Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


„Honnan jönnek ezek a képek és érzések?” – Ivan Karamazov beszélgetése az ördöggel

2017.07.10

Részlet : Szummer Csaba - PSZICHEDELIKUMOK ÉS SPIRITUALITÁS című könyvéből

12729153_1116085198424756_1133865447079724469_n.jpg

Mint utaltunk rá, kognitív szempontból a legfeltűnőbb a pszichedelikumok által kiváltott mentális folyamatok autonóm, azaz a tudat kontrolljától megszabadult, ám mégis rendezett mintázatokat, bonyolult történeteket, olykor elfelejtett emlékeket és információkat produkáló működése. Mivel a látomások elevenek, részletesek és jól felidézhetők, sokakban azt a benyomást hozzák létre, hogy valamilyen ontológiai tartományról tudósítanak, amely az egyéni elme működésétől független létezési móddal bír. A „transzperszonális pszichológia” elnevezés arra utal, hogy művelőinek többsége feltételezi: „a személyes tudattalan szférája nem a latens tudattartalmak önmagába záruló tárháza, hanem csupán egy rövid ösvény, mely a kollektív tudattalanba, illetve a »tudatfeletti-numinózus« tartományokba torkollik”.

 

Jellegzetes képviselője ennek a szemléletnek Grof, aki, sajátos attitűddel, „az LSD hatása alatt felbukkanó archetipikus tudattalan tartalmaknak önálló ontológiai státust tulajdonít”.A husserli fenomenológia alapállása ezzel szemben, amelyet Horváth és Szabó is felvesznek, az, hogy elutasítja alany és tárgy karteziánus cezúráját, és felfüggeszti a tapasztalat tárgyának ontológiai státusára vonatkozó hiteket, vélekedéseket. Horváth és Szabó így fogalmaz: „A vízióban egy új világ tárul fel, pontosabban a látható világ mögött egy láthatatlan tapasztalati tartomány nyílik meg, mely olyan elevenséggel hat, hogy ontológiai elkötelezettséget von maga után.”

 

A pszichedelikus látomások világa valóban lenyűgöző. Saját képzelete olyan korokba és kultúrákba röpíti vissza (vagy éppen előre) az utazót, amelyben még soha nem járt, és – látszólag – olyan információkat tesz hozzáférhetővé számára, amelyek egyszerűen nem lehettek az illető birtokában, például előző életeit apró részletességgel ábrázolják. John Horgan, akinek hamarosan több pszichedelikus vízióját is idézni fogjuk, így emlékezik vissza 1999-ben egy 1981-es pszichedelikus utazására:

 

Egyszer csak olyan helyzetben találtam magam, hogy emberekké és dolgokká változtam át, amelyek teljességgel idegenek voltak személyes élettörténetem számára: kettős DNS-spirál voltam, egy majomember, aki a szavannán guggol, egy szuperintelligens, kozmikus méretű komputer. Ezek a víziók olyan mitikus, archetipikus minőséggel rendelkeztek, ami teljes mértékben hiányzott álmaimból. Nemhogy nem láttam abszurdnak és jelentés nélkülinek őket, mint álmaim nagy részét, hanem szinte már túlságosan is jelentéstelinek látszottak. Később eltűnődtem, honnan jönnek ezek a képek és érzések? […] a víziók túlságosan élénknek, finoman részletezettnek és művészinek tűntek, túlságosan metaforikus és metafizikus jelentőséggel telinek ahhoz, hogy az én kis személyes agyam termékei lehessenek.

 

Horváth és Szabó szerint a pszichedelikumok úgyszólván a tudattalan jungi „archetípusaiba engednek betekintést, sőt fenomenológiai nyelven talán úgy is fogalmazhatunk, hogy ezek a szerek mozgásba lendítik és a szemlélet terébe vetítik a tudatküszöb alatt munkálkodó archetipikus szimbólumokat és latens affekciókat”.105 Valami, ami korábban nem volt tudatos, most tudatossá válik, és „kibillenti egyensúlyából a habitualizált megismerési formákból táplálkozó tudatot, a világ és az én hirtelen új észleleti/affektív mintázatokkal telítődhet”.

 

Ha fenomenológiai hangoltsággal közelítünk a pszichedelikus élményhez, és elvonatkoztatunk „a személyes és kollektív tudattalan magyarázati pozíciójától […] az eleven jelen mezején – a tudatáram hérakleitoszi folyamában – felbukkanó élmé- nyek kavalkádját figyeljük, miközben [Husserl kifejezésével – Sz. Cs.] »nyugton maradunk«, de nem akadályozzuk »éber érdeklődésünket«”. A pszichedelikus élmény víziói annyira elevenek, hogy „ontológiai elkötelezettséget kényszerítenek rá a szemlélőre”. Ebből a szempontból a víziók az észleléshez és nem a fantá- ziához állnak közelebb: „Amint meglátok egy dolgot, annak létezése faktumként áll előttem, a kételyre csak valamiféle pszichológiai zavar (hallucináció) vagy radikális filozófiai szkepszis adhat okot.”

 

Ez a sajátos illúzió, az „ontológiai elkötelezettség” illúziója azt sugallja, mintha a víziók valamilyen felsőbbrendű ontológiai tartományból, mondjuk a szellemek világából származnának. Honnan jönnek tehát ezek a képek, érzések, fantáziák? Ha nem engedünk az „ontológiai kényszerítés” csábításának, más magyarázatot kell keresnünk a látomások „hiperrealizmusára”. Érdemes az Occam-borotvát alkalmazni, vagyis a legkevesebb ismeretlennel, a lehető legegyszerűbben megmagyarázni a jelenséget. A Karamazov testvérek egyik szuggesztív fejezete („Iván és az ördög”) megvilágító erejű lehet. A félig őrült Ivan Karamazov pszichotikus hallucinációban társalog az általa vizionált ördöggel. Ivan nem képes eldönteni, hogy amit lát és hall, az valóság-e, vagy csupán bomlott agyának terméke. Az ördög pedig, aki „aznap”, ahogyan ezt közli Ivánnal, „különleges módszert választott”, hogy meggyőzze Ivant tőle független létezéséről, perverz módon éppen arról győzködi, hogy amit sokszor idegen forrásnak tulajdonítunk, az éppenséggel saját képzeletünk terméke:

 

Idehallgass: álmában, különösen gyomorrontástól vagy effélétől eredő lidércálmában néha olyan művészi álomképeket lát az ember, olyan bonyolult és kézzelfogható valóságot, olyan eseményeket vagy éppenséggel az események egész világát, amelyet olyan meglepő részletek szövevénye fűz össze – legmagasztosabb megnyilatkozásokon kezdve az utolsó inggombig –, hogy esküszöm, Lev Tolsztoj sem alkot különbet, holott néha korántsem alkotók, hanem a leghétköznapibb emberek, hivatalnokok, tárcaírók, papok látnak ilyen álmokat…

 

Robert Masters és Jean Huston Ivan ördögéhez hasonlóan száraz józansággal foglal állást a pszichedelikus víziókban megjelenő anyag eredetéről. 1966-ban publikált könyvük, The Varieties of Psychedelic Experience (A pszichedelikus élmény változatai) mind a mai napig az egyik legjobb összefoglaló az enteogénekkel kiváltott élményekről. Nos, a szerzők azokról a fantasztikus, látszólag „transzperszonális” (vagyis „személyen túli”, a személytől független, külső eredetű) víziókról, amelyekről alanyaik beszámoltak, a következőt állapítják meg: az átlag amerikait „újságolvasás, magazinok lapozgatása és tv-nézés által hatalmas mennyiségű exoterikus és ezoterikus információ éri […] amit azután az agya olyan régióiban raktároz el, amely csak bizonyos speciális körülmények között válik számára hozzáférhetővé”. Azokban a mitológiai, kozmikus, történelmi és teológiai víziókban pedig, amelyekről az utazók beszámolnak, „talán a Time, a Life, a Newsweek cikkeinek és képeinek szubliminális (küszöb alatti módon észlelt hatásának) diadalait üdvözölhetjük”.Ha a hatvanas évek közepének átlag amerikaija ilyen mennyiségű egzotikus anyagból építkezhetett fantáziái során, mennyivel könynyebb a helyzete most, a New Age immáron fél évszázados pezsgése után. Nincsen szükségünk tehát valamifajta transzperszonális kozmológiára ahhoz, hogy a pszichedelikumoktól meglódult képzelet gyümölcseit megmagyarázhassuk. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.