogottság országának gyűlöletes, vakító fényözönévé lesz.”

 

3.3.2. A meszkalin és Az undor – Sartre meszkalinélménye és utóhatásai

 

Irodalom- és filozófiatörténeti szempontból az egyik legérdekesebb bad tripet és annak rendkívül kellemetlen utóhatásait Jean-Paul Sartre (1905–1980) szenvedte el meszkalin hatására.135 Sartre 1935 februárjában Le Havre-ban, a Sainte-Anne Kórházban orvosi felügyelettel kap meszkalint injekció formájában.136 Ekkoriban egy képzeletről szóló könyvön dolgozik, amely 1940-ben fog majd megjelenni. Mivel a L’Imaginaire részben a perceptuális anomáliákat tárgyalja, Sartre a meszkalinnal akart saját magán hallucinációkat kiváltani és tanulmányozni.138 Vágya teljesült, azonban már maga az utazás is rémületes víziókat hozott, az utóhatások pedig hónapokon keresztül gyötörték, amihez erős szorongás és depresszió is társult. Sartre később a „komor, búval bélelt” Lagache-t, a meszkalint  1971-ben a Gerassi-interjúban Sartre másként – rosszul – emlékezik: azt mondja, hogy 1929- ben, az École Normal Supérieure-ön végzett tanulmányai során találkozik a meszkalinnal. A befecskendező pszichiátert hibáztatta, aki állítólag ezt mondta neki: „Amin átmész, borzalmas lesz.” Sartre a meszkalinos epizóddal egy időben kezdi el írni Az undort, a huszadik századi egzisztencialista filozófia legfontosabb regényét, amely 1938-ban jelenik majd meg. Antoine Roquentin,

 

Az undor főhőse életkora, mentális habitusa, társadalmi és élethelyzete, legfőképpen pedig víziói és érzelmi állapotai mind-mind az akkor Sartre-ra emlékeztetnek. Roquentint „használtam arra, hogy önelégültség nélkül mutassam meg életem textúráját”, olvashatjuk A szavakban, 1964-ben. Másfél évtizeddel később viszont, 1978-ban Sartre elválasztja Roquentint saját magától: „Amit a regényben leírtam, az nem olyasmi, amit ténylegesen átéltem.”

 

Később hozzáteszi: „Az undort nem a betegségem időszakában írtam.”Simone de Beauvoir a maga részéről úgy látja, hogy Sartre filozófiájának „az első kulcsfogalmai a meszkalinülés táján kristályosodtak ki”, igaz, nem fedez fel kapcsolatot a két dolog között.

 

Sartre-életrajzában azonban Hazel Barnes bebizonyítja, hogy „az undorban számos emlékmaradványt találunk a meszkalinélményről”. Susan Sontag ugyancsak Sartre munkásságának pszichológiai motiváltságát emeli ki. Ez az életmű nem kontemplatív, hanem erős pszichológiai nyomás hajtja előre. […] Az undor lényegében egész munkásságának a kulcsa. Itt fogalmazza meg az alapproblémát: hogyan asszimilálható a világ a maga visszataszító, nyálkás, üres és tolakodóan anyagias mivoltában – ez az a kérdés, amely Sartre minden írását mozgatja. A lét és a semmi nem más, mint kísérlet a nyelv kifejlesztésére, amely képes ezzel a feladattal megbirkózni, egy olyan tudat gesztusait rögzíteni, amelyet a dolgok és erkölcsi értékek feleslegességének érzése feletti undor gyötör, ami egyszerre jelentett pszichológiai krízist és metafizikai problémát Sartre számára. Roquentin a parkban, egy gesztenyefa alatti padon ülve váratlanul megvilágosodik: „hirtelen, hirtelen a fátyol lefoszlott. […] Megértettem, láttam.” Amit megért „rémületes eksztázisban: a fa nem az, amit az emberek fának neveznek. Az a valami a lét tiszta állapotában létezik, kívül a nevén, tulajdonságain vagy funkcióin, amelyek alapján az emberek besorolják. A fa mint olyan lényege szerint felesleges; a fa mindössze azért létezik, hogy legyen.” Ezt az érzést és gondolatsort a fa gyökerei indítják el Roquentinben, amelyek félig kilátszanak a földből a pad alatt.

 

A gyökerek „puha, szörnyeteg tömegében, rendetlen, rémisztő és obszcén meztelenségében” Roquentin szembetalálja magát a tiszta létezéssel. Ugyanaz a fenomenológiai redukció indul el spontán módon SartreRoquentinben, mint egy évtizeddel később barátjánál, Maurice Merleau-Pontynál. Mindketten rádöbbennek (Merleau-Ponty szavaival): „[…] a dolog önazonossága, az a fajta belső tartás, önmagában nyugvás, az a telítettség és az a pozitivitás, amelyet neki tulajdonítottunk”, voltaképpen esetleges, és amikor „a nevek kerü- lőútján közelítünk a dolgokhoz, azt kockáztatjuk, hogy becímkézzük és nem ismerjük fel őket önmagukban”. Sartre-Roquentin felismerése azonban megreked félúton, részben talán éppen a meszkalin vegyi lórúgásával beindított patologikus élménysorok érzelmi terhei miatt. A tapasztalásban lakozó végtelen szabadság így a semmi rémisztő szakadékát jelenti számára. Míg Merleau-Ponty módszeres reflexióval kiszabadítja magát a steril karteziánus árnyékvilág csapdáiból, eljut a „vad lét” burjánzó elevenségéhez, és elbűvöli a lét feltáruló végtelensége, SartreRoquentint a dolgok elé táruló lágysága, fluiditása csak rémülettel és viszolygással tölti el. A pszichedelikus „vízió nem a fantáziához vagy a hallucinációhoz, hanem az észleléshez áll közelebb abban az értelemben, hogy a fenomén prereflektív ontológiai elkötelezettséget indukál”, állapítja meg Horváth és Szabó, „a víziók fantazmagórikus világa is éppoly eleven lehet, mint az észlelet horizontja.”

 

Normális esetben a meszkalinlátomások néhány óra alatt lecsengenek, Sartre esetében azonban a víziók fél éven keresztül fennmaradtak: „Rákokat láttam – meséli Sartre a vele interjút készítő John Gerassinak 1971-ben – állandóan ott voltak velem, követtek az utcán és utánam jöttek az előadóterembe az egyetemen […]. Reggelente, amikor felébredtem, így szóltam hozzájuk: »Jó reggelt, kicsikéim, hogy aludtatok?« […] Kezdtem azt hinni, hogy meg fogok őrülni.” Sartre végül terapeutához fordul. Az illetőt történetesen Jacques Lacannak (1901–1981) hívják, két évtizeddel később a francia pszichoanalízis és filozófia meghatározó alakja válik majd belőle. Terapeuta és páciens hamarosan összebarátkoznak. Lacan Sartre téveszméit és depresszív állapotát a magánytól való félelmének és „beszorítottság-érzésének”, a tanári szerep kényszerzubbonyának tulajdonította.

 

Az integratív tudatállapotok fenomenológiája – mint említettem, úttörő jelentőségű a pszichedelikus kutatásokban. Horváth más módosult tudatállapotok elemzésére is gyümölcsözően alkalmazza a fenomenológiát, például a jungi aktív imagináció vagy a testen kívüli élmények esetében. 3. rész: Vissza a földre: a bad tripek és a pszichedelikus élmény… • 89 • Sartre akkoriban nincsen jó passzban. Első könyvét a kiadó visszautasítja, a tanításban nem lel örömöt. „Ha őszinte akarok lenni, ez volt életem legrosszabb szakasza”, mondja Gerassinak. Állítása szerint végül egy hamisítatlan egzisztencialista aktussal szabadult meg rákjaitól, amelyek Az altonai foglyokban (1959), egyik sokat játszott drámájában újra feltűnnek majd. „A rákok addig a napig maradtak velem, amíg egyszerűen úgy nem döntöttem, hogy elegem van belőlük és nem szentelek több figyelmet nekik.”

 

 3.3.3. „Óvakodj a Timothy Leary-féle Gyönyörök kertjétől!” – William Burroughs és a DMT

 

A bad tripek avatott leírója William Burroughs, a beatírók közül az egyetlen, akit nem bűvöl el a hinduizmus vagy a zen buddhizmus varázsa. Burroughs már az ötvenes évek elején megismerkedik az ajahuaszkával, az ötvenes évek végén pedig a DMT-vel is, azonban a drogok – heroin, morfium és a különféle pszichedelikumok egyaránt – többnyire csak lidércnyomásos fantáziákat és paranoiát váltottak ki nála. Burroughs, „a legtapasztaltabb utazó”, ahogyan Leary nevezte, a hatvanas évek elején rövid ideig Leary belső köreihez tartozott, hamarosan azonban eltávolodott Leary harvardi társaságától, és egy kritikus eszszét írt róla „Óvakodj a Timothy Leary-féle Gyönyörök kertjétől!” címmel.

 

Leary szomorúan jegyezte fel naplójában: „Bill Burroughs kihullott klánunkból”, majd saját magának címzett instrukciót fűzött a bejegyzéshez: „Dolgozz azon, hogy mi romlott el!” Burroughs „gyanakvó és cinikus maradt a pszichedelikus drogokkal és használatukkal szemben”, amiért Leary saját magát hibáztatta. Eltávolodásuk igazi oka azonban Burroughs lidérces, mágikus-gnosztikus világképe, élményvilága és értékrendje volt, valamint művészi és emberi intranzigenciája, amellyel ragaszkodott ehhez a komor és öntörvényű belső világhoz. Emiatt szükségképpen naivnak és sziruposnak találta Leary hindu „importáruját” a kozmikus örömről: „[…] a kozmikus tudat és szeretet egy másodvonalbeli, B-kategóriás szemét”. Versluis úgy vélekedik Burroughs apropóján, hogy „az LSD mind angyali, mind pedig ördögi élményeket kínált, egyszerre csodálatos egységet és rémisztő paranoiát és félelmet, míg a DMT inkább az utóbbit”.Amit azonban Versluis a DMT-élményről ír, az félreértésen alapul. Feltehetően Burroughs bad tripje téveszti meg, amiről 1961-ben számol be neki Burroughs egyik levelében. Csakhogy ebben az élményben a szer, a setting és a set hármasából valószínűleg a set, azaz Burroughs herointól megtépázott személyisége játszotta a döntő szerepet.

 

Valójában a DMT-élmény azért rendkívüli, mert – elevensége és megdöbbentő erős spirituális potenciálja mellett – a DMT-tripben általában megtalálható mind a pozitív, mind pedig a negatív érzelmi pólus. A DMT-élmények struktúrája meglehetősen hasonló az ajahuaszkaélményekéhez, noha időbeli kiterjedésük (20-30 perc) csupán törtrésze az utóbbiaknak (3-5 óra). Bokorék így jellemzik az ajahuaszkaélményt: az élmény első szakasza szorongató […] a résztvevők ilyenkor szembenéznek legmélyebb félelmeikkel: az őrülettől és a haláltól való, akár rettegésig fokozódó félelemmel, paranoid gondolatokkal vagy a teljes kitaszítottság és magány mély kétségbeesésével. A negatív élmények testi tünetekben is megnyilvánulhatnak: szédülés, émelygés, hasmenés és hányás mind gyakori velejárói az élménynek, kedvező esetben a tisztulás, megkönnyebbülés élményét hozva magukkal. Ideális körülmények és megfelelő ayahuascero (ceremóniavezető sámán) esetén a félelmetes első szakaszt felemelő, az utazók döntő többségénél megtisztító, magasztos élmény követi. Bokorék megállapítják: az ajahuaszkaélmény „gyakran hagy maga után napokig vagy akár több hétig is eltartó emelkedett érzelmi állapotot, amelyben a hétköznapi élet szebbnek, mélyebb értelműnek és boldogabbnak tűnik, mint az élmény előtt”.

 

 Hozzáteszik ugyanakkor, hogy „az élmény után felléphet hiányérzet és szürkeség”, noha az esetek többségére ez nem jellemző.

 

 3.3.4. Pszichedelikus abúzus Atlantiszon? – Leary negligenciája

 

Leary szavakban elismeri ugyan a bad trip lehetőségét, ténylegesen azonban szinte mindig sajátos „kincstári optimizmussal” említi a pszichedelikus élményt. 1969-ben az UCLA-n tartott előadásán az éppen szárnyait bontogató New Agedivat nyomásának engedve az új korszakról, a Vízöntőről beszél, amit „a tudatmódosító vegyületek hoznak majd létre”. Előadásában Leary nem tagadja meg önmagát. Nem riad vissza a titokzatoskodó, ezoterikus kijelentésektől, a minden történelmi alapot nélkülöző okkultista spekulációktól és túlzásoktól, amelyek oly gyakorivá válnak majd a hetvenes–nyolcvanas évek New Age-irodalmában: „a pszichedelikumok jelentették a féltve őrzött szúfi, pitagoreus, atlantiszi titkot”, és „Atlantisz azért bukott el, mert lakói visszaéltek a pszichedelikumokkal”. Majd így folytatja: „a jelen forradalmához – amely hedonisztikus, az egyéni szabadság – a kulcs a pszichedelikumokban van.” Leary a „pszichedelikus jógát” dicsőíti, a hetente végbemenő „halál-újjászületés pszichedelikus jógáját”, és kijelenti: „az egyetlen igazán forradalmi tett, természetesen, állandóan betépve lenni, abban az állapotban maradni és még jobban betépni.”153 Versluis joggal állapítja meg,

 

Leary egyszerűen nem volt hajlandó komolyan foglalkozni „a bad tripekkel, az idegösszeomlásokkal, a paranoiával, a pszichózissal, vagy, ami azt illeti, a szexuális érintkezéssel terjedő betegségekkel, a promiszkuitással kapcsolatos pszichológiai problémákkal, a házasságok, párkapcsolatok felbomlásával és hasonlókkal”. Leary rózsás, ám megalapozatlan optimizmusát élete végéig megőrizte. 1988-ban írt Neuropolitique (Neuropolitika) című könyvében még mindig biztos benne, hogy filozófiai forradalom közeleg, amely „a tudattágításon alapul majd […] az individualizmus hangsúlyozásán […] a szexualitás nyílt kifejezésén […] és amelynek vallási szimbóluma nem egy kereszten szenvedő férfi, hanem a magasabb rendű szerelem kommuniójában egyesülő férfi-nő pár lesz”.155 3.3.5.

 

A képzelet öngyógyító ereje 1998 októberében egyhetes zen meditációs gyakorlaton vettem részt, amit történetesen egy jezsuita zen mester vezetett. Október 23-áról 24-ére virradó éjjel álmomban egy koldus képében megjelent előttem a Sátán. Egyik lába béna volt. Ütött-kopott, rozoga mankóval a hóna alatt járt, amit madzag tartott össze; ócska szarukeretes szemüvegének eltört a szára, sokszorosan rátekert sebtapasz rögzítette. Öreg volt, beteg, a pusztulás számtalan jegyét viselte magán – mindazt jelképezte, amitől akkoriban szorongtam. Igazi lidércálom volt, erős szorongással telítve. Felriadtam. Néhány pillanatig úgy éreztem, hogy az álombéli alak ott áll az ágyam mellett. Megnéztem az órát, fél kettőt mutatott. Nemsokára megint elaludtam, most kellemeset álmodtam, az első álom pozitív párját. Be voltam kötve egy telefonvonallal Istenhez, közvetlen kapcsolatban voltunk. Végtelen melegség és biztonság töltött el. A dupla álom jó időre megszabadított akkori szorongásaimtól, egy részüktől talán örökre. Az élmény nem volt pszichedelikus látomás. Szermentesen hozta létre őket a képzeletem, spontán lelki folyamatokon mentem keresztül, az eset mégis jól ábrázolja a módosult tudatállapotok kreatív potenciálját, emancipatorikus erejét, amely szerencsés esetben képes lehet megszabadítani lelki gyötrelmeink kisebb vagy nagyobb részétől. Valamilyen spontán öngyógyítás zajlott le bennem, ami tartósan új Gestaltba rendezte át érzelmi világomat. Az emberi elme, a képzelőerő különös dolgokra képes, és a fantázia variabilitása a módosult tudatállapotokban, az álomban vagy a pszichedelikus élményben ideiglenesen nagymértékben felfokozódhat. A képzelet fajunk egyik legérdekesebb adottsága, amelynek valódi jelentőségét még csak most kezdi felismerni a fenomenológia. Ha ugyanis „nem a képalkotás és az intencionalitás felől közelítjük meg a fantázia tevékenységét – állapítja meg Ullmann – akkor nem valamiféle hiányt és lefokozott állapotot, az észlelés árnyékát fogjuk a fantáziában megtalálni, hanem az intencionalitást megelőző, sajátos szabályoknak és szerkezeti összefüggéseknek engedelmeskedő tudati szférát”.

 

Leary és Grof az LSD jelentőségét a lelki folyamatok tanulmányozása szempontjából a távcső és a mikroszkóp felfedezéséhez hasonlítják. Noha e hasonlatok a sixties szokásos túlzásai közé illeszthetők, kétségtelen: a pszichedelikus élmények félretolják – Blake szavaival – a „felszínt, s feltárják az alatta rejlő végtelent”, vagyis kivételesen alkalmas terepet kínálnak a fantázia tanulmányozására, átjárót a láthatóságot megalapozó láthatatlan sematizáció birodalmába, a Merleau-Ponty által leírt „vad világ”, a hús létszférájába, ahol a dolgok még „lágy erők”, amelyek a működő intencionalitásra várnak, hogy az „kibontakoztassa a bennük szunnyadó lehetőségeket”, kivesse őket a tényleges létezés tárgyi világába.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.